Part 7

Kassai az apró pénz közé most aranyakat csúsztatott be, gyorsan és félrefordított szemekkel, mintha saját magától akarná titkolni e rögtönzött bőkezűséget.

Ekkor megrázta a csengetyűt.

– Velem méltóztatik parancsolni? – kérdé a besiető titkár.

– Kend, mint már említém, rendelést tesz, hogy szökött jobbágyunk a boszorkányságot üző Marcsához szállíttassék. Továbbá kend gyöngélkedő egészsége miatt szabadságot kér tőlem négy hétre. Helyét távolléte alatt Bőgőzi uram tölti be. Még ma írja meg a folyamodványt.

– Oly egészséges vagyok, mint a makk, nagyságos uram! – szabadkozék a meghökkent titkár.

– Tanácsolom is, hogy a betegségtől ótalmazza magát; mert folyvást úton kell lennie. Birtokaimat szemügyre veszi; számoltatja tiszteimet, tudósításokat közöl eljárásaikról. Van köztük tolvaj, erdőpusztító, jobbágynyuzó, s vannak titkos szombatosok is. Eláradott a bűn, főleg a szombatosság mételye veszélyesen terjed. S mit akar kend tenni, no! mit akar, ha gazdatiszteim, cselédeim és jobbágyaim közt titkos szombatosokra fog találni?

– A tekintetes megye kezeibe szolgáltatom őket, hogy istentelenségökért méltó büntetésöket elvehessék.

– Kend a tehén szarva közt keresi a tőgyét. Ha én a vén Kassai titkára lennék, mindenekelőtt gondolatait ellesni, s politikájának mélységeibe hatni iparkodnám. No! mit mond erre domini frater!

– Kegyelmes úr! ha elmém akkora volna, mint buzgóságom, ritkán vonnám magamra nagyságod méltó megrovásait. De az én alacsony nézeteim, midőn nincs támaszuk, melyre csimpalykozzanak, okvetetlenül a földön fognak kúszni. A mit elémbe szabnak, tudom teljesíteni; azonban mihelyst saját eszem után járok, a világtalant választottam kalauzul.

– Az nagy baj, barátom! Ha én Kassai István titkára volnék, – szólt Kassai, – a titkos szombatosok szeretetét igyekezném megnyerni. Kipuhatolnám bűneiket, de hallgatást igérnék és ha bizodalmukat elsajátítottam, akkor könnyen kivehetném belőlük, kik az új Jeruzsálem oszlopai, kikre hallgat a nép leginkább, s kitől várja vallásának diadalát? He, he! jól fogtam-e föl a kend kötelességét?

– Tökéletesen, nagyságos uram.

– Midőn pedig a főizgatók névlajstromát birnám, – folytatá Kassai, – kérdés: hogyan venném e nagy kincsnek hasznát? No! feleljünk rá?

– Rögtön kézbesítem nagyságodnak a talált kincset.

– Kend megint nem találta a szeg fejét.

A szegény titkár homlokáról permetezett a veríték.

– Én, – folytatá oktató hangon Kassai, – ha az erdélyi korlátnok titkára volnék, s ismerném a veszélyes időket, melyekben élünk, igyekezném a csendháborító, a pártütésre hajlandó és a haza törvényeit lábbal taposó szombatosok tekintélyesebb emberei közül a gyönge jelleműeket, a nyomorral küzdőket, he! he! a megvesztegethetőket szép szavakkal, igéretekkel behálózni, hogy rejtett szándékaik nyomára juthassak. A rajongók között sok szájas koldus van, ki az egyiptomi húsos fazakokért lemondana a Kanaán távol fekvő vidékeire vándorlásról. Pénzt kell neki kölcsönözni titkokért, ételt az eszmékért. Igazam van-e könyvvivő… akarám mondani, levéltárnok? Kend az asztalon lát aranyt és kisebb pénznemeket. Vegye magához. Kolozsvárott forduljon meg; mert ott a mesterlegények közt vannak szombatosok. Mulasson Udvarhely-, Csik- és Háromszéken; mert ott birtokaim közelében néhány részeges kántor és koldus-énekeket szerző íródiák szokott a szombatosok gyülekezetében predikácziókat tartani, szent verseket dudolni. Főleg pedig egy fontos titkot kutasson ki, melynek létezését a rápolti őrült szavaiból gyanítom.

