Part 6

Deborah mély megvetéssel tekintett a vad üldözőkre, kik őt körülfogva tarták; tagjai a hideg miatt reszkettek, de lelke sivár és elszánt lett. Nem kért, nem panaszolt volna, ha Sára és a többi furiák körmeikkel izekre szaggatnák is.

Az utczai kiabálás pedig szavanként behallatszott a törpe ablakú házba, hol a «beteg asszony» fekvék.

X.

A kórágy rémítő képeit legyőzte az utcza, vad jeleneteivel.

Géczy Andrásné, kit már nevén szólíthatunk, előbb a nép zajgásait követé álmaiban, s a törpe ház ablakain behangzó gúnyszavak és ingerkedések szerint alkotott bősz történeteket Pécsi Simonról, kit a fogarasi piaczon képzelt ugyanazon ketreczbe zárva, melyben férje szenvedett, s hasonló kínok közt. De midőn az iskolamester a «beteg asszonyt» annyiszor említé, s végre Géczy András neve és Deborahé is a rivalgásból élesen tört ki, az özvegy szemei fölpattantak, hogy azt, a mi egy borzasztó nap óta oly mérhetetlen fájdalom, akkora öngyötrés, kedélykór és őrültség anyagja volt, most ne csak az álom, hanem a zord élet is megujítsa.

A «beteg asszony» merően nézett a függönyre, mely nyoszolyájától átellenben fedte Deborah kendőjével együtt az ablakot s félhomályban tartá a szobát.

– Géczy András, Pécsi Simon, – hangzott kívülről, s mindaz, a mit az álom démonai hangoztattak a mult perczben, szintén, kaján és fertelmes módon.

A «beteg asszony» vázujjaival tapintgatá szemhéjait, hogy csakugyan nyitva vannak-e?

Künn folyt a rakonczátlan zaj és gúny.

A «beteg asszony» felült ágyában, arczát az ablakhoz fordítá, s kezét a vánkosra tevén, néha visszakacsintó tekintettel nézte, mérte a távolságot, mely feje és a párna közt van.

Géczy András és a szombatosok káromlása rohant, mint a gátat tört ár, az utczáról a szobába.

A «beteg asszony» az ágy előtti szőnyegre ereszté lábait s fölegyenesedvén, egyenként számlálta a butorokat; úgy látszik, tanukra volt szüksége, kik vallják be, hogy ébren van.

Végre Deborah fátyolára esett tekintete, megrázkódott, s ingatag léptekkel kezd ahhoz közelíteni, ujjaival akarván bizonyságot szerezni, vajon szőtt kelme-e, a mit lát, vagy csak anyagtalan álomrajz?

– Sáron rózsája! Deborah! a szombatos leány! – kiálták gúnyosan künn.

A «beteg asszony» delejes vagy őrült erélylyel hagyja oda a szobát, a folyosón van, megnyitá a kapuajtót, melyet annyi év óta nem érintett keze, a mely eddig a koporsó fedeléhez hasonló hűséggel zárta el tőle a világot.

Lábán nem volt papucs, köntöse a kórágyban viselt tiszta, könnyű pongyola.

Az ajtókövön állott meg… egy nappali kísértet, egy csodás látomány, melyet hiszünk és eltagadunk, mely test és puszta kép, halott és élő, agyunk játéka és a valóság maga.

Minden szem feléje fordult.

– Néném! – sikoltá Deborah.

A «beteg asszony» körülnézett.

– Ha-ha-ha! Mind itt vagytok Fogarasról. Hadd átkozzalak meg.

A «beteg asszony» fölemelte jobbját, kinyitá száját. Keresé az átokra a szavakat, melyeket ember még soha nem mondott el; ajkai mozogtak.

– Irgalmas Istenem! e hang sivít a légben. A fölemelt kéz erőtlenül lehanyatlott.

Egy mély lélekzés.

A «beteg asszony» az ajtó kövéről halottan esett az utczára.

Deborah a holttesthez rohant, de az iskolamester, kire egyedül nem volt behatással a jelenet, feltartóztatá.

– A szombatos kisasszony el akar szökni, úgy-e? kérdezte mosolyogva, kezét a leány vállára tevén; de arczának vidor kifejezését villámgyorsan váltá fel ijedtség és torz.

