Part 4

– Nem – mondta a herceg. – Dalmata.

– Olaszul egy szót sem tud, – mondta Ridarsky – és Franjo a keresztneve.

Annie ránézett, felelni akart valamit, de azután vállat vont és hallgatott. A vacsora csendben véget ért és vacsora után a herceg és Annie felmentek a fedélzetre. Leültek. Annie lassan a herceg karjába fűzte a karját; a herceg gyöngéden magához szorította gömbölyű karját.

A hold lassan feljött és a fénye végigömlött a nyugodt tengeren. A herceg elragadtatva nézett végig a vizen.

– Nézd – mondta, – óriási ezüst veder és aranyital van benne.

– Ezüst veder, – ismételte elragadtatva Annie és aranyital van benne.

Még szorosabban odasimúlt a herceghez. A herceg átölelte a félkarjával.

– Annie, – mondta neki halkan és gyöngéden – tudod-e, hogy nagyon fel kell fegyverkeznünk arra az életre, amely ránk vár?

Annie félig lehúnyt szempillái alól kérdő tekintettel nézett fel rá.

– Nagyon sok komolyságra lesz szükségünk – mondta a herceg. – Türelemre. Fegyelemre. Egyszerűségre. Lemondásra.

– Igen, felelt Annie és felnyujtotta az ajkát neki.

A herceg megcsókolta puha és illatos ajkát. Egy nagy indulat forrósága futott végig a testén. Szinte borzongva súgta Annienak:

– Azt akarom, hogy fiat szülj nekem.

Az Annie félig lehúnyt szeme egészen kinyílott és józanul, éberül és kissé meghökkenve nézett a hercegre.

– Mi az Annie? – kérdezte ijedten és megbántva a herceg. – Nem akarod?

– De igen, – felelte Annie gyorsan – de igen… De most úgy-e még nem? Ez természetes, úgy-e? Amíg hajón lakunk és így járjuk be a világot…? Majd később… majd akkor, ha… ha letelepedtünk valahol. Akkor… majd… majd meglátjuk. Ez úgy-e természetes?

A herceg nem felelt.

– Ez úgy-e természetes? – kérdezte újra Annie.

– Ez természetes – felelte a herceg.

Kint ültek még egy ideig a fedélzeten, azután hallgatva mentek lefeküdni. Másnap reggel a Serpolette tovább indult és délután új kikötőbe ért. Annie a fedélzeten állott és érdeklődve nézte az új várost, amelyhez megérkeztek. A parton azonban nem akadt semmi látnivaló, és Annie nemsokára kedvetlenül visszament a szobáiba. A herceg később megkérdezte tőle, nincs-e kedve partra menni és folytatni a bevásárlásait. Annie megrázta a fejét:

– Nem – mondta, – nincs. Ez utálatos város.

– Igen, – felelte mosolyogva a herceg – nincsenek helyi lapjai.

A herceg kiment a partra. Kisebb-nagyobb ügyeit emberekkel és hivatalokkal ő maga akarta ellátni, éppen azért, mert ezeknek az ügyeknek az ellátása nagyon nehezére esett. Az emberek ügyetlenek és udvariatlanok voltak, ő maga pedig szégyenkezve és haragosan látta, milyen járatlan az élet kis és nagy dolgaiban. Azt már megszokta valamennyire, hogy segítség nélkül öltözködjék, de egy póstai pénzesutalvány kitöltése a legnagyobb feladat volt a számára, és az, hogy az emberek nem voltak elég udvariasak vele szemben, kétségbeejtette. Egy közömbös feleletre, egy vállvonogatásra úgyszólván elveszítette a talajt a lába alól. A partraszállás ezért kemény és nagy feladat volt a számára, amelyre hősies elhatározással szánta el magát és amelyet összeszorított foggal végzett el. Késő este, amikor hazatért a hajóra, kedvetlen, bágyadt és sápadt volt attól az erőfeszítéstől, amelyre pár óra alatt szüksége volt.

A Serpolette másnap új kikötőbe ment át. Itt sem voltak helyi lapok.

A herceg mosolyogva nézte az Annie csalódását.

– Ehhez, – mondta – most már hozzá kell szoknod.

Annie bosszúsan rángatta a vállát.

