Part 7

Vannoni összevonta feketén ívelt, nagy szemöldökét.

– Mi köze ahhoz magának? – kérdezte fenyegetően.

– Majd megmutatom neked, hogy mi közöm…! Itt nincs helyed; ide nem szabad jönnöd; és eltakarodol innen.

A Vannoni fekete szeme szikrákat szórt:

– Magának nem szabad idejönnie, – felelte kihívóan. – Magának nincs itt helye. A hajóhídon a helye.

– Takarodj innen!

– Takarodj te…!

Ridarsky felhördülve nyúlt a zsebébe a revolveréért. Vannoni egy villámgyors mozdulatot tett és a lámpafény megcsillant a magasra emelt késén. Ridarsky hátraugrott és felemelte a revolverét.

De ekkor közéjük lépett a herceg. Mindaketten meghökkenve és elfogódva bámultak fel magas alakjára, és az egyik kéz reszketve eresztette le a revolvert, a másik reszketve eresztette le a kést. A herceg arca égett a szégyenkezéstől.

– Te, – mondta Vannoninak – takarodj a helyedre.

Vannoni rögtön megfordult és elment.

– És ön, – mondta Ridarskynak a herceg – ön… ön is… menjen a helyére.

Ridarsky sápadtan állott előtte. Hideg szeme körül mély karikák voltak; a szemét lesütötte; vékony szája összecsukva vonaglott. Megmozdult, hogy elinduljon. De nem tudott elindulni. Sápadtan és remegve állott és vékony szája kínosan vonaglott, mintha egy hangos kiáltást szorítana vissza. A herceg figyelmesen nézte sápadt arcát.

– Induljon már – mondta neki csendesen. – Nagy tenger van és a hajónak nincs vezetése. Szégyen, hogy valaki, aki katona volt, elhagyja az őrhelyét. Ezért bomlik fel minden fegyelem a hajón.

– A fegyelem nem azért bomlik fel, hanem…

Ridarsky hevesen és kihívóan akart válaszolni. De azután abbahagyta ezt a mondatot és összecsukta a száját. Összecsukott szája kínosan vonaglott egy ideig. Azután felnézett a hercegre. Hideg szeme szenvedve és elborultan feküdt a mély karikák között; a szája még egyszer megvonaglott, azután kitört rajta az a hangos kiáltás, amelyet visszaszorított.

– Mit bánom én! – jajdult fel halkan. – De én… én őt nem engedem…!

– Ön…

– Én – őt – nem – engedem… És ha ön nem vigyáz rá, – én – őt – nem…

– Önnek nincs joga rá, hogy…

Ridarskynak ekkor újra megvonaglott a szája és az ajkán szinte sírva buggyant ki:

– Ne engedje őt…! Ne hagyja őt…!

A herceg álmélkodva és megdöbbenve bámult a Ridarsky arcába. Ridarsky szégyenkezve, sápadtan és vonagló szájjal állott előtte egy ideig, azután gyorsan megfordult és elment.

XII.

Az utazás tizenkettedik napja bágyadt, fáradt és szorongó nap volt. A Serpolette utasai kerülték egymást, és ha véletlenül találkoztak, nem mertek egymásra nézni. Az éneklecke elmaradt, Annie időről-időre bement a hálószobájába sírni; Ridarsky feketekarikás szeme sötéten kereste meg néha Vannonit, a herceg pedig nézte a nyugtalan tengert.

A hosszú nap így eseménytelenül telt el. Másnap Félixke már korán reggel száguldott Vannonihoz, és a Vannoni énekleckéje már délelőtt is két óra hosszat tartott. Az éneklecke délután újra kezdődött és most már véget sem akart érni. Ridarsky feketekarikás szeme szenvedve tapadt a lépcsőre, nem látja-e rajta feljönni Vannonit. A szeme belevakult a meredt nézésbe, és kábultan és remegve kétszer is otthagyta a hajóhidat, hogy egy percre odalopózzék az ebédlő ajtaja elé.