Valaki a kis ember nyakcsigáját szorítá át, s a jövő perczben Deborah szabadon borulhatott szerencsétlen nénjének tetemére, míg üldözője a földre sújtva iszonyú jajgatás közt erősíté, hogy keze-lába megbénult, hogy oldalcsontjai eltörtek, szeme kifolyt, agyveleje veszélyes rázkódást kapott, s hogy ő nemes ember, kin potentiát követtek el, s hogy egyházi személy, ki soha többé hivatala folytatására alkalmas nem lesz, s ennélfogva bizonyságra hívja fel a jelenlevőket, mert pört akar kezdeni még ma, s ha utolsó fillérét is a prókátoroknak lesz kénytelen adni, addig nem nyugszik, míg istentelen gyilkosát talion nem marasztatja, és míg annak fogát fogért, kezét kézért, lábát lábért, bordáját bordáért ki nem töreti; önként értetvén, ezenkívül a fejváltság letétele, a gyógyítási költségek, azután minden szenvedett kár s elmaradt haszon megtérítése.

Az utczai csoportozat, mely bőszültségében részint iszonyú kárörömmel, részint pedig hideg egykedvüséggel látta egy beteg nő szívrendítő halálát, s egy tündérszép leány könnyeit, most ingerültségre lobbant az iskolamesternek, kit betyár magaviseleteért semmi komoly baj nem ért, álnok jajveszéklésein.

Panna asszony és Sára néni megoldották nyelvöket, s nem a legválogatottabb szavakkal kezdék halmozni a «büszke» úrfit, ki egy «belső embert» goromba bántalmakkal illetett, s nyomorékká tett oly ártatlan és jámbor életű férfit, ki az egész világgal békességben élt, és soha senkinek még csak hajaszálát sem görbítette meg.

A nők nyelvharczai tüzelték azokat, kik szokva voltak a korcsmai táborozásokhoz.

Néhányan már hetykén közelítettek is az iskolamester megtámadójához; de ennek rövid szabású s hímes palástján észrevevék a «jegyet», mely a «nemesi társaság» zászlója alá tartozását mutatá. E tény fölhevülésöket hatalmasan csillapítá.

XI.

Most már, hogy a fejleményeket jobban érthessük, régibb dolgokra kell visszatérnünk.

Olvasóim még emlékezni fognak Báthory Zsófia, a szép herczegasszony és fejedelmi mátka omló könnyeire.

Szegény, mennyit sírt és haragudott, hogy egy ifjú, kit ő a «jó Elemérnek» szokott nevezni, a párbajban sebet kapott.

Miután a sápadt, de leirhatatlan kellemű gyermek ébensötét fürteit az egyik palotahölgy rendbe hozta, s a másik Csulai vallásos elmélkedéseinek felét mulattatás végett fölolvasta volna, az öltözés többi része is, Petneháziné utasítása szerint, hasonló élvezet közt telt el.

Zsófi százszor kapott kedvet ujjával összezilálni haját, mely körűl fodrásznője remekelt, százszor érzett alig fékezhető vágyat ruhája csipkézetéről, a kendőzés alatt, nagy darabokat szaggatni le, és még többször föltette magában, miként férjétől az eskű napján követelni fogja, hogytisztelendő Csulai uramat legalább két évre küldje gályát vonni, s oly tengerpartra, hol minden hegyfokon valamely szerzetes rendnek zárdája van, s hol a szünórákban a térítők az ő mulattatására folyvást vallásos értekezéseket olvashatnak.

Zsófia nemcsak ragyogó ötletnek, de méltányos és kivihető kivánatnak is hivé Csulai gályarabságát.

Nem könnyen birt e szép álomtól megválni.

