Part 5

A szoba, melynek fénypontja, s hogy úgy szóljak, nappali terme az ágy környéke, három ablakos és tág, de majdnem üres. Néhány ódon s alig haszonvehető bútor hever benne itt-ott, s egy bőrrel bevont kerevet a gyakran virrasztó cseléd nyoszolyájául van szánva.

A többi szobák csak szellőztetéskor nyittatnak meg, s egészen puszták. Bennök évekig tartózkodott néhány egér-család; azonban végre e zsellérek száma is apadni kezd, s közülök az utolsót a szakácsnő tavaly hallotta keservesen czinczogni a küszöbfal szögletében. Talán épen akkor búcsúzott el szállásától, melybe azután egy házi tücsök költözött, s monoton csicsergésével adja tudtul, hogy még él, Isten tudná, miből és meddig?

A «beteg asszony», kihez megint visszatérünk, most már legalább fél óra óta alszik. Egészen kimerítette s bágyadásba hozá az öröm. S micsoda? Oh ég! a könnyező, panaszló, s a létezésért megszégyenült öröm, melynek boldogságát s önvádjait évek óta nem érezte.

A «beteg asszony» aléltan pihen a puha hófehér vánkoson, s még nem háborgatják bősz látványok, még nem hoz a lefolyt életből az álom vádképeket vissza, hogy a nyugvás perczét átokká s kíneszközzé változtassa.

A karszéken pedig az alvó halk lélekzésére figyelve egy gyönyörű hajadon ül, előre hajoltan s részvékeny arczczal. Látszik, hogy azon pillanatok, melyeknek tanúi nem voltunk, rendkívül hatottak kedélyére, s hogy megindulása, melynek nyomai arczvonalain még rezgenek, a testi fájdalom martaléka iránti szánalomnál is mélyebb forrásból ered. Talán a beteg, kit ápolni jött, szíve sebét tárta föl, mert visszautasítani akará a gondot és gyöngeséget, mely neki úgy sem hozhatna enyhülést. Vagy talán a lány maga önkényt észrevette, miként a kórágyban fekvő minden testi szenvedései egy a vigasz által illetetlen, az időtől csillapulást nem váró erkölcsi fájdalomnak, egy reményét és hitét vesztett életnek szomorú következményei.

A «beteg asszony» lélekzése most halkká lőn, s elakad. Viaszk-arczán mintha megszűnt volna a vérkeringés.

A téli nap pedig a függöny fölött sugárt hint a szobába, s az ablakkarikákon áttört csillám épen az ágyvánkosra szállván le, a nő sáppadt és merev vonalait oly élesen emelé ki, hogy a karszéken ülő leány hideg borzadást érzett tagjain átszökelni. Úgy tetszék, mintha halottal volna, mintha holttestet őrizne.

Fölkelt, s a betegre félénk és aggódó tekintetet vetve, előbb drága szövetű nyakkendőjével, melyet a felső üvegkarikák elé vont, elzárta a fényt, mely oly kisértetien világított, s azután az ágyhoz lépvén, a vánkosokon, hogy időt nyerjen, egyengete, igazíta valamit, mígnem végre ajkaival érinté a halvány hideg homlokot, az elfonnyadt arczot, a mélyen fekvő s félig nyilt szemeket, keresve szikráit a melegnek, az életnek. «Csak dermedten alszik, vagy elájul», sóhajtá, de még sem bizva tapasztalataiban, még sem adva teljes hitelt reményeinek, a beteg lélekzetét leste, előrehajolva, ráborulva, ajkát ajkain tartva, s oly megható részvéttel, mintha a legszorosabb vérkötelékek csatolnák a szerencsétlenhez.

– Ah! ő él! – rebegé égre emelt szemekkel Deborah, a dúsgazdag Pécsi Simon egyetlen gyermeke.

A «beteg asszony» megmozdult; de zsibbadt testével az erőtlen öntudat, a halkan pislogó élet, az álmaiból kibontakozó lomha lélek siker nélkül küzdvén, megint a tetszhalálhoz hasonló állapotba sülyedt, csak annyi különbséggel, hogy most már időközönkint görcsös rángás lobbant át arczizmain, bár alig észrevehetően, s homlokát a tavaszi vékony ködpáránál finomabb, alig tapintható, majdnem láthatatlan veríték borítá.

