Part 8

Szabtak, kötöttek, varrtak, hímeztek, selyem közé ezüst és aranyfonalat sodrottak, gyöngyöt fűztek, boglárokat illesztettek övre s bibor ruhadarabokra.

Kéz és szem úgy volt igénybe véve, hogy a herczegkisasszony belépése kikerűlte a figyelmet.

Klára épen egy kerek rövid vállpalástot tartott kezében, midőn e halk szavakat hallá: – Nézd, Anna, nem szép-e? vagy talán azt hiszed, hogy ez nem ő? A többieket ismerem; de ha senkit sem láttam volna közülök, szintúgy tudnám, hogy ez ő.

Klára látta, hogy minden leány egyszerre fölemelkedik ülőhelyéről.

Követé tehát példájokat; azonban félénkségből vagy az illem iránt való finom érzékénél fogva, nem fordítá tekintetét azon iranyba, honnan a lassú beszédet hallá.

– Csakugyan szőke, – folytatá az előbbi hang. – Anna! ah, mily fenséges aranyhaja van. Nem jósoltam-e meg? Tarts számot rá, hogy az előérzet soha sem csal. Nekem gazdag tapasztalásaim vannak e részben. Többé ne mondd, hogy gyermek vagyok. Szólj, kinek volt igaza?

Klára lesüté szemeit, mert érzé a beszélő közelgését hozzá.

– Anna, szólítsd meg! Te vén vagy, s kétségtelen mindig okosan kezded meg a társalgást.

Klára félig fölemelte tekintetét.

– Anna! mily szép metszetü kék szemek! Megnyertem volna a fogadást… Kedves Klárám! Anna csak azt akarja neked mondani, hogy Báthori Zsófi rendkívül örvend minden apróságon, a mi a te kezedből jön. Neki egyébiránt két palotahölgye van. Egyiknek kötelessége az ő haját befonni, a másik a fölöltöztetés többi részét teljesíti. Ezek a derék asszonyságok örömmel átadnák neked mára helyöket, s Báthori Zsófia rendkívül szerencsés volna, ha te, ki oly szép ruhadarabokkal ajándékoztad meg, saját izlésed szerint föl is öltöztetnéd. Úgy-e, Anna! erre akarod kérni Klárát, természetesen azon igéret mellett, hogy a szokott fölolvasás terhe alól egészen föl lesz oldozva.

– Valóban, herczegnőm, e gondolat nem jutott eszembe, – szólt Anna megütközéssel.

– Kölcsönözd el hát tőlem a derék ötletet. Vagy talán még jobb lesz, ha egyúttal magam lépek elő, hogy a te nevedben a szép Klára szolgálatát igénybe vegyem.

Ekkor megfogta az elpirult szombatosnő kezét.

– Jer, Klára, jelentsük az udvarmesternőnek távozásodat.

Karonfogva vezeté a legnagyobb zavarban levő Klárát a mellékszobába, hol Petneháziné az udvari szertartások ekkora fölforgatásáról nem is álmodozva, csendes lelkiismerettel készült a fejedelemnéhez menni, hogy értesítse a nagyasszonyt mindazon szép és jó dolgokról, melyek a felügyelete alatt álló osztályban reggel óta történtek.

Alig képzelhető a szerencsétlen udvarmesternő hüledezése, midőn a herczegkisasszony kivánatát meghallá.

– Lehetetlen! lehetetlen! – rebegték vékony és szintelen ajkai.

– Már mi volna abban lehetetlen, Petneházi néni? – tudakolá Zsófi negédesen. – Talán nem teszi föl Kláráról, hogy ne tudna engem fölöltöztetni?

– Én mindent fölteszek e leányzóról, a mi helyes; csakhogy a herczegnő öltöztetése bizonyos személyeknek van kötelességül téve.

– De tartozom-e én fölöltöztetni, ha öltözetlen akarok maradni?

– Reménylem, azt nagyságod nem fogja megtenni.

– Kétségtelenül nem, ha Klára öltöztet föl.

– A két palotahölgy fog tizenegy órakor a herczegkisasszonyhoz menni.

– Bizton jöhet a végett, hogy föl ne öltöztessen.

– Szörnyűség! Talán nagyságod elfeledte, hogy még délelőtt György úrfi ő magassága látogatást szándékozik nagyságodnál tenni?