– Hát nem jobb így? – kérdezte komolyan a herceg. Nem érezted, hogy annak a tömegnek az őrjöngése megaláz bennünket?

Annie nagy szemmel nézett a hercegre.

– Miért alázna meg? – kérdezte csodálkozva. – Nagyon szép tőlük, hogy olyan kedvesek hozzánk.

Hallgatott, azután megvetőleg intett a kikötő felé:

– És ezek itt utálatosak.

A gondolataiba merűlt, azután a fejét szinte kihívóan rázva kérdezte.

– És neked talán nem kellemesebb, ha az emberek tudják, hogy nem vagy egy közönséges hajóskapitány?

Erről azután nem beszéltek többet. A Serpolette másnap reggel olasz kikötőbe ért. A hajón megjelentek a vámhivatal és a révhivatal emberei. A révkapitányság embere szögletes arcú, szőrös ember volt, aki komoran és harapósan végezte a dolgát. Mikor a hajónaplót megnézte, első pillantásra felfedezett benne egy szabálytalanságot. Szőrös ujját rányomta a papirosra.

– Mi ez, mi ez kérem? – mondta az orrán keresztül. – Mi ez itt?

A herceg nem tudta, miről van szó és udvariasan és készségesen hajolt a szőrös ujj fölé. Kereste a hibát.

– Ez kérem, – mondta a szőrös – ez itt, mi ez itt?

A herceg teljesen elveszítette a talajt a lába alól. Elsápadva, bizonytalanul és tétovázva nézett a szőrös ujjról a szőrös emberre és érezte, hogy az ő számára most csak két eshetőség van: vagy torkon ragadni és megfojtani ezt az embert, vagy megadni magát az otrombaságának. Arra gondolt, hogy ő valóban követhetett el valami hibát, legyűrte a haragját és a második módot választotta.

– Bocsánat, – mondta – szabad kérnem: miről van szó?

– A dátum, kérem, a dátum!

– Ah, igen. Majd kiigazítjuk.

A szőrös fenyegetően végignézte még egyszer a hajónaplót, azután megbocsátott neki és kegyesebb hangulatban fordult a herceghez.

– Uj kapitány, mi?

– Igen, – felelte a herceg – ez az első utam.

– Hát eddig…?

– Eddig a haditengerészetben szolgáltam.

A szőrös egészen felderült.

– No, – mondta jóindulattal – majd megtanulja. Majd megtanulja.

Indulni készült és jóindulattal kinyújtotta a herceg felé a kezét. A herceg habozott egy másodpercig, azután kezet szorított vele.

Az egész napja rosszkedvű és töprengő nap volt. Délután Annie faggatta, mi a baja, de ő azt mondta, hogy semmi baja sincs. Később azonban így szólt Anniehez:

– Én láttam egyszer, amint egy majom megalázott egy királyt.

– Ki…? Mit…?

– Egy majom megalázott egy királyt.

Annie csodálkozva kérdezte:

– Hogyan? Hogy lehet az?

– A majom – felelte a herceg – ott állott a király előtt, mert bemutatták a királynak. És mert az volt a szokása, felemelte a kezét és kinyújtotta a király felé, hogy kezet szorítson vele. A király útálta a majom szőrös kezét, de mert nemes és szelíd ember volt, nem akarta ellökni. A majom tehát nyújtotta a kezét; a király nagy zavarba jött és így megalázódott.

Annie értelmetlenül húzta el a száját. Csodálkozva hallgatott, azután a vállát vonogatva mondta:

– Hát miért engedte megalázni magát? Ha én király volnék, én kivégeztettem volna ezt a majmot.

A herceg délután partra ment. A postahivatalt kereste fel, mert pénzt akart küldeni egy volt lakájának, aki kérőlevelet küldött utána. A kis postahivatalban megállott az egyik hivatali nyílás előtt és várt. Vele szemben egy kis asztalnál ott ült egy kövér, borotválatlan, gallértalan és piszkos ember, aki írt. Kis disznószeme egy szempillantásra felrebbent a hercegre, nyilvánvaló gyűlölettel nézte őt végig, mint a nyugalma megzavaróját; azután visszafordult a papirosaira. A herceg állt és várt és nézte a postahivatal belsejét. Bent piszok volt és rendetlenség, és a háttérben egy levélhordó motoszkált. A herceg percekig várt. A kövér és piszkos ember nem nézett fel. A herceg végre megmozdult. A kövér ember ekkor írt még egy ideig, azután a foga mögül odaszólt a háttérben piszmogó levélhordónak:

– Rifusarlo. Elutasítani.

