Part 2

A herceg bement a szobába. Hallgatott és az arcán a kedvetlenségnek egy árnyéka suhant végig. Annie észrevette és ő szólalt meg elsőnek:

– Egy cseppet se voltam ám álmos – mondta mosolyogva. – El akartam aludni, hogy magáról álmodjam. És magáról álmodtam.

Puha kezét lassan beletette a herceg kezébe. A herceg kedvetlensége gyorsan eltűnt; a puha kis kézből nagy melegség áradt át a testébe. Csendesen magához húzta az asszonyt. Annie hozzásimult, a mellére hajtotta a fejét és gyöngéden megkérdezte:

– Jó hírt hozott?

A herceg a kezébe fogta szőke fejét és megcsókolta az ajkát.

– Jót – felelte. – Az enyém leszel.

Annie összecsapta a kezét:

– A király beleegyezik? – kérdezte felujjongva.

– Nem – felelte Péter herceg nyugodtan.

Annie az összecsapott két kezével mozdulatlanul megállott és kék szeme nagyra nyílt. Péter herceg gyönyörködött a zavarodottságában és az aggodalmában.

– Hát akkor hogyan? – kérdezte végre szorongva Annie.

– Ugy, – felelte a herceg boldogan és büszkén – hogy nem törődöm többé az engedelmével. Amit elvehetne tőlem: magam adok oda neki mindent, – címet, rangot, hatalmat, vállrojtot – mindent odaadok és téged választalak helyette.

Az Annie kék szeme elborult.

– Mindent… odaadsz… értem? – kérdezte remegő szájjal.

A herceg megölelte, simogatta, az ölébe vette:

– No… Annie, – mondta meghatva – szerelmem, kislányom, nem kell elérzékenyülni. Nem is olyan nagy dolog, ne hidd, hogy olyan nagy dolog, nem értékek azok, amiket odaadok, – boldog vagyok, hogy kiszabadulok. – Óh, szabadnak lenni, embernek lenni, embernek lenni, – örülj te is, ne lássam a könnyeket, ne sírj, ne sírj, nem akarom, hogy sírj…

A tiltakozás azonban hiábavaló volt. Az Annie kék szeméből megeredtek a könnyek. Ült a herceg ölében, az egész testét rázta a zokogás, néha hozzáfogott, hogy mond valamit, de csak egy-egy eltördelt, gügyögő szó jött ki az ajkán, odadőlt a herceg mellére és a nehéz könnycseppek, amelyek a szeméből hullottak, egymásután peregtek le a herceg kék uniformisán.

A herceg engedte, hogy kisírja magát. Egyik karjával átkarolta sírásban remegő édes testét, a másik kezével csendesen simogatta dús szőke haját.

– Hát eljössz-e hozzám így is? – kérdezte azután halkan. Választhatsz, hogy mi akarsz lenni; Durandné, vagy Mayerné, vagy Smithné. Ezek között a nevek között válogathatok. És eldöntheted, hogy mi legyen a férjed: magánzó, vagy egy kis kereskedelmi hajó kapitánya. Más rangot nem kaphatsz. Eljössz-e így is hozzám? Szeretsz-e így is?

Annie felnézett rá. A zokogása még nem állott el egészen. Még lélegzet után kapkodva szorította a szívére a kezét és szakadozottan lihegve és magánkívül tördelte:

– Értem!… Én értem!

De amikor a herceg újra megkérdezte:

– Hát eljössz hozzám? Szeretsz?

Akkor gyors mozdulattal lecsúszott az öléből, térdreesett előtte, megcsókolta a kezét és mámorosan és áhítattal nézett fel rá.

– Imádlak – mondta.

A herceg kényszerítette rá, hogy álljon fel, maga mellé ültette és boldogan beszélgetni kezdett vele a jövendőről.

– Válassz nevet, – mondta neki – mert holnap már visszaadom nekik a régi nevemet.

Jókedvüen és nevetve válogattak nevet és végre megállapodtak abban, hogy a herceg a birtoka után a Thurn nevet fogja felvenni.

– Most válassz foglalkozást – mondta a herceg. Az leszek, amit akarsz. Legyek színigazgató? Nyissak neked színházat? Lépjek fel magam is hőstenornak? Uzsorás leszek, ha akarod.