A tenger nyugtalan volt; korán jött az alkonyat, és sötét lett, mire Vannoni feljött a lépcsőn a fedélzetre. Nem lehetett látni az arcát, nem lehetett tudni, mi történt vele és mi fog vele történni. Ekkor a herceg is ott állott már Ridarsky mellett a hajóhídon. A tenger zúgott, a hajó bukdácsolva haladt előre, és ők hallgatva álltak egymás mellett. Ridarsky feketekarikás szeme néha gyorsan, ijedten, könyörögve és kérdően siklott fel a herceg arcára, a herceg azonban mozdulatlanul állott és lesütötte a szemét. A hajó küzködve haladt előre, lassan beborította őket az óceán zúgó éjszakája, és ők mozdulatlanul és hangtalanul állottak egymás mellett a hajóhídon.

Az órák múltak és a szótlanság és a mozdulatlanság kezdett elviselhetetlenné lenni. Alattuk recsegve és zúgva sírt a hajó teste, és a figyelő fül szenvedve erőlködött, hogy e mögött a hang mögött más hangokat is meghalljon. Ki sír itt még? Ki jár itt könnyü léptekkel a hajó testében? A herceg lesütött szemmel állott és összeszorította a fogát. Mindegy, hogy mi történik a síró hajóban és a zúgó éjszakában. Történjék meg, aminek meg kell történnie. De a sötétség, a zúgás és a sírás és a feketén hömpölygő órák olyan elviselhetetlenné lettek, hogy a mikor tíz óra tájban Ridarsky lihegve fordult feléje és feljajdulva akart megszólalni, ő már felkapta a fejét és elhárító mozdulatot tett a kezével:

– Várjon – mondta. – Mindjárt visszajövök.

Az ingadozó hajón tántorogva haladt előre és megkereste Szedlákot.

– Szedlák, – mondta neki lesütött szemmel és lázasan – maga most felkeresi Vannonit.

Szedlák tisztán, komolyan és szótlanul állott előtte.

– Hallotta Szedlák? – kérdezte a herceg.

– Hallottam, fenség.

– Felkeresi és megmondja neki… Elvisz neki kétezer frankot… Hallja Szedlák, amit mondok?

– Hallom, fenség.

– Elviszi neki a pénzt, a pénz az övé, azzal a feltétellel, hogy a lábát ide be nem teszi, soha semmiképen, éneklecke nincs, ha hívják akkor sem szabad jönnie, nem szabad mutatkoznia, és amikor kikötőbe érünk… Akkor ő rögtön veszi a cókmókját és itthagyja a hajót.

A herceg lesütött szemmel és lázasan beszélt. Szedlák hallgatott.

– Értette Szedlák?

– Értettem, fenség.

– Hát… hát akkor menjen Szedlák.

Szedlák szó nélkül megfordult és elment. A herceg dobogó szívvel várta. Szedlák azután visszajött.

– Beszélt vele Szedlák?

– Beszéltem, fenség.

– Belemegy?

– Bele.

– A pénzt megkapta?

– Meg.

A herceg ránézett Szedlákra, de a Szedlák komoly és sötét tekintete előtt zavarodottan sütötte le a szemét. Szótlanul állottak; a herceg menni készült, de ekkor kinyílott a szalón ajtaja és Annie nézett ki a folyosóra.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte a hercegtől meglepetve.

– És te? – válaszolta a herceg.

– Én… én csak néztem, ki beszélget itt.

– És miért nem alszol?

– Nem tudok a vihartól. Te egész éjjel a hajóhídon maradsz?

– Valószinüleg.

– No… jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Az ajtó becsukódott, a herceg ránézett Szedlákra, mélyen elpirult és szégyenkezve sietett vissza a hajóhídra.

A tenger másnap bömbölve hajtotta előre a Serpoletteet. A vihar egyre nőtt, a gép lihegve dolgozott, és a hajón megnehezült az élet. Félixke ismét megbetegedett és kegyetlenül szenvedett, de az Annie parancsa már korán reggel kihajtotta a vackából. Szenvedve, ijedten kapaszkodva, néhol négykézláb csúszva kereste fel Vannonit és idézte Annie elé. Vannoni azonban nem jött. Azt üzente, hogy nem mehet, mert mindenkinek dolga van. Annie rögtön visszaűzte Félixkét hozzá azzal az üzenettel, hogy őt a kapitány mindenkorra szabadságolta, ő tehát ilyenkor is jöhet. Vannoni erre azt felelte, hogy most nincs kedve énekelni. Félixke szenvedve, vergődve elvitte ezt az üzenetet Annieig, de a keserves utat rögtön újra meg kellett tennie. Annie azt üzente vele Vannoninak, hogy ha énekelni nincs is kedve, azért mégis jőjjön, ő fontos dolgokról akar vele beszélni…