A levélhordó odajött a másik nyíláshoz és megkérdezte a herceget, mit kíván.

– Pénzt feladni.

– Már nem lehet, hat óra elmúlt.

A herceg elment. Másnap délelőtt újra megjelent a postán. A piszkos és kövér ember kis disznószeme dühösen rebbent fel magas alakjára, azután visszafordult a papirosaira. A herceg szótlanul várt. A két disznószem végre feléje fordult.

– Mit kíván?

– Pénzt akarok feladni.

– Hová?

– Külföldre.

– Csak aranyban fogadom el. Van aranya?

– Nincs.

A két disznószem már el is fordult és visszatért a papirosaihoz. A herceg összeszorított foggal állott egy másodpercig, azután elment a városba aranyat keresni. Déltájban megvoltak az aranyai. Ekkor visszament a postára, kitöltött egy postautalványt és várt. A gallértalan, izzadó és piszkos ember átvette a postautalványt, megnézte, azután visszadobta.

– Rosszúl van kitöltve.

A herceg összeszorította a fogát. A háttérben foglalatoskodó levélhordó ekkor kijött hozzá és megmutatta neki, hogyan kell kitöltenie a rovatokat. A herceg egy ezüstpénzt nyomott a kezébe. A levélhordó visszament a hivatal hátterébe, a herceg pedig odaállt a nyílás elé. Várt. Végre egy mozdulatot tett. A kövér ember ekkor felemelte disznószemét a papirosról, ránézett, azután az órára nézett és odaszólt a levélhordónak.

– Rifusarlo. Visszautasítani.

A levélhordó jött és zavarodottan mondta, hogy a hivatalos óra időközben letelt. A hercegben azonban ekkor felfordult minden. Fuldokló düh rohanta meg és az az érzése támadt, hogy most ölni fog. Szótlanul, remegve és sápadtan ment vissza a másik nyíláshoz és dadogva kereste a szavakat.

– Meg kell önnek mondanom, – szólt be rekedten a kövér emberhez – hogy ön… egy… disznó.

Nem ez volt az a szó, amelyet keresett. De ez is jó.

A kövér ember felemelte kerek, húsos és piszkos fejét. A szája kinyílott és dühös kis szeme is próbált nagyra nyílni.

– Mit mond? – kérdezte dühösen.

– Azt, hogy ön egy disznó.

A kövér ember felugrott, ordított és hadonázott.

– Ön egy disznó, – ismételte a herceg.

A névjegye után nyúlt. A kövér ember azonban elutasította a névjegyet. Ő tisztviselő, őt a hivatalában bántották meg, hol vannak a csendőrök, ő majd megmutatja. Kijött a belső hivatalból, kiszaladt az utcára és csendőrök után ordított. A herceg is kiment az utcára. Szökni akar, – ordította a kövér ember.

De a herceg nem akart szökni. Állt és vár és megismételte:

– Voi siete un porco. Ön egy disznó.

Az utcán összefutottak az emberek. A kövér ordítva panaszolta el nekik, mi történt vele. Gazság. Szemtelenség. Idejön egy idegen és merészel egy olasz tisztviselőt inzultálni.

A herceg minderre nem válaszolt; sápadtan állott és konokul ismételte:

– Voi siete un porco.

A kövér ember lilaszínűre ordította magát. Az idegen! Idejön az idegen! Itt nálunk is mer szemtelenkedni. A tömeg egy része nevetett, a másik része azonban fenyegető módon szorúlt össze a herceg köré. De a hercegnek most minden mindegy volt. És ha rögtön meg kell itt halnia:

– Voi siete un porco.

A piszkos és kövér ember most hadonászva közeledett a herceg felé, akit kezdett bezárni a tömeg. A herceg összeszorította az öklét.

– Voi siete un porco.