– Istennek hála! kedvezőbb fordulat mutatkozik, a mai napot megnyerte. Azonban holnap… ah! ki tudja, hogy holnap?… S ha örökre behunyva maradnának szemei, ugyan mit vesztene? Szegény néném, én imádkozom halálodért. Legyen gyors kimulásod. Ne ébredj, ne ébredj föl most, és aludjál mindig, de csendesen, érzés és mozdulat nélkül.

Deborah összefogta kezét s buzgón, egész bensőséggel imádkozott.

A mint pedig ismét a támlára ereszté karjait, fölindulása lecsillapult, s csak egy könny rezgett még szemében, melyet hirtelen letörölt, és elővevé a hurkoló-tűket, szorgalmasan hozzálátott a csinos női munkához, melyet majdnem bevégezve hozott magával, hogy a «beteg asszonynál» emlékül hagyhassa.

A foglalkozás oly jól illett hozzá, mint a szoborszerű nyugalom, vagy az élénk részvét, a kaczér mosoly és hideg büszkeség.

Ismerősei csupán szépsége felől voltak egyező véleményben.

Karcsú s eléggé magas termete az idomok és kecs teljes összhangzásával birt.

Bájosabb mozdulatokat s tökéletesebb formákat képzelni sem lehetett volna.

Egész lényén a kifejlett kor bevégzettsége, és a serdület frissesége volt csodálatos varázszsal összeolvasztva.

Deborah már huszonkét éven túl van; de magával hozott mindent, mi a világba lépésekor igéző vala rajta, s megszerzé az érett szépségből azt, mi csak sajátságos, mi csak hódítani és ámulatba ringatni tud.

Modorában tetszelgést vettek némelyek észre, mások kedélyt és gyermeteg ártatlanságot.

Sötétkék szeme világossárga hajfürteivel és rendkívül finom, fehér, lágy, átlátszó, de egészséges, és az érzések játékait, a vér mozzanatait, a szeszély álmait, az akarat erélyét s az átengedés szendeségét hűn visszatükröző bőrszínével, sokkal erősebb fegyvereket adtak Deborah rendelkezése alá, mintsem azon vádat kikerülhette volna, hogy hatalmával olykor visszaél, s mintsem a visszaélés gyanújától is, még többen, mint a hányan megbotránkoztak, föl ne oldoznák.

Ha egyik kétkedett mély érzéseiben, a másik csak önuralkodást fedezett föl nyugalmában s mindenik bámulta vagy hibáinak kellemeit, vagy szilárdabb tulajdonainak könnyű és igézetes formák közé rejtését.

Deborah vonásai szabályosak voltak, a nélkül, hogy megszünnének jellemzők lenni.

Arczélének az az egykissé meghajlott orr keleties kifejezést adott.

A szokottnál valamivel nyiltabb homlokán ész és büszkeség székelt; de egész tekintete a kedves mosolylyal, mely ajkain gyakran játszott, s a behatásokat hamar átvevő idegeivel együtt, inkább a kedély és szelidség eszményképét tünteti szemünk elébe.

Felindulásban sokan látták már őt, de a mély és tartós érzést azért kétlék benne, mert ez a szerelemben szokott leginkább nyilvánulni, és a huszonkét éves Deborah még eddig senkivel sem akarta sorsát összekötni.

Elemért, Kassai unokaöcscsét, tartotta a világ a szép leány választottjának.

De az apa nem győzheté le a fukar és cselszövő itélőmester iránti ellenszenvét, s a már bizonyosnak hitt viszony szétbomlott.

Elemér szerencsétlen volt; Deborah komoly arczán nyomai látszottak a szenvedésnek, melynek ködfátyolán át szépsége még igézőbben sugárzott.

Később Balázsfalváról, hol akkor Pécsi lakott, eltávozott Deborah, s három év mulva látták őt először Fehérvárott.

Mit érez most? Visszaemlékezésekben vagy új benyomások tündérvarázsa közt él, ezt ki tudná még; de hány ne vágynék, az első percz óta, midőn megjelent, kémleni és megtudni?

*

Deborah, mint mondám, a karszékbe ülve női munkához fogott, s oly iparkodással, oly figyelemmel, hogy a mikor szemeit a rámáról fölvette, már a «beteg asszony» ébren volt, s lankadt, kimerűlt tekintetét rája függesztve tartá.