– Ezt fogom nászajándékul kapni, ez legyen a gömböstűpénz, melylyel a menyegző reggelén György meglep. Ah! de mikor lesz összekelésünk? Hónapok, talán évek telnek el addig, s Istenem! addig legalább ezerszer kell felöltöznöm, és ezerszer végighallgatnom a gonosz udvari káplánnak számomra írt oktatásait. Hogy állom ki e kínzást? Azonban minden szabad perczemben erőért fogok a Boldogságos Szűzhöz könyörögni. Nem felejtem el Szent Erzsébet és Szent Margit közbenjárását is imáimmal sürgetni, s így napról-napra talán csak kigyőzöm béketűréssel. Oh, én szerencsétlen leány! De majd Csulai uramra kerül a sor. Jól mondja Anna, az én kedves nevelőnőm, hogy György akaratját, mihelyt hitvesévé leszek, tetszésem szerint hajthatom. Világos tehát, hogy Csulait az öltözés alatti oktatásokért kölcsönben az én szerzeteseim fogják megleczkézni, nem is említve a gályát, melynek köteleit már vállain képzelem.

Zsófi a palotahölgyek távozása után ily kitörésekkel enyhített kedélyizgatottságán.

Képzelődése a szeszélyes anyagot, melyet a bosszúnak egy lenge mozzanata idézett elő, a legfurcsább ábrákká alakította. Csulai ezer különböző helyzet és arczfintorítás közt vonta a terhelt hajót. Csulai dúlt-fult mérgében, midőn a kapuczinusok imádkoztatták, a domokosrendűek a hittanból vizsgálák, a pálosok bűnoldó czédulákat osztattak ki vele, és a jezsuiták szorgalmasan gyóntatták.

Zsófit a megtorlás eszméje egészen fölvidámítá.

Nevetett a kínzója számára kijelölt csodálatos szenvedéseken, melyek, ha az életben megvalósultak volna, talán épen őt indítnák legelőbb könyörre és könnyekre.

Jól esik szívének a visszafizetésről szőtt álom azon sok unalomért, melyet a káplán száraz oktatásai okoztak s azon lélekvádért, melybe a hitétől nem egészen önkéntes áttérése került.

De csakhamar új szinezetet nyert szeszélye.

A karácson kezdé gyötreni.

Eszébe vette, hogy menyegzőjének ideje a jövendő hátterében, kék homály közt fekszik, míg a communióval élés az előszínen van, s nem tűr halasztást. Havak, sőt évek mulhatnak el Csulai megfenyítéseig, de csak néhány nap kell arra, hogy ő, a herczegkisasszony, egy udvari szolga hűségétől és hallgatagságától tegye földi szerencséjének nagy részét és a közbecsültetést függővé.

Ez a káplántól a «jó Elemérre» vonta haragját.

Fölfogadá, hogy soha sem fog a hálátlan ifjunak megbocsátani, ki a párbajért egy szent és titkos kötelezés teljesíthetését könnyelműen koczkáztatta, szilárdul elhatározá, hogy őt többé színe elé sem engedi jönni; de míg hideg és könyörtelen akart lenni, az ég tudja miként, azon eltökéléshez jutott, hogy Elemér egészségi állapota felől naponként értesülést szerez magának. Terve nem volt ugyan nehéz feladatú, mert Elemér a «nemes társaság» zászlója alá tartozván, a «harmadik udvaron» lakott; azonban a herczegkisasszony kiváló helyzetében figyelmet és balmagyarázatokat támaszthatott. Ezt Anna, kit az öltöztető palotahölgyek távozása megint Zsófi szobájába csábított, eléggé is igyekezett értésül adni, de a növendékleány vagy gyermeki ártatlanságból, vagy makacs szeszélyből kijelentett szándéka mellett maradt, s Annát csókokkal és könnyekkel a közbenjáró szerepére kényszeríté.

Ekkora megkülönböztetés bennünk is ébreszthet egy kis részvétet Elemér iránt.

Szenteljünk tehát számára elbeszélésünkben annyi helyet, a mennyit tettei által maga szerzett.

Elemér a fukar Kassai István óriási vagyonának örököse volt. Szerencséjét nem annak köszöné, mintha a nőtlen nagyúrhoz legközelebbi vérviszonyban állana, mert két rokon mellőzése kellett arra, hogy fogadott fiunak tekintessék.

