Part 3

– És összesen hány férfi van a hajón? – kérdezte azután.

– Húsz – felelte a herceg.

Annie megrázta a fejét:

– Ez voltaképen igazságtalanság – mondta őszintén. – Hogy csak a kapitánynak legyen itt a felesége. Mindenkinek el kellene hoznia magával a feleségét.

A herceg nevetett. Ridarsky szótlanul és hideg szemmel nézett Anniera.

– Magának is – szólt hozzá hirtelen Annie. – Hogy éljen szépen rendben a feleségével.

Ridarsky szótlanul nézett Anniera. A herceg nevetve mondta.

– De ha nincs neki.

Annie csodálkozva és elgondolkozva rázogatta a fejét. A vacsorának azután vége lett. Felmentek a fedélzetre, Annie is rágyujtott egy cigarettára, azután Félixkét hivatta.

Félixke eddig ide-oda futkosott a hajón. Mindent megnézett, minden ajtót felnyitott, minden nyílásba beleszaglászott és másfél óra nem volt neki elég arra, hogy befejezze ezt a szemlét. Most futva érkezett Annie elé.

– Te, Félixke, – mondta neki Annie – képzeld, két hétig leszünk az oceánon és azalatt én leszek az egyetlen asszony a hajón.

Félixke csendesen felpislogott a hercegre, azután csendesen mondta, hogy az egyetlen asszony, aki a hajón lesz, legalább annál szebb. Annie arcul legyintette:

– Azt elhiszem – mondta nevetve. – Te! – emlékszel rá, mikor a Polarics-házban ott lakott a cigány Rózsi és mind őt akarták, és a Valencsik-fiu meg a Breitner pék késsel ölték egymást érte.

– Nem a Valencsik fiu volt.

– Dehogy nem, te vízihólyag! nem emlékszel? – az a nagy, vörösképű, aki az ujját vágta le, hogy ne legyen katona.

– Nem. A Pohorácz-fiu volt.

Hosszú vitába fogtak erről a kérdésről. Annie végre meglökte Félixkét.

– Jó no, te cintányér – menj vacsorázni.

Félixke elment vacsorázni, gyorsan megvacsorázott és vacsora után fáradhatatlanul újra ide-oda cikázott a hajón. Annie egy ideig ült még a fedélzeten, azután bágyadtan a herceghez dőlt és aludni kívánt.

Lementek az illatos fedélzetről az illatos hálószobába. A herceg magához ölelte Anniet Ekkor egy másodpercre eszébe jutott a Georgios látogatása.

– Meg akarták mérgezni az életemet – gondolta.

El akarta mondani Annienak a látogatás történetét, de megcsókolta az Annie szomjas és édes ajkát és erre újra megfeledkezett az egészről. Fent eloltották az ünnepi fényeket, a fedélzet lassan elsötétedett, a virágok fonnyadva ontották az illatukat és a hajóra leszállt a csendes éjszaka.

III.

Másnap reggel a hajón mindenki korán ébredt és jókedvüen kelt fel. A tenger nyugtalan volt és a Serpolette horgonyláncai hevesen nyögtek, de a hajón mindenki örült annak, hogy egy óra mulva jön az indulás. A herceg derülten adta ki az utolsó parancsokat, Annie rózsás arccal és mosolyogva szítta be a tenger üde és sós levegőjét, Ridarsky gúnyos megjegyzéseket tett azokra a hadihajókra, amelyeket itthagynak a kikötőben, és Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a hajón.

A herceg visszajött a reggelihez. De nem volt egyedül.

– Nézz ide, – mondta Annienak – ez is velünk jön.

Monseigneurt hozta be. Az orosz agár tisztán, fehéren és karcsun állott mellette, finom fejét nyugodtan tartotta oda a herceg simogatásának és nem mozdult el mellőle.

– Monseigneur! – kiáltotta boldogan Annie – gyere ide.

A herceg levette a kezét az agár fejéről. Monseigneur aranysárga szemét felemelte az urára, azután lassan odaindult Anniehoz. Annie az ölébe vette a fejét és végigsimogatta tiszta fehér bundáját.

– Monseigneur, – mondta neki duruzsolva – te leszel az én egyetlen barátom az úton.

