Part 9

– Most már a tanácsos úrra egész figyelemmel hallgathatok! – szólt Zsófia mosolyogva Kassainak, ki négyszem közt szeretett volna vele beszélni, kellemetlen helyzetén.

– Talán az árvíz miatt károsultak ügyétől vonnám el drága idejét.

– Sietni fogunk majd Annával a szükségesek kiválasztásában. Csak szóljon kegyelmed haladéktalanúl, mert már kiváncsivá tett, s a nők, mint Anna mondani szokta, inkább uralkodhatnak még gyűlöletükön is, mint ujságvágyokon.

Anna megütközött ugyan a neki tulajdonított észrevételen, de kötelessége szerint hallgatott és szertartásos szigorral tartá magát a néma tanúk szerepéhez.

Kassai a szerencsés alkalom elszalasztását eléggé fájlalá, de sokkal több tapintattal bírt akár arra, hogy egészen hallgasson, akár hogy mindent elmondjon. Szerette volna György urfit, ki Pécsi Simonhoz és Szeredihez közeledik, dícséretes ürügy alatt Fehérvárról eltávolítani, de Annában kétes jellemű segédnél többre alig számíthatott. Ez alkalommal tehát csak általánosságban, csak előkészítésként kellett működnie, különben koczkáztathatá a sikert.

– György herczeg, – szólt tehát, mintha egy épen most félbeszakított tárgyat folytatna, – György herczeg a Maros kiöntése miatt veszélyben forgók jó nemtője lesz. Életét nem koczkáztatva, megmentheti másokét, s a nép hálakönyeit szép tetténnek adójául elfogadhatja, oly föláldozások nélkül, melyek a herczegnő és a haza aggodalmait igénybe vehetnék. Ezt nevezem én helyes gazdálkodásnak az erénynyel. De vajon mindig számító gazda-e az ifjú herczeg? A mult őszszel a meggyúlt pajtába rohant, mikor már a boronák töredezni kezdettek s a láng az ablakokon kitört. És miért koczkáztatá az életét? Hm! hogy megmentse egy parasztnőnek fejős tehenét. Hát nem lett volna-e helyesebb, ha már a károsultat szánta, más tehenet ajándékozni neki? A farsang végén Bánffy Gergely lakodalmán, melyre nyolcz vezetéken hozott paripával jelent meg, egyszerre bezáratta az udvarkaput.

– Hallottam, – szólt közbe Zsófi – részletesen hallottam a történteket. Sorba állította a vendégek kocsiait, úgy, hogy az egész tért betöltötték. Ekkor a magával hozott rókát szabadon bocsátá. Lóháton, ostorral kezében és a szekerek közt nyaktörő ugratásokkal üldözte, csapkodá a szegény állatot, egyik menedékből a másikba szorítva. Hat lova fáradt ki, míg a veszélyes játéknak vége lőn. Egyébiránt a nász el volt ragadtatva György ügyességétől, s mindenki tudja, hogy Erdély ifjai közül senki sem győzheti le őt a lovaglásban.

– De mit mondott volna e nász, ha egy hitvány róka az országot leendő fejedelmétől, s a herczegnőt leendő férjétől fosztotta volna meg? Pedig ez könnyen történheték.

– Igaz, György vakmerőségének rossz vége lehet. Azonban rábeszélhetjük-e őt, hogy nővé legyen, vagy otthon ülő törvénytudóssá?

– Nem, herczegnőm! De tevékenységének méltó tárgyat lehetne adni, s bátorságát magas czélok által összhangzásba hozni a megfontolással, a számítással és a valódi nagyságra szükséges többi kellékekkel.

– Kénytelen vagyok elismerni, hogy az itélőmester úrnak igaza van.

– A nagyravágyást kell az ifjú herczeg keblébe vetni, hogy lángoljon föl és hevítse hasznos erélyre, eredménydús hatékonyságra. Hm! de ki tehetné ezt inkább, mint herczegnő?

– Mert nő vagyok, úgy-e? S tiszteletes Csulai uram többször mondá nekem, hogy a kevély nők szokták kedveseiket, férjeiket a nagyravágyás bűnébe sodorni. Például hozta föl Tulliát, a büszke Tarquin feleségét.