A Serpolette bukdácsolva, nyögve és lihegve haladt előre és a bezárt hajóban sápadtan, betegen és szenvedve hordta az üzeneteket Félixke. Nem cikázott ide-oda, mint rendesen; verejtékezve és nyögve járt-kelt és amikor Annie délután újra átkergette Vannonihoz, akkor egy lépcső aljában a gyomrára és a fejére szorította a kezét, leült és sírt…

Szerencséjére ekkortájt Vannoninak elfogyott a türelme és a harmadik délutáni üzenetre ezt válaszolta:

– Mondd meg az asszonyodnak, hogy hagyjon békében. Ne járjatok a nyakamra. Ha még egyszer jössz, kiruglak.

Félixke ezt elmondta Annienak, Annie erre bement a hálószobába, lefeküdt és zokogott. Igy eltelt a délután; eltelt az utazás tizennegyedik napja; éjszaka a tenger nyugodtabb lett. A Serpolette gyorsan siklott előre és reggel befutott az amerikai kikötőbe.

XIII.

A tenger csendes volt, mint egy rossz nő, aki jóságot játszik. A Serpolette leeresztette a horgonyát és nyugodtan feküdt a napfényes kikötőben.

A kirakodás még meg sem kezdődött, Vannoni már összeszedte a holmiját és készült partra menni. Szolgarov feltartóztatta.

– Hová mégy? – kérdezte fenyegetően. – Miért mégy?

– El az utamból, futóbolond – felelte dühösen Vannoni. – Miattam nem kell forradalmat csinálnod.

A hátára kapta a cókmókját és két perc múlva már el is tűnt a kikötő raktárai között. Ridarsky beesett szemmel nézett utána, azután nyugtalanul és kérdő tekintettel nézett a hercegre, később elfordította a hercegtől a tekintetét és magába sülyedve bámult ide-oda, mintha csodálkoznék a maga szenvedésén.

Még korán reggel volt, amikor a kirakodás megkezdődött. A munka rendetlenül, de zajosan és jókedvüen folyt, és a lármájára Annie is feljött a fedélzetre. Ujra meg újra idegesen rezzent össze a fedélzet lármájától és álmatlan és lázas szemmel nézte sorra a dolgozó matrózokat. Álmatlan és lázas szeme lassankint nagyra nyílt, és rémület és csodálkozás jelent meg benne. Rémülten és csodálkozva fordult meg és elsietett. Helyette nemsokára Félixke jelent meg a fedélzeten, rózsásan és virgoncan cikázott ide-oda a matrózok között és halkan kérdezősködött Vannoni után. Megtudta mi történt Vannoval, fürgén elszaladt és helyette ismét Annie sietett fel a fedélzetre. Kigyulladt arccal, legörbült szájjal állott meg a herceg előtt és kétségbeesett és harcias mozdulattal kapta fel szétzilált szőke fejét. A herceg csendesen és búsan nézett le rá és mozdulatlanul várt. Annie belenézett a herceg mély és lágy szürke szemébe és a torkán akadt a már-már kimondott szó. A szája nyitva maradt, a keze leesett, azután bizonytalan és kapkodó mozdulatot tett, az arca elsápadt, úgy tetszett, sírva fog fakadni; de nem sírt, hanem pár másodpercnyi szótlan remegés után megfordult és lesietett a hálószobájába.

A hálószobában magához rendelte Félixkét, azután Szedlákot és csomagolni kezdett. Behozatta a kofferjeit és ingerülten, lázasan és rendetlenül gyűrte beléjük a holmiját. A csomagolás sokáig tartott. A herceg nem tudott róla semmit, de Ridarsky, aki idegesen figyelve végigment a folyosón, bejelentette neki.

– Csomagoltat – mondta bevezetés nélkül, halkan és magánkívül.

A herceg ránézett és nem felelt.

– De partra akar szállni – folytatta Ridarsky kétségbeesve.