Ridarsky, aki mellette ült az asztalnál, ekkor előrehajolt egy kicsit. Annie ránézett és legyintett egyet:

– Ah maga! Maga csak menjen.

Simogatta Monseigneurt és elragadtatva mondta:

– Ha egy férfi ilyen elegáns tudna lenni.

A herceg nevetett, Ridarsky hideg szemmel nézett rá. Annie reggelit adott Monseigneurnek és hamarosan megnyerte a teljes bizalmát. Reggeli után már együtt mentek fel a fedélzetre sétálni. Reggeli után a herceg is felment a fedélzetre és összegyüjttette a legénységet.

– Matrózok, – mondta nekik nyugodtan – a Serpolette pár perc mulva felszedi a horgonyát és elindul egy hosszú útra. Előbb olasz kikötőkbe megyünk, azután át az oceánon Délamerikába. Attól a perctől fogva, hogy a Serpolette erre az útra elindul, átalakul kereskedőhajóvá. Nagy útja: kereskedelmi vállalkozás. Ebben a vállalkozásban titeket én társammá fogadlak. Ez úgy értendő, hogy a vállalkozás nyereségéből mindenki fizetése arányában részesül, – én is csak annak a fizetésnek az arányában, amelyet magamnak kiszabtam és amelyet kereskedelmi hajók kapitányai kapni szoktak. A Serpolettenek tehát úgy szólván, ti is tulajdonosai vagytok, – természetes, hogy úgy fogtok dolgozni, mint aki magának dolgozik.

A legénység lelkes és zengő hurrázással fogadta ezt a közlést. A herceg boldogan nézett végig a mosolygó és lelkes arcokon, aztán csendet intett:

– Még egyet. Válasszatok két bizalmi embert, akik megnézik majd a könyveket… nem akarlak benneteket aranyhegyekkel kecsegtetni, de a számításaim alapján annyit mondhatok, hogy a fizetésének legalább a kétszeresét kapja majd mindenki.

Ujabb hurrázás, amelynek nem akart vége szakadni. A herceg végre barátságosan elkergette őket: menjenek, válasszák meg a két bizalmi embert. Elkergette őket és tiszta és édes örömmel nézett utánuk. De hirtelen oldalra fordult. A baloldalán ott állott Ridarsky. Ránézett.

– Akart valamit mondani Ridarsky? – kérdezte meghökkenve.

– Nem, fenség.

– Furcsa. Az az érzésem volt, hogy meg akar szólalni.

Ridarsky szótlanul és udvariasan rázta meg a fejét, azután hideg szemmel nézett a hercegre. A hercegnek kellemetlen érzése támadt és elfordult tőle.

Pár perc mulva visszajöttek a matrózok és jelentették, hogy a választás megtörtént. Egyik bizalmi embernek megválasztották Szolgarovot…

A herceg bólintott, ezt természetesnek találta. Szolgarov az orosz haditengerészetben szolgált volt, részt vett egy hajólázadásban és azután megszökött. Szociálista volt, a pénzét most is könyvekre költötte és a ládájában állandóan ott volt a töltött revolvere. A matrózok tisztelték és féltek tőle. A herceg természetesnek találta, hogy ő lett az egyik bizalmiférfi.

A másik bizalmi állásra megválasztották Brattliet.

A herceg meghökkent. Brattlie rettentő erejű legény volt; norvég ivadék, aki messze elvetődött a hazájától; alacsony homlokú, széles vállú, verekedő és ivó. Hogyan eshetett erre a választás? A herceg egy másodpercre összevonta a homlokát; kedvetlenséget érzett; az az érzése támadt, hogy Ridarsky ismét mondani akar valamit; de Ridarsky hallgatott; erre erőt vett magán, barátságosan megmondta, hogy a választást tudomásul veszi, a két bizalmi embert berendelte magához későbbre a kapitányi irodába és kiadta a parancsot az indulásra.

A Serpolette felszedte a horgonyát, a kémény ontotta a füstöt, a matrózok hurráztak és a hajó elindult nagy útjára. Péter herceg a parancsnoki hidon állott és néha-néha visszanézett a kikötő lassan eltűnő hajóira. Ekkor feljött hozzá Annie. Ő is visszanézett. Előbb hallgatott, aztán halkan megkérdezte:

– Nem sajnálod?