Föláldoztatott egy erszénykötő Kassai, miután mesterségével, melyet Rima-Szombaton szép sikerrel űzött, az aristocratiát gyülölő korlátnokot mégis igen gyakran emlékeztette volna atyjának foglalatosságára. Szintén mellőztetett a felvergődött férfiú unokahuga, ki a borosjenői alkapitány neje volt, s kitünő tiszteltetésben élt, de asszonyi állat levén, neménél fogva az új család emeléséhez nem járulhatott.

Egyébiránt Elemér szerencséjének még eddiglen semmi gyakorlati értelme nem volt.

Pécsi Simon, ki darab ideig Bethlen Gábor fejedelem kegyencze vala, eszközlé Elemérnek az apródok sorába fölvételét. Ebből azután önként következett, hogy a csinos külsejű gyermek, mihelyt ifjuvá serdült, a «nemesi társaság» zászlója alá vétetett, s így jövendője megállapíttatott.

Saját erélyétől, műveltségétől és emelkedési becsvágyától függött, akár polgári, akár pedig katonai pályán kitünő polczra lépni.

De Elemér lovagias jellemmel, mély érzéssel, vitézséggel és sok más szép tulajdonnal bírt; azonban becsvágya oly parányi minőségben vala, hogy az épen semmi említést sem érdemelt.

Szerénysége ólomsúlyként gátlá a magasra törekvés pályaterén. Kortársai közül némelyek már hírre kaptak, míg neki csak jó neve volt, míg őt csak azon vélemény emelé a sokaság fölé, hogy jellemének tükör-tisztaságát az irígység lehellete sem meri elhomályosítani.

Kassai István nem is igen sietett Elemért rokonai közé még csak be is sorozni; azonban egy körülmény annyira fölkölté a rokonszenvet benne, hogy rögtön örökösévé fogadta, s ha pénzével nem is, jó tanácsával kezdé gyarapítani.

Pécsi Simon tudniillik mindinkább megkedvelé Elemért.

Nyilt és pazar fényűzéssel vezetett házában kevés vendéget fogadott több szívességgel, mint e fiatal testőrtisztet.

Pedig Pécsi, míg Bethlen Gábor korlátnoka volt, mellőztetésről épen nem panaszolhatott. A magas születésüek otthon és egymásközt eleget hánytorgatták ugyan, hogy ő tulajdonkép csak szűcsfiú, de eszének s jellemének befolyása alól nem tudták magokat kivonni, sűrűn látogatták, bár valódi rokonszenvvel nem viseltettek iránta. Rangvágyának és vallásos nézeteinek éles gáncsolói voltak; azonban tudományát és a közdolgokban jártasságát tagadni nem merték, s még azok is, kik a később helyébe lépett Kassaira megvetéssel és boszankodással tekintettek, ha őket Pécsi sok foglalkozásai miatt nem fogadhatá el, fölkeresték az alkalmat, midőn vele résök nyilt találkozhatni.

Pécsi bukása után sem szünt meg hamar ez ünnepeltetés, s ha az öregebbek, kiknek tőle reméleni és félni nem volt többé okuk, barátságok tanusításában takarékosabbá is lettek, az ifjabb nemzedék, az apa gazdag és szép leányáért, észrevehetetlenné tette azt az űrt, mely az államférfiu dísztermeiben az elenyészett politikai befolyás miatt különben mutatkozott volna.

Deborah szépelgők csoportjától volt körülvéve, kik szíve vagy pénze, szerelme vagy csak keze megnyerésére sovárogtak.

A régi családok, melyeknek története a nemzet őshagyományain átszövődve, a népmesék és hitregéknek is anyagul szolgált, többnyire vonakodás nélkül fogadták volna magok közé Deboraht, az «új nemes» leányát, kinek ősei a műhely, a papi szószék, s az iródeáki szobák homályában oly hamar vesztek el a kisérő szem elől, mint a róna homokján a vándor könnyű lábnyoma, s kinek leghíresebb élő rokonai, kik Pécs és Szegzárd környékén laknak, többre nem vitték dolgaikat, mint hogy remélhetőleg predikácziós halottak lesznek.

Deborah a társadalom felsőbb színéről is választhat vala magának férjet; de ő csak a vagyontalan és szintén homályos származású Elemér iránt érzett rokonszenvet.