– Csulai uram más nagyravágyást értett, nem az igazit, nem a nemest. A herczegnő buzdításai az ifjú herczeget a történetkönyvben halhatatlan nevűvé tehetnék. Benne megvan az anyag, a fogékonyság… csak irányra van szüksége.

– Megvallom, nekem hajlamam van ilyen buzdításokra, s volnának is gondolataim. Már rég veszem észre, hogy ez a mi udvarunk kicsiny, minden czímével, fényével, szertartásaival együtt.

– No! herczegnőm! nem nagyon kicsiny biz’ a, csak az emberek legyenek benne nagyok.

– Higye meg, kicsiny, – szólt Zsófia fontoskodó arczczal. – Az ország is szűk.

– Megférünk benne, herczegnőm.

– A Rákóczi-család is még nem a legjavából való.

– Nem mindenik lehet spanyol király, herczegnőm! Elég szép vagyont, tekintélyt és hatalmat adott az Úristen ő magasságának, a fejedelemnek.

– Kezdetnek megjárja, itélőmester úr! De már csak az tagadhatatlan, hogy az én őseim közül egyik lengyel király volt; miért ne lehetne György szintén azzá? Ez elég helyes tárgya a nagyravágyásnak, úgy-e, Anna? Te tégy mellettem tanubizonyságot. Vagy ha nem tetszik Györgynek Krakkóban lakni, fogadja el a magyar király czímét, mint Bocskai. Reménylem, előbbvaló a korona, mint a süveg! Szólj, Anna, igazam van-e? Vagy legjobb volna, hogy űzze ki a törököt Constantin várából, s aztán neveztesse ki magát a pápa által a keresztyénség kardjává. Mindezekre, úgy hiszem, nagyravágyás kell.

– S kigondolásokra a herczegnő igéző kedélye s fiatal kora, – szólt mosolyogva Kassai.

– Tehát mondja el kegyelmed a redős arczú nagyravágyás gondolatait.

– Én csak a György herczegúrfi számára való eszméken törtem a fejemet, s nem azokon, melyeken vagy már rég túlhaladt a hanyatló kor becsvágya, vagy soha többé nem képes létesítésöket elérni. Nézetem szerint arra kellene buzdítani ő magasságát, hogy vegyen részt a közdolgokba; kezdjen szolgálni, hogy tanulja meg a parancsolást; áldozza tevékenységét, bátorságát az ország egyik pontjának védelmére, hogy idővel értsen az egész ország védelméhez, s magasabbra emeléséhez.

– Szóval, arra kell őt rábeszélnem, hogy a kegyelmed hatósága és parancsa alá helyezésben keresse a nagyravágyás kielégítését.

– Vannak katonai állomások is, melyek a herczeget ily kellemetlen összeköttetés alól fölmentik – válaszolá cynikus mosolylyal Kassai.

– Azaz, költöztessen el engemet György valamelyik puszta végvárába. Eljösz-e oda, Anna?

– Én nagyságodnak csak árnyéka vagyok, s az árny sohasem válik el a testtől, kiséri azt mindenüvé – sóhajtá Anna.

– Kegyelmed, itélőmester uram! közölte-e ezt a tervét Rákóczi bácsival?

– Tervről, herczegnőm! itt szó sem lehet! – válaszolta Kassai, kellemetlenűl meglepetve Zsófia nem várt belátásán. – Bennem a herczeg vakmerősége csak azon aggodalmat ébresztette fel, melyet a Maros kiáradása. S gondolám: vajon nem lehetne-e e bő hullámokat úgy vezetni, hogy medrökben maradjanak? A folyamokra nézve is beszélnek ily lehetőségről, bár bizonyost nem tudok felőle mondani, de azt már tapasztaltam, hogy a jellemekre alkalmazható a szabályozás.

– Csulai uram állítja, hogy ez főleg imádság és Isten kegyelme által történhetik meg. De míg mi együtt beszélgetünk, azalatt az árvíz áldozatainak inségén nem lesz könnyítve; siessünk, Anna! a könyörület filléreinek összeszerzésével.

– A kis kigyó! a kis sátán! – gondolá Kassai, midőn czélját el nem érve, távozni vala kénytelen.