A titkár megsemmisülve volt, hogy ő semmi ilyest nem sejtett, sőt most sem tud képzelni.

– Avagy rosszul emlékszem-e a kend értesítéseire? – tudakolá Kassai.

– Hogyan, kegyelmes uram? – hebegé a titkár, dörzsölve kezeit. – Mit mondhattam én a szombatosságra vonatkozót?… Oh! most jut eszembe. De miként is tudtam oly buta lenni, hogy tüstént észre ne vegyem? Hiszen világos! Elmebetegünket lélekvád gyötri. Valami irományt emleget, melyért a felelősséget az emberi és isteni törvényszék előtt szeretné magáról elhárítani, hogy hatalmasabb ember vállára vethesse. S e főurat nevezi Belzebubnak.

Kassai, mint besötétült vonalaiból sejthető, most túlságosan éleslátónak találta titkárát. – Megint sántít a kend észjárása, – mondá, durva kitörésekkel feddve aggályát. – Hisz az elmebeteg engem tart az ördögök fejedelmének, s kétségtelenül azért, mert meg van győződve, hogy bizonyos lázító iratok nyomára akadtam, s hogy sejtem, honnan fú a szél. Vagy Gálfi, az elégületlenekhez szító gazdag szombatos, vagy talán épen maga Pécsi Simon használta föl a szerencsétlen ficzkót egy körlevél fogalmazására, mely a szombatosokat titkos gyülekezet tartására hívja össze. Kerítse meg kend egyik példányát e honárulási okmánynak. Adjon érte pénzt, tegyen igéreteket; de okvetetlenül megkerítse.

– Kergessen ki hivatalszobámból nagyságod, ha a hazaárulók, ha az Istent szidalmazók és felségsértők kiáltványát meg nem szerzem. Nem is kell rá sok költség. Az okos szó, a maga idejében használt fenyegetés és a jól számított igéretek többet használnak, mint az arany; ámbár a pénz rábeszélő tehetségét sem kivánom kétségbe hozni. Ha ő szent felsége is úgy akarja, hamar fognak hurokra kerülni a szombatosok, s a törvény és vallás gúnyolása méltó büntetését leli.

A titkár egészen kipirult lelkesedésében.

Ő e hitujítóknál veszélyesebb fajtájú embereket nem is képzelt.

Hisz az igaz vallást akarják fölforgatni, és az ország törvényétől tagadják meg a hódolatot!

Azután nem saját maga fogalmazta-e a nyilvános kihirdető által Fehérvár piaczán felolvasott és a kulcsos városok kapuira szegzett kiáltványt, mely a szombatosok és pártfogóik ellen mennydörgött?

S mégis, az átkozott rajongók, úgy látszik, titkos gyűléseket tartanak, és kijátszani merészlik a hatóságoknak, sőt Kassai uram ő nagyságának is figyelmét!

Nem elég ok-e, hogy a titkár minden erélyét összeszedje a veszélyes izgatók leleplezésére, s ha lehet, kiirtására?

A levéltárnoki állomás megnyerésének reménye sem volt kedélyére hatás nélkül.

Mihelyest tehát Kassaitól távozhatott, fontos hivatására kezdett előkészületeket tenni.

Sejté, hogy segélyül szolgálhat a Laczkó István történetével megismerkedés.

Kassai eddig a szombatos nevét sem szoká előtte említeni, s ez elég ok volt, hogy a különben szemfüles titkár, ha másért nem, gyöngédségből is, legyőzze tudvágyát.

Fehérvárott tehát évek óta alig lakott egyén, kiről részletesebb adatokkal ne birna, mint épen Laczkóról.

De most kötelességének hivé a nyomozást.

Az útikészületektől meglopott időt mind erre fordítá, s még alkonyat előtt Kassai szobájában és Laczkó Istvánra vonatkozó adatokkal ellátva találjuk.

– Szeredi ő nagysága Laczkót gorombán támadta meg – szólt a titkár.

– Az utczán? – kérdé Kassai.

– Pécsi kastélya előtt. Le akarta csatlósaival szuratni, s kémnek nevezé.

– Az én kémemnek, úgy-e?

– Tisztátalan nyelvén ez a rágalom is megfordult.