A herceg számára kínálkozó foglalkozásokon is sokat nevettek, de azután a herceg komolyan mondta:

– Én dolgozni akarok. Nem akarok sétáló léha és szánalmas declassé lenni. Nem is tudnék. A szabadság nekem úgy ér valamit, ha dolgozhatom. Én termékeny munkát akarok végezni.

Az Annie szőke feje hevesen bólogatva intett három igent egymásután. A herceg megfogta finom és gödrös állát:

– Akarsz-e velem elindulni a szép nagy világba? A hajómon, amelyet magam vezetek és amelynek te leszel az úrnője.

Annie tapsolt örömében:

– A Hódító Róberten?

– Azon. De a nevét megváltoztatom és a hajót átalakíttatom. Az őseimet visszaadom nekik; nincs többé ősöm; és gyűlölöm még a gondolatát is annak, hogy egy ilyen nemes, szép és erős építmény meddő luxushajó legyen. Gépeket akarok rajta szállítani, olyan vidékre, ahol a legnagyobb áldás a gép. Vagy olajat, dongát, cukrot, – akármit…

Annie elgondolkozva hallgatott. A herceg is gondolkozva nézett maga elé.

– A hajómnak is te adj új nevet – mondta csendesen. Valami szép és vidám nevet. A hajóm legyen az öröm hajója. A vidámság hajója. A boldogság hajója.

Annienak erre ismét jó kedve támadt és villámgyorsan egy csomó csengő és nagyhangzású nevet ajánlott a hercegnek.

– Nem, – mondta mosolyogva és gondolkozva a herceg – valami vidámabbat. Valamit… valamit… tudod mit?… a legkedvesebb szerepedet, – melyik volt az?

– Szép Heléna.

– Talán ezt. Ez például egészen jó volna. De inkább mást… gondolkozzunk csak… miben láttalak először… A cornevillei harangokban.

– Serpolette! – kiáltotta Annie.

– Serpolette – mondta boldogan a herceg. Sohasem felejtem el, amikor kurta szoknyádban kijöttél a színpadra. – Serpolette! Serpolette!

Megállapodtak benne, hogy a hajónak Serpolette lesz az új neve. Azután boldogan beszélgettek még a jövendőről és azután, mikor Annie elfáradt és álmosodni kezdett, a herceg felállt és menni készült. Vette a köpönyegét, de közben megállott:

– Igaz, – mondta – hát ez a fiatalember az előszobában?

– Jaj Istenem, – kiáltotta Annie – Félixke… hisz az szegény azóta elaludt ott.

Kinyitotta az előszoba ajtaját. De Félixke nem aludt. Rózsásan, nyugodtan, egyenesen ült a székén, pontosan a térdére rakott kézzel, és az ajtónyílásra feszesen felállott.

– Várj csak Félixke – mondta Annie. – Még csak egy percet.

Visszajött a herceghez.

– Hát ki ez a Félixke? – kérdezte a herceg. – Mit tud? Honnan jön? Csak nem volt katona?… katonásan jelentkezik… de ezzel a termettel legfeljebb a klarinétot fujhatta a bandában.

Annie lázasan keresgélt az asztalon valamit. Végre megtalálta, amit keresett.

– Mit tud? – mondta. – Ezt tudja.

Egy papirlapot tett a herceg elé. A papirlapon egy százfrankos bankjegy tökéletes rajza volt látható.

– Ami igaz, az igaz – mondta fejcsóválva a herceg. – Ez tökéletes.

– Úgy-e hogy tökéletes – szólt Annie. És ezt itt csinálta előttem egy óra alatt. Mert én kíváncsi voltam rá, hogy hogyan csinálja.

– Hogy hogyan csinálja! Hát máskor is csinálja?

Annie csodálkozva nézett a hercegre.

– Hiszen ezért csukták be – mondta kissé méltatlankodva.

– Hát be volt csukva? – kérdezte elámulva a herceg.

– Be. Képzelje, olyan fiatalon. Húszéves alig volt. – Gazság.

– No gazságnak éppen nem lehet mondani. De most tudom legalább, hol tanulta meg ezt a katonás jelentkezést.