– Jól emlékszem rá. De reggeli pongyolában fogadom. Miért ne? Rákóczi néni maga mondta, hogy az embert nem öltözéke teszi. Aztán, Anna! hányszor erősítetted esküvel, hogy pongyolában még szebben nézek ki? S nem kötelességünk-e, Petneházi néni, leendő férjünknek tetszeni? Meg vagyok győződve, hogy György elégült lesz kinézésemmel. Ő nem az ékköves pártát szereti homlokomon, nem a virágot fürteim közt, nem a gyöngyöt nyakamon, nem a csipkét mellemen. Jó leszek neki így is, a mint most vagyok. Aztán nyájasságommal pótolom a kendőzés hiányait. Elbeszélem, hogy nevessünk rajta, Petneházi néni töprenkedéseit. S úgy hiszem, van is jogom Györgytől szivességet kérni? A múlt őszszel azt kivántam: szerezzen nekem fekete gyémántot, a milyen a mesékben fordul elő. Ki hitte volna, hogy teljesítheti? de megtörtént. Most követelni fogom, hogy a régiek helyett keressen számomra két koromsötét palotahölgyet, a milyenek a mesékben szolgálják a herczegkisasszonyokat. Ki hinné, hogy kérésemet betölthetné? S mégis meg fog történni.

– Boldog Isten! miket nem érünk még meg! Vigye a kisasszony Klárát magával. De csak mára engedem át.

– Ki gondolna a holnapra, kivált midőn még fiatal! Úgy-e, Anna?… Jer Klára, menjünk. De most ne haragudjék rám, Petneházi néni!

Ezzel nyakába borult a vén asszonynak s homlokát megcsókolá.

*

Klára, ki a fejedelemné termeiben mindent inkább tiszteletre méltónak, mint szemkápráztatónak, inkább fénytelen kényelemre, mint meglepő hatásra számítottnak talált, most, midőn a herczegkisasszony lakosztályába lépett, alig tudá csodálatát visszatartóztatni.

A perzsaszőnyegek lába alatt, a nagy történeti, allegoriai és hitregei festmények a falakon, a bársony vagy mélykék atlasz boritékú és ezüst vagy arany himzésekkel, virágokkal ékesített butorok körűle, oly gyönyörűek, oly leigéző hatásúak voltak, hogy csakugyan a tündérvilágban képzelte volna magát, ha titkolt bánata, melynek sajgását a meglepetések közt is folyvást érezé, nem figyelmeztette volna, hogy a regék vidám országa helyett végre is a siralom völgyébe érkezett el, egy csábító szépségű ponthoz, melyen örömmel legel a szem, de a lélek nem frisül meg általa, s nem feledi azt, a mi nyomja, a mi csüggeszti, a mi zsibbadásban tartja.

Zsófia, a cselédek nagy bámulatára, kézen fogva vitte Klárát a laksoron tovább.

– Anna! – szólt, az őt követő asszonyság felé fordulva, – téged most elbocsátlak. Miért untatnánk bohó fecsegéseinkkel? Majd visszavezetem e leányt, a honnan elragadtam. Bízd csak rám!

– Isten őrizzen, herczegnőm! azért engem itélnének meg és méltán.

Zsófia kedvetlenül bigyeszté ajkait. – Jól van! jőjj hát utána, midőn délre harangoznak.

– De herczegnőm, ha nálad találná Klárát György úrfi ő nagysága?

– Bemutatnám őt neki. Hisz mikor volt György ellensége a csinos alakú nőknek?

– De az illem!

– Bizd Petneházinéra e kérdés miatt az aggodalmat.

Anna kénytelen volt engedni.

Mihelyest magokra maradtak, szólt a herczegnő:

– Válaszszuk ki, Klárám, a legtetszőbb öltözetet. Györgynek helyes ízlése van. Oh! ő Rákóczi bácsinál sokkal kellemesebb férj lesz. Deli és megnyerő külsejű ifju. Szeretném, ha véleményedet hallanám felőle. Születésed és multad ismeretlen előttem Klára! az a fejedelemné titka s nem is akarom tudni; de ízlésed magas származású. Ha te Györgyöt nekem megdicséred, még inkább fogok azon magasztalásoknak hinni, melyeket róla szivem beszél.