A herceg hevesen megrázta a fejét.

– Boldog vagyok – mondta.

Annie megölelte. A herceg gyöngéden elhárította az ölelést.

– Látják – mondta halkan.

Ridarsky felé intett, akinek hideg szeme az eltűnő kikötőről feléjük siklott. Annie kissé sértődötten vonta vissza a két karját, azután dacosan vonogatta a vállát és elbiggyesztett ajakkal mondta:

– Éppen azért. Hadd lássa.

A herceg kezet csókolt neki, ezzel megbékítette, és Annie lement a parancsnoki hídról, hogy folytassa sétáját Monseigneurrel. Séta közben találkozott Félixkével, aki ide-oda cikázott a fedélzeten. Félixke el akarta kerülni őket, de Annie megszólította:

– Félixke, gyere ide.

Félixke odament hozzájuk. Lassan és óvatosan jött, kémlelgette őket, oldalról került hozzájuk, aztán szimatolva és orrfintorgatva megállott. Annie csodálkozva és kérdően nézett rá. Félixke kis fejét elfintoritott orral hajtotta előbb oldalra, azután előre lökte Monseigneur felé.

– Csúnya kutya – mondta. – Csúnya kutya.

– Csúnya vagy te – felelte Annie sértődötten. – Monseigneur gyönyörű; bár te volnál ilyen szép.

Félixke fintorgatta az orrát és konokul és sértődötten ismételte:

– Csúnya kutya, utálatos kutya.

Az orrát fintorgatva, lassan és óvatosan átsétált a túlsó oldalra és mielőtt még Annie észrevehette volna, mi a szándéka, felemelte a jobblábát és hátrafelé, mint egy haragos kis ló, kirúgott Monseigneur felé. A rúgás Monseigneurt az oldalán érte. Monseigneur feljajdult, azután felemelte finom fejét, megmutatta nagy fogait, de nem harapott. Egy-két lépést hátrált, azután csendesen átment az Annie másik oldalára.

Annie azonban fel volt háborodva.

– Most takarodj – kiáltott rá Félixkére.

Félixke behúzta a fejét a nyakába, azután eltakarodott. Annie lehajolt Monseigneurhöz, megveregette az oldalát és megdicsérte.

Délben a herceg csak egy percre jött be az ebédhez, kezet csókolt Annienak, megkérdezte, jól bírja-e a rossz időt, evett valamit és menni készült. Annie hallgatva nézte.

– Hová mégy? – kérdezte azután.

– A parancsnoki hídra.

– És honnan jössz?

– A parancsnoki hídról.

– Hát meddig kell ott maradnod?

– Ha vihar van huszonnégy órát is, sőt harminchatot is.

– És ha nincs vihar?

– Tizenkettőt.

Annie kétségbeesve nézett rá.

– De hiszen én akkor halálra únom magamat – mondta elkeseredve.

A herceg ránézett.

– Majd csinálunk valamit – mondta elgondolkozva.

Megsimogatta az arcát és elment. Nemsokára Ridarsky jött be: enni valamit. Annie elmondta neki, hogy a herceg minden nap tizenkét órát akar a parancsnoki hidon tölteni; ő kétségbe van esve…

– Miért? – kérdezte Ridarsky.

– Mert én akkor halálra únom magamat.

– Dehogy, – mondta Ridarsky – abban a tizenkét órában én szabad vagyok. Én majd mulattatom.

Annie hevesen akart neki válaszolni, de az ajtó felnyílott, és halkan, csendesen, előkelően bejött rajta Szedlák. A beszélgetés abbamaradt és Ridarsky nemsokára visszament a fedélzetre.

Délután a tenger egyre nyugtalanabb, lett és három óra tájban bömbölt a vihar. A Serpolette küzködve fúrta be magát a hullámok közé, de könnyű testét emeletmagasságra ragadták fel és utána feneketlennek tetsző mélységekbe lódították le a hullámok. A hajón minden nyílás be volt zárva és bent a hajó testében elhalkult az élet.