– A börtönben tanulta meg szegény – mondta Annie felháborodva. – Szegény fiu! Hát be kell csukni az ilyent?! – Ilyen tehetség! – Taníttatni kellene. – Mit csináljon, ha éhezett. – Egy ilyen jó kis fiu, mink mindig együtt játszottunk, az ő apja suszter volt a nagy Polarics-házban, az enyém házmester. Hát ő is több akart lenni, mint az apja. De nem iskolázhatott. És most éhesen jött fel ide énhozzám… gyalog jön egy hete… seholsem akarják befogadni… én adtam neki enni…

A herceg mosolyogva nézte az Annie elérzékenyülését.

– Igen, – mondta – igaz: ezek a bűnök a társadalom bűnei. Egész társadalmunk a tehetségek esztelen elpazarlására van berendezve. Ezt a fiatalembert a te kegyelmedből majd megmentjük valahogyan.

– De hogyan?

– Hm… nekem szükségem lesz valami titkárfélére… diktálni akarok neki egy nagyobb munkát… ha egyelőre vállalkoznék arra, hogy eljön velünk?

– Hogyne, hogyne…

Annie tapsolt örömében, odaszaladt az ajtóhoz és közölte Félixkével, hogy eljön velük egy világkörüli, nagyszerű hajóútra. Azután elküldte Félixkét. A herceg ekkor halkan megkérdezte, nem volna-e Félixkének haladéktalanul valami pénzbeli támogatásra szüksége.

– Óh, én már adtam neki – felelte Annie.

Az arca ragyogott a jóságtól. Félixkét így tehát elküldték, a herceg hosszan és melegen elbúcsuzott Annietól, aztán indult hazafelé.

* * *

Ez volt az utolsó nap, amelyet Péter herceg nevének, címének és rangjának birtokában töltött. Másnap letette nevét, címét és rangját, és megkezdődött számára a szabad élet.

II.

A Serpolette kivilágítva és felvirágozva állott a kikötőben. A leszálló estében a fénylő hajó egyre jobban ragyogott és a feltámadó parti szellő átvitte a szomszéd hajókra annak a virágtömegnek az illatát, amellyel a fedélzetet megrakták. Péter herceg a fedélzeten állott és úgy élvezte a hajója szépségét, mintha nem rajta állna, hanem távoli nézője lenne.

A sötétség még nem szállott le egészen, amikor a partról csónak indult el a Serpolette felé. Péter herceg kételkedve nézte, de a csónak valóban egyenesen a Serpolettenek tartott. Nemsokára meg is állott mellette; és nemsokára a Serpolette fedélzetén volt a látogató is, akit hozott: egy őszszakállú szemüveges úr.

Georgios volt, a király kabinetirodájának a főnöke. Péter herceg gyorsan feltámadt gyanakvással és ellenszenvvel ment elébe. Mit akar ez itt? Mit akarnak még mindig tőle?

Georgios mélyen meghajolt. A herceg a kezét nyujtotta neki. Georgios száraz és csontos keze átfogta a herceg meleg és puha kezét és egy másodperccel tovább tartotta átfogva, mint kellett volna. A hercegben bizonytalan rossz érzés támadt.

– Fenség, – mondta Georgios – szabad-e fenségedtől itt egy rövid kihallgatást…

– Kérem excellenciádat, – felelte a herceg – nem: fenség. Az én nevem Thurn Péter és nem vagyok más, mint ennek a hajónak…

– Ah! – fenség…!

Két hosszú karját felemelte és száraz, csontos kezével elvető mozdulatot tett. Két száraz kezének ez a mozdulata minden ügyet olyan tökéletesen intézett el, olyan felülről és olyan hozzáférhetetlenül, hogy utána megszólalásnak sem volt többé helye. A herceg ismerte ezt a mozdulatot; ismerte a Georgios vékony ajkának az összeszorulását, amely egyenes vonalú szakállát előre emelte, mint egy fehér lapátot; ismerte a fejének a professzoros hátravetését, amelytől a szemüvege megcsillant, mintha egy haragos szem szórna mögötte villámokat, – mindezt ismerte és gyűlölte, megértette, hogy Georgios számára ő most is herceg, a királyi ház tagja, csak éppen eltévedt és bűnben levő tagja, – megértette, nem tiltakozott a megszólítás ellen, de tompa harag támadt fel a szívében ez ellen az ember ellen, akivel az életének minden nehéz órájában eddig szemben állott.