– Tehát rágalomnak gondolja kend? – tudakolá Kassai, páratlan cynismussal.

A titkár csodálkozón tekintett védnökére, s azután hivatalos előterjesztéseit folytatá. – A szerencsétlen férfiú betegségére nagy befolyással volt Szeredi uram vádja, talán azért, mert kellő alappal nem birt.

– S csakugyan nem birt? – kérdé Kassai, gúnyos arczkifejezéssel.

– Legalább több adat arra mutat. A csatlós, kitől a történetet hallám, mondá, hogy Szeredi ő nagysága szigorúan megtilta minden fecsegést, mely az esteli kalandra vonatkozik. Ez ösztönül szolgált nekem további kutatásra, s betértem a pékhez, kinél elmebetegünk tartózkodott. Soha rémültebb arczot nem láttam, mint az övé volt, midőn Laczkó Istvánra vezettem a beszélgetést. Szegény jótehetetlen ember! Szeredi uram kierőszakolta tőle, hogy Laczkót kémnek állítsa, s azóta halálos félelemben él. Minden vendégére kajszán néz. Mindenkit boszúlónak vél, s főleg nagysád haragjától retteg. Boldog Isten! hogy retteg!

Kassai uram arczán epésebb szín terült el. – Tehát Szeredi itt is keveri a kártyát! Hm! túlbecsüli családi viszonyainak erejét! Nem oly talisman az, mely őt minden nyavalyától megótalmazhassa. Ám! bizakodjék csak! A ki utoljára nevet, az nevet igazán… S tehát Szeredi ő nagysága, mint mondád, Pécsi Simonnal elhitette, hogy kémet tartok a nyakán, még pedig egyet az ő vallásának angyali közül, he, he! Szeredi óvakodóvá akarja a vén szombatost tenni. Ezt állítja kend, úgy-e?

– Alázatosan esdeklem, nagyságos uram! de szerzett adatataimból épen ellenkezőjét kellett volna állítanom. Pécsi uram komornyikjától hallám, hogy Deborah kisasszony egy alkalomkor, midőn a reggelinél atyja által szemrehányásokkal illetteték, könnyezve mondá: – Adná az ég, hogy az emberekbe vetett túlságos bizodalmad ne végződjék embergyűlöletben. Miért lenne valaki csak azért, mert szombatos és pap, minden gyanún fölül! Én, de ne haragudjál érette, titkos látogatásaira borzadás nélkül nem gondolhatok. Ki kezeskedik, hogy nem él ellenségeink zsoldjából, s nincs arra megbizva, hogy színlett kegyeskedésével szívedhez közel férve, a védelmetlen perczben tőrével vagy árulásával átszúrja azt?

– A kigyó! az eszes kigyó! – mormogá Kassai. – S mit válaszolt Pécsi? – tudakolá, kiváncsian elényújtva fejét.

– Prédikátori hangon mondá: – Deborah! te soha sem fogsz arra méltó lenni, hogy e szent férfiúnak, ki az igazság tövises útján zarándokol, leoldjad saruit, megmossad lábát és tisztes fürtjeire illatos olajat önts.

– A buta nilusi barom! – mormogá ismét Kassai. – S nem hallottál-e még más hirt, mely Laczkóra vonatkoznék?

– A csatlós beszélt egy nőről, ki ájultan rogyott a földre, midőn a kémnek nevezett szombatos pap Szeredire rohant.

– Rohant? s dühhel? – kiáltá Kassai. – Czímeres nemessé teszem, ha arczul csapta.

– Haragját és léptét a nő ájulása föltartóztatá. Úgy látszik, hogy e találkozás oly asszonynyal, kinek jelenlétére nem gondolt, s oly perczben, midőn meggyalázottnak hivé magát, főokul szolgált háborodására.

– Felesége, kétségtelenül felesége! – mondá Kassai. – Megtaláltad-e lakását? Tüstént le kell tartóztatni e nőt! Nemes születésű… hm! De köteles vagyok-e tudni? Mutassa ki előbb nemességét; majd akkor hátrálok jogommal. Csendesen, zaj nélkül kell elfogni. Ne távozzál addig. Be kell csukni!

– Lehetetlen, nagyságos uram!

