Part 5

– Megnézem, – mondta ajkbiggyesztve – mit lehet odaát csinálni és azt csinálom, ami a leghasznosabb.

A herceg töprengve nézett rá és az az érzése támadt, hogy vérszagot érez. Villámgyors kábulatban véresre korbácsolt színes embertesteket látott… vonagló asszonyokat… vérebekkel üldözött szökevényeket… dörrenő fegyvert, amelynek a dörrenése után egy futó ember bukfencet vet, mint a meglőtt nyúl… És mindezt Ridarsky teszi.

Végigsímította verejtékező homlokát, a kábulata elmult, de a vérszagot még érezte az orrában és tudta, hogy mindez lehetséges. Ridarsky mindezt meg tudná tenni. Ridarsky mindezt meg fogja tenni.

Töprengve nézte Ridarskyt. Semmi haragot nem érzett ellene, csak nagy álmélkodást érzett és azt a fájdalmas és veszedelmes vágyat, hogy még többet tudjon meg róla; hogy egészen megismerje.

– Ridarsky, – mondta neki töprengve – maga sokat foglalkozott nőkkel…?

A Ridarsky szeme hidegen és kihívóan villant meg.

– Igen – felelte halkan.

– Minden szabad idejét…?

– Minden szabad órámat!

– És mégis… hogyan bánik maga a nőkkel…?

– Ahogy megérdemlik.

– Nem érez gyöngédséget…? és hálát…?

A Ridarsky vékony ajka körül megjelent a lenéző, kegyetlen, hideg mosolygás. Habozott, kimondja-e, amit mondani akar, azután a fejét felemelve kihívóan és gőgösen kimondta:

– Le kell nyomni őket; azután elrúgni.

A herceg mérhetetlen álmélkodással nézett rá. Ezt meri mondani? Amikor tudja, hogy ő a becstelen támadását számonkérni hívatta ide?

– Ridarsky, – szólt elakadó lélekzettel – semmitől sem fél maga?

A Ridarsky halvány homloka kigyulladt. Összehúzott szeme hidegen fénylett, mint egy támadó acélpenge, vékony ajka dühtől és gőgtől rángatózott.

– Én, – mondta felindulástól fehéren, – csak a fájdalmas haláltól félek.

– Mitől? – kérdezte meglepetve a herceg.

Ridarsky nyugodtabb lett. De most már folytatta. Aki meg akarja őt ismerni, ismerje meg.

– Nem a haláltól. A fájdalmas haláltól. A haláltól nem. Nincs semmi, ami visszariasztana, csak annyi időm maradjon, hogy ezt itt használhassam még.

A zsebébe nyúlt és kis tokban morfiumfecskendőt vett ki. A herceg álmélkodása szinte fájdalmas bűvöletté lett. Dermedten és kínzottan bámult a Ridarsky könyörtelen arcára. Micsoda arc ez? Micsoda lélek ez a lélek, amelybe csak most lát bele? Milyen lehetőségeket forgat a fejében ez az ismeretlen ember, a ki revolvert és morfiumfecskendőt hord a zsebében, hideg szívvel jár a világban, zsákmánynak tekint minden nőt és csak a fájdalmas haláltól fél?

Bűvölten és dermedten bámult a Ridarsky könyörtelen arcába. Érezte, hogy mondania kell valamit, valami döntő és elhatározó szót, hogy ebből a bűvöletből megszabaduljon; a lelkében lihegve kereste azt a szót, amely megváltja; nem találta; és végül az akarata ellenére szinte feljajdulva mondta:

– Hogy csalódtam én magában Ridarsky.

A hangja olyan fájdalmas volt, olyan panaszos, éles és ellenállhatatlan, hogy Ridarsky elpirult tőle. De az elpirulását rögtön szégyenkező düh követte.

– Én is csalódtam önben – felelte gyorsan és kihívóan.

Eddig a herceget a tilalom ellenére is mindig fenségnek szólította. A herceg most mély szürke, borús szemével nyugodtan felnézett rá és csendesen kérdezte:

– Miért Ridarsky?

Ridarsky habozott.

– Mit akar mondani Ridarsky? – kérdezte a herceg. – Miért?