A herceg nem válaszolt. Ridarsky erre sarkon fordult, lement a szobájába és sietve becsomagolta a holmiját. Félóra mulva fent volt a fedélzeten és vonagló szájjal várta Anniet.

Annie azonban nem jött. Dühödten csomagolt, a ruháit kiméletlenül gyűrte a kofferekbe, de a mozgása lassanként elbágyadt, a karja lehullott és egy félig becsomagolt koffer előtt egyszerre sírva fakadt.

– Elég volt – mondta Félixkének.

Félixke bámulva nézett rá.

– Nem megyünk partra? – kérdezte gyorsan. – Attól félsz, nem találod? Én megkeresem.

– Takarodj! – kiáltotta Annie.

Kikergette Szedlákot is. Szedlák szótlanul kiment. Kint Ridarskyval találkozott. Ridarsky meg akarta szólítani, de Szedlák hidegen, komolyon és idegenül nézett rá és Ridarsky erre Félixkéhez fordult.

– Nem jön még? – kérdezte reszketve.

– Nem, – felete Félixke. – Nem megyünk partra. Itt maradunk.

A Ridarsky összeszorított hideg szája erre még kínosabban kezdett vonaglani, mint eddig. Lesütött szemmel fordult el Félixkétől, bizonytalanul támolygott ide-oda egy ideig, azután leült, a kezébe hajtotta a fejét és sokáig ült úgy mozdulatlanul. Amikor felkelt, halálos sápadtság volt az arcán. Odament a herceghez.

– Én – mondta halkan – mégis elmegyek. Ennek végét vetem.

A herceg szótlanul bólintott.

– Rögtön partra szállok – folytatta Ridarsky. – A… a holmimért majd elküldök.

A herceg ismét bólintott, Ridarsky megfordult és pár perc mulva eltűnt azon az úton, amelyen pár órával előtte Vannoni elment. A herceg elgondolkozva nézett utána, de egyszerre felrezzent. A Szedlák tekintetét érezte magán. Szedlák fekete ruhájában, fehér hajjal, tiszta arccal állott előtte és komoly, kérdő, alázatos és mégis sürgető tekintettel nézte őt.

– Akar valamit Szedlák? – kérdezte a herceg.

– Nem, fenség, semmit.

Szedlák továbbment és a kirakodás folytatódott; de Szedlák nemsokára megint előkerült valahonnan és alázatos, kérdő és sürgető tekintete újra meg újra felkereste a herceget. A kirakodás munkája este abbamaradt, a hajó mozdulatlanul feküdt a kikötőben és a herceget még mindig ingerelte és nyugtalanította a Szedlák néma, kérdő és komoly tekintete. De azután egészen besötétedett. Szedlák nem mutatkozott és a herceg egyedül maradt a fedélzeten. A kikötő levegője nehéz volt és fullasztó, és ő vágyódva, de szorongva nézte a partot és a távoli város fényét. Partra szállni…! De minek? Itt maradni?… Meddig?

Rémülten nézett körül a sötét hajón és halálos csüggedtséget érzett. – Most mit? – Most hová?

XIV.

Másnap délután Ridarsky megjelent a fedélzeten. Az arca sápadt volt és hideg szeme körül a fekete karikák olyanok voltak, mint egy kínzó vasgyűrű.

– Még nem találtam semmit – jelentette vonagló szájjal a hercegnek.

A herceg hallgatott.

– Ha majd találok valamit, – mondta lesütött szemmel Ridarsky – akkor… elköltözöm.

A herceg nem válaszolt. Ridarsky lement a kabinjába. De nemsokára utána megjelent Szedlák egy-két másodpercre. Feketén, halkan és csendesen jött, mert valami dolga volt ott, ahol a herceg járt, egy-két percig maradt, eltűnt, és nemsokára visszajött; és alázatos, kérdő és sürgető tekintete egész nap nem hagyta el a herceget.

Ridarsky másnap kiment a partra. De csak egy óra hosszat volt kint, azután felindultan sietett vissza a Serpolettere. Harmadnap már el sem hagyta a hajót.