– Miért, he? Talán Szeredi ide is bemártotta ujját?

– Nem; de az asszony…

– Veszélyesen beteg? – szólt közbe Kassai. – Ne vedd számba. Hadd nyavalyogjon Rápolton. Ott is van szalmazsup!… Beteg!… Miért oly érzékeny? Parasztnak nem kell érzékenynek lenni. A paraszt asszony ne ájuldozzék, ha férjét gazembernek mondják… Mi joggal fekszik le ő, mint a kényeztetett úrnő?

– Nem az a baj, nagyságos uram! hogy beteg, de eltünt, s nem lehet nyomába akadni.

– Útba fog igazítani a pék, hol férje szállva volt.

– Fájdalom, nem látogatta meg férjét.

– A szívtelen, a szeretet nélküli való, az érzéketlen nő! – korholá Kassai a kezéből kiszaladt martalékot. – Indulj, kedves fiam! – szólt a titkárnak – indulj mielőbb, mert foglalatosságod szaporodott. Vitesd ez asszonyt szilaskeresztúri birtokomba. Onnan majd tovább szállítjuk. Tudod-e, hol volt Laczkó szombatos angyal?

– Szégyennel vallom meg, hogy még nem nyomozhatám ki.

– Szárdis városában.

A titkár bámulva tekintett főnökére.

– A judeismus hóbortosai Kézdivásárhelyt hívják Szárdisnak.

– Törjék ki a nyakok vakmerő névrontásokért! – sóhajtá a titkár.

– Amen, fiam! – szólt kenetes hangon Kassai.

*

Midőn szombatos-üldöző titkárunk a szobából kiment, bizonyos nyugtalanságot érzett keblében.

Igen hasonlított ez a hűtlen eljárásból támadó lélekvádhoz, azon hangulathoz, midőn a subalternus érzi, hogy főnöke méltán elcsaphatná, s hogy ha még továbbra is ennek eszi kenyerét, ennek iszsza borát, és ennek kegyelméből emelkedik a hivatallépcsőn fölebb, akkor az isteni gondviselés több pártolásában részesül, mint voltaképen kellene.

Úgy van, titkárunk békétlenkedett saját magára.

Szeretett volna jobb és bal képére, őszintelen eljárásáért, egy-egy erélyes arczcsapást mérni; de érzé, hogy viszont kétannyi nyaklevest érdemelne, ha eljárásában egészen őszinte lett volna.

Szóval, kötelességei összeütköztek.

S nem lehetett egyrészről tartozásának úgy tenni eleget, hogy másrészről ne sértse meg kötelességeit.

Ő tudniillik a csatlósoktól hallá, hogy Elemér vezette el a szerencsétlenség színhelyéről a szombatosnőt; szintén hallá a péktől, bár igen általános kifejezésekkel, Elemér tudakolásait a szombatos kémsége felől.

Ebből bölcsen következteté, hogy a fiatal Kassai is érdekkel viseltetik a Laczkó-család sorsa iránt; de éles elméjénél fogva könnyű volt sejtenie, hogy az ifjú úr részvéte más természetű lehet, mint az öreg úré. Megtetszhetett a vitéz kapitánynak a szép nő, s talán ínye ellen volna, ha a komor nagybátyja hirtelen pórruhába öltözteti, hasonlóan a többi jobbágynőkhez.

Mi szükség tehát értesíteni Kassai Istvánt, hogy Kassai Elemértől járjon utána a szombatos nő tartózkodása helyének? Mi szükség a nagybátyja és unokaöcscse közé a viszály konkolyát hinteni? Nem kegyes pártfogója-e neki mind a kettő, s ha az öregtől sokat vár a jelenben, a jövendőhez, a bekövetkezendő évekhez szóló reménye nincs-e Kassai Elemér jó indulatjához, mint erős horgonyhoz, csatolva?

Ilyen tekintetek birták a titkárt óvakodásra.

Nem említett nyomozataiból semmi oly körülményt, mely Elemérnek alkalmatlanságot okozhatna.

De miután öreg pártfogóját most először csalta meg elhallgatással, megfogható volt, ha nemcsak az útrakészülődés perczeit nyugtalanság közt tölté, de még az éjjel egy részét is álmatlanul.