Annie jól bírta a vihart, de szorongva nézegetett ki a tajtékos, szürke és zöld hullámokra. Szedlák fehér hajjal és fekete ruhában tisztára borotváltan, mozdulatlanul ült egy sarokban és imádkozott. Félixke előbb megszüntette ide-oda cikázását a fedélzeten, azután ijedten bevonult kis kabinjába; majd teljes erővel kitört rajta a tengeri betegség; és ekkor elindult, hogy kétségbeesetten kérjen segítséget valakitől.

Elindult, de nem jutott messzire. A hajó táncolt; úgy, hogy a szobákban is alig lehetett megállni; őt azonkívül olyan borzasztó fájdalom rohanta meg, a gyomrát olyan irtózatos erővel szorította össze egy láthatatlan prés és a fejét olyan irtózatos erővel igyekezett szétvetni valami láthatatlan robbantószer, hogy Félixke útközben félig eszméletlenül összeesett és nyögve gurult le egy lépcső aljába. Itt mozdulatlanul fekve maradt és átadta magát a halálnak. A halál azonban nem jött érte, a tagjai viszont sajogtak a legurulástól; és a hajó még mindig táncolt, úgy hogy ő ide-oda gurult a lépcső aljában; ezért félig eszméletlenül menedék után nézett. A közelben egyetlen menedék volt: a lépcső alatt levő kuckó. Félixke négykézláb, de inkább gurulva, mint mászva ide menekült be.

Amikor egy utolsó gurulással bent volt a kuckóban, megrettenve érezte, hogy rajta kívül egy más élőlényt is ide vert be a vihar. A sötét kuckóban nehezen lihegett és keservesen nyögött már valaki. Félixke haldoklásában is megdöbbenve vizsgálta a sötétséget, de hamar megnyugodott. A másik menekült Monseigneur volt. A fehér orosz agár nagyon szenvedett a vihartól. Eleganciáját és tisztaságát nagyon szétdúlták a szenvedései; karcsú lábára nem tudott felállni; és amikor nem nyögött, akkor keservesen és panaszosan szűkölt.

Félixkére ebben a percben egy haldokló embernek a nyögése sem tett volna hatást; a Monseigneur szenvedése még némi elégtétellel is töltötte el. Nem is volt rá ideje, hogy a saját baján kívül foglalkozzék valamivel, de amikor a szenvedései mégis adtak neki egy szabad másodpercet, azt a szabad másodpercet arra használta fel, hogy villámgyorsan, hátrafelé, mint egy haragos kis ló, teljes erejéből belerúgjon Monseigneurbe. A kutya feljajdult, de a következő másodpercben egy hullám oldalra billentette a hajót; kutya és ember összekeveredett a zuhanásban, Félixkét ismét elővették a fájdalmai, és ettől kezdve csendben és békésen nyögött egymás mellett kutya és ember.

Három órát töltöttek így el egymás szomszédságában. Három óra mulva a vihar megcsendesedett egy kicsit, és Félixke úgy érezte, hogy a láthatatlan fogó, amely a gyomrát szorítja össze, enged valamit. A feje még mindig szét akart robbanni, de annyira már mégis volt, hogy elhatározta, hogy itthagyja a szennyes és sötét kuckót. Vissza akart menni a kabinjába. Már négykézláb állott és indulni akart, amikor Monseigneurre esett a tekintete. Monseigneur teljes kimerültségében elnyúlva feküdt a padlón. Finom fejét szenvedve nyujtotta előre, két karcsú hátsó lába gömbölyű talpát mutatta Félixkének.

Félixke ekkor odanyúlt a kabátja kihajtásához, ahol állandóan egy kis gombostű készletet hordott. Kivett egy gombostűt, remegő ujjai közé fogta, felemelte és biztos döféssel bedöfte Monseigneur talpába. Monseigneur feljajdult, kinyitotta a száját, de a feje fáradtan hullott vissza a padlóra. Félixke hátrált egy kicsit, de amikor látta, hogy Monseigneur fogai nem fenyegetik veszedelemmel, ismét kihúzott egy gombostűt, felemelte, mint egy dárdát, és bedöfte a Monseigneur másik lábába. Többi gombostűit is bedöfködte volna Monseigneurbe, ha ekkor a hajó újra nem billen oldalra és neki eszébe nem jut, hogy jó lesz a kabinjába menekülni, mielőtt a fogó teljes erővel újra ráereszkedik a gyomrára. De minthogy ez eszébe jutott, rövid habozás után nagy sajnálkozással kihúzta Monseigneur lábából a véres gombostűket, visszadugta őket a kabátja kihajtásába és négykézláb visszamászott a kabinjába.