– Üssétek! – ordította valaki a herceg mögött.

Ekkor egy egyenruhás és kardos ember érkezett be a tömegbe. A tömeg szétnyílt előtte. A piszkos és lilaképű postafőnök ordítva fogadta.

– Fogasd el, kapitány! Elfogatni!

A csendőrkapitány odafordult a herceghez.

– Ön a Serpolette kapitánya?

– Igen. És ennek az embernek rendelkezésére állok.

– Ugyan kérem.

A csendőrkapitány megfogta a kövér ember karját:

– Bizonyosan megint goromba voltál és megkaptad, amit megérdemeltél.

A kövér ember ordítani akart, de a csendőrkapitány odahajolt hozzá:

– Tudod ki ez? – mondta neki halkan. – Péter herceg, aki letette a rangját.

A borotválatlan és piszkos ember zavartan kezdte nyeldesni a levegőt, a csendőrkapitány pedig odafordult a herceghez:

– Tessék zavartalanul tovább sétálni, oda, a hová tetszik.

A herceg megemelte a kalapját, a csendőrkapitány szalutált, az elcsendesedett tömeg szétnyílott és a herceg visszament a hajóra.

V.

Este a fedélzeten ült a herceg Annieval. Szótlanul ültek egymás mellett.

– Hallgasd csak, – szólalt meg azután Annie – milyen szép!

A hajó túlsó végén egy matróz énekelt. Annie felállott:

– Megnézem, – mondta – ki az.

A herceg lassan feltekintett rá.

– Hagyjad, – szólt azután – Vannoni.

Annie leült és élénken fordult oda a herceghez.

– Milyen szépek ezek a bús szláv melódiák, – mondta. – Meg fogom őket tanulni.

A herceg hallgatott.

– Jó? – kérdezte Annie. – Megtanuljam őket?

– Jó – mondta a herceg.

Annie csillogó szemmel hajtotta előre a fejét, hogy az éneket jól hallja, azután lelkesen mondta:

– De micsoda hangja van! Hallod? Én ezt a fiút énekelni fogom tanítani.

A herceg hallgatott.

– Jó? – kérdezte Annie. – Tanítsam? Igen?

– Nem, – felelte halkan a herceg.

Annie elhallgatott, és szótlanul ültek egymás mellett a fedélzeten. A hajó túlsó végén azután elhallgatott az ének is és ők nemsokára szótlanul lementek a szobáikba. A szalónban Annie megállott a pianinó mellett és állva végigfuttatta az ujjait a billentyűkön. A herceg megállott mögötte. A szobában nem égett a lámpa, csak az ebédlő világossága szűrődött be egy kevéssé.

A billentyűk halkan gyöngyöztek az Annie ujjai alatt. A herceg szótlanul és nagyon csendesen leereszkedett egy karosszékre, Annie meghallotta ezt a mozdulatot, az ujjait végigfuttatta még egy moll akkordon, leült a zongora mellé és készülődés nélkül halkan, mint egy sóhajtást elkezdte énekelni a Brahms-dalt:

Immer leiser wird mein Schlummer, Nur wie Schleier liegt mein Kummer Zitternd über mir…

A hangja itt egyszerre megakadt, a keze lecsúszott a billentyűkről, a húrok halkan tovább zúgtak a félhomályban, azután csend lett. A herceg odalépett hozzá, megfogta az állát és felemelte a fejét. Az Annie szeme tele volt könnyel. A herceg szólni akart, vígasztalni akarta és símogatni akarta, de nem tudott szólni és nem tudott mozdulni. A keze lehúllott, mint az ólom; és erre úgy maradtak mind a ketten mozdulatlanul a sötétségben.

Később zavarodottan és szégyenkezve mentek lefeküdni. Hangtalanul és belső remegéssel feküdtek le, gyorsan eloltották a lámpát és az egymás mellett lévő két ágyban szótlanul néztek bele a sötétségbe. Órák teltek el így és mindegyikük tudta, hogy a másik ébren van. A sötétségben végre megmozdult valami. Az Annie puha kis keze tapogatózott át remegve a herceghez.

– Mi az?

Annie megfogta a herceg kezét és ráhajtotta a fejét.

– Te szomorú vagy – súgta neki halkan és lihegve.

