Part 7

Kassainál a gyűlölség is, mint minden indulat, nem az ablakon tört be, hanem mint a művelt vendéghez illik, az ajtónál kopogtatott s folytonos látogatások által lett majdnem észrevétlenül házibaráttá, kenyérpajtássá és sátortárssá.

Ő előbb csak ártani akart Pécsinek, s miután sokszor ártott, gyűlölni kezdé, mert eléggé megbántotta.

Azon hónapok alatt, melyekben Elemért Deborah vőlegényének képzelte, mesés pontossággal ismerkedett meg Pécsi birtokainak állapotával. Tudta, mily zálog lefizetése, mily örökváltsági bevallások erőtlenítése, mily határkijáratások és mily régi osztálypörök fölelevenítése útján lehetne legtöbb kárt tenni a jelenlegi tulajdonosnak, a nélkül, hogy a megtámadó sok költséget veszélyeztetne, ragyogó kártérítés reménye nélkül.

Ily előkészület után könnyű volt neki a büszke Pécsit vérig boszantani, s tetemes veszteségekbe sodrani.

A politikai körülmények is kedveztek Kassainak.

Bethlen Istvánnak a fejedelmi szék elnyerésére tett kisérleteitől kezdve, Zólyomi merész terveiig, s e hatalmas pártfőnök bukását követő titkos és egészen soha be nem bizonyult összeesküvésekig csaknem szakadatlan rendületeket szenvedett Erdély belbékéje, s csaknem folytonos veszély fenyegette a török udvartól gyűlölt Rákóczi hatalmát és életét.

Kassai gyakran födözhetett fel igazi és költött lázadásokat, melyeket szencsés volt épen a lobbanás perczében elfojtani.

Ily megelőzött kisérleteknél mindig számos egyénre esett gyanu, bizonyító tények nélkül.

S Kassai elég ügyes volt úgy intézni a nyomozatokat, hogy Pécsi, ki soha egy békétlennel sem állott összeköttetésben, mindig a terhes gyanu alatt levők közt első sorba esett, s a fejedelemnek kénytelen volt irott kötelezvényeket és zálogot adni jámbor magaviselete felől.

Kémektől vétetett körül. Vendéglátó szokásai veszélyeseknek tűntek fel. Ha távol fekvő jószágaira utazott, bizodalmatlanságot ébresztett. Ha a székvároshoz közel levő Balázsfalván, hol leginkább szeretett lakni, megharsant a zene, s táncz és családi ünnepek derítették föl a falusi élet hétköznapi egyformaságát, akkor Pécsit azon gyanu sujtá, mikép az ifjuságot akarja mulatság szine alatt fölforgató tervek végrehajtására összpontosítani.

A sok zaklatás utoljára arra birta a büszke öreget, hogy Gyula-Fehérvár külvárosában, közel a Miklós-kapuhoz, s a fejedelmi palotával majdnem szemben, egy majorházat pompás villává építtete, s állandólag oda költözött, mert mint mondá, visszavonultan és mégis szem előtt akar élni.

Czifra épületét «remeteség»-nek nevezé, s oly magányban tölté napjait, mely más ember izlése szerint, aránylag mégis elég fényesnek és elég zajosnak látszott volna.

E villában forrt gyűlölete Kassai ellen, ki bár nem tudta eddig őt vagyonától és a külső kényelmeitől megfosztani, csakugyan csoportos faggatásoknak tette ki, s a lelki nyugalmat, a gond s aggodalom nélküli szellemi életet egy napig sem engedé élveznie.

Elemér a két öreg ellenségeskedését, a nélkül, hogy valódi okát tudná, elég világosan látta.

Kassai iránt semmi szeretettel nem viseltetvén, ennek házából önként maradozott ki, és ohajtotta volna a rögtönzött fiui szerepet a roppant örökség minden kilátásaival együtt nyakáról lerázni.