Klára lesüté szemeit és arczát pir borítá.

Most még inkább érzé, hogy a herczegleány phantastikus magaviseletére bizonyos elővélemények is hatottak, melyek vonatkozással lehetnek az ő születésére s polgári helyzetére. Soha inkább nem átallá, mint épen most, a hallgatást, melyre a fejedelemné parancsa és a viszonyok kötelezték.

– Ha te, ki többet láttál a világból, mint én, – folytatá Zsófia – Györgyöt tökéletes leventének fogod találni, akkor rögtön elhiszem, hogy őt nem szerelmem festi csak oly ragyogó színekkel. Mert tudd meg Klára: én halálosan szerelmes vagyok Györgybe. Ezt nemcsak Rákóczi néni, de maga Rákóczi bácsi is legalább százszor mondotta már.

– Adja az ég, hogy nagyságodat úgy boldogítsa szerelme, mint a milyennek én óhajtom; – rebegé Klára kikerülőn.

– Boldog! – sóhajtá Zsófia, szép homlokát redőkbe vonva. – Éleseszű vagy Klára! kitaláltad, mi hiányzik nálam… Pompásak úgy-e termeim?… de én mégis a szegény Báthori Zsófia vagyok. Elvették Istenemet; arany bálványt adtak helyette… úgy-e hallottad, hogy áttértem? Ne szóljunk erről többet. Válaszd ki öltözetemet. Te szegénynek születtél; én szegénynyé lettem.

Klára egy könnyet látott a herczegleány szemében, s ez megszünteté a végtelen közt, mely a két némbert a társadalmi téren különválasztá.

A szombatosnő közel érzé magát a herczegkisasszonyhoz s nem volt többé zavarban, midőn a csodálatosan szeszélyes és bizodalmas szavakat ennek ajkairól hallá.

XIII.

Zsófia, mihelyest a ruhatárban szemlét tartának, leült és a szombatosnő rendező keze alá bocsátá fejét, s bár máskor nyugtalan magaviseletével legtöbb bajt épen az öltözködéskor okozott, most oly bárányszelid, oly vidám és mosolygó volt, mintha minden percz új meg új élvezettel lepné meg.

– Ah! neked Klára majdnem oly keskeny kezed van, mint nekem, – szólt a herczegleány, vékony, átlátszó ujjait elébe tartva, – lábad pedig, – folytatá fecsegését, – kicsinységben még fölülhaladja az enyémet is. Hirtelen meg sem tudnám mondani, hogy úrfiaink közt melyik érdemelne férjed lenni. Majd körülnézünk, Klára. Gyulai pártfogásom alatt áll, s természetes, hogy hibái iránt elnézéssel vagyok, jó tulajdonait pedig élesebb világításban látom. Különben vannak mások is, kik vele versenyezni fognak kezedért. Mert tudd meg Klára, hogy én téged férjhez adlak; neked velem egy napon kell menyegződet tartani.

Klára kénytelen volt szomorúsága mellett is mosolygani a herczegleány gyermeteg ötletén.

– Vajon külsőnkért szoktak minket inkább szeretni a férfiak, vagy pedig belsőnkért? – kérdé Zsófia, szabaddá lett karjaira tekintve. – Rákóczi néni csak a belsőnkért tart férjeink szerelmére érdemeseknek. Ez nagy megrövidítésem volna, Klára! mert még mamámtól is többször hallám, hogy igazi ördög vagyok s nehéz föladat belőlem valami helyest faragni. Túlzás biz’ ez a rólam elterjedt rossz hír; de annyit önként megvallok, hogy a szépségnek is segítségemre kellene jönni, hogy György mindig hibátlannak találja magamviseletét. S te, Klára, egészen jó természetű vagy-e?

– Az emberek elnézésére folyvást nagy szükségem volt, herczegnőm!