– Rendelkezésére állok excellenciádnak – mondta hidegen.

Helyet kínált neki és Georgios a fényben úszó és illatos fedélzeten elmondta miért jött.

Hallotta, hogy a hajó átalakításával már elkészültek és hogy a Serpolette holnap reggel elindul. A belső tenger kikötőit keresi fel és megrakodik kereskedelmi cikkekkel… cukorral…? olajjal…?

– Nem. Gépekkel.

Úgy? – tehát gépekkel. – Neki ő felségével ma volt még egy utolsó megbeszélése és az ő előterjesztésére őfelsége kegyes volt őt egy neki nagyon kellemes megbizatással kitüntetni. Sietve jött, hogy a Serpolettet még itt találja.

– Mi az a megbizatás?

A megbízatás…? Hm. – A befejezett dolgokkal szemben semmi egyebet nem lehet tenni, minthogy az ember tudomásul veszi őket. Igy azt, hogy a herceg házasságot kötött választottjával… úgyebár pár nappal ezelőtt…

– Ma egy hete.

– Igen, ezt tudomásul kell venni. Ha egyszer a herceg akarata ilyen erős volt és szerelme ilyen nagy áldozatokra kész…

– Nem hoztam semmiféle áldozatot.

Ah igen, ez felfogás dolga. Fiatal szerelemnek semmi sem sok, és a herceghez illik olyan nagylelkűnek lenni, hogy még azt sem akarja elismerni, hogy nagylelkű volt. De hiszen ez nem is tartozik ide. Ami fontos, az ez: őfelsége változatlan rokoni szeretetet érez a herceg iránt, a cselekedetét ma már enyhébben ítéli meg, mint egy hónappal ezelőtt és nem látja lehetetlennek, hogy idővel a herceg helyzetét valahogyan rendezni lehet.

A herceg közbe akart szólni, de Georgios egy mozdulattal elhallgattatta. Bocsánatot kér. Kegyeskedjék őfensége őt végighallgatni. Most ezekről a tervekről, erről a közeli vagy távoli jövőről, ezekről a lehetőségekről beszélgetni felesleges és… és talán kínos is volna. Jó. De ki tudja: nemsokára… vagy talán sokára, eljön az idő, amikor kívánatos lesz, igen, talán a hercegnek lesz kívánatos ezeket a lehetőségeket szemügyre venni és ezekről a lehetőségekről beszélgetni. Ebből a szempontból viszont egy másik dolog kívánatos: az, hogy a herceg ne vigye végbe eredeti szándékát, ne induljon el távoli világrészek felé, általában ne csináljon dilletáns kereskedőhajót a hajójából, ne foglalkozzék olyan dolgokkal, amelyekkel foglalkoznia úgyis felesleges, hanem maradjon itthon; ha úgy tetszik járja be a hazai tengereket, Istenem, tegyen esetleg egy nagyobb kirándulást Afrikába, Ázsiába, de élje azt az életet, amely őt megilleti és tegye lehetővé, hogy ha egyszer úgy fordulnak a dolgok, akkor ezt a beszélgetést úgyszólván azonnal folytatni lehessen, mihelyt megszületett az az elhatározás, hogy a beszélgetést igenis folytatni kell.

Georgios befejezte az előadását. Egy meghajlással jelezte, hogy nincs több mondanivalója. A herceg előrehajolva ült és megfeszített, haragos figyelemmel hallgatta. Mit akarnak ezek tőle? Mi a szándékuk azzal, amit akarnak? Mikor végre hallotta, mit kívánnak tőle, akkor a haragos feszült figyelme megereszkedett; előrehajtott fejét lassan felemelte és hatalmas melle megduzzadt a büszke örömtől és a diadalmas felsőbbség érzésétől. Most már nemcsak azt tudta, mit akarnak tőle, hanem azt is megértette, mi a szándékuk azzal, amit tőle akarnak. Belelátott a fonnyadt szívükbe.

– Köszönöm excellenciádnak, – mondta nyugodtan, csendes mosolygással, felülről lefelé – köszönöm excellenciádnak a szíves fáradozását. De tartok tőle, hogy azokat a kívánságokat, amelyeket szíves volt velem közölni, nem teljesíthetem.