A leány vidám, biztató mosolylyal közelített hozzá.

Az asszony lassan, erőlködve emelte föl kezét, hogy a meghajlottnak, ki ajkával homlokát érinté, fejére tegye; de az áldás, mely a beteg gondolatában élt, nem talált kellő szavakra.

Ő úgy elszokott az áldástól.

Az átkot jól ismeré!

VIII.

Deborah fehér, finom selyemlágy kezével a száraz, elfonnyadt és vértelen arczot, a «beteg asszony» viaszksárga arczát simogatta.

– Hogy pihentél, kedves néném, jó néném? úgy tetszik, hogy most enyhébb álmod volt, mint régen.

– Csak a ketreczet láttam, Deborah! s a ketreczben senkit sem; talán más számára tisztogatják ki a sártól és szeméttől, ajtója nyitva volt, a csontok még benne.

A «beteg asszony» suttogva szólt, Deborah átborzadt.

– A csontok ott voltak, úgy a mint előbb az ebek rágták le azokról a húst, s a maradékot ő… Mind ott voltak… egy, kettő, három, négy… mind ott. De ő nem vala jelen, nem jött ki sirjából; másé lett Fogaras piaczán a tyúkkosár, a ronda ketrecz. Rendre járja a világ. Nem engem fognak többé gúnyolni. Mást, mást! S hogy élhetek a gúnykaczaj hangjai nélkül! Átkaimból szívott testem mindennapi táplálékot. És mi tartja már ébren szívemben a vérdobogást, ha nem a düh, a szégyen, a megvettetés érzése és a megvetés azok iránt, kik csúfot űztek szenvedésemből? Hogy élek csak egy hétig is bősz álmaim nélkül? Mi marad akkor velem?… Szegény beteg asszony!

Deborah mély csodálkozással tekintett a beteg nőre, ki azért látszott vigasztalhatatlannak, hogy szendergése a szokottnál enyhébb volt. Mekkora örvénye nyilt föl előtte a szívnek, s benne az önkínzás minő rémalakjait szemlélheté.

A «beteg asszony» fuldokolva, s égett szemhéjai közül serkedő könnyekkel folytatá: – Deborah! vajon mit jelent, hogy most álmomban erőtlenül feküdtem a fogarasi piaczon, és mégis senki sem tapodott sarkával köntösömre, senki sem vert arczomra sárt, senki sem suhogtatott testem fölött ostort? Más iránt fog-e a világ kegyetlen lenni, mint a tigris, s undorító, mint a hiéna, mely a halottakat kaparja ki a vermekből, hogy szája rothadással teljék meg?

Deborah összeborzadt. Finom idegeit lázasan kezdték izgatni e bősz szavak. – Oh! néném! rimánkodott, – adjon hálát az Istennek, hogy annyi kínteljes év után volt egy órája, melyben csendesen pihenhetett. Vegye, kérem, ezt a gyógyulás jelének. Hígyen, reméljen, feledjen.

– Ha, ha, ha! feledjek, Deborah! Izzó vassal égessék agyvelőmet az utolsó reszketésig, ha feledi kötelességét: az emlékezést. Mit nem tettek velem a vadállatok, melyeknek neve ember? Nem kiáltották-e dühösen, nevetve, fogukat vicsorgatva, mosolyogva; nem sugdosták-e álnok szánakozással és képmutató könnyekkel, hogy ime! ez az özvegy az, kinek férjét a kutyákkal együtt tartották a börtönben zabkenyéren és moslékon, kinek férjéről letépte a ruhát Baling János, hogy a fal penészes nedve s a padlazat pora testéhez ragadjon, kinek férjét naponként dorongokkal verték és karókkal szurdálták, míg ajkai tajtékot túrtak; kinek férjét ketreczben vivék a bitófa elé, hogy bevárják, míg a koldusok, kóborlók s minden söpredék, melyet népnek hívnak, megunják szidni, átkozni, pökni, s hogy csak azután üssék el nyakát, tompa bárddal s bevégezhetetlen kínok közt?… Ha, ha, ha! ne emlékezzem-e az iszonyú gúnykaczajra, az állati ordításra, mely Fogaras piaczán ezer torokból hangzott, s megölte bennem a vallást, észt, érzést és a test erejét? Inkább tíz körmeimmel ásnám ki keblemből szívemet, mintsem egy másodperczig tudja feledni a multat… S miért nem jött vissza álmomban a mult? Deborah! miért nem éltem újra át a félhalál állapotjában azt a keserűt, azt a kétségbeejtőt, mit az élet nyújtott, s a mit az ébrenlét mindig hűn vezet szemem elé? Nincs-e e csodának jelentősége? Deborah! Nem tudod-e az álmokat hüvelyezni? Miért van, hogy ma csak láthatatlan ajkak sugdosták a légben: Ez a nő, ez a nő az, kinek férje…! s nem birták tovább mondani a történeteket.