Titkárunk a maga nemében igen érzékeny lelkiismerettel birt, habár a lelkiismeret e neme inkább volt szolgának, mint embernek való.

XI.

Klára szorgalmával és ügyességével a fejedelemné várakozását messze túlhaladta. Nem volt női munka, melyhez ne értett volna, s mely az ő keze közül kikerülve, sajátságos csínt és kellemet ne öltene magára. Ízléssel és költészettel birt, s a közönséges is nyert azzal, ha ujjai érinték, ha szelleme rája sugárzott.

Csakhamar határozott felsőséget gyakorolt a többi kisasszonyok fölött, s a «fehérnépek» termének vezetőjévé lett. Mindenki tőle kért utasítást, midőn foglalkozásában megakadt. A gyakorlottaknak segített, a gyöngéket oktatá, és szívességeit annyi gyermekes örömmel, annyi pazar gondatlansággal osztá, hogy senkit meg nem szégyeníthetett azon előzékenységgel, mely oly önként jött, hogy minden áldozat eszméjét kizárni látszik, s azon szeretettel, mely az önzéstől és hiúságtól ment lévén, mintegy föloldozta az elfogadót még a köszönet, még az elismerés sokak előtt alkalmatlan igénye alól is.

Petneháziné, a külsőségekre oly sokat tartó udvarmesternő, ki Klára fölvétetésének sajátságos módja miatt jogait és tekintélyét vélte megsértettnek, néhány napi hideg, kimért s csaknem üldözésre hajló magaviselet után szelidebb bánásra kezdett hajlani, s végtére Klára léleknemessége s megnyerő modora egészen meghódítá és bevallá a fejedelemnőnek, hogy fölügyelete alatt nincs senki, kivel annyira elégült volna, mint az idegen leánynyal, ki jó példával jár a többiek előtt, s mindeniket emeli azáltal, hogy jellemének folyvást szebb-szebb oldalait tünteti föl, és nemes versenyre buzdítja az önérzőbbeket…

*

Klára kedélye visszavonultságért epedt, helyzete a szembe nem tűnést, a szerény feledtetést javasolta; de szelidsége, nyájassága és rendkívüli ügyessége mindig föltünőbbé tevék őt, pedig ennek alkalmatlanságai, sőt veszélyei is lehettek.

«A fejedelemnő titka» – mert így hívják pajzán barátnői – nem élhetett soká úgy eldugva, hogy szépségének híre a leányok szobája falain túl ne szárnyaljon.

Az udvari személyzet ujságvágya, melyet Klára rejtélyes megjelenése már az első perczben izgalomba hozott, naponként növekedett épen azért, mert semmi leleplezéssel nem nyert táplálékot.

A kik Dajka általi bevezettetéséről hallottak valamit, az öreg püspök unokahugának vélték őt; de a főpap rokonságával ismeretesek nem tudták megfogni, miként nyilhatott e ritka szépségű virág oly kertben, melyet senki sem dicsért azon oldaláról, hogy a szemet gyönyörködtetné s hogy varázst gyakorolna bűbájával a mellette elhaladókra.

És ha csakugyan a püspök családjához tartoznék Klára, mi oka volna a fejedelemnének ezt eltitkolni? nem számíttatik-e ily magas hivatásnak élő férfiú rokonsága azok közé, kik a szegényebb sorsú nemes kisasszonyok sorában mindig helyet foglalhatnak? s aztán a fejedelemné különös részvéte és meglepő gyöngédsége Klára iránt, nem látszik-e inkább azt gyaníttatni, hogy rangja oly kitünő, mint külseje? s miért említi az udvarmesternő csak a legbiztosabb körökben és ott is suttogó hangon, a megfoghatatlan rejtélyt, mely e titokszerű lényt mint sűrű köd veszi körül, hogy a világ elől elleplezze? Mintha bizony a közönségest szokás volna duggatni! A kavics az országúton hever szétszórva, de a drágakő számára hozzáférhetetlen szekrényeket gondolt ki a leleményes ész.

Klára nem gyanítá, hogy ismeretlen neve több részvétet gerjesztett, mint a mennyit szerencsétlenségének ismerése tudott volna. Társai közt egyedül, mély fájdalommal keblében, egyedül terhelve életgondokkal, egyedül üldözve a félelem rémalakjaitól: mégis ő volt az egyetlen, kit irigylésre méltónak hittek.