– Épen ezért kell alázatosoknak lennünk, mint mondja Csulai uram, ki szivében alkalmasint kevélyebb Sámuel főpapnál, pedig szüntelen hajlong, és hányszor nem láttam már a feje lágyát, noha sokkal magasabb nálamnál. Igazat szólva, valódi alázatosoknak én a mezitlábos barátokat tartom; de ezekről itt nem szabad beszélni. Te se említsd őket Klára, mert az udvari szokás nem engedi, hogy őszintén elmondjuk nézeteinket. Aztán egyéb baj is van e kérdésre nézve… De remek kezed van, Klára, befontad hajamat, a nélkül, hogy éreztem volna! Mennyit tanulhatnának tőled palotahölgyeim! Mindig tépnek. Soha sem volt fejem ily kecsesen fodrozva… Már most ereszsz föl a székről… Ülj le a helyemre… Ne vonakodjál, kérlek!… Okvetlenül akarom, hogy leülj… Így ni!… Tudod-e, mi a szándékom?… Hát csak az, hogy most én fodrozom föl fürteidet; még pedig saját izlésem szerint.

Klára a sápadásig megijedt e szertelen leereszkedésen, s eleget is tiltakozott, de hasztalanúl.

A szeszélyes herczegkisasszonyt föltett szándékától le nem lehetett beszélni.

Alsószoknyában, szabad karokkal, s fésűvel kezében hozzáfogott a szombatosnő feje rendezéséhez.

Kibontá ennek aranysárga haját és sűrű palástként hagyá a földig hullámzani.

Azután szépségén és csillámán bámult.

– Tudd meg, Klára, hogy ha e hajzattal nem birnád örökre lekötni leendő férjed szerelmét, akkor nincs varázs az egész világon, s igaza van Rákóczi néninek, midőn a talizmánról sem tart semmit. Képzeld csak, ő még a talizmánban sem hiszen! Ez a mi udvarunk, Klára, igen kétkedő. Ha egy hétig nem látná az égen a napot, azt állítaná, hogy bizonytalan, vajon ott van-e még? Sokat tudnék én neked erről beszélni; de tanácsosabb a hallgatás… Oh! minő szép hajad van, Klára!… dicséretet érdemel az enyém is; de mi tagadás, szeretnék veled cserélni, ámbár, miért ne vallanám be? karjaimat és vállamat talán nem adnám a tiedért. Egészen másként áll gyönyörű szemedre nézve a kérdés… Most már befonom hajadat, s ha tépni találnálak, kérlek, légy engedékeny tapasztalatlanságom iránt.

Épen hevében volt a munkának Zsófi, midőn a semmiről nem értesűlt két palotahölgy belépett.

Nincs toll, mely leírhassa e tisztelt úrhölgyek fölindulását.

Egyik nyitva feledé száját; másik kiejtette kezéből a könyvet, melyből olvasni akart.

– Talán nem vagytok megelégedve az alakkal, melyet a kisasszony hajzatának adtam? Igaz, én gyakorlatlan vagyok még; de szerencsémre itt teljesül a közmondás, hogy a szépen minden szépen áll.

Ezzel tovább folytatá a piruló Klárán müvészetét.

– Mit fog mondani ő fensége, a fejedelemné!

– Istenem! egy herczegkisasszonyt ily foglalatosság közt találni! – sopánkodtak a palotahölgyek.

Aztán, midőn el kellett távozniok, összedugták fejöket, találgatásba merültek az idegen leány ki- és miléte felől, közlék nézeteiket ismerőseikkel, azok a magokéival, a nők a férfiakhoz vitték a talányt, a férfiak a nőkhöz hozták vissza, s pár óra alatt a fejedelmi udvar egész személyzete azon nagy kérdésen törte fejét, vajon kinek kedvéért lett fodrászleánynyá Zsófia herczegnő? Micsoda lény az a «fejedelemné titka»? Hol van családja, hazája? Ki akarja nőül venni? Kinek volna helyén áhítozni az udvar e kegyeltje után? Ki rendezhetné vagyonát a magas pártfogás alatt álló személy hozományával? Ki tehetne tönkre magát e fényüző s elkényeztetett teremtés pazarlása miatt?

Ah! mennyi suttogás, mennyi sürgés támadt!

S minderről épen semmit sem gyanítva, végezték be az öltözködést Zsófi és Klára.

A herczegleány, miután ékszerei közül egyet sem erőltethetett új barátnőjére, egy ibolyabokrétát tűzött ennek keblére, a közelgő kikelet ajándékát, a szerénység jelvényét.