A herceg nem válaszolt. A kezére lassan csepegtek rá az Annie könnyei.

– Én, – súgta neki Annie fuldokolva – téged nagyon sajnállak.

A herceg nem válaszolt. Annie ráhajtotta a fejét még egy ideig a kezére, azután sóhajtva feküdt vissza a párnáira és halkan mondta:

– Borzasztó ez a szoba. Mintha koporsóban feküdnénk.

Nemsokára azután elaludt. A herceg még sokáig meredt bele a sötétségbe, míg az ő fájó szemére is rászállott a kábult álom.

Másnap a herceg déltájban lement az ebédlőbe. Az asztalon még ott volt a reggeli; a reggelizőasztal mellett ott ült Annie Félixkével és jókedvüen és nagyokat nevetve kártyázott vele. A herceg figyelmeztette Anniet, hogy nemsokára dél lesz, Annie erre elküldte Félixkét:

– Eredj cintányér!

Félixke elment és a herceg idegesen mondta:

– Furcsa szavaid vannak. Miért mondod ennek, hogy…

– Cintányér? – vágott közbe vídáman Annie… – Az a Polarics-házban volt szokás.

Nevetett.

– Meg vízihólyag – tette hozzá derülten.

A herceg összeszorította a száját.

– Most menj talán felöltözködni – szólt csendesen.

Annie jókedvüen intett igent és sietett át a hálószobába fésülködni, mosakodni és felöltözködni. Ebédnél jókedvüen beszélgetett és sokat nevetett. Egyszerre ránézett Ridarskyra, azután odafordult a herceghez:

– Igaz, – mondta – engedd meg mégis, hogy tanítsam ezt a Vannonit. Meglátjátok: világhírű énekes lesz belőle. Már valamit tud is: kottát már olvas; a többi majd…

– Honnan tudod, – kérdezte összevont szemöldökkel a herceg – hogy kottát olvas.

– Félixkétől. A papjuk tanította meg rá gyerekkorában. Megengeded?

– Sajnálom, – felelte a herceg – nem lehet. Rossz példa volna a legénységnek.

Annie kedvetlenül húzta el a száját.

– Óh, – mondta duzzogva – én pedig már úgy örűltem. Hiszen így halálra fogom magamat únni.

Ridarsky előrehajolt egy kissé és hideg szemmel nézett rá.

– Mondtam már, – szólt csendesen – hogy én majd mulattatom.

Annie felemelte a fejét.

– Maga – mondta. – Maga csak hallgasson.

Ridarsky nem válaszolt. A herceg hallgatott és ebéd után szótlanul ment fel az irodájába.

Ide nemsokára felrendelte Félixkét is. Fel volt zaklatva. Nyugtalankodott, háborgott és tajtékzott benne minden és az az érzése volt, azt az epedő vágyat érezte, hogy ez az egész belső háborgás, mint egy forró tűzfolyam, ömöljön bele a munkájába.

Félixke belépett és feszesen jelentkezett.

– Üljön le, – mondta a herceg – diktálni fogok.

Félixke leült az asztal mellé, elhelyezte maga elé a papírt, tollat vett a kezébe és rendesen, csendesen, feszesen várt. A herceg összevont szemöldökkel nézett maga elé, mély szürke szemében láng lobbant fel és az indulattól eltördelten szakadt le az ajkáról a szó:

– Több világosságot.

Mehr Licht! Egy nagy szellemnek az utolsó szava lesz a könyv első szava és a könyv címe. Több világosságot! A gondolatai zúgva röpültek át a tengeren, el hazafelé. Otthon nemsokára jön a tél s a síkságon a kis parasztházakban sárral tapasztják be az ablakot, hogy tavaszig ki se lehessen nyitni. Be kell törni ezeket a betapasztott ablakokat. Az egész országban be kell zúzni az ablakokat és fel kell törni az ajtókat, hogy beáradjon a levegő és a napfény. Hivatal, kaszárnya, parasztház, királyi palota, – bezúzni az ablakot, – levegőt, napfényt, – több világosságot.

A mellét szinte szétfeszítette a szeretetnek az a kimondhatatlan nagysága, amely fájdalmasan fészkelt a lelkében; mély lélegzetet vett, hogy kimondja az első szót: az ajkát felnyitotta, de az első szót nem mondta ki. Hirtelen megállott.