Gyöngéd, ideges alakja, s minden benyomásokat élesen kifejező tekintete az akarat erejének majdnem egészen alávetette magát.

Szorongó szívvel tudott nyugodt lenni.

Barátnői sokkal fiatalabbak voltak években és tapasztalásban, hogysem gyaníthatták volna, mennyi küzdésbe került egyetlen mosolya, s a csendes és hallgatag vonalak mennyi sötét bánatot lepleznek be egészen, vagy szelidítenek félhomályos és tüneményes merengéssé.

Magát a fejedelemnét meglepte Klára magatartása, s figyelő természetének egész erejét kellett összpontosítania, hogy a szombatosnő multjának ismerete mellett se tévedjen, elégültet képzelvén a panasz nélkül szenvedőben, szerencsést az elhagyottban.

Csak ha az éjjel beszélhetne az álmatlan virrasztásokról és a nyugtalan álmokról; csak ha az égbolton ragyogó csillagok tudnának tanúskodni, hogy hányszor vonult Klára nyoszolyájához a kétségbeesés árnya, s a hit angyalának hányszor kellett e sötét szellem legyőzésére jönni? csak ha a szegény szombatosnő magányban töltött óráit valamely körülmény nyilvánosságra hozta volna, hogy midőn a részvétnek átadja, szentségétől megfoszsza: oh! csak ekkor lehetne a sivár erélyt egész nagyságában fölfognunk, mely képessé tevé e gyöngéd és oly törékeny alkatúnak látszó nőt reggeltől késő estig színlelni elégültséget, nyugalmat és mosolygó ajkakkal vegyülni a vigadók közé, mintha a boldogságra választottak egyike volna.

Klára a töviskoronát, melyet a szenvedés tett homlokára, oly szépen tudta repkényágakkal és rózsalevelekkel befödni, hogy az örömtől ajándékul hozott koszorúnak látszott.

*

Zsófia herczegkisasszony szeszélyes vágyai, s a menyegzőre történt folytonos előkészületek adtak a fejedelemné udvarában összegyűjtött leányoknak legtöbb foglalatosságot.

Klárának kellett a nagy ügyességet és műízlést igénylő munkákat elkészíteni vagy vezetni.

Zsófia nem birt ugyan sem elég kitartással, sem elég gyakorlottsággal, hogy leendő napája számára egy kötött selyemerszénynél vagy leendő férje névnapjára egy himzett vadásztáskánál nehezebb műre vállalkozhassék; de a szép iránt eléggé élénk érzékkel volt megáldva, az elkövetett hibákat könnyen tudta észrevenni és a művészi tökélyt mindenütt fölismerni.

Hamar észrevette a különbséget az előbbeni és a mostani finomabb készítmények közt.

Phantastikusabb eszméi is, melyek ellen Petneháziné, mint kivihetetlen, vagy a szemet és szokásokat sértő ötletek ellen tiltakozott, most már, ha a herczegkisasszony nem akart makacsságáról letenni, a létesítésnél nem szenvedtek hajótörést, mint eddig, s annyi kellemmel és czélszerűséggel voltak előállítva, hogy még az öreg udvarmesternőt is szelidebb véleményre csábították.

– Meg kell vallani, a fejedelemné kegyencze megérdemli a kenyeret, – szólt egy alkalomkor Annánál, a herczegkisasszony volt szárazdajkájánál és nevelőjénél.

– Az idegen leányt érti-e, nagysád? s csakugyan pártfogása alatt áll ő fenségének, a mi legkegyelmesebb asszonyunknak?