XV.

Klára egészen járatlan volt a herczegkisasszony palotájában.

Csak annyit tudott, hogy az udvari cselédeken kívül még sok más vizsga szemnek lesz kitéve, ha arra távozik el, a mely felől bevezették.

Ezért vonult az öltözőszobába, honnan, mint gondolá, hamar érhet a bástyára.

Az épületszárnyból, melyhez egy egészen födött falajtó vezet, csak a ruhatárnak nevezett termet ismerte.

Onnan több kijárat nyilt; s hogy melyiket válaszsza, volt-e ideje hosszasan vizsgálni a fölindult, a majdnem reszkető anyának, ki lába alatt égni vélte a földet s feje fölött roskadozni az eget?

Végre a herczegkisasszony hálószobájába tévedt.

A hely, hová engedelem nélkül hatolt, megdöbbenté, a falajtón áthangzó női csevegés szintén elvevé bátorságát. Nem merte a kilincset kezével érinteni, noha képzelheté, hogy lehetetlen az épületből úgy távoznia, hogy épen senkivel se találkozzék.

Mit tegyen.

Tusakodásából az ajtó fölnyitása ragadta ki.

Két nő lépett be.

Az egyik komornának látszott, s halk sikoltással árulta el meglepetését; a másik, kinek övéhez kulcsok voltak horgolva, szigorú tekintetet vetett Klárára.

– A herczegnő elfogadást tart, s az udvarmesternő nincs jelen, – szólt Klára föltalálva magát. – Hol van lakása?

– Ha a kisasszony parancsolja, elvezetem a nemzetes asszony osztályához – szólt a komorna, a tudakolóban most a herczegnő kegyelt idegenét sejtvén, azt a rendkívül szerencsés ismeretlent, kit Petneháziné nem szokott megdorgálni, s kitől a palotahölgyek komolyan félthetik helyzetöket.

– Kérem, vezessen el! – válaszolá Klára. – Ugy-e, közel lakik az udvarmesternő?

– A szomszéd szobából a csigalépcső egyenesen az ő dísztermébe száll le.

Klára Annát figyelmeztette Kassai jelenlétére, s a koros nő csaknem lélekzetét vesztve sietett az épület homloka felé, nem tartván illendőnek a rövidebb, de házias úton, a csigalépcsőn, menni föl növendékéhez, ki a szertartásokra szánt perczekben megszünt más viszonyban állani vele, mint a mi az úrnőé az alárendelt helyzetűhez.

Annától a bástyára s a fejedelmi kerteken át, melyek fokozatosan szállottak mindig alább, a vártöltés párkányának aljához ért Klára.

Most merre forduljon?

Leginkább Pécsi Simon palotája nyujtott neki tájékozási pontot.

A Miklós-kapun áthaladva, azon az iszonyú utczán kelle végig mennie, melyben férjét utolszor látta Szeredi és a gyalázat előtt meghajoltan, széttiporva. Minő emlék!

Úgy tetszett, mintha a pont, hová ájultan rogyott, most is azt követelné tőle, s minden porszem, melyet lába érint, a mágnes rejtelmes erejével vonná magához.

Küzdött, hogy fentarthassa testét, hogy szemei el ne homályosodjanak, hogy lélekzete mellébe ne szoruljon.

Végre megszabadult az átkos utczától.

Sietve hagyta oda a külvárost.

Könnyű öltözéke mellett sem érzé a hűvös szellőt, mely fürteit rángatta, a nedvet, mely papucsán áthatott.

Néhol apró tócsát formált az olvadék, néhol a hó egyes hasábjai még láthatók valának.

Szőllők aljában, s mint a szokatlanúl élénk közlekedésből gyanítá, az országúthoz érkezett.

Szekerek, kocsik, ökrök és bivalyok által vont taligák egész falkája lepte el az utat.

A néptömeg egy része az áradat színhelyéről tért vissza; a más pedig arra felé haladott. S ha Klára a kiváncsiak közönyével járna e többnyire csak látványt áhítozó sokadalom közt, ezer rémes történet részleteit leshette volna el a beszédes ajkakról, s a valódi özönvizet képzelhetné Portus és Váradja fölött uralkodni, még pedig minden Ararát és mentőbárka nélkül. De szerencséjére az anyai aggodalom nem engedett hallgatódzás- és tudakolásra időt.