Georgios felemelte a fejét. A szemüvege megvillant, mintha egy haragos szem szórna mögötte sugarat.

– Szabad megkérnem fenségedet, hogy az okait velem…

– Igen. Én először is lehetetlennek tartom a magam számára, hogy én holmi jó viselkedéssel rászolgáljak egy bocsánatra, amelyre igényt egyáltalában nem tartottam és amely, ha mégis meg akarnám szerezni, természetesen egyre drágább lenne. Ugy értem, hogy ha ezt az első részletfizetést teljesíteném, legközelebb a függetlenségemnek egy új darabját kellene odaadnom… egyszóval rútabb és szégyenletesebb függésbe kerülnék, mint amilyenben valaha voltam.

Georgios száraz ujjai idegesen táncoltak csontos térdén. A herceg titkos és boldog nevetéssel nézett le ezekre a táncoló, száraz ujjakra. Belelátok – gondolta – a fonnyadt szívetekbe. Megvárta, amíg Georgios rövid habozás után megszólal és azt mondja, hogy a herceg csak azokkal a köteleségekkel szemben kerülne ismét függő viszonyba, amely kötelességei önmagával szemben vannak meg, azután közbeszólt.

– De hiszen nem is ez a fontos – mondta. A fontos az, hogy én dolgozni akarok és nekem dolgoznom kell. Dolgozni akarok, mert boldogtalan lennék munkanélkül és dolgoznom kell, mert munka nélkül nem szabad az ember.

Felemelte a fejét és csendes diadallal mondta:

– Az az élet, amelyet excellenciád nekem javasol, a belső békétlenséghez és csendes lezülléshez vezet.

Most minden szót megnyomott:

– Én pedig békében akarok élni magammal; nem akarom, hogy fanyarság és unalom megmérgezze a házasságomat és…

Habozott, kimondja-e, amit akar. Kimondta:

– És amit önök talán éppen meg akarnak gátolni: én példát akarok adni az emberiségnek arra, hogy valakiből, aki otthagyta az önök világát, igenis lehet szabad, munkás, elégedett és hasznos ember.

Georgios tiltakozott. Hogyan tételezheti fel a herceg, hogy ők ezt meg akarnák gátolni? Mi okuk volna nekik arra, hogy ezt meggátolják? Péter herceg csendes mosolygással nézett le rá. Hát még mindig nem látja ez az ember, hogy ő belelát a fonnyadt szívébe?

– Az, – mondta nyugodtan, komolyan és őszintén – hogy ez a próbatétel az egész emberiség ügye; és az, hogy ha én most győzök, örökre elveszíti az értelmét az, hogy királyok és hercegek vannak a világon.

Georgios töprengve nézett a hercegre.

– Én őszintén kívánom fenségednek, hogy győzzön…

A herceget ingerelte az a borongó jóindulat, amelyet a Georgios hangja mutatott. Közbevágott:

– Legyen nyugodt excellenciád, győzni fogok. És a hajóm sem lesz dilettáns kereskedőhajó. Mert én egy más példát is adok a világnak: az utolsó matrózom is társam lesz a vállalkozásomban és a Serpolette-en úgy fognak dolgozni, mint semmi más hajóján a világnak.

A Georgios szemüvege fenyegetően villant egyet.

– Az alkalmazottait – kérdezte halkan – csakugyan társul veszi fenséged?

– Igen.

– És nem gondolja fenséged, hogy ezzel valóban egészen dilettantizmussá teszi azt, amihez hozzáfogott? Igazi kereskedők és igazi hajóskapitányok nem így csinálják a dolgot.

– Éppen ez az, – felelte büszkén a herceg – amiben én más kereskedőktől és más hajóskapitányoktól különbözöm. Excellenciád elfelejti, hogy minden, amit én cselekszem, próbatétel az egész emberiség számára. Éppen ezért én, remélem, más meglepetésekkel is szolgálok még azok számára, akik tétlenségben és élvezetekben elzüllő declassénak szeretnének látni.

Elfogyott a türelme. Felemelte a fejét.