– A legnagyobb mértékben, kedves barátnőm! Uram bocsásd meg! de néha még azon badar gondolatra is vetemedem, hogy talán távoli rokonságban is lehet vele. Tudja, lelkem! a nagyasszony Istenben boldogult anyja, Zeleméri Borbála, díszes úri családból származott, de fájdalom! Izrael tizenkét nemzetségével volt osztályos pere. A számos atyafiság közt mindig akad, kinek se vagyona, se rangja nem hozzánk való. Az ilyen helyzetből származott leányzókat pedig nem lehet palotahölgyekké kinevezni a közfigyelem fölébresztése nélkül. Ellenben, ki keresné őket a leányszobákban, és az alsóbb nemesség árvái számára kijelölt helyeken? Aztán fölvett nevet is adhatunk nekik. A szolgabiró, a bortized-bérlő és uradalmi igazgató, vagy a kurta várnagy, kinek kastélyán egy fapetárdával is rést lehetne nyitni, ha e leányzók közül valamelyikbe talál szeretni, nem sokat kérdezi nevét, hanem, mihelyt istenes szándéka van, nyomban megkéri feleségül, jól tudván, hogy a fejedelmi udvarból történő kiházasítás, ha csekély hozománynyal is jár, nagy kamatot hajt. Könnyű annak üdvözülni, drága hugomasszony, a kinek Krisztus a barátja: ezt tarja egy régi példabeszéd. Klára, kedvesem! a mi nagyasszonyunk beczéje. De mi tagadás, meg is érdemli.

– Mégis előttem megfoghatatlan, hogy Klára, mint hallom, oly véletlenül jelent meg az udvarban, mintha az égből cseppent volna le. Senki sem tudja, honnan jött.

– A püspök hozta, kedves barátnőm.

– De mely vidékről?

– Az, asszonyom! a fejedelemné titka.

– Talán okkal-móddal lehetne a kárpitok közé tekinteni. Hisz a fejedelmi udvarokban van elég kiváncsi szem és figyelő fül.

– Kétségtelenül, drága hugom! de a mi kegyelmes asszonyunk szolgálatjában huszonnégy óráig sem maradna az, kinek szeméről és füléről ily tulajdonokat fedeznének föl…

A Petneházinéval folytatott beszéd a fecsegő Anna néninek anyagot adott Zsófi herczegnő mulattatására.

Növendéke egy óra mulva már szépen kiékesítve hallott tőle mindent.

A szeszélyes Zsófira ezentúl kettős érdekkel hatott Klára: mint művésznő és mint rejtélyes lény, kit titok vesz körül s takar be tündérfátyolával.

– Hidd el, Anna! ő valódi szépség. Szavamra állíthatom, hogy Klára gyönyörű leány; – erősítette Zsófia egészen rábeszélő tekintettel.

– De, hogyan mondhatod ezt, kisasszonykám! holott soha sem láttad.

– Nagy hiba volt, Anna! meg nem ismerkednem Klárával… valódi bűn volt. Csak Petneháziné ne volna közel hozzá! Hej! soha se lesz Klára oly rút, mint Petneháziné, s olyan vén se, ha mindjárt száz évig is élne. Meglásd, Anna! nem lesz.

– De hátha még most sem szép, kedves herczegnőm.

– Fogadjunk hát, hogy ragyogó szépség?… Úgy-e, én sem vagyok csúf? Úgy-e, György nem mondhatja, hogy könnyen kaphatott volna szebb arczú arát, mint én? Vagy talán szebb nálamnál a svékus királynak, a brandenburgi marchiónak vagy a lengyel respublika uralkodójának leánya?… Te hallgatsz, Anna! Miért titkolódzol? Talán félsz kellemetlent mondani?

Ezzel Zsófi a tükör elébe állott. Gazdag fekete fürteit simítá homlokán, s mint látszék, gyermekies elégültséggel vizsgálta saját alakját. – Rút vagyok-e, Anna?

– Bűbájosabb vagy, herczegnőm, az álomképnél, melyet akkor látunk, midőn az ég megnyilik szemünk előtt, s a másvilágból rózsaszin fellegeken himbál felénk a tündérek raja.

– Fogadjunk, Anna! hogy Klára nálamnál is szebb.

– Herczegnőm! miért kivánod mindig a lehetetlent?

– Csak azért is kivánom, hogy ő szebb legyen, mint én! S miért ne lehetne?… Ah! – tevé hozzá lágy sóhajjal, – mégis óhajtanám, Anna! hogy a mi Kláránk szőke legyen. Tudod, én barna vagyok. Fürteim ében-sötétek, de az övéi világosak. Bizom Istenben, hogy világosak. Jer Anna, nézzük meg.

E makacs teremtés szeszélyének nem lehetett ellentállani.

Csakhamar a terrászon haladtak a fejedelemné laka felé.

XII.

A «fehérnépek» termében minden a legélénkebb foglalkozásban volt.