A vihar ekkor újra kitört és rövid megszakításokkal tartott alkonyatig. Egyik hosszabb szünetében Monseigneur feltápászkodott fektéből és egy matróz mögött vérző és roskadozó lábakkal valahogyan kijutott a fedélzetre. A fedélzeten panaszosan nyöszörgött és hevesen szimatolva kereste a herceget. A herceg észrevette.

– Monseigneur, – kiáltotta ijedten – gyere ide.

Érte akart küldeni valakit. Monseigneur is ingadozva indult a hang felé és aranysárga szeme bágyadtan kereste a gazdáját. Ekkor azonban újra kitört a vihar, a hajó balra billent, Monseigneur leesett fáradt lábairól, oldalra csúszott, a következő percben egy óriási hullám söpört végig a fedélzeten és lesöpörte Monseigneurt a tengerbe.

A herceg elordította magát:

– Csónakot leereszteni.

A hullámok zajában egy pillanatra meghallotta Monseigneur kétségbeesett ugatását. Monseigneur sohasem szokott volt ugatni; és ettől a rendkívüli segítségkéréstől a hercegnek összeszorult a szíve.

Az ingadozó hajón mozgás támadt, hat matróz csúszva és kapaszkodva indult az egyik csónak felé. A herceg szakadásig megfeszült idegekkel figyelt, nem hallja-e még egyszer Monseigneur hangját. A matrózok már ott voltak a csónaknál. A herceg ekkor hirtelen oldalra fordult.

– Akar valamit mondani Ridarsky? – kérdezte gyorsan.

Ridarsky összeszorított ajakkal rázta meg a fejét, azután előre intett a matrózok felé. A matrózok hozzáfogtak a csónak leeresztéséhez; munka közben azonban egyikük elindult a parancsnoki híd felé, kapaszkodva haladt előre, az egyik kezéből tölcsért csinált és úgy kiabált valamit a herceg felé. Szolgarov volt.

– Mit mond? – kérdezte a herceg Ridarskytól.

– Azt, – felelte Ridarsky halkan és hidegen – hogy érdemes-e hat ember életét kockára tenni egy kutya miatt…

A herceg elsápadva nézett rá.

– Nem – mondta azután keményen és rekedten. – Igaza van.

Visszarendelte a csónakot. A hajó nyögve haladt előre, a herceg csak a hullámok zaját és a hajótest sokféle recsegését hallotta, a Monseigneur fehér feje felbukkant még egy párszor, de a hajó haladt előre és Monseigneur eltűnt a hullámok között.

Estére elült a vihar. A herceg magához hivatta Szolgarovot.

– Köszönöm Szolgarov, – mondta neki – hogy figyelmeztetett. Szeretem az ilyen bátor és okos beszédet.

Szolgarov nem válaszolt. A herceg lement Anniehoz és elmondta neki, hogy Monseigneur beleveszett a tengerbe. Annie keserves sírásra fakadt. A herceg vígasztalta, azután elmondta neki a visszarendelt csónak történetét.

– Miért hallgattál rájuk – kiáltotta hevesen Annie.

– Büszke vagyok rá, – felelte a herceg elgondolkozva – hogy uralkodtam magamon és meghallgattam a figyelmeztetésüket.

Annie keservesen zokogva mondta:

– De ha még herceg lennél, ki se merték volna nyitni a szájukat.

– Emberhez méltóbb, – felelte a herceg – hogy szóltak, és emberhez méltóbb, hogy én hallgattam rájuk.

De Annie könnyezve és makacsul rázta a fejét, zokogva ismételte, hogy két hónappal ezelőtt senki egy szót se mert volna szólni, hanem az egész banda kezét lábát törte volna, hogy Monseigneurt megmentse; és egész éjjel keservesen siratta Monseigneurt.