Kettőzött lépésekkel hatolt mindig tovább.

Annyit látott, hogy az országút a portusi révhez visz… ah! de ha odaérkezik, ki mondja meg neki: hol keresse Endrét? Ki mutatja meg az ép, vagy már omló házat, s az épben a még kiszabadítható gyermeket, a roskadozóban a halálra eljegyzettet és az omladékok vagy hullámok közt a holttetemet. Oh! ha a kétségbeesés minden képei egyszerre vonulnának az anya szemei elébe, idegei talán megtagadnák finom, gyönge tagjaitól a mozgató erőt, s a boldogtalan szombatosnő, a szentkönyv kifejezése szerint sóbálványnyá válnék! De Klárának most csak az jut eszébe, hogy fiát meg kell szabadítania. A részlet háttérbe vonult a főeszme elől, mely őt kergeté, s mind gyorsabban… mind gyorsabban!

Selyem papucsa facsaró víz volt, ruháját befecskendé a sár, arcza a hűs lég daczára is kipirult, lángolt.

Csaknem Portusig gyalogolt, oly szobákba való öltözékkel, melyeknek kandallóiban még tűz égett, azon phantastikus alakú fürtökkel, melyeket fátyolkendő sem takart be, s azon egészen szabad nyakkal, melyre a herczegkisasszony emlékül vékony aranylánczról függő érmet akasztott. Már csak néhány percz kellett, hogy a pusztítás színteréhez érjen, midőn az út kanyarulatánál hirtelen maga előtt látja a fejedelmi bérruhát viselő kengyelfutókat, kik kisded fehér pálczájokkal a népet oldalra terelték, hogy szabad tért nyerjenek. Utánok hat szürke paripától vont hintó jött, leeresztett födéllel.

Klára ijedve ismert a fejedelemnőre s a mellette ülő éltes asszonyságban Petneházinéra.

Rákócziné figyelmes szeme tüstént észrevette őt.

A kocsi megállott.

Nem volt menekülés.

A fejedelemné kezével intett.

– Ülj tüstént fel! – mondá száraz, megindulás nélküli hangon, s midőn Klára helyet foglalt és a hintó tovarobogott, folytatá félbeszakadt beszédét Petneházinéval, oly közönyös hangon, mintha épen semmi sem történt volna. De bezzeg nehéz volt helyes választ nyernie a vén udvarmesternőtől, ki a csodálkozás miatt alig bírt magához jönni. Hosszas szolgálata alatt nem is fordult elő több ily eset, sőt kívül esett az minden szabályokon, melyek hagyomány szerint, vagy leírva, az udvarmesternők nézeteinek irányt adtak az illem és szokások felől.

Hol Klárára veté szemeit, ki mint a hagymázban szenvedő, ha fölügyelet alól menekűl, a merre csak lába viszi, nyargalt vala az úton, nem eszmélve semmiről, nem ügyelve semmire; hol pedig a fejedelemnére tekintett, ki a sáros, lompos és zilált hajú leányt a kocsi bársony párnáira ülteti, s nem talál annak különös és botránkoztató magaviseletében semmi felötlőt, semmi tudakolásra méltót.

Klára, kit gyermeke iránti szeretet űzött az áradat színhelye felé, most, midőn a fejedelemnét látta onnan visszatérni, a marczangoló félelemtől könnyülve érzé kebelét; mert nem hiheté, hogy a szerencsétlenek közt a kis Endre ne jutott volna a magas hölgynek eszébe; nem hivé, hogy egy anya fontos ok nélkül visszatartóztathatná az anyát, midőn siet magzata megmentésére; s nem képzelheté, hogy egy nemes s a külszigor mellett is érzékeny kedélyű nő minden megindulás nélkül nézhessen oly nőre, kit néhány percz mulva gyermeke vízbefulásáról akar értesíteni.