– Azért, – felelte Ridarsky dühtől fehéren – mert azt hittem, hogyha otthon nem tudott úr lenni, legalább ezen a hajón tud majd úr lenni. De azt se tudta.

A herceg felállott. Hányszor volt már az az érzése, hogy Ridarsky akar valamit mondani és azután elhallgatja! – Ez volt az a kimondatlan szó, amelyet ő mindig ott érzett a vékony és kegyetlen ajkain. Felemelte a kezét.

– Elég volt – mondta csendesen. – Hagyjon magamra Ridarsky.

Ridarsky sápadtan nézett rá egy másodpercig, megfordult és elment. A herceg töprengve tekintett utána, azután a gondolataiba elmerülve járkált a fedélzeten.

Délután lement az ebédlőbe. Be akart kopogtatni Anniehoz. De a folyosón Szedlákkal találkozott. Szedlák mozdulatlan arccal tért ki és mereven hajtotta meg a fejét. De a hercegnek úgy tetszett, hogy a szemében egy kérdést olvas. Válaszolni akart erre a kérdésre, de mire rátette a Szedlák vállára a kezét és mire Szedlák feléje fordult, akkorra elfelejtette, mit akart neki mondani. Töprengve nézett bele a Szedlák tiszta arcába és szinte az akarata ellenére mondta.

– Tudja-e Szedlák: Jézus milyen úton juthatott oda, hogy vallást csinált az alázatosságból?

– Milyen úton fenség? – kérdezte megdöbbenve Szedlák.

– A haragnak és az erőtlenségnek az útján. Aki ölni akar, de nem tud ölni, annak alázatossá kell lennie. Aki érzi, hogy nincs ereje legázolni azokat, akik vele szemben vannak, annak nincs más útja, mint az alázatosság. Az alázatosságnak az értéke az, hogy bizonytalanná teszi azt, aki velem szemben áll és engem megnyugtat. Megütötte az egyik arcomat, odanyújtom neki a másikat, – lehetetlen, hogy ne ingadozzék és szégyenkezést ne érezzen… Odanyújtom a másik arcomat is, és nekem ez a megnyugvásom, a bizonyosságom és az erőm. Még, még alázatosabbnak lenni, hogy a lelkem egészen megnyugodjék, alázatosnak lenni, mert nem tudok ölni és erőszakos lenni. De kezdetben éppen olyan közel voltam a lelkemben az öléshez, mint az alázatossághoz. Jézus is így juthatott el oda, hogy vallást csinált az alázatosságból.

Szedlák megdöbbenve hallgatta. Amikor a herceg elhallgatott, fejcsóválva mondta:

– Nem jó dolog ilyeneken gondolkozni, fenség. Istent megbánthatja vele az ember.

A herceg töprengve nézett a Szedlák tiszta arcába, azután megfordult és ahelyett, hogy tovább ment volna a folyosón, felment a fedélzetre és tovább bámult ki a tengerre.

VII.

A Serpolette símán siklott előre a tengeren, átjutott a szoroson és kint volt az óceánon. A herceg órák óta ült mozdulatlanul a fedélzeten és bámult előre. Elől nyugaton alkonyodóban volt a nap és széles vörös-arany fénycsíkot vetett a sápadtan gyöngyöző tengerre. A hajó néha belejutott a tüzesen aranyló csíkba és olyan volt, mintha egy lángoló hídon egyenesen a napig akarna siklani.

A nap alatt a szemhatár szélén azután égő vörössé lett a tenger, a nap szállott lefelé és az aranycsík kezdett elbágyadni. A naphoz vivő híd kisiklott a hajó alól.

A herceg felemelte a fejét és körülnézett. Az esti szellő megborzongatta és maga mögött észrevette Anniet, aki lassan jött előre a fedélzeten.

– Hol vagyunk? – kérdezte Annie.

– Kint az óceánon.

Annie meglepetve nézett rá:

– Hiszen úgy volt, hogy megállunk.

– Megváltoztattam ezt a rendelkezést.

– És most nem veszünk fel második tisztet?

– Nem.

– Az első kormányos végzi majd a munkát…?

– Nem. Én.