A kirakodást ekkorra befejezték, és a Serpolette könnyen ringott a nyugtalankodni kezdő vizen. A hercegtől semmiféle új parancsot nem lehetett kapni, és a legénység így szétszéledt a kikötőben. Este részeg csoportokban jöttek haza, felverték a hajót az ordításukkal, és harmadnap két matróz egy tépett és mocskos nőt hozott a fedélzetre. A herceg látta őket, de nem szólt semmit. Ridarsky azonban dühtől fehéren toppant eléjük. A két matróz feleselni kezdett, Ridarsky korbáccsal fenyegette őket, azután elővette a revolverét. A matrózok erre káromkodva elvonultak.

A Serpolette ájultan feküdt a fülledt levegőjü kikötőben. Annie a hálószobájában maradt, ideggörcsei voltak, Félixkével ápoltatta magát és Félixkének sírt; Ridarsky görnyedten várt rá, hogy Annie mutatkozik-e; a herceg pedig tétlenül és gyötrődve ült a fedélzeten, epedve és reszketve nézte a partot és szorongva várta, történik-e valami.

Egy délelőtt látogató érkezett a Serpolettere; ismeretlen ember; egy szálas kreol. A kapitányt kereste. Szedlák bevezette a herceghez.

– Kapitány, – mondta a kreol – akar-e jó pénzt keresni? Itt úgy látom, semmi dolguk.

A herceg bágyadtan kérdezősködött. A kreol erre elmondta, hogy a két délamerikai állam közül, amely most háborút visel, az egyik számára nagymennyiségü hadiszer hever itt a kikötőben. Puskapor, fegyvertöltény és legújabb rendszerü gránát-shrapnel. Ezt kellene szállítani; az ellenségnek mindössze két rozzant páncélos cirkálója van; gyerekjáték őket kikerülni; az én kormányom minden pénzt megad a szállításért…

A herceg bágyadtan rázta meg a fejét:

– Köszönöm, nem.

A kreol megmondta, mennyit fizetnének a szállításért, rögtön utána a dupláját ígérte ennek az összegnek, a herceg azonban felállott:

– Köszönöm, – mondta bágyadtan – nem beszélünk róla többet.

A kreol csóválta a fejét és kiment. Kint fejcsóválva nézegette a Serpoletteet és rászólt egy csoport pipázó matrózra:

– Hé, legények, micsoda hajó ez a tietek, hogy nem akar pénzt keresni?

A matrózok kérdezősködni kezdtek tőle, egyre többen gyűltek köréje, és a kreol elmondta nekik, miről van szó. A matrózok erre elvonultak vele egy parti kocsmába, és pár óra mulva küldöttség jelent meg a herceg előtt. Szolgarov beszélt. Az ő nézete az, – mondta – hogy hadi csempészárút erkölcsi okokból nem szabad szállítaniok, de minthogy a Serpolette úgyszólván közös tulajdon, kereskedelmi vállalkozás, amelyben a legénység is részes, és minthogy a Serpolette tétlenül és úgyszólván elrothadva fekszik itt a kikötőben, ők arra kérik a herceget, hogy üzleti ajánlatokat csak akkor utasítson el, ha velük megbeszélte a dolgot; és általában tanácskozzék velük arról, mi történjék a Serpolettetel.

A herceg szótlanul hallgatta végig a beszédet, azután felállott.

– Menjetek ki – mondta bágyadtan.

Szolgarov tiltakozott. A herceg szürke szeme nagyra nyílt.

– Takarodjatok ki – mondta halkan.

A küldöttség meghökkenve és morogva ment ki. Szolgarov haladt legelől; fanatikus szeme sötéten lángolt mély szemgödrében; ő tudta mit kell tenni

– Minden ember jőjjön a hálóterembe, – mondta – tanácskozni fogunk.

A legénység összegyűlt a hálóteremben és zúgva indult meg a tanácskozás. A herceg a fedélzeten állott és töprengve bámult a part felé. A parton ekkor a hajó közvetlen közelében egy ismerős alak jelent meg. Ki ez? Vannoni. A herceg dermedten bámult rá. Mit akar ez? Ez is visszajön? Ez – is – visszajön…?

Visszajött. Két perc mulva fent volt a Serpoletteen. Csapzottan, szennyesen, gyűrött arccal lopódzott végig a fedélzeten. Mikor a herceget meglátta, szégyenkezve állott meg. Várta, hogy a herceg szóljon hozzá. A herceg azonban nem szólt. Búsan és dermedten nézett le rá. Ez – is – visszajött…? Intett a kezével és Vannoni, mint egy megvert kutya, behúzott nyakkal és halkan elsiklott a hálóterem felé. A hálóteremben lelkes üvöltéssel fogadták.