A Goethe utolsó szavával akarta a könyvét kezdeni és ezzel a szóval akarta a könyvét befejezni. De amikor ezt mégegyszer meggondolta és amikor lázasan és áhítattal bele akart fogni a munkája megírásába, élete nagy cselekedetébe, akkor a forró háborgáson át, amely a mellét elöntötte, lentről, a lelkének egy elrejtett zugából jeges hűvösségű széláramlat tört át az agyáig. Tisztán, érthetően, mintha idegen ember hangosan mondta volna ki, egy dermesztő kérdés hangzott fel a lelkében. És ő kihülten, dermedten és elsápadva hallgatta ezt a kérdést és nem tudott rá válaszolni.

Elfordult, sokáig nézett ki az ablakon a tengerre, azután elküldte Félixkét.

– Ma nem dolgozunk.

Félixke elment és ő kábultan járt-kelt egész nap. Este könyvet vett elő, de vak szemmel meredt beléje és nem látta a betűket.

– Mit olvasol? – kérdezte tőle Annie,

Ekkor a herceg nem bírt magával. Közömbös feleletet akart adni, hallgatni akart, de egy nála nagyobb erő megragadta a lelkét, minden idegszálát, az egész organizmusát; és neki kongó hangon, üresen, mintha a kérdés nem is az övé volna, meg kellett ismételnie azt a kérdést, amely délután belesüvített az agyába:

– Mit gondolsz: Goethe megtette volna-e, amit én tettem?

Dideregve várta a választ. Annie vállat vont:

– Mit tudom én – mondta nyugodtan.

Azután elgondolkozott:

– Goethe, – mondta összehúzott szájjal és finoman – a Faust szerzője?

A herceg nem szólt. Annie belemélyedt a gondolataiba:

– Én, – mondta – mikor Ausztriában voltam… Olmützben a Margitot akartam énekelni. De az igazgató ellenségem volt, mert én nem jártam fel délután egyedül az irodájába, de a Mayer, az feljárt. Hát azt mondta, énekelje a Mayer. Én a szubrettpartiet énekeljem. Hát erre jött az előadás és a Mayer… mit mondjak? – fütyültek! Engem pedig megvártak az előadás után és a tömeg…

A herceg nem hallotta, mit beszél, Annie befejezte az elbeszélését, várt, nézte a herceget, azután így szólt:

– Goethe? Bizonyosan megtette volna. Az okos ember volt, okosabb mint a királyok és a hercegek.

A herceg hallgatott. Annie sokat beszélt, azután gyorsan odaült az ölébe.

– Nézd, – mondta kedvesen, durcásan és könyörögve – engedd meg, hogy Vannonit tanítsam. Ugy mulattatna. Megengeded? Igen?

– Igen – mondta a herceg.

VI.

A herceg másnap délben vörösre sírt szemmel találta Anniet az ebédlőben. Meg akarta tőle kérdezni, mi baj van, de azután fáradtan hallgatott.

Annie nézte, nem szól-e, és amikor a herceg tovább is hallgatott, ő szólalt meg.

– Én, – mondta remegve és könnyes szemmel – nem akarom, hogy Ridarsky ezentúl velünk ebédeljen.

– Miért?

– Nem akarom. Nem akarom. Nem akarom.

A haragtól vörösen és magánkívül toppantott a lábával és szikrázó szemmel nézett a hercegre.

– Miért? – kérdezte halkan a herceg.

– Mert útálom. Mert gyűlölöm.

A herceg újra megkérdezte halkan és bágyadtan:

– Miért?

– Mert alávaló. Bitang. Gazember. Csirkefogó.

A herceg csendesen mondta:

– Arra kérlek, mondd meg nekem, mi adott okot rá, hogy most egyszerre ilyen szigorúan ítélj róla.

Annie hevesen rángatta a vállát, rágta az ajkát, azután zokogásra fakadt:

– Én nem akarom, – mondta szinte sikoltva – hogy ide betegye a lábát.

Leült egy székre, az egész testét rázta a zokogás.

– De mondd meg, hogy miért – mondta a herceg.