– Kedves néném, zokogta Deborah, önt oly mély ájulás lepte meg, hogy eszmélete egészen kialvék, s képzelődése nem kínozhatta az iszonyú emlékek felujításával.

A «beteg asszony» kétkedőn rázta fejét. – Nem, nem, szólt kisérteti hangon. A világban valami nagynak kell történni, hogy a természet így kibillenhessen sarkaiból, s hogy velem fölhagyhassanak a szenvedések, mint elhasznált anyaggal. Deborah, oly fiatal voltam, mint te most, oly ünnepelt és majdnem oly szép. Nézz arczomra!

Deborah ijedten tekintett a fonnyadt, kiszáradt arczra.

– Lásd! mivé lettem, az iszonyú történet után, sugá rémes hangon a beteg asszony.

Deborah szíve összeszorult, maga sem tudta, miért?

– Egyedül te nem átalsz a megvetetthez jönni, bár titkon. S ha sejtené az én bátyám, a te atyád, Pécsi Simon!

– Nem neheztelne ezért rám. Az én atyám nemes szívű férfiú, erősíté könnyekkel Deborah.

– Nem volt soha nálam.

– Mert minden ismeri, mentegetődzék Deborah, s fölfedezték volna nevedet a kiváncsiak, kik az ő nyomát kisérik.

– Igaz, igaz. De hátha téged is meglátnak?

– Mindenki a templom és fejedelmi palota elé csődült, közel van kocsim, és sűrű fátyol véd.

– Igaz, igaz. De hát az éj nem sűrűbb fátyol-e, melyen, ha a csillagok alszanak, a szem nem hathat át?

Deborah mélyen érzé a vádat, mely e kimélő szavakban atyjára vonatkozott.

– Átok van a megbélyegzetten és családján, pedig a megbélyegzett néha ártatlan, sohajtá a «beteg asszony».

Deborah leverten állott a nyoszolya előtt.

– Férjem nem volt gyilkos, de elitélték. Régi történet s mindig új!

A beteg kimerülten hajtá vissza fejét a vánkosra, s mint a kioltott gyertya, oly hamar hunytak el szemei. S csak nehéz, azonban mindig csillapuló lélekzete tanusítá, hogy egy pár perczig még talán ébren van.

Deboráht babonás félelem lepte meg, aggódva tekintett körül a szobában, nem hagyhatá magára nénjét, s a szakácsnő még nem tért vissza. Ah! pedig ő most haza, atyjához vágyott, szorongón, igen nyugtalanul. Zavaros érzések zsibongtak keblében. Az idő is késő, már dél van, sűrű lépések hangzottak az utczán, az egész világ talpon volt, s oly rejtélyes, oly titkon gyötrő, oly megfoghatatlan hatást gyakoroltak rá a «beteg asszony» bősz eszméi.

Mintha égne lába alatt a föld, nem maradhatott, atyjához vágyék,… s ah! a szakácsnő még késik!

Ekkor oszlott szét a tömeg, mely a vallás szabadságát és a szombatosok vesztét a piaczon megéljenezte.

IX.

A Pécsi Simon ellen felgerjedt népből épen a söpredék lakott azon a tájékon, hol most a város fekszik.

A békétlenek leghevesebbjeinek tehát a «beteg asszony» ablaka előtt kellett elhaladniok, hogy a Szent Mihály-kapun át haza érjenek.

A zajból csakhamar riadó hangok törtek ki, s Deborah atyja nevét hallá szidalmak közt említtetni.