Déltájban Félixke megjelent a fedélzeten, ide-oda cikázott egy ideig, azután lesietett Anniehoz. Délután Annie is feljött a fedélzetre; sápadt és bágyadt volt, mint aki nagy betegségen ment át; lassan sétált a fedélzeten; de gyorsan felüdült, és az arca egy félóra mulva mintha már színt kapott volna. Sétája ekkor egyre szűkebb köröket vont a kapitányi iroda körül, és egy újabb félóra mulva Annie kipirultan és zavarodottan, de szerény mosolygással benyitott a herceghez.

A herceg felnézett rá. Tudta miért jön.

– Arra akarlak megkérni, – mondta Annie felindult és alázatos mosolygással – hogy… hogy add ide nekem…

Megakadt. Zavarodottan és alázatosan vonogatta a vállát:

– Itt most kikötőben vagyunk… ki tudja mi lesz… mi történik… Nekem most szükségem volna a pénzemre.

A herceg szürke szeme ködbe borult, azután a szempillái lassan lecsukódtak, mintha rettentő súly húzta volna le őket. Lehúnyt szemmel és mozdulatlanul ült, és lehúnyt szeme félhomályában egyszerre víziója támadt. Egy szőke fejet látott, egy fehérséget, amely libben és ragyog… egy szikrázást, egy tündöklést… valamit, ami elbűvölő és mámorító, tiszta és illatos, mint egy tavaszi reggel… valamit, ami graciózus, csengő és előkelő, mint egy tiszta szűzleány jókedvű nevetése: – a másik Anniet, akit megszeretett. Anniet a színpadon.

Öt másodpercig tartott ez a gyötrő élvezet, azután felnyitotta a szemét. Előtte állott zavart, alázatos és áruló mosolygással az új Annie. A herceg csömörletesnek érezte a mosolygását és dühödt undor öntötte el. Felállott.

– Nem adom oda – mondta elfordulva.

Az Annie zavart mosolygásába alázatos ingerültség vegyült:

– De énnekem szükségem van rá… és… és… és hiszen az az enyém…

A herceg hallgatott.

– Végre is az az enyém. Az csak az enyém?… azzal csak azt tehetek, amit akarok…?

A herceg hallgatott.

– Azt csak nem akarod… csak nem akarod megtartani.

A herceg odalépett a pénzszekrényhez, kivett belőle egy takarékpénztári könyvet és két ujja között, mintha félne az érintésétől, odanyújtotta Annienak. Annie ijedten nézett a vékony füzetre. A szeme nagyra nyílt és a szája legörbült.

– Mit csináljak én ezzel? – mondta tehetetlenül és kétségbeesve. – Mit csináljak én ezzel?

A herceg elfordulva állott. Annienak kipirult az arca és könnyes lett a szeme.

– Kérlek, – mondta lázasan és könyörögve – fizesd ki nekem…

Felindultan és tehetetlenül tördelte a kezét.

– Kérlek… könyörgök… hát mit csináljak én?… vedd te meg… vagy adjál rá kölcsönt… kihez forduljak én itt?… nekem pénz kell…

Lázasan kezdett zokogni.

– Nekem pénz kell, – mondta magánkívül – ki adjon nekem… Nekem pénz kell… adjál pénzt nekem…

Meg akarta fogni a herceg kezét, úgy látszott, le fog elébe térdelni. A herceg összerázkódott az undortól.

– Menj, – mondta – menj…!

Annie szólni akart.

– Menj – mondta türelmetlenül a herceg.

Annie sírva kiment. Estefelé azonban újra visszajött.

– Hát kihez forduljak én? – kiáltotta oda lázasan a hercegnek – ha nem hozzád.

A herceg szürke szeme szikrázni kezdett. Az az érzése volt, hogy meg kell ölnie ezt a nőt. Meg – kell – ölnie. Annie azonban a homlokára kulcsolta a kezét és lihegve mondta.

– Egész nap úgy járok itt, mint egy őrült. Megőrülök. Hát hová menjek én itt…? mit csináljak én itt…?