Annie szorongva nézett a hercegre. Nem tudott szólni. Leült melléje és időről-időre nyugtalanul fordult feléje.

– És meddig leszünk tengeren?

– Két hétig.

– Istenem, – mondta Annie kétségbeesve – milyen unalmas lesz.

A herceg bámult előre, oda, ahol az imént aranyhíd vezetett még a napig és nem is válasz gyanánt, hanem inkább magának mondta:

– A tenger…

Nem mondhatta tovább. Annie ingerülten vágott közbe:

– A tenger…! Egyszer aranyital ezüst vederben, máskor ezüstital arany vederben. Utálom.

A herceg nem felelt. Mozdulatlanul nézett előre a tejfehér tengerre, amelyet aranykeretbe foglalt a lenyugvó nap. Annie azonban megijedt attól, amit mondott, és a szíve összeszorult a heves megbánástól. Odahajolt a herceghez és lehajolt az összekulcsolt keze fölé, mintha meg akarta volna csókolni.

– Bocsáss meg, – szólt reszkető hangon, – én… én olyan rossz vagyok.

A herceg szótlanul végigsímogatta az arcát. Erre a símogatásra – mintha ez a mozdulat szabadította volna fel – olyan megrendítő erejű, halk, de éles, fuldokló és kétségbeesett kiáltás tört ki az Annie torkán, hogy a hercegnek a hideg futott tőle végig a hátán.

– Fordulj vissza, – sikoltotta Annie halkan – fordulj vissza…!

A herceg megdöbbenve nézett rá. Annie szégyenkezve sütötte le a szemét és zavarodottan, tördelten, mintha hosszú sírás után lihegné el, halkan mondta:

– Fordítsd vissza a hajót… Most még visszafordíthatod.

– Miért? – kérdezte csendesen a herceg.

Annie elpirulva hajtogatta jobbra-balra a fejét, zavartan símogatta végig a szemét és a homlokát és szégyenkezve mondta:

– Csak…! Nem is tudom…! Egyszerre… egyszerre úgy…! Olyan ideges vagyok.

A herceg gyanakodva nézett rá még egy párszor, de Annie most már nyugodtan ült és szótlanul nézett ki a tengerre. Csendben ültek így egymás mellett és amikor a herceg felkelt, Annie könnyű sóhajtással, mosolyogva mondta:

– Igen, menjünk le a koporsóba.

Előbb azonban még vacsoráztak. Kettesben, mert a herceg megüzente Ridarskynak, hogy ma nem óhajtja látni. Csendesen végigették a vacsorát, azután lefeküdtek az egymás mellett levő két ágyba, és ekkor valóban olyan volt, mintha sötét koporsóban feküdnék két mozdulatlan halott és a koporsó csendesen úsznék velük nagy ismeretlen tájak felé.

Másnap délután először jelent meg Vannoni a szalónban, hogy szláv dalokat énekeljen Annienak és hogy énekleckét vegyen tőle. A herceg fent volt a fedélzeten, amikor Vannoni befordult a folyosó felé és hallotta, amint egy matróz rákiáltott a dalmatára:

– Hová mégy Vannoni?

Vannoni nem felelt. A Brattlie hangja felelt helyette:

– Megy énekelni az asszonynak.

A durva hangra széles röhögés válaszolt és a herceg sápadtan menekült, mert attól tartott, hogy meghallja a matrózai beszélgetésének a folytatását is. A hajó hátsó részén járt-kelt és kínos izgalom dörömbölt a mellében. Nagy lélegzeteket vett, mélyen beszítta a tenger sós levegőjét; próbálta magát elfoglalni, de állandóan arra figyelt, hallja-e az éneklecke hangjait a szalón felől és szinte percenként elővette az óráját.

Az óra végre lejáróban volt. A herceg indult lefelé. A folyosón Ridarskyval találkozott.

– Mit csinál ön itt? – kérdezte meglepetve.

– Jelenteni akartam… jelenteni akartam… De most már megint jól vagyok. – Megyek vissza.

Elment. A herceg benyitott a szalónba. Vannoni éppen indulóban volt. Meghajolt és ki akart menni.