– Irtsuk ki a szombatosokat, veszszen Pécsi Simon! ezt ismételte egy erősebb, s a többiek fölött uralkodó torok, és a törpe épület ablakainál helyeslő kiáltások emelkedtek.

A «beteg asszony», kinek még nem eléggé mély álma a külső morajtól látszott titkos táplálékot nyerni, rívó és szaggatott nyöszörrel szólt: – Hah! mint zúgnak, bongnak Fogaras piaczán! Kiszabadult a pokol,… itt van, itt,… s látod-e a vicsorgó fogakat, a dühtől lihegő melleket, s a kárörvendő ezer szemet, mely babonáz, s megköti lépéseinket?… Hah! a ketrecz! a ketrecz! s mellette a szelid bakó, ki csak öl,… ah! a bakó legszelidebb embere a világnak; övé egyedül a mennyország, a többinek nincs joga hozzá,… szent bakó, jó bakó, kérlek, ki van a ketreczben?

A «beteg asszony» alvó szemeiből könnyek serkedtek, s künn az utczán megint Pécsi nevét említé a hazavonuló csoport.

– Ártatlan bakó, kegyes bakó! férjem kuporg-e ott a ketreczben, reszketve a hideg miatt? Szegénynek nincs öltözete; levonták róla mostoha testvéreid, szelid bakó!… De miért van neki fehér haja? A férjemé fekete volt. Deborah! Deborah! atyádnak milyen fürtjei vannak? Rég nem láttam; akkor csak szürke vala. S most?

Deborah nyárfalevélként reszkető kezekkel érinté a «beteg asszonyt», hogy iszonyú álmából fölébreszsze; ah! de ujjai, mint hangszeren, tánczoltak a fekvő vállain, a nélkül, hogy megmozdíthatnák.

Künn pedig ismét Pécsit említik.

A «beteg asszony» nyöszörgé: – Deborah, nézz a ketreczbe! Nem apád ül-e benn? Biz Isten! ő az. Szegény leány! Ah! tagadd meg, ne ismerj reá, fuss, fuss hamar, hogy észre ne vegyenek, különben gúnykaczajjal fogadnak! Deborah, Deborah fuss!

A kettős hatástól, mely az utczáról és a nyoszolyából rohanta meg furiaként, az ijedt leány egészen elvesztve a magánuralkodást, a szobából kinyargalt, a folyosótól a kapu-ajtónak rohant, s föltárván azt, egy ugrással a szűk utcza közepén termett.

A hideg szél, mely arczára sivított s rögtön átjárta egész testét, fölébreszté mámoros félelméből, s világosabb eszméletre hozta, s csak most vevé észre, hogy prémes palástját, fátyolát, nyakkendőjét, mind ott hagyta, s hogy védelmetlenül van a sivár téli időnek s a durva tömeg szemeinek kitéve.

Visszafordult, határozatlanul és küzdve, az ajtó felé.

– Ni! ez a «beteg asszonyhoz» megy – kiáltá körüle valaki.

– Nem, onnan jő – válaszolá más a bejárat küszöbénél.

Deborah most, hogy a kiváncsiaktól menekedjék, a nem messze fekvő Mikó-házhoz akart menni, hol kocsija várt rá, s néhány lépést tett előre, de vele szemben alig húsz ölről, egy közelgő csoport kiáltá: Veszszen Pécsi Simon!

A leány lábai a fagyhoz gyökereztek, nem tudott megmozdulni.

Panna asszony, ki a kiabáló csoport élén jött, midőn Deborah mellé ért, kiséretéhez visszafordulva mondá:

– Mégis vannak, kik a beteg nőt ismerik, ez a kisasszony az ő házából lépett ki.

Sára néni, ki szintén Pannához csatlakozott, szemtelen tekintettel mérte végig Deboraht, s a többi társaihoz fordult arczczal s Deborah felé nyujtott kézzel mondá: – Ez a szombatos leánya, ez a fiatal boszorka, ki mindent megigéz, s kit ők a babona nyelvén Sáron rózsájának neveznek. Szép virág, gyönyörű mákvirág, a Pécsi Simon kertjéből.

– Csak talán nem ő nagysága kisasszonya? – kérdi egy kőmíves, ki a szombatosok elleni kurjongatás közt sem vesztette el egészen eszét.