– Ah! – sóhajtá most Zsófia, az órára tekintve – Györgynek már itt kellene lenni. Eddig soha sem késett. S hol van Anna? Miért nincs György nálam? Te talán nem is tudod, Klára! hogy minden percz, melylyel jegyesünk a határozott időn túl érkezik meg, vádlónak tekinthető. Györgynek már tizenkét vádlója van. Nem elég-e a kihallgatás nélküli elitéltetésre is?… S Anna miért feledte el kötelességét? Jer! siessünk az elfogadó terembe. Ha Anna kimarad, te lészsz udvarmesternőm, a meddig a fiatal herczeg nálam mulat. Oh Istenem! hisz csak nem lehetek magamra.

Klára tűhegyen állott a zavar és átallás miatt.

Zsófi a díszterembe voná őt, fejedelmi méltósággal ült a kerevetre, s tanítgatá Klárát a szertartásos arczra és állásra.

– Most jól van. Neked komolynak kell lenni, mintha Anna volnál. Az udvarmesternő az ily elfogadásokkor kettős kötelességgel bir: az illedelemnek furcsa, de talán hasznos törvényeire ügyel; értesíti a fejedelemnét, ha valami szokatlan történik: szóval, félig nagynéne, félig kém. Vedd ezt szivedre, Klára. Saját érdekemben szeretném, ha arczod vén és redős volna; de a te érdekedben meg vagyok elégedve, hogy sem éltes, sem fonnyadt. Pótold, kérlek, komoly tekintettel az évek hiányát.

– Talán azt adja az Isten, – rebegé Klára, – hogy Anna ő nagysága megérkezik.

– Ne bizzál a véletlenben, gyermekem! légy oly komoly, mint a deczember hónapot festenék le a naptárban, ha nőnek hinnék.

Ekkor a kamarás, Gyulai Ferencz lépett be.

– Kassai itélőmester és országtanácsos akarja alázatos udvarlását tenni.

– Nem fogadhatom el, – szólt durczásan a herczegleány. – Épen most várom György herczeget.

– Kassai István itélőmester és országtanácsos, ő fensége a herczeg megbizásából remélt magasságodtól kegyes elfogadtatást, – szólt Gyulai.

Zsófia herczegnő tekintete kedvetlen benyomásokat árult el.

Küzdeni látszott szeszélyével, de talán kiváncsisága vagy aggodalma legyőzte azt.

– Helyettes udvarmesternőm itt van; tehát elfogadhatom a tanácsos urat, – szólt ünnepélyesen.

A helyettes udvarmesternő ott volt ugyan; de arcza márványfehér lett s lábai alig birták tartani.

Gyulai pedig e fehér szoborra csudálkozó tekintetet vetett, mintha találgatni akarta volna, melyik görög istenség kifosztott templomából hozatott e műremek a fejedelmi palotába!

– Gyűlölöm Kassait, – sóhajtá Klára halkan, öntudatlanul.

– Gyűlölöm Kassait, hallá a kerevetről visszhangzani lassan, álomszerűen.

Az udvarmesternő a herczegnőre, ő rá veté szemét: mindketten megütődvén önkénytelenül föltárt eszméik rejtélyes összetalálkozásán.

Alig egy percz mulva az eltávozott Gyulai után Kassai lépett be.

XIV.

A vén ember szokott cynismusával vegyült szertartásos tisztelgések közt közelített a herczegleányhoz, ki az érett kor komolyságát utánzó magatartással ült kerevetén, s a fejedelmi nőket megillető méltóságból mentől többet igyekszik arczkifejezéseire ruházni.

De ezen ünnepélyesség nem gátolja Kassait abban, hogy Klárához érve, szürke, bozontos szemöldei közül kutató tekintetet ne vessen rá, mi a szombatosnő szivét még összébb szorítá, s az udvarmesternői szerep eljátszására is igen zavarólag hatott…

– Herczegnőm! – szólt Kassai kedélyes udvariassággal, – ő magasságához, a fejedelemhez voltam parancsolva, midőn az ifju herczeg, kinek résztvevő és könyörülő szivét minden szerencsétlenség mélyen meghatja, a palota előcsarnokában találkozott velem. Épen fönséges atyja belső szobáiból jött ki, s rendeletet adott, hogy rögtön nyergeljenek s hogy személyzete is üljön lóra, kísérje őt az áradat színhelyére. Nem vagyok bizonyos, szólt ekkor hozzám fordulva, visszajöhetek-e azon órára, melyben Zsófia herczegnőnél akartam tiszteletemet tenni? s valóban igen lekötelezne kegyelmed, itélőmester uram, ha arról személyesen nyugtatná meg a herczegnőt, hogy óvatos fogok lenni és másokon segítve, éltemet botorul nem koczkáztatom.