– Nem, – mondta neki Annie nevetve, nem jól van. Ha színész akar lenni, ügyesebben kell csinálnia. Igy.

Megmutatta neki, hogyan kell meghajolnia. Vannoni kitünően megcsinálta.

– Azután kezet csókolni, – mondta Annie. – Nem, nem úgy. Emelje fel magához a kezemet… nem olyan erősen fogni… úgy… pompás!

Vannoni kezet csókolt neki és elment.

– Mit szólsz hozzá, – szólt Annie a herceghez elragadtatva – milyen ügyes. Milyen grácia van mindenben, a mit csinál.

– Igen.

– És milyen pompás hangja van. Büszkék leszünk még rá.

– Igen…

– És milyen szép nótákat tud. Hallgass ide.

Leült a zongorához és elénekelt egy horvát dalt.

– Gyönyörű, úgy-e?

– Szép – mondta a herceg.

– Gyönyörű.

Annie egész este jókedvű volt, vacsora után nem akart lefeküdni, azután alig tudott elszakadni a fedélzettől, ahová kiültek. Amikor éjféltájban végre lefeküdtek, félperc alatt mélyen elaludt.

A Serpolette haladt előre és az élet csendesen folydogált a fedélzeten. Vannoni délutánonként eljött az énekórára, Ridarsky, akinek ismét szabad volt az ebédlőben megjelennie, hideg szemmel nézte a többieket és az ajkán mindig mintha kimondatlan szavak lebegtek volna; Szedlák tisztán, feketében, ünnepiesen és zajtalanul jöttment; Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a fedélzeten; a herceg töprengve bámult maga elé. Az Annie kedve pedig szinte óráról-órára változott. A harmadik napon délelőtt kártyázás közben azonban pofonütötte és kikergette Félixkét, és ettől kezdve állandóan rosszra fordult a kedve. Szenvedve és idegesen járt-kelt egész nap, fájdalmas, vagy haragos feleleteket adott, és éjjel órákig hánykolódott, míg elaludt.

Másnap délelőtt a herceg bejött az ebédlőbe. Kínzottan nézett végig Annien és idegesen kérdezte:

– Kedves Annie, miért nem kelsz fel korábban és…?

Nem folytathatta, mert Annie szinte felrobbant erre a kérdésre. Az egész teste mozgásba jött. Az arca vonaglott és a megszólalása olyan volt, mint egy haragos sziszegés. Elkeseredve, reszketve és kétségbeesve mondta:

– Mert éjjel nem tudok aludni.

– Miért?

Az Annie arca vonaglott. A száját lihegve nyitotta ki kétszer egymásután, de csak harmadszorra mondta ki elkeseredve és csattanó hangon:

– Mert hortyogsz.

A herceg visszatántorodott.

– Nem igaz – mondta elsápadva.

– Nem? Hát: egész éjjel…!

– Én soha eddig…

– Nem tudhatod…! Honnan tudhatnád…?

A herceg arca sápadt volt, és megzavarodott, mély szürke szemének fájdalmas és szenvedő tekintete alatt az Annie feleletei egyre halkabbá lettek. Az utolsó szava már olyan volt, mint a mentegetődzés, és utána bocsánatkérés jött volna, ha a herceg meg nem fordul és ki nem megy a szobából.

A herceg kiment és remegő kézzel törülgette a verejtéket a homlokáról. Soha nem érzett szörnyű megszégyenülés kínozta… olyan volt, mintha egész testi mivoltában megalázták volna… Ha izmos, hajlékony és hatalmas testére azt mondták volna, hogy fekélyes, az nem alázta volna meg így. Tükörbe szeretett volna nézni, hogy megnyugodjék és megállapithassa, hogy még az, aki volt; és félt a tükörbenézéstől, mert az az érzése volt, hogy utálni fogja magát.

Sápadtan törőlgette a homlokáról a verejtéket és próbálta magát összeszedni. Nevetséges, – és ha hortyog? – Talán nem is igaz, eddig sohase mondta senki. De ki mondhatta volna eddig? És kinek lett volna eddig bátorsága megmondani? Hát jó: igaz! Hát aztán? Mi van azon. Próbálta talpra állítani magát, de nem tudta. Összeomlott; belezuhant a szégyenkezésbe; a homloka verejtékezett; és a teste remegett, mintha tüzes bélyeget sütöttek volna rá.