S Pécsi nem látszott e viszonyt gátolni, sőt annyira ragaszkodott az ifjúhoz, és kivált midőn visszavonultabb életre határozta el magát, annyira nem tudott nélküle huszonnégy órát is tölteni, hogy némelyek e vonzalmat egészen mysticus okokra vezették vissza.

A XVII-ik század legtudósabb férfiai hittek a csillagjóslatokban, s Pécsi még babonásabb volt kortársainál. Haragja és szeretete gyakran támadt megfejthetetlen módon, gyakran enyésztették el oly lendületek, melyekről maga sem tudott volna számolni. Az égi testek változó fénye, a bujdosóknak egymáshoz való helyzete, s azon ábrák, melyekkel az astrolog kapcsolatba hozta a halandók tetteit és végzetét, a nagytudományú Pécsi kedélyére bizonyosan emelőleg vagy elborítólag hatottak. Ő – mint minden korban és minden műveltség mellett számosan – rabja lehetett az előérzetektől és elővéleményektől kezdve száz meg száz oly benyomásnak, melyek szívvilágunk fölött az értelem és szabad akarat leigázásával uralkodnak, s melyet mi, hogy még sötétebb titoklepel alá burkoljunk, a delejes erők működéséből igyekszünk megmagyarázni. Nem lehetetlen tehát, hogy Pécsinek Elemér iránti vonzalmát ábrándos sejtelmek fejtették ki, s hogy – mint a közhír mondja – ez akkor még kevesektől ismert ifjat azért vette védszárny alá, azért pártolta és emelé, mert egy csillagjóslat szerint általa fog az ő családjáról valami fenyegető vész, valami véletlen csapás elháríttatni. De ha megengedjük is, miként rejtélyes hatások szíták föl s gerjeszték lobogásra Pécsi rokonszenvét, kétségtelenné marad, hogy Elemért a legtermészetesebb okokból sokkal inkább lehetett szeretni, mint a csillagjósok ajánlatára és bármi delejes folyam rokonszenvi ereje miatt.

Jól formált, daliás termetén az erély kellemmel párosult. S a nélkül, hogy a kalandorok igéző és beszínlő csábhatalmával birna, meg tudta nyerni, a ki vele tartósb érintkezésbe jött. Vonásai, melyek szoros értelemben szabályosak nem voltak, a harczfi vitézségével egybeolvadt szívnemesség, a bátorságra támaszkodó szelidség, a férfias óvatossággal mérsékelt nyiltság, és az önérzet magasabb nemét el nem fojtó szerénység legtisztább kinyomatát tükrözték vissza.

S mennyi költészet volt kedélyében, csakhogy nem a szavaké, hanem a tetteké!

Elemér, midőn ismertté lett, közkedvességben állott, s Pécsi hajlamát inkább megmagyarázhatta volna a világ magának az ifjunak jelleméből, mint az égi jegyekből, melyekre rótta.

Azonban akárhogy történt, annyi bizonyos, hogy Deborahnak atyja forróbban semmit sem ohajtott, mint őt leánya kezével megajándékozni.

Szándéka, bár nem mondá, egész modorából elég világosan ragyogott ki.

Ha Deboráht barátnői játsziságból Elemérrel boszanták s az öreg megtudta, örvendett és nevetett; sőt néha a családkörben, midőn semmi félreértéstől nem volt oka tartani, maga is faggatá az ifju nevéhez kötött finom czélzatokkal, melyek egyébiránt soha oly gyöngédtelenek nem voltak, hogy egy elfátyolozott hajnalpirnál többet vonnának a szemérmes leány arczára.

Az udvarlók még inkább kezdék reményeiket veszíteni az apa modora miatt, mint Deborah hidegsége miatt.

S a világ kétségtelennek hitte, hogy Pécsi a kedvelt Elemérrel fogja leányát eljegyezni, mihelyt ez tizenhetedik évét betölti.

És még csak néhány hónap kellett a határidőig.

Ekkor jutott eszébe Kassai István ő nagyságának, hogy Elemér neki közeli rokona.