IV.

A Serpolette másnap reggel kikötőbe ért és felvette rakományának egy részét. A továbbindulást elhalasztották, mert a hajóra táviratot hoztak, hogy a rakomány hátralevő része még csak pár nap mulva érkezik meg azokba a kikötőkbe, amelyeket a Serpolette fel akart keresni.

Annie reggel sokáig aludt, de a berakodás zaja felébresztette. Idegesen és rosszkedvüen kelt fel, rögtön átment az ebédlőbe és sóhajtozva várta, mikor ér véget a zajos munka a hajón. A rosszkedve csak déltájban mult el. Ekkor ugyanis nagy embertömeg gyűlt össze a kikötőben és zajosan bámulta a Serpolettet.

Annie felment a fedélzetre és megkereste a herceget.

– Miért van ott annyi ember? – kérdezte tőle.

A herceg bosszusan legyintett:

– A helyi lapok megírták, hogy ideérkezünk; és azok most bennünket bámulnak.

Annie nevetve fordult a tömeg felé. A herceg azonban idegenkedve és kutatva nézte őt végig és halk és csodálkozó türelmetlenséggel kérdezte:

– Te még nem csináltál toalettet?

– Nem, – felelte Annie – se fésülködni, se mosakodni nem tudtam ebben a rettentő zajban.

A herceg nem szólt. Annie részvéttel kérdezte:

– Nehezen megy ez a munka, úgy-e? Se a legénység nem ért hozzá, se ti…

– Majd elkészülünk vele – felelte halkan a herceg.

Annie lement a hálószobájába, gyorsan átöltözködött, azután felment a fedélzetre, messzelátót vett elő és nézte a parton tolongó tömeget. A berakodás délután négy órára elkészült, és ekkor Annie olyan szívrehatóan könyörgött azért, hogy tegyenek egy sétát a városban, hogy a herceg végre leeresztetett egy csónakot és elindultak a part felé. A parton nagy mozgás támadt; az egész tömeg a csónak felé tódult, és mikor a csónak odaért, lelkes éljenzés hangzott fel. Annie fehér ruhában, virágos kalapban, rózsás arccal ült a csónakban és az éljenzés hallatára az örömtől magánkívül fordult a herceghez:

– Hallod? éljeneznek.

– Hallom – felelte lehajtott fejjel a herceg.

A csónak megállott. A herceg felállt, hogy partra segítse Anniet. Annie könnyedén rátámaszkodott a karjára és egy szökkenéssel kint volt a kőpart első lépcsőfokán. A herceg melléje lépett. A tömeg köréjük tódult és őrjöngve éljenezte őket. Ismeretlen nők sikoltozva igyekeztek kezet csókolni Annienak és ismeretlen férfikezek megindulástól remegve nyúltak a herceg felé. A mámoros roham azzal fenyegette őket, hogy mindkettőjüket besodorja a tengerbe, a hercegnek tehát rövid habozás után kiáltva kellett útat kérni a tömegtől. A tömeg ekkor lassan ketté nyílt és ők a kettős emberfal között megindultak a város felé. A herceg hátul ment és az újra meg újra felhangzó éljenzésre komolyan meg-megemelte a kalapját; Annie elől ment és ragyogó arccal, mosolyogva hajtotta meg jobbra-balra szép szőke fejét. Olyan volt, mintha mindenkinek külön köszönte volna meg az üdvözlést.

A tömeg nem akart elfogyni. A herceg végre megállított egy bérkocsit, beleültette Anniet, egy utolsó éljenriadal hangzott fel, Annie ragyogó arccal szórt néhány mosolygást jobbra és balra, azután mögöttük maradt a tömeg. A városban Annie százfélét akart vásárolni és a herceg türelmesen kísérte el a boltokba. A boltokban többnyire felismerték őket. Az utcákon is támadt körülöttük egy-egy csoportosulás. Annie boldogan símult a herceghez és rózsásan, karcsuan, mosolyogva siklott át az emberek között. Tervezett bevásárlásuknak negyed részét sem végezte el, amikor alkonyodott és a herceg azt kívánta, térjenek vissza a hajóra. Annie belenyugodott a visszatérésbe:

– Hiszen még úgyis kikötünk, háromszor is – mondta jókedvüen.