Annie nem felelt. A herceg lehajolt hozzá.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

Annie még hevesebben zokogott és nem felelt.

– Meg kell mondanod, mi történt.

Annie felugrott. A szája eltorzult, az arcán sűrűn patakzottak le a könnyei. Toporzékolva és sikoltva kiáltotta:

– Én nem akarom, hogy ide betegye a lábát, – ez nem elég? Én utálom, ez nem elég?

A herceg nagyon halkan mondta:

– Amíg nem tudom, mi történt, addig nem tilthatom ki.

Annie erre felsikoltott, a szivéhez kapott, berohant a hálószobába és bezárta maga mögött az ajtót. Nemsokára jött Ridarsky az ebédhez. Az arca mozdulatlan volt. A szeme hideg. Szótlanul leült; egyetlen hang nélkül ették végig az ebédet; Szedlák feketén és nesztelenül forgolódott körülöttük; azután Ridarsky szótlanul felkelt, meghajolt és elment.

A herceg elsötétülő arccal nézett utána. Mi történt? A gondolataiból egyszerre felrezzent. Megérezte magán a Szedlák szemét. Szedlák tisztára borotváltan, fehér hajjal, fekete ruhában állott a szoba másik végében és nézte őt. A herceg szembe fordult vele és a Szedlák tekintete olyan volt, hogy ő most hangosan és azzal a világos tudattal, hogy bizonyosan kap választ, megismételte:

– Mi történt itt?

Szedlák közelebb jött. Tisztára borotvált arca mozdulatlan volt és az egész lényén még sötétebb és komorabb ünnepiesség feketéllett, mint máskor. Olyan volt, mint egy ismeretlen vallás főpapja, aki valami megrendítő szertartást készül elvégezni.

A herceg előtt megállott. Ridarsky után intett.

– _Az_ bejött ide másfél órával ezelőtt. Beszélgettek és nevettek. És _az_ egyszerre megrohanta őt. Mint a barom.

A hercegnek elállt a lélegzete. Ez olyan szörnyűség volt… olyan szégyenletes… olyan megalázó… hát ilyesmi is történhetik? Szerette volna a szemét elfordítani Szedláktól, de verejtékes homloka alól két mély szürke szeme az akarata ellenére is kínzottan, reszketően, kérdően tapadt rá Szedlákra. Szedlák válaszolt a herceg szemének a néma és szenvedő kérdésére:

– Én, – mondta lesütött szemmel – ittjártam a közelben és a járásom zajára még megmenekülhetett.

A herceg lehajtotta a fejét.

– Köszönöm Szedlák – mondta halkan.

Bágyadtan intett a kezével és erre az intésre Szedlák csendesen kiment a szobából. A herceg maga maradt. Mélyen lehajtotta a fejét és sokáig ült így mozdulatlanul; azután töprengve indult fel a fedélzetre.

Hivatta Ridarskyt. Ridarsky jött és megállott előtte feszesen és nyugodtan, és hideg szeme, mint egy acélpenge kereste a herceg tekintetét. A herceg lesütötte a szemét.

– Parancs? – kérdezte erre Ridarsky.

A herceg töprengve nézett fel rá.

– Ridarsky, – kérdezte halkan – igaz az, hogy maga az adósságai miatt tette le a rangját?

A Ridarsky hideg szeme nagyobbra nyílt fel, mint szokott, azután pedig összébb húzódott, mint szokott.

– Igaz – felelte egy másodpercnyi gondolkodás után.

– De hiszen én tudom, hogy magának még jelentékeny összeg pénze van.

– De ha az adósságaimat kifizettem volna, nem lett volna.

– Tehát inkább megrövidítette azokat, akik magában bíztak, minthogy…

– Inkább.

A herceg töprengve nézett rá.

– De hát mit akar ezzel a pénzzel?

A Ridarsky vékony ajkai körül, mintha egy halvány lenéző mosolygás jelent volna meg. Habozott, hogy válaszoljon-e. Válaszolt.

– Uj pénzt akarok – mondta vállat vonva. – Sok pénzt. Hatalmat.

– Hogyan?

Ridarsky újra vállat vont és az ajka körül feltünt a halvány, lenéző mosolya.