– Nem koczkáztatja? – szólt ingerülten Zsófia. – Ő nem koczkáztatja? S ezt akarja velem kegyelmed elhitetni? Mindenütt együtt lesz a veszélylyel! Fölkeresi, a hol csak találhatja… Vagy nem ugratott-e kőfalakon keresztül, mélységeken át, hogy szememet iszonynyal hunytam be? Nem hallok-e naponként róla csodálatos híreket? Most lóháton megy föl a lépcsőkön; majd meg a seb miatt felbőszült bölény elébe rohan. És óvakodásáról mindig a legvakmerőbb vállalatok előtt biztosít. Nem építek igéreteire semmit. Rákóczi néni is mondta, hogy szoktassam el magamat a remegéstől; mert könnyebb nekem megtanulni, hogy ne féltsem őt, mint neki, hogy ne adjon folyvást a féltésre okot.

– Ez egyszer semmi komoly ok nem forog fönn. A gyors olvadás a Maroson megindította a jégtáblákat, s azok Portusnál összetorolva, kiöntést okoztak. Hisz ezt méltóztatott nagyságod már hallani?

– Most hallom először.

– Inkább segélyezésre van szükség, mint életmentésre.

– Nekem fölösleges ékszereim vannak, – szólt Zsófia.

– Kenyér kell nekik, egy kevés ruha és ideiglenes lakás; mert Portus és Váradja nagy részét vagy a Sebes vagy a Maros árja borítja, bár mindenütt gázolhatón. No! legfölebb két házba tolult a hab az ablakon, s azok is viskók voltak. Csak egy üres bölcsőt láttak a Maroson úszni, s csak egy növendékgyermek hulláját találták a Sebes fűzei közt. Más szerencsétlenségről nem vagyunk értesítve.

– Szörnyű, szörnyű! Klára, gyűjtsd össze ruháimat, hogy oszszuk ki a károsodtak közt… De hol van Klára?… Udvarmesternőm eltünt. Nem látta-e itélőmester uram, hogy merre ment?

– Úgy gondolom, az öltözó-szoba felé, nagyságos kisasszony! Egyébiránt reszketett, halálsápadt volt, s mint gyanítom, aggodalmai nem voltak közönségesek.

– Mindig így szokta Kassai bácsi az embereket ijesztgetni! – szólt Zsófia, egészen feledve méltóságát s az ünnepélyes fogadással járó feszes modort. – Többeket tudok már, a kik félnek csak rátekinteni is a bácsi arczára.

– A herczegnő ideiglenes udvarmesternője talán épen ezek közé tartozik? – tudakolá mosolyogva Kassai.

– Majd megkérdem tőle.

– Ha jól emlékszem, már egyszer látott, s akkor szintén nagy zavarba jött.

– S csak egyszer? Azt kell hinnem, hogy többször is.

– S miből gyanítja nagyságod?

– Engedjen arról hallgatnom.

– És szabad-e tudnom, miként jutott a tőlem félő hölgy azon magas hivatalba, melyben most találni volt szerencsém?

– Kinevezés által.

– S ki nevezte ki?

– Magam, – szólt Zsófia méltósággal. – Igaz, csak egy órára; de azzal bebizonyítám, hogy állandólag is lehetne azzá, a mivé tettem.

– Kétségkívül magas születése vagy rendkívüli tulajdonai jogosították e kitüntetésre?

– Hogy a magas születés nálunk az előmenetelre nem okvetlenül szükséges, azt a tanácsos úr saját magáról tudhatja.

– Nagysád tökéletesen meggyőzött a rangra nézve, – szólt cynicus vidorsággal Kassai. Csak még azt nem tudom, hogy a félénk hölgy, oly fiatal korában, s oly gyermekes modor mellett nagy képességeinek minő jeleit adhatta?

– Ez, itélőmester úr, az én titkom.

– De legalább neve nem?

– Az, itélőmester úr, a fejedelemné titka.

– S honnan jött ide?

– De nem tudná-e Kassai bácsi megmondani, hogy hová ment innen?