Kábultan bolyongott a fedélzeten, azután leült és kibámult a tengerre. Délben felhozatta az ebédjét az irodájába; ebéd után hosszan bámult maga elé, azután Szedlákot hivatta és sápadtan mondta neki:

– Szedlák, az ágyamat átviszi a szalónba. Ezentúl ott alszom.

A Szedlák tisztára borotvált arca, fehér haja alatt, a fekete ruhában, mozdulatlan maradt.

– Igenis fenség.

Indulni készült. A herceg ekkor felnézett rá és kétségbeesve kérdezte:

– Szedlák, – mondja: öreg ember vagyok én?

– Nem fenség.

A herceg arca azonban eltorzult a fájdalomtól, a fejét lehajtotta és a kezével intett Szedláknak, hogy menjen el. Szedlák nesztelenül elment.

Pár perc mulva feljött Annie.

– Te parancsoltad meg Szedláknak, – kérdezte reszketve – hogy az ágyadat…

– Én…

– De én… de te… de akkor…

Annie reszketve kereste a szavakat, azután heves zokogásra fakadt és odaesett a herceg lába elé. A herceg mozdulatlanul ült.

– Bocsáss meg, – zokogta Annie – és… ne… és parancsold meg… ugy-e nem?

A herceg hallgatott.

– Ugy-e nem? – kérdezte Annie.

– De igen, – felelte a herceg.

Annie újra zokogott, a herceg azonban felállott és halkan mondta neki:

– Most menj ki.

Annie felállott, ijedten nézett rá, elindult, alázatosan és reménykedve visszanézett rá egyszer… kétszer, a herceg azonban bágyadt mozdulatot tett a kezével, Annie erre összerezzent és félénken kiment.

VIII.

Másnap Annie újra felment a herceghez. Csendesen lépett be hozzá és alázatosan állott meg előtte. A herceg felnézett rá, azután elfordította a tekintetét. Hosszú hallgatás következett. Annie végre megszólalt:

– Ezentúl, – mondta remegő hangon – ezentúl… sohasem akarsz már velem ebédelni?

A herceg elfordított tekintete bizonytalanul kóválygott a falon és a padlón.

– Egyelőre, – egyelőre… nem. Majd… később… talán.

Az Annie szemehéja remegett, az arca lassan kipirosodott.

– És én… én mit csináljak… akkor? Én akkor mindjárt a tengerbe ugorhatom unalmamban.

– Unatkozol?

– Unatkozom.

A herceg szürke szeme átsiklott rajta.

– Ah… majd találsz valami szórakozást… olvasol.

– Nem olvasok. Én útálom a könyveket.

A herceg tekintete az ablakon keresztül kikóválygott a tengerre.

– Ah, majd találsz valamit…

Annie lihegve állott előtte. Az orrcimpái reszkettek, a szemöldöke idegesen rándult meg egy párszor; tombolva készült kitörni a haragja. De amint szikrázó szemmel nézte a herceg elfordított fejét, a lihegése lassan elhalkult, az orrcimpái nem reszkettek többé, hanem a szája kezdett vonaglani. Szótlanul állott egy ideig, tehetetlenül kezdte a kezét tördelni és azután panaszosan, könyörögve és csendes kislánysírással mondta:

– Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval.

A herceg szeme átsiklott felette, de nem állapodott meg rajta. Annie síró arccal, tehetetlenül állott a herceg előtt és kutatva és könyörögve nézett az arcába. A herceg ajka azonban még szorosabban csukódott össze, és az ajka mellett két oldalt makacs és fájdalmas ránc húzódott lefelé.

– Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval – mondta újra sírósan Annie. – Nem hagysz?

A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott, azután bizonytalanul legyintett a kezével:

– Majd… majd nem lesz… ez sem olyan kellemetlen neked.

Annie csendesen sírt. A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott, azután csendesen kiküldte Anniet. Annie elment és a herceg lassan behúzta mögötte a nyitva hagyott ajtót. Behúzta az ajtót és azt gondolta, hogy olyan volt, mintha örökre küldte volna Anniet ki a szobájából. Végtelenségek és örökkévalóságok választják el tőle.