E tényt megelőzte már az erszénykötőnek, ki Rima-Szombatból a nagybácsihoz jött tisztelegni, goromba eltávolítása, s bizonyos hidegség a borosjenői alkapitány neje iránt, ki a nábob unokahuga volt. Minden előjel tehát azt gyaníttatá, hogy Kassai már korábban készült emlékezőtehetségét úgy fölfrissíteni, hogy egy alkalmas perczben a rokonság Elemérrel eszébe jusson. S minthogy az eljegyzés után gyanusabb lett volna a vérszeretet föllobbanása, előbb kellett történnie.

Kassai István a hosszú számítgatás után gyors sikert szeretett.

Óvakodó és lassú volt a kigondolásban, de erélyes a végrehajtás körül.

Csakhamar tehát Elemért fiává fogadta, mi az örökössé kijelölést, mint kétségtelen záradékot – a közhit szerint – vonta maga után.

Látszott, hogy Kassai nagylelkűségére Deborah szerelme adott okott.

A cynicus fölvergődött a fényűző és költői kedélyű másik fölvergődöttnek, ki nálánál idősb és gyöngébb jellemű volt, vagyonára és befolyására számított.

Elemérnek a Pécsi leányával való házasságával a dúsgazdag Kassai család majdnem fejedelmi birtokra tenne szert. Azután Bethlen Gábor megbukott korlátnokának egykori pártja még töredékeivel is tetemesen tudná erősbíteni Rákóczi kegyenczének hatalmát, mely a főuraktól szünetlenül megtámadva, kisebb vagy nagyobb ingásoknak máris gyakran volt kitéve.

Szóval, Kassai elég eszesen számított, de a világon gyakran történik, hogy a mély okoskodás csak úgy sántít, mint akármely dőre ötlet.

Kevés idő kellett, hogy az élet meghazudtolja az ő bölcseségét.

Pécsi tudniillik nem birt kibékülni a gyűlölt udvaronczczal kötendő sógorság eszméjével. Nem képzelhette magát azon helyzetbe, hogy Kassai naponként házához járjon, s hogy Deborah valaha azon hajlék küszöbén lépjen át tisztelettel, melyben annyi aljasság s oly kisszerű bűnök műhelye van.

Ő Kassait, mint kormányférfiút kárhoztatá, mint embert megveté.

Ellenszenvének oka jellemének alapján nyugvék, szilárdul, ledönthetetlenűl.

Soha két porból emelkedettebb egyén ellenkezőbb álláspontot nem foglalhatott el, mint a megbukott korlátnok, s a hatalomban álló, ámbár mindketten a kiinduló pontnál találkoztak.

Pécsi is, mint Kassai, roppant nagy vagyont szerzett, s ha az utóbbi többnyire aljas módon, a másik sem mindig tiszta eszközökkel.

Pécsit sokan hatalmaskodással vádolták, míg Kassai aranynyal telt erszényei a cselszövény és uzsora diadalemlékei voltak.

Pécsi is, hogy a befolyás lépcsőin haladhasson, főurakat lökött félre; de Kassai csekély haszonért sem mulasztotta el a magasabb születésűeket, kiknek hizelegni is tudott, ha lehetett, orvul megtámadni, s mihelyt veszély nélkül tehette, csupa irigységből ingerelni, kijátszani, lealázni.

E homályos oldalakon kívül, melyek a két államférfiút nem jellemökre, de tetteiknek vád alá esésére nézve némileg egy szinvonalra helyezik, minden más tekintetben óriási különbség létezett köztök.

Pécsi bőkezű s adakozó volt, Kassai fukar és szívtelen.

Az mesés fénynyel vette körül magát, s rendkívüli művelt izléssel birt, ez nemcsak fösvény, hanem ronda volt.

Pécsi nagy udvart tartott, melyet nemesi vérből származott apródok és számos cselédség a középkori bárókéhoz majdnem hasonlóvá emeltek; de Kassai Gyula-Fehérváron egypár piszkos szobába vonult, s költségkiméletből a tanuló ifjuság közül a szegényebbekkel hordatott magának étket, falusi nagy kastélyaiban pedig a kéményt füstölni hébe-hóba is alig látta valaki, s hogy mily asztalterítéke van, arról a papon és iskolamesteren kívül kevés halandó adhatott biztos hirt.