Aztán a hideg és nyugodt arczkifejezésben volt valami biztató is, melyet csak a szombatosnő éles figyelme vőn észre. S az, hogy a fejedelemné tőle semmit sem tudakolt, ellenben Pethneházinét egészen elfoglalá, annyi óvatosságot és gyöngédséget árult el, hogy Klára alig tartóztathatá vissza könnyeit, bámulatát, s pirulnia kellett saját erőtlenségén e nő csendes nagysága mellett.

Megérkeztek.

– Öltözzél ujra, Klára, s máskor ne nyargalj utánunk. Te úgy sem segíthetnél sem a szerencsétleneken, mert nincs pénzed, sem rajtunk, ha valami bajba esnénk, mert nincs erőd. Dorgálja meg maga is Petneháziné asszonyom, ezt a gondatlan leányt, s ha ruháját megváltoztatta, küldje hozzánk.

A fejedelemné a kocsiról leszállva mondá e szavakat, s nem csoda, ha az udvari cselédek meghallák és elbeszélték.

Némelyik nevetett Klára bohóságán, de mindenik irigylé azon kedvező helyzetet, azon titokszerű viszonyt, mely mellett egy fiatal leány eszében ily bohóság megfordulhat.

– Fiadat veszély nem érte, – szólt Rákócziné, midőn a szombatosnő magát és öltözékét rendbehozva, ismét megjelent. – Egészséges, vidám, bátor gyermek. Jó lesz majd apródnak udvaromban.

Klára többnyire csak hálakönnyekkel válaszolt.

Oly szegény volt kifejezésekben, midőn annyi érzés ostromolta szivét!

A fejedelemné most szelíd szemrehányással mondá:

– Több megfontolást vártam tőled. Igaz, hogy az anyai szeretet aggodalmai erősek, de miattok férjedet hozhatád áldozatúl. Mihez fogtál volna, ha az árvízhez érkezél? Ki ismeri gyerekedet? ki utasíthatna a lakásához? ki nyugtathatott volna meg, hogy még él? Csak figyelmet gerjesztettél volna magad iránt, s magzatodat hasztalanúl keresve, férjed föllelhetését tevéd vala lehetetlenné.

Klára aggódva tördelte kezét.

– Oh Istenem! – sóhajtá, – Kassai… Kassai uram ő nagyságának az árvíz pusztításairól hozott értesítései ragadtak magamon kívűl. Elenyészett a világ, csak gyermekem képe, csak a halál rémarcza lebegett szemem előtt. Semmi tekintetre nem figyelve, semmi más veszélyt fontolóra nem véve, hagytam oda a herczegkisasszony termét. Ah! a vén ember bősz tekintete kisérte színváltozásomat, mellem fuldoklását, bánatomat, rémületemet, tagjaim minden mozdulatát. Veszve vagyok. Ellopják gyermekemet, meggyilkolják férjemet. Kassai figyelme föl van ébresztve. Magamat nem mérsékelvén, a pusztulást hoztam családomra. Kassai észrevett mindent. Előle nincs menekülés.

– Hogy Kassai üldözi férjedet s bűnre vezetni igyekszik, az, Klára! – szólt a fejedelemné dorgálólag, – az még csak a te magánvéleményed és nincs semmi által igazolva. Ő a fejedelem első hivatalnoka, s nem illik előttem róla ily kifejezésekkel szólanod. Egyébiránt, ha tízszer is gonoszabb, mint te rajzolod, a védelmem alatt álló gyermekednek ártalmára semmit sem volna képes tenni. S nem ez aggodalom miatt, de egészen más tekintetekből hagytam meg, hogy egy derék úr, kinél csak jót tanulhat, vegye magához.

– Ah! csak ne szoknék el attól, hogy engem szeressen! – rebegé Klára könnyekkel szemében. – És a másik, ki az anyai kéztől az idegent megkülönböztetni sem tudja, hamar fogja-e elhinni, hogy van kebel, őt forróbban szerető, mint az, melynek emlőiből szívta a táplálékot, s hogy van érette hőbben virrasztó szem, mint az, mely első játékai fölött őrködött és első lépését kísérte bátorításával? Oh! fenséges asszonyom, én rendkívűl szerencsétlen vagyok!

– Az, ha tűrni meg nem tanulsz.

– Tűrnék, csak végre lemondani ne kellene.