Másnap vasárnap volt, a tenger szikrázott a napfényben és a Serpolette suhogva úszott előre a szikrázó vizen. A herceg a fedélzeten állott és kinézett a tengerre.

– Végtelenségek és örökkévalóságok – mondta magában.

Felemelte a fejét, nyujtózkodott és próbálgatta a tagjait, mint egy lábbadozó beteg. Nagy lélegzettel, szomjasan szítta be a reggeli levegőt, azután derülten adta ki a parancsot:

– Vasárnap van. Istentisztelet lesz.

A matrózok összegyültek és a herceg lement közéjük.

– Matrózok, – mondta nekik – Istent úgy tiszteljük, ha emberekké akarunk lenni. Derék és jó emberekké; jobb emberekké, mint amilyenek vagyunk; salakos lelkű emberekből tiszta lelkű emberekké. Nemes emberekké.

Végignézett rajtuk. A matrózok hallgattak.

– Egyikünk sem az, – folytatta a herceg – de mindnyájan azzá lehetünk. Én… én már öreg vagyok, és nekem az élet mást már alig adhat, mint azt az örömet, hogy az embereknek… az embertársaimnak… az egész emberiségnek szolgálatokat teszek. Ha akarjátok, én vasárnaponként… és talán máskor is… beszélek nektek az életről, a világról, az emberekről, multról, jövőről, az emberiség szenvedéseiről és reménységeiről, a végtelen emberi tudásról és ennek a tudásnak a közeli határairól, ezekről beszélgetünk; és ezek által a beszélgetések által jobb emberekké lesztek ti és jobb emberré leszek én is. Akarjátok?

A matrózok igent mormogtak, a herceg leültette őket és így szólt:

– Akkor ma, ma az államok történetéről fogok nektek beszélni.

Ő is leült; és előbb csendesen, óvatosan, vigyázva rá, hogy nagyon világos legyen, amit mond, azután kigyulladó szemmel, lelkesen és szinte mámorosan attól, amit mond és attól amit cselekszik, beszélt nekik az államok történetéről.

Előbb beszélt nekik az ősemberről, aki még úgyszólván idegen volt a földön, remegve járt az ismeretlen és félelmes világban, minden zajra összerezzent, ha vadászni ment, és félve falta be a zsákmányát. Azután az első emberi csoportosulásokról, amelyeknek nem volt még sem törvényük, sem szabályuk, de amelyek már kezdték otthonuknak tekinteni azt a darab földet, amelyen ők vadásztak. Az első összeütközésekről, amelyek egy-egy embercsorda között támadtak, esztelen gyűlöletekről, amelyek így keletkeztek, a rosszindulatnak arról az egész salakjáról, amelyet ezek a távoli idők leraktak az ember szívébe.

… Azután jött egy-egy erős, okos és hatalmas ember és az embercsordákat összefogta törzsekké. Az emberek megértették, hogy jó, ha ezt az erős embert maguk fölé emelik, és az ő védelme alatt ettől fogva bizakodva éltek és félelem nélkül ettek. Törvények és szabályok keletkeztek és megszületett az ember földi életének legnagyobb kincse: az állam. De az embernek örök tragédiája az, hogy kincseit meghamisítja a nehezen vajudó fejlődés és az ember szívébe lerakodott rosszindulat: az, akinek védenie kellett volna embertársait, zsarnokukká lett. A legnagyobb gondolat, amely az embernek adatott: az állam gondolata már megvolt; de az állam mindenütt ketté oszlott, sok kizsákmányoltra és kevés kizsákmányolóra. Tizezer meg tizezer évig tartott, míg az ember megalkotta az első államot; ezer meg ezer éve tart, hogy fájdalmasan, véresen és könnyesen viaskodik azért, hogy az állam az övé legyen. Az egész történelmi korszak: ezer meg ezer év egy szóban: harc az állam meghódításáért Véres, vergődő, tévedésekkel, fellobbanásokkal, korai kifáradásokkal, kisiklásokkal és elfeledkezésekkel teli harc…