– De azt hiszem, – mondta hevesen, – hogy mindezekben a dolgokban mi teljességgel nem tudjuk egymást megérteni.

Georgios rögtön felállott.

– Félek tőle – mondta halkan.

Indulni készült. Habozott. Vékony ajkát összeszorította; négyszögletű szakálla, mint egy fehér lapát emelkedett előre; az orrán át hallhatóan bocsátotta ki a levegőt és a fejét csendesen rázogatta. Péter herceg gyönyörködött a zavarában és a tehetetlenségében. Mit fog vajjon még mondani?

– Szabad-e megkérdeznem, – kérdezte végre Georgios – kit visz magával fenséged azok közül, akiket én is ismerek?

A herceg mosolyogva bólintott.

– Először is – mondta derülten – Monseigneurt.

Georgios is elmosolyodott:

– Az rendben van.

– Azután Szedlákot. Nekem nem lesz rá szükségem többé; de velem akart jönni: hát a feleségemet fogja kiszolgálni.

– Szedlák. – Hm! – Szedlák. – Az egyik fia egyetemi tanár, a másik ezredes. Miért akar Szedlák fenségeddel menni?

– Gondolom szeretetből és hűségből – felelte a herceg ingerülten. – Igazán kíváncsi vagyok, mi más okot tud excellenciád kigondolni?

– Hm… igazán nem tudnék. – És még?

– Ridarsky – felelte ingerülten a herceg. Ő lesz a Serpolette első tisztje.

A Georgios szemüvege megvillant.

– Ridarsky, – mérlegelte halkan ezt a nevet – Ridarsky… Látja fenséged, Ridarskynak egy-két hónap mulva le kellett volna tennie a tiszti rangját, mert az adósságai…

A hercegnek most elég volt.

– Kérem excellenciádat, – mondta hidegen – ne folytassa. Nem akarok a barátaimról rágalmakat hallani.

Georgios összeszorította az ajkát; az orrán hallhatóan szítta be a levegőt és pedig ezúttal olyan hangosan és olyan hosszan, hogy szinte sóhajtásnak hangzott, tehetetlenül állt még egy ideig, de a herceg nem szólt hozzá és így búcsuzni kezdett. A herceg elvágta a hosszú búcsuzkodást azzal, hogy hidegen kezet nyujtott neki.

Georgios azonban ekkor megragadta a herceg kezét. Mind a két száraz és csontos keze ráfonódott a herceg kezére. Az ajka reszketett. A herceg szótlanul és kínosan várt.

– Hercegem, – szólalt meg végre remegő hangon – ne bízzék az emberekben és…

A herceget elöntötte az utálat. A kezét visszavonta:

– Kérem, – szólt hidegen – kérem!

A Georgios két keze egy másodpercig a levegőben maradt, azután bénán lehullott.

– Bocsánat fenség – mondta sápadtan.

Meghajolt és elment. A herceg megkönnyebbülten és diadalmasan nézett utána.

Nemsokára el is felejtette, hogy itt járt. Jelezték az Annie csónakját és a herceg sietett a felesége fogadására. Annie nagy szemmel ült a csónakban és izgatottan és kíváncsian nézte a kivilágított hajót. Mellette Félixke húzódott meg; a kivilágított hajó látványa nagyon hatott rá is, ezért nem ült olyan feszesen, mint máskor, de a két kezét annál pontosabban helyezte el a két térdén.

A csónak megállott. Annie fellépett a hajó lépcsőjére. Ridarsky, akit a herceg a csónakkal elébe küldött, megfogta a karját, hogy támogassa. Annie azonban mind a két kezével a herceg felé nyúlt, aki a lépcsőn állott, felszökött melléje, a mellére vetette magát és mámorosan ajkon csókolta. A herceg megindultan fogadta ezt a csókot, de Anniet mégis gyöngéden lefejtette magáról. Megcsókolta a kezét.

– Én itt akartalak fogadni – mondta csendesen.

Annie a szívére szorította a kezét.

– Milyen szép ez – mondta lehúnyt szemmel.

Mélyen beszívta a dús virágillatot.

– Milyen szép itt! Milyen jó itt! Virágok vannak itt…?

– Megrakattam a hajót virágokkal.