– Lehetséges, hogy holnap férjedről is fogsz hallani. S talán előbb megláthatod gyermekeidet, mint gondolod. De most távozzál már. A délelőtt munka nélkül telt el, s kettőznöd kell szorgalmadat, hogy mulasztásodat kipótold. Különben is a bánat dajkája a henyeség.

Klára már boldog, mert remél!

Más most a levegő-ég, más a nap, más a fáradság, más a pihenés, mások barátnői, kik vele csevegnek, mások az álmok, melyek éjente meglátogatják, az egész világ mássá változott át, mert remélt.

Parányi e remény, de a mérhetetlen csillagok közül melyik volt valaha oly kedves, oly megható fényű, mint az a kicsiny sugár, mely egy fris falrepedésen véletlenűl a börtön éjébe tör!

NEGYEDIK RÉSZ.

I.

Kassai és Gyulai Zsófia herczegnő palotájából egyaránt meglepetéseket vittek haza.

Az ifjú kamarásé kellemes volt.

Ő legszebb álmai képét vélte Klárában megtestesültnek.

Ott állott előtte a kicsiny, gyöngéd, bűbájos alak, mintha szivéből röpült volna ki az életbe, azon szívből, melyben az önzés mellett is maradt még egy kevés hely az eszmény és ama vágyak számára, melyek nem anyagiak, nem az emelkedésre törekvő dícsvágynak valók, s melyeket az évek mindig nevetségesebb színben fognak elébe rajzolni.

Mily különös játéka a véletlennek!

Épen csak az hiányzott Kláránál, mi nélkül Gyulai nem képzelheté hasonló kecsét a formáknak, hasonló átlátszóságát a bőrszínnek, hasonló melegét az arczvonaloknak, hasonló nemességét az egész külsőnek, csak a világi szerencse, csak a születés előnye hiányzott nála.

Gyulai a hódító szépség erős kinyomatait, a legragyogóbb tulajdonokkal fölruházott junói alakokat nem tartá semmi osztály kizáró sajátjának, de azon sylphideket, kik a lég könnyű gyermekeinek látszanak, kikben alig emlékeztet valami a súlyra, az ellentállásra, a durva anyagra, csak a palotákban, csak a sors elkényeztetett választottjai körében hitte létezhetőknek.

S ki ez a Klára? Micsoda titokszerű lény? tudakolá Annától, Pethneházinétól és általában azoktól, a kik felőle valót és meséket beszélhettek neki. Mohó kíváncsisággal hallgatá a badar hozzávetéseket, a dicséretet és rágalmat, s mindazt, a mi kiábrándíthatá, vagy álmokba ringathatá. De fájdalom! kevés volt a biztató adat, sok a kétségeket támasztó.

– Legfölebb a szerelem titkolt záloga lehet! – sóhajtá az ifjú kamarás. – A fejedelem vagy fejedelemné rokonságából valakinek élettörténetét kellene részletesebben ismernem, hogy a rejtélyt elfedő leplet félrevonhassam. Szeredi viszontagságos multja talán fölvilágosíthatna. De volna-e hasznom ily fürkészetekben? Mit érdekel az, a mi helyzetemhez nem talál, s a mit mentől világosabban ismerek, annál kevésbbé fogadhatnék el? Legjobb e boszantó benyomás emlékét is kitörölni szivemből.

Zsófia herczegnő makacs szeszélylyel ragaszkodott Klárához, s Gyulainak többször volt alkalma a szombatosnőt látni a palotában, sőt párszor Anna néne szobáiban is.

Ilyenkor elég módja lett minden tekintetéért, mely az aranyfürtű tündérre tévedt, és minden szaváért, melyet e kétséges helyzetű s gyanus származásu lénynyel váltott, hosszasan vádolni magát.

Neheztelt saját esztelenségére, kárhoztatta szívét a hóbortos érzések miatt, kinevette, kigúnyolta egy iskolás gyerekhez méltó dőreségeit, de utoljára is nem űzhette ki elméjéből azon gondolatot, hogy Deborah magasabb szépséggel bír ugyan, mint Klára, azonban alig lehetne az öreg Pécsi számára kedvezőbbet óhajtani, mint Klárát egyetlen leányul és örökösül. Ily csere mellett csak a legferdébb gőg tudna még arra is emlékezni, hogy a dúsgazdag földes úr nagyatyja szűcsmester volt.