Pécsi a tudományos műveltség mellett még költői hivatással is volt a rája nézve pazar kegyű természettől megajándékozva. A szent énekeket, melyeket szerzett, s melyek hitsorsosait elragadták, maga tevé zenére. Az építészethez értett, tündérszép kerteket rendezett, gyönyörű olajfestményekkel díszíté termeit, s legbuzgóbb pártfogója volt a vándor hegedűstől kezdve a szorgalmas szobatudósig mindenkinek, ki a szellemi élet emeléséhez járult. Ellenben Kassai lenézte a haszontalan ábrándokat, melyek a konyhára semmit sem hoznak. Kevésre becsülte a tudományt, a rabulán és bizonyos macchiavelli ügyességeken kívül, melyek által a tömeget akaratunk eszközévé s a politikai hatalmat házi érdekeink ügynökévé, hiuságunk udvaronczává, és szenvedélyeink bérszolgájává lehet tenni.

Pécsi eszményképei, melyek után lelkesült, egy Medici Cosimo vagy Lorenzo voltak; Kassai azon zsidót bámulhatta leginkább, ki pénzes ládáján ülve, megelégszik az egyiptomi hagymával, melyből elődeit, ha a gúlák építésénél megéheztek, Pharao király tápláltatá.

Pécsi szeretett a mágnásokhoz számíttatni, de a kitünőséget rangkülönbség nélkül bámulta és kebléhez szorította. Kassai saját kézműves rokonait szégyenlé, a magas helyzetűeket inkább levonni vágyott, mint hozzájuk közelíteni, s a demagogok tulajdonaiból csak az irigységet sajátította el.

Ily ellentétek után könnyen beláthatjuk, hogy Deborah szerelmének nem kedvezett azon készség, melylyel Kassai Elemérrel rokonságát elismeré és hirdeté.

Pécsi nem szünt meg ugyan az ifjú iránt mély vonzalommal viseltetni; de érezni kezdé, s naponként mindinkább, hogy saját szive, és a csillagjóslat minden rábeszélő ereje soha annyi igézetet nem gyakorolhat rá, mely mellett a Kassai sógorságára undor nélkül ne gondolhasson.

Szembetünőleg hidegebben fogadta tehát Elemért.

Nem engedett alkalmat, hogy ez Deboráhval hosszasan társaloghasson.

S midőn a leány, ki az apa zárkózottságát szeszélynek tulajdonította, a kaczérság ártatlan nemeivel igyekezett oly bűvkörben tartani Elemért, hogy észre ne vehesse a fellegeket, melyek boldogsága egét fenyegetik, s hogy a férfiui büszkeség miatt ne érezze magát visszavonulásra kényszerítve, midőn a leány annál átengedőbbé vált, minél feszesebb modorúvá az apa, s midőn éjjel hullatott sűrű könnyei közt csak nagy küzdéssel szerezhetett elég lélekerőt nappal mosolyogni s el nem árulni a szenvedést, melyet kedvesének várt és félt jelenléte szívében okoz, midőn ennyire bonyolódott az előbb oly természetesnek látszó, oly kielégítő viszony, Pécsi szükségesnek tartotta mindent fölfedezni Deborah előtt.

A hetven éves férfiu összefogott kezekkel és esdekelve kéré leányát, hogy míg ő él, ne kösse egybe sorsát Elemérrel.

Ha nem tud szerelméről lemondani, várjon, tűrjön, míg az apa halála föloldja egyik kötelessége alól, hogy a másik számára élhessen.

Ekkor kivánta Deborah Eperjesre, a nénjéhez távozást.

Ő gyöngédebb volt, mintsem Elemérnek a titkot fölfedezhesse.

XII.

Kassai éles tapintatával hamar észrevette, hogy hányat ütött az óra.

A viszonyokhoz szabta magát.

Helyzetét kitelhetőleg akarta hasznosítani, s azon körülményt, hogy drága idejét Pécsi házának szentelé, kizsákmányolni igyekezett.

Nem tűrhette, hogy valami fáradsága illő napibér nélkül maradjon.

Azután kedélyét egykevéssé sértette a gőg, melylyel Pécsi az ő előzékenységeit fogadta.