– De biz’ ő az – rikácsolá Sára néni.

– Úgy, ereszszétek szabadon. Nem illik körüle csoportozni, mintha pórleány volna – szólt a kőmíves.

– Nagy úr leánya, hm! igaz; de a nagy úr nyakához Kassai ő nagysága hóhért fog állítani, akármint erősíti az iskolamester, hogy Pécsi a kuruzsló könyvből olvasva, segítségül tudja az ördögöket hívni. – E megjegyzéssel Panna, csipőjére támasztva karjait, Deboráhhoz közelebb lépett.

Az iskolamester pedig, mihelyt saját kis személyére hivatkozás történt, tüstént megragadta az alkalmat, még inkább magára vonni a nép figyelmét. – Pécsi uram, szólt kegyes hangon, nagy vagyonú ember és főúr, s e két erő segítségével, noha szombatos, még a törvény körme közül is kimenekülhet. Ezzel semmi ujságot nem beszéltem kendteknek. Ezt Panna asszony és Sára néni is tudják. De most már valami olyat mondok, mitől hajuk szála úgy fölborzad, mint a tüskedisznó tövise. Tudják-e…?

– Mit? mondja hamar, mit? – közbeszólt Panna.

– Angyalom! ha csodálkozásukban nagyon kitátnák szájokat, a kisasszonynak csak hült nyomát fogják találni.

Deborah e figyelmeztetéskor valóban kezdett már a gyülevész nép közül kibontakozni; de most ismét körűlvették.

– Szóljon hát iskolamester uram hamar! rukkoljon ki azzal a titokkal, melyet Panna húgom sem hallott soha! Furcsa titok lehet az ilyen! Minek hordja oly hosszasan a begyében? Csak ne köntörfalazzon soká – nógatózott Sára néne.

– Tehát tudják-e kendtek, hogy honnan jött az utczára a szombatos leánya?

– A «beteg asszony» házából, – kiálták többen.

– Hm! folytatá az iskolamester, de vajon ki az a «beteg asszony»?

– Nincs annak, szívem! más neve – válaszolá Sára néne.

– Hm! de míg beteg nem volt, akkor is csak hívták valaminek – hánytorgatá az iskolamester.

– Mielőtt kitalálnók régi nevét, könnyen átfázhatnék a kisasszony; jobb lesz hát hazabocsátani. Hisz! azzal talán nem vétkezett, hogy egy beteg nőt meglátogatott – mondá a kőmíves.

– Attól függ, emberem! hogy kicsoda a beteg asszony – válaszolá lenézőleg az iskolamester.

– No! kicsoda hát? – kérdezé nyugtalanul Panna asszony.

– Biz azt, angyalom! magam is szeretném tudni – szólt az iskolamester. Többen hahotázva nevettek.

– Ej, az ebszültét! ha kend semmit sem tud, mit hánykódik? mit ültet föl minket? s miért beszél oly garral, mintha kanállal enné a titkokat, melyekből más ajándékban sem kap egy harapásnyit? – agyarkodék Panna.

– Én ne tudnék semmit? szólt nehezteléssel az iskolamester. Hát mondtam-e, hogy a «beteg asszony» felől egy titkot sem hallottam? hát eltagadtam volna, vagy eltagadjam most, a mit a tisztelendő úr, ki tegnap este a «beteg asszonynál» volt, mindjárt vacsora után a feleségének beszélt?

– S mit beszélt? – tudakolták egyszerre többen.

– Hogy a «beteg asszony» azt szokta álmodni, miként férjét a fogarasi piaczon ketreczbe zárva őrzik, s a népnek mutogatják szintúgy, mint a talián medvéjét… talán pénzért; de ezt a tisztelendő úr nem mondta tisztán, hanem csak, hogy mutogatják. Már most tehát csupán az a kérdés, vajon igaz álom-e a beteg asszonyé, vagy pedig csalárd álom, melynek semmi alapja? Mert ha valami nagy úrral így bántak Fogarason, akkor az a nagy úr a «beteg asszony» férje.

– Hát a szivemadta! még hírből sem hallá, hogy Géczi András uramon történt mindez? Meglátszik, hogy kivülről származott be hozzánk! szólt egész lenézéssel a vén Sára.