– Véghetetlenül sajnálom, hogy azzal a herczegnőnek nem szolgálhatok.

– Fájdalom! hasonló helyzetben vagyok én is kegyelmed azon kérdésére nézve, hogy honnan jött?

– Miután tehát szerencsém volt egy az udvari szertartás szerint fontos ügy felől nagyságodtól megnyugtató fölvilágosítást nyerni, kegyes engedelemért folyamodom más tárgyra nézve a herczegnő figyelmét igénybe vehetni.

– Udvarmesternőm eltávozott s kegyelmed, ki az udvari szertartásokra hivatkozott, bizonyosan nem feledte el, hogy az elfogadásoknál az udvarmesternő jelenléte szükséges.

– Valóban nagy hiba volt Komjáthi Anna ő kegyelmének, a herczegkisasszony udvarmesternőjének kimaradása, azonban miután az ügy, melyről szólani akarok, György ő fenségére vonatkozik, azért is el kell hallgatnom Anna asszony mulasztását, mert ez kellemes alkalmat nyújt nekem, régi óhajtásom teljesítésére. Igen herczegnőm, négyszem közt vágytam nagyságoddal beszélni, s midőn most erre alkalom nyílt, háládatlan volnék, ha észrevétetném másokkal azon hanyagságot, mely ily váratlan szerencsében részeltet.

– Tehát az itélőmester úr elnézést igér nekem elnézésért. De feledi, hogy György miatt aggodalomban vagyok? Hogy a szerencsétlenség martalékai segélyemet várják? Hogy Klára, kinek a könyörület teljesítésében oldalom mellett kellene lenni, csodálatosan eltünt? Hogy általában tűhegyen ülök itt? S hogy nem szeretek semmi kellemetlen érzést? Szóval, most Annára van szükségem,… ha tudniillik Kassai bácsi nem akar udvarmesternőm lenni.

– Valóban, nem tudom, birok-e elég képességgel e fontos hivatásra. S mit kellene tennem, hogy legalább mint udvarmesternő elmondhassam azt, a mi szívemen fekszik?

– Bejön a ruhatárba s velem együtt kiválasztja a használható darabokat.

– Esdeklem alázatosan, a károsultak oly sorsú egyének, kiken nagyságod legdurvább vászna, legviseltebb ruhakelméje is valódi gúny volna előbbi állapotjok ellen.

– De aranylánczaimat és karpereczeimet eladhatják.

– Nem értik becsét e drágaságoknak, potom áron adnának túl azokon; nem is említve, hogy a szolgabiró tolvajságért, csupa tévedésből, befogathatná őket.

– Reménylem, kegyelmed ért a drágaságokhoz?

– Valamennyire értek, herczegnőm.

– Tehát én most az udvarmesternőt elküldeném, hogy adja el az ötvösöknek csekélyebb ékszereimet. S ha kegyelmed udvarmesternőm lett, kiválasztjuk a szükségeseket, s rögtön elviszi az ötvösökhez. A válogatás alatt megengedem, hogy beszélgessen arról, mit szivén hord, noha bevallom, inkább szeretném, ha ez időközben Klára beszélne velem.

– Csodálatos lény lehet az a Klára! S kell-e még egyebet is tennem, herczegnőm?

– Természetesen. Midőn a pénzt beszerezte, hintómba ül, elmegy a helyszinére, segít a szűkölködőkön, kiosztja adományaimat, s gyorsan visszatérve, pontos előterjesztést nyujt be hozzám a történtekről.

– A hintón kívűl, herczegnőm, a többi feltételeket elfogadom. Már hiába, inkább bizom saját lovaimban.

– Menjünk tehát a ruhatárba.

A gondviselés úgy akarta, hogy e válságos perczben lépjen be Anna.

Az elkésett udvarmesternő kipirult, midőn Kassait megláttá.

– Épen a tanácsos uram ő kegyelme igérkezett kötelességeid betöltésére, Anna! s úgy hiszem, e megszégyenítés eléggé megbüntet.

Anna inkább a rettegett Kassai, mint a herczegnő előtt mentve magát, fölhozá, hogy saját szemeivel látta György urfi kilovaglását, s ebből a mai elfogadás más napra áttételét következtetvén, szabadságot vett néhány perczig haza távozni.