Hol tartunk most? Még vannak elnyomók és vannak elnyomottak; de a föld, az egész föld otthona már az embernek; az ember emlékezik a multra és előre néz a jövőbe; az egész emberiség legnagyobb célja, egyetlen igazi célja: meghódítani az államot, hogy a nép államai idővel egyetlen nagy államszövetséggé változtathassák ezt a valóban otthonukká lett földgolyót. És az emberi szívből kezd kitisztulni a salak; vannak szívek, a melyek szinte egészen megtisztultak már és vannak emberek, akik nem ismernek más kötelességet és más örömet, mint szolgálni az embert…

– A mi hajónk biztosan és nyugodtan siklik most egy idegen ország felé. Onnan más országok felé indul majd. Miért volna lehetetlen, hogy ha találunk egy olyan darab földet, amely nekünk megtetszik, akkor mi, szabad és munkás férfiak, azt mondjuk: itt akarunk maradni, a magunk akaratából rendeljük magunkat magunkalkotta törvények alá, de más törvényt nem ismerünk; együtt akarjuk a termelés munkáját elvégezni, de magunk akarjuk a munkánk teljes értékét élvezni; a munka szabad köztársaságát akarjuk megalapítani, államot akarunk alapítani, biztató példát akarunk a vánszorogva haladó emberiségnek adni? Miért volna ez lehetetlen? Én meg akarom ezt a kis munkaállamot alapítani, ha ti szintén akarjátok, akkor meg is lesz.

A herceg befejezte előadását. A matrózok csillogó szemmel hallgatták és az előadás végén lelkes hurrázásban törtek ki. A herceg mosolyogva nézett végig rajtuk.

– Most, – mondta – akinek kérdezni valója van, kérdezhet.

Szolgarov jelentkezett. Mély szemüregében nagy szemöldökei alatt sötéten csillogott fanatikus szeme.

A kapitány bocsásson meg: az előadása az államok történetéről meglehetősen hiányos és egyoldalu volt; és nyilván nem is szolgált más célt, minthogy hosszú bevezetése legyen annak a rövid bejelentésnek, hogy a kapitány valami primitív kommunizmust akar alapítani. Szabad-e megkérdezni, hogyan képzeli ezt?

A herceg nyugodtan és jóindulattal felelte:

– Valamelyik délamerikai államtól meg akarok szerezni egy nagy darab földet. Hiszen úgyszólván ingyen adják. Ennek a nagy darab földnek eleve autonómiát akarok biztosítani. Pontosan meg akarom állapítani az együttélés és a közös termelés szabályait, azután kezdődhetik a munka.

Szolgarov hallgatott.

– Hát mit szól ehhez Szolgarov?

– Szabad megmondanom?

– Szabad.

– Ez, kapitány úr, polgári álmodozás. Ezek a kísérletek teljesen céltalanok mindaddig, míg a termelőeszközök kisajátítása az egész földön meg nem történt. Mert vagy kizsákmányolókká leszünk mi is a legrövidebb idő alatt, vagy szétrobbanunk.

– Nem hiszem, Szolgarov. Én gondoskodnám róla, hogy szét ne robbanjunk…

– Ön? Hát mi volna ön ebben a szabad köztársaságban?

– Én…?

A herceg könnyű zavarodottságot érzett.

– Én – mondta újra. – Gondolom, olyan szerep jutna nekem, amely lehetségessé tenné, hogy a kis köztársaságot a gyors pusztulástól megóvjam.

– Vagyis természetesen elnök. Született vezér. Született úr. Született elnyomó.

– Gondolom én nem adtam rá okot…

– Mindegy. Az ember cselekedetei ilyen körülmények között nem függnek a jó szándékaitól. Mihelyt nem az az elnök, akit mi választunk meg, mihelyt az elnök hatalma nem a mi akaratunk következménye: nem szabad köztársaságban élünk, hanem egy abszolut uralkodó zsarnoksága alatt. Akinek a zsarnoksága annál félelmesebb, minél inkább az ő akaratától függ az egész anyagi létünk…

A herceg elgondolkozva nézett rá Szolgarovra és halkan mondta:

– Akkor tehát az lesz az elnök, Szolgarov, akit önök megválasztanak.