*

Kassai ingerülten tért haza, s mert számításában csalódott, elégületlen volt magával.

A fejedelemnél tudniillik nem talált nagy ellenhatásra a ravasz korlátnok azon javaslata, hogy György herczegfi közpályára lépjen. Mert Rákóczi szerette volna a választást még éltében fia számára végrehajtani, de mint tapasztalt férfiú ismerte alattvalói idegenkedését az alkotmány formáinak minden változtatása iránt. Tudta, hogy a rendek a szabad választási jogot bálványozzák. Családja népszerűségét még megszilárdítva nem hivé, s a Kassai által háttérbe szorított aristocratia erejéről sokkal mélyebben meg volt győződve, mintsem csalálmokban éljen fiának fejedelemmé kikiáltatása iránt azon esetben, ha ennek érdemei nem segítik az apa befolyását, s ha a támadható vetélytársak hírneves multját nem homályosítja el a herczegfi jövőjéhez kötött remény. Rákóczi tehát örömmel látta volna fiát a legcsekélyebb végvár parancsnokságában is, de csak középszerű multtal biró család feje lévén, az udvari szertartások és illem szabályaihoz inkább ragaszkodott, mint a régi dynasták szoktak, kiknek nem kell a tiszteltetést kierőszakolni, sőt még fáradsággal megszerezni sem. Nem feledkezhetett el tehát arról, hogy a hagyomány szerint csak a váradi kapitányság volt a fejedelmi ház tagjaihoz méltó hivatal. A többi állomás igen csekélynek tekintetett egy herczegfi számára. De bízhatta-e Erdély kulcsát a jeles tehetségű, azonban iskoláját csak most végzett ifjúra? Nem kellene-e erre a közkivánatnak erőltetni a fejedelmi apát?

Szóval, Rákóczi kéretni szerette volna magát családja és a főrendűek által.

Kassai tehát titkos czéljára előbb az elkényeztetett Zsófit akarta megnyerni, utóbb a fejedelemnét, s midőn az udvar részéről semmi akadály nem forog fönn, az aristocratiát a meglepetés által hitte a beleegyezésre rávenni, vagy az ellenszegüléstől visszadöbbenteni.

Lehet, hogy ő György urfinak a gyűlölt Pécsi iránt tanusított figyelme nélkül is hajlandó volna e tervre; de most saját érdekei csatlakoztak államférfiúi nézeteihez, most eltávolítani törekednék az ifjú herczeget Fehérvárról, ha a Rákócziak dicsőségét szívén sem hordaná.

Ennélfogva könnyen megfogható volt boszankodása Báthori Zsófia szeszélye miatt, mely a jól kiszámított tervet, mint a könnyű rálehelés a kártyavárat, egyszerre romba dönté.

– E növendékleány a sátán belátásával bír, – ismétlé Kassai, nyugtalanúl mozogva karszékében. – Hinnem kell, hogy a zöld béka időt jósol, s a földingást a bölcs lova előbb érzi meg, mint maga, midőn e tapasztalatlan gyerek föl tudta fogni épen azt, mi a gondolkozásban megőszültek figyelmét is okvetlenűl kikerülte volna. Máskép kell rendezni a dolgot, he! máskép.

Kassainak tömérdek segélyeszközökkel ellátott esze hamar lelne új tervet, ha eszméit a herczegnő palotájából hozott más benyomások nem vágták volna át.

Különösen a rögtönzött udvarmesternő magaviselete szerfölött nyugtalanítá.

– Miért nyert akkora befolyást a herczegkisasszonyra, s hol ért határt pártfogoltatása, mely semmivel igazolva nincs? Komornák fognak-e az udvarban szerepet játszani, s az alsóbb rangú cselédség hallgatja-e ki az állam első tisztviselőinek szavait? Hm! a kezdetnek útjába kell állani, mert ha a rossz elterjedt, késő az óvszerekről gondolkozás.

Kassai e nézete más, szintén komor okokban nyert istápot.