A herceg haragja elmult. Hidegen nézett le rá és intett neki, hogy menjen ki.

– Legalább beszélnél velem – fakadt ki Annie kétségbeesve.

A herceg nem válaszolt. Annie zokogva emelte fel a kezét.

– Legalább tennél valamit – kiáltotta kétségbeesve. – Legalább beszélnél le róla.

A herceg újra intett neki és ő kiment. A herceg egyedül maradt. Egyedül maradt, és most egyszerre megrohanta jéghideg és irtózatos egyedülvalósága. Reszketve ment ki a fedélzetre és dideregve és epedve fordult még egyszer a távoli város, a melegség, az élet felé. Partra szállni! Emberek közé menni!

A vágyai lázasan csaptak fel egy-két fuldokló másodpercre, azután bénult szárnnyal hullottak le újra. Partra szállni, de hová menni? Embereket keresni, de kiket? És hogyan? És előlről kezdeni a gyásznak ezt az útját? Tehetetlenül és fáradtan hajtotta le a fejét; a szívében mintha zengő húrok szakadoztak volna el örökre; elfordult a parttól és lement a hajó belsejébe. Most – ott – történik – valami. Még nem tudta mi. De azt már tudta, mi vár ő rá.

Lement a lépcsőn és odaért a nagy hálóterem elé. A folyosón az ajtó előtt megállott. Bent hangosan zsibongott a Serpolette legénységének a részeg vitája. Két párt volt: az egyik, a Brattlieé, azt akarta, hogy mindenki kapja meg gyorsan azt a pénzt, amely ráesik, hozzanak nőket és igyák el velük a pénzt; a másik párt, a Szolgarové, azt akarta, hogy a pénz gyűljön össze és azután fogjanak a pénzzel valami okos dologhoz.

Miféle pénzről beszélnek? – gondolta a herceg. Figyelmesen hallgatta a zavaros kiabálást, és meghidegedett szive egyszerre egy forrót dobbant. Mi az? A Szedlák hangja szólalt meg odabent. A megszólalást helyeslő kiabálás követte:

– Hallgassuk az öreget! Ő tudja mit kell csinálni.

Elhallgattak és Szedlák beszélt:

– Összevissza járatjátok a szátokat – – mondta. – Hányszor mondtam már: először azon törjétek a fejeteket, hogyan kerítitek a kezetekbe a hajót. A hajó még nem a tiétek és már is osztozkodtok a pénzen.

– Igaza van az öregnek, – kiáltottak egy páran.

– Hát hogyan? – kérdezték mások.

Szedlák felelt nekik:

– Azt én most nem tudom megmondani. El is kell mennem. Csak egyet mondok meg nektek újra: ha bántódása esik, nem lesz a tiétek a hajó, ha épségben marad, senki sem veszi el tőletek.

Kiről beszél? – gondolta a herceg. Bent kiabáltak:

– Miért öreg? Magyarázd meg.

– Ha bántódása esik, – mondta Szedlák, – akkor ahány hadihajója a világnak van, az mind titeket fog kergetni. De ha hozzá sem nyúltok, egyszerűen kiteszitek valahol, nem valami vad szigeten, hanem város közelében, akkor ő nem üldöztet benneteket. Fel se jelent benneteket. Meg se mondja senkinek… Miért? Mert szégyelni fogja. Herceg volt. Admirális volt. Szégyelni fogja, inkább ő maga terjeszti el a hírét, hogy nektek ajándékozott mindent. Ezt gondoljátok meg; és erre készüljetek, ha boldogulni akartok, nem pedig börtönbe jutni.

Bent helyeslés hangzott fel és Szedlák jött kifelé. A folyosón meglátta a herceget, rábámult, vacogni kezdett a foga és megcsuklott a térde. A herceg tört szemmel nézett le rá.

Szótlanul állottak egymással szemben. Szedlák riadtan, könnyes szemmel, nyugtalanul bámult a hercegre és ingadozva, kínjában ide-oda mozogva várt. A herceg hallgatott. Szedlák remegő térde erre összecsuklott. Lassan térdreesett és panaszosan felsírt:

– Hogy mindet kirúgja, ha kikötőt érünk, azt mondta fenséged.