A Géczy András neve végig hangzék az utczán, többeknél kiváncsiságot, némelyeknél pedig undort költve fel.

– S mily bűnt követett el Géczy András uram? – kérdé az iskolamester.

– Hát meggyilkolta, másokkal együtt, Báthory Gábor fejedelmet, s ezen istentelenségéről maga küldött a megyesi országgyűléshez dicsekvő iratot, melyet a rendek, az ő gyalázatjának örök emlékére szóról-szóra törvényczikkbe igtattak, hogy a maradék soha el ne feledje Géczy András nevét.

E fölvilágosítást Sára asszonynyal egyszerre legalább tízen kiabálták az iskolamester fülébe.

A zaj alatt a szelídebb nézetű kőmíves sem nyugvék. – Mind igaz, a mit kendtek mondanak – szólt teli torokból – magam is jelen voltam a hatalmas és gazdag úr kivégeztetésén. Még 1613-ban történt. Akkor csak mesterinas valék; huszonötödik éve már. Géczy András csakugyan dicsekedett, hogy a fejedelem megölésében Nadányinak segélyére lett volna; de a kik őt ismerték, esküvel is állíták, miként csupán hiúságból fogta magára.

– Ha! ha! ha!… – röhögték köröskörűl.

– A dolog, barátim, inkább sajnálkozást, mint kaczajt érdemel – dorgálá ismerőseit a kőmíves.

– De nem ettünk ám bolond gombát, hogy elhigyjük a kend meséjét – nyerte válaszúl.

– Okosabbak is hiszik azt kendteknél. Géczy igen félénk úr volt. Nem merte volna senkinek egy hajszálát is kitépni; de minden módon óhajta nevezetessé válni, s remélé, hogy az országgyűlés és az új fejedelem meg fogják dicsérni. Senki sem ment oly nagy tollasan és aranyos ruhában Megyesre. Lovának takarója is bársony vala. Sokan éljenezték, csak felesége sírt a város kapitánynál, kinek épen tornáczát meszeltem, s kinél a szép és kegyes asszonyság épen szállást tartott.

A hahota ismét megújult, bár gyérebben.

– Így tehát – szólt az iskolamester, – a «beteg asszony» férje a gyilkos, a ketreczbe zárt és kutyákkal evő Géczy András, s ő senki sem más, mint özvegy Géczy Andrásné.

– Igen, özvegy Géczy Andrásné asszony – ismétlé Panna.

– Én ennél már többet is tudok – rikácsolá büszkén Sára néni.

– Mit, anyácskám, ugyan mit? – kérdi az iskolamester.

– Hát hogy az özvegy a szombatos Pécsi Simon testvére.

– Az istentelen! – sopánkodék Panna.

– S tőle jött ez a leányzó! – szólt a mester, ujjával Deborahra mutatva.

– A szombatos leánya!

– Sáron rózsája, ha! ha! ha!

– Bizonyosan boszorkányságot űztek együtt – jegyezte meg Panna asszony.

– Vagy a fejedelem megölésén tanakodtak – említé Sára néne.

– Ugyan, legyen eszök – csitított a kőmíves. Hisz! részeg fővel sem kellene képzelni, hogy egy nyomorék nő és egy finom, gyönge kisasszony kardot forgat, és gyilkolásra jár.

– Hát méreggel nem lehet-e ölni? – patvarkodott Sára néni.

– Gondolja meg, mit beszél kend! – fenyegetődzék a kőmíves.

– Mit gondoljak meg? A szombatosoknak sem hitök, sem becsületök. A szombatosok zsidó-pogányok. Nem imádkoznak vasárnap, mert akkor keverik a mérget.

– És Sáron rózsája is szombatos, s a «beteg asszony» is az! – szólt Panna.

– Az egyik Pécsi Simon uram testvére, a másik leánya – okoskodott az iskolamester.

– S miért legyen jobb Pécsi Simon, mint Géczy András? – süté ki Sára néne.

– Holott Géczy még szombatos sem volt – mondá Panna.

– Igaz, s ennélfogva talán sokkal rosszabb ember is lehet Pécsi Simon – kiabálák szanaszét.

– S leghelyesebb oly módon irtani ki a szombatosokat, mint Géczy Andrást – rikácsolta Sára néne.

– Helyes! – hangzék elég nagy zajjal.