Annie felemelte finom kis orrát a levegőbe és mosolyogva vizsgálta a feléje ömlő illatokat:

– Ez jácint… és ez szegfű… és mimóza… és narancsvirág…

– Mert az esküvőnk olyan virágtalan volt, most kárpótolni akartalak érte. – És ez a Serpolette üdvözlete az úrnője számára. A matrózok hangos hurrával és sipkalengetéssel akartak üdvözölni, de én azt akartam, hogy csendes virágos ágakkal üdvözöljenek. Igy szebb.

Annie csillogó szemmel fordult a herceg felé.

– De az is nagyon szép lett volna – mondta élénken.

– Na…!

– A lapok megírták volna: a matrózok háromszoros hurrával és sipkalengetéssel üdvözölték a hajó úrnőjét.

A herceg mosolyogva rázta meg a fejét:

– A lapoknak – mondta – ezentúl jó ideig nem fogunk semmiféle anyaggal szolgálni.

– Nem?

– Nem.

Annie jókedvüen vállat vont, azután sürgetve kérte a herceget, hogy mutassa meg neki az egész hajót. A herceg boldogan indult el vele a szemlére, amelyet ő akart javasolni. Előbb a fedélzetet nézték meg. Annienak a fedélzet nagyon tetszett.

– Itt fogok sétálni – mondta. – Ide egy sátrat állítunk majd, hogy le ne süljek a napon. Itt énekelni is fogok… az nem zavarja a kormányost úgy-e?

A herceg megnyugtatta, hogy nem zavarja. Annie azután folytatta a szemléjét; minden részlet érdekelte.

– Milyen gyorsan megyünk?

– A hajó nem nagyon gyors – felelte a herceg. Tizennégy csomónál többet sohasem fogunk tenni.

– Mi az a csomó?

A herceg elmondta, hogy a tengeri hajók gyorsaságát egy különös készülékkel mérik meg, amely készüléken csomók jelzik a tengeri mértföldeket. Annie látni akarta a készüléket. A herceg megmutatta és próbálta elmagyarázni. De Annie szórakozott volt és a magyarázat nehezen ment.

– Nem értem – mondta végre nevetve. – Majd máskor.

Karonfogta a herceget és bágyadtan hozzádőlt. Most megnéztek még egyet-mást, Annie kedvesen köszönt jó estét a matrózoknak, akikkel találkoztak, megbámulta a nagy mimóza-ágakat, amelyekkel az árboc körül volt fonva, de azután megelégelte a szemlét és a lakásukat kívánta látni.

A herceg bevezette a lakásukba.

– Nem nagy – mondta mentegetőzve. – Hálószoba, ebédlő és szalon.

Annie el volt ragadtatva a lakástól és forrón megölelte a herceget:

– Már két napja, hogy nem láttalak – súgta neki bágyadtan.

A herceg megsimogatta az arcát, azután vacsorához ültek. A vacsorához megjelent Ridarsky is.

– Ridarsky – mondta a herceg – velünk fog enni. Remélem a társasága kellemes lesz neked is.

Annie mosolyogva intett Ridarsky felé:

– Igen, – mondta – amíg jól viseli magát.

A herceg csodálkozó pillantást vetett rá, de Annie többet nem foglalkozott ezzel az ügygyel. Leültek a vacsorához.

– Nézd, – mondta azután a herceg – az öreg Szedlák. Ő fog téged kiszolgálni.

Szedlák megjelent az ajtóban az első fogással. Tisztára borotváltan, szótlanul és komolyan állott, letette a tálat és mélyen meghajolt. Annie mosolyogva intett feléje:

– Jó estét Szedlák.

Kezet nyujtott neki. Szedlák még mélyebbre hajolt, hogy kezet csókoljon, de Annie nem engedte. Szedlák erre ismét felvette a tálat és megkezdte a kiszolgálását.

Annie a vacsoránál ismét jókedvű volt és élénk lett, sokat nevetett és nagy érdeklődéssel kérdezősködött a hajó életéről. Amikor meghallotta, hogy kint az oceánon két hétig nem érnek szárazföldet, mosolyogva elgondolkozott.

– És ezalatt az idő alatt én leszek az egyetlen nő a hajón?

– Igen – felelte a herceg.

Annie csodálkozva nézett a hercegre és a hercegről Ridarskyra.