A kikötő felé menet Annie egyszerre megállott. Gömbölyü kis szája kinyílt a csodálkozástól, kék szeme nagyra nyílt az áhitattól, csodálkozva és szinte megrendülve így bámult egy nagyorrú és borotvált arcú úrra, aki lassan és kifeszített mellel jött velük szemben. Mikor a közelükbe ért, akkor a borotvált arcú úr is megállott. Felemelte a fejét.

– Nézd csak, – mondta hangosan – hisz ez a kis Annie.

Annie boldogan nyújtotta feléje a kezét. A borotvált arcú úr két kezébe vette az Annie kezét és lassan veregette.

– Hát te mit csinálsz itt Annie? – kérdezte azután jóindulatuan.

– Én, – mondta Annie – nem olvastad?… a férjemmel vagyok itt.

– Ah… hm…

A herceg, aki eddig hátul maradt, egy lépésnyire mögöttük, és kínosan várakozott, most előre lépett. Annie olyan mozdulatot tett, mintha be akarta volna őket egymásnak mutatni. De nem szólt semmit. Az ismeretlen úr azonban felemelte a kezét; ugyanekkor felemelte a fejét; olyan volt, mintha az egész ember a magasba akarna emelkedni.

– Örvendek – mondta.

A herceg kezet szorított vele. Az ismeretlen úr erre szótlanul szétnyitotta egyszer-kétszer a száját; a szája csattanó hangot adott.

– Hm, – mondta – hm… hát… hát… hát… isten veled Annie. Hát mikor jössz vissza?

– Ah, – felelte Annie – azt hiszem soha. Nagyon messzire megyek.

A borotvált arcú úr előbb komolyan öszecsucsorította, azután szétnyitotta a száját. Ezúttal a csattanó hang mintegy halk nevetésbe olvadt át:

– Dehogynem jössz, – mondta. A – színpad… hiába, a színpad.

Annie a hercegre tekintett.

– De én nem jövök vissza a szinpadra, – szólt lelkesen – soha.

– Hm, akkor kár érted. Te tudtál valamit.

Annie elpirúlt az örömtől, az ismeretlen úr azután búcsuzott, egyszerre emelte fel a kezét és a fejét, mintha a levegőbe akarna emelkedni, és kifeszített mellel elment.

Az Annie arca még mindig piros volt az örömtől. Belekapaszkodott a herceg karjába.

– Hallottad, – mondta neki boldogan – azt mondta, hogy tudok valamit. Pedig ha ő ennyit mond!

– Hát ki volt ez az ember?

– Ez? Plamenári.

– Plamenári?

– A _nagy_ Plamenári!

Annie szinte megsértődött azon, hogy a herceg nem tudja, kicsoda Plamenári; a hercegnek végre eszébe jutott, hogy Plamenári híres színész, akit ő is látott valamikor.

A herceg azután nem szólt többet. Annie is el volt foglalva az örömével és így szótlanul mentek a csónakig. A csónakban Annie ismét felélénkült és sorra megkérdezte a a hercegtől azoknak a matrózoknak a nevét akik eveztek. Mikor a hajón voltak és vacsorához ültek, Annie újra megkérdezte:

– Hogy hívták azt a matrózt, aki a kormánynál ült?

A herceg gondolkozott.

– Vannoni – szólt közbe Ridarsky.

– Igen, Vannoni – felelte a herceg. – Pompás fickó, mi?

– Látod, – mondta Annie – ez a matróz majdnem olyan elegáns, mint szegény Monseigneur volt.

– És majdnem olyan jószagú – mondta Ridarsky.

– Az egészen más – felelte hevesen Annie. – Az elegancia nem a ruhák és nem a parfüm kérdése…

Heves vitába fogott Ridarskyval arról, mi az elegancia, azután egy legyintéssel befejezte a vitát.

– Különben mit! – mondta, – Maga!

Vállat vont. Nem lehetett tudni, mit akart ezzel a felkiáltással mondani. Nem is kérdezte senki. Csend volt, de azután Annie újra megszólalt:

– Vannoni? – Szép neve van. – Olasz?