De a vén korlátnok, a mennyire kiszáradt szíve engedé, ragaszkodott hozzá, s bár egy körülnyiratlan és teljes súlyú aranyat csak oly nehezen ajándékozott volna Elemérnek, mint a templom-perselynek – noha vallásos volt – végre is komolyan el vala tökélve dáriusi kincsét az utolsó fillérig neki hagyományozni, miben azon kellemes tapasztalat is megszilárdítá, hogy Elemér az ő nagylelkűségét soha még igénybe nem vette, s alig kerülhetne elő idő és viszony, melyben a pénzesláda lakatjait miatta kellene megnyitnia.

Elemér a legolcsóbb fiú volt, ki a család díszét emelte, de egy garasba sem került.

Elemér nem látszott pazarnak, s mégis oly örökös vala, ki a gyanus Kassai hite szerint sem igen vágyott hamar jutni az örökséghez.

E tekintetek a vén úr kebelében bizonyos vonzalmat gerjesztettek s tartottak ébren az ifjú testőrtiszt iránt.

S most térjünk át az utczai jelenetre, melytől szemünket, hogy a multba visszanézhessünk, elvontuk…

Midőn Elemér – ki a Pécsi és Kassai nevének hangoztatásakor ágyából fölkelt – a piaczra sietett, hogy a zaj okát megtudhassa, a tömeg már oszlóban volt.

Természetes vala tehát, miként a legingerültebb csoportozatot követte, s midőn ez a mellékutczákon több sugárban bomlott szét, egyéb nem maradt hátra, mint nyomukban lenni azoknak, kik Pécsit hévvel szidalmazva, a Szent-Mihály-kapun a külváros oly része felé látszottak tartani, melyhez közel feküdt a forrón szeretett Deborah atyjának háza.

Így volt a rendítő jelenetnek, melyet a «beteg asszony» halála előidézett, szemtanuja, s alkalma lett Deboráht – kit három hosszú év után most látott először – egy dühittas, de erőtlen és gyáva izgatónak kezéből kimenteni.

A nép, melyet Elemér közbelépte megdöbbentett, de az iskolamesternek Panna és Sára néni szidalmaival elegyült jajveszéklése ismét bőszültségbe kezdett hozni, néhány másodperczig határozatlan volt.

Mint két ellenkező hullám tolult össze indulata, s nem látszott, merre fogja a nyomás túlsúlya az özönt düleszteni.

A hetykébbek is sokat hülepedtek, mihelyt a jegyről, melyet Elemér hordott, észrevevék, hogy a kit meg akarnak támadni, testőrtiszt. És a kard, melynek vége a rövid palást alól kitünt, szintén csillapító szer vala. De ellenkezőleg nagy bátorításul szolgált azon tény, melynek hamar kellett szembeötleni, hogy tudniillik a harczfinak, kit húszan is körülfogtak, jobbja föl van kötve, s csak balkezét használhatja védelemre és támadásra.

E látvány merészsége sarkalta őket.

Fölemelt öklökkel, pálczákkal, és még fölemeltebb hangon kezdének agyarkodni, mindig szorosabb kört vonva.

Elemér, hogy a bőszülteket visszatartsa, balkézbe ragadott kardjával meg-megrezzenté, a kik csak hozzá igen közel férkőztek. S egy vér nélküli és épen ez okból semmi tragikai hatással nem biró küzdés támadt, melyben az aczél suhogása oly bűvös kört írt a támadók elé, hová lépni nem mertek, a nélkül azonban, hogy a fenyegető mozdulatok- és készülődéssel fölhagynának.

– Ugyan, Elemér, mit bajlódol azokkal a pimaszokkal? Még elhiszik magokat, ha ronda testöket nem ostorral szabdalod meg.

E szavakat deli arab paripáról kiáltá le egy csinosan öltözött fiatal úr, drága forgójú süveggel fején, bibor hüvelyű, zománczos karddal oldalán, és büszke mosolylyal ajkain.

Intését tett is követte.

– Elő az őrökkel! – szólt parancsolón.

A Mihály-kapu felől, hol egy kis őrtanya volt, e fölhivásra fegyverzörej hallatszott, míg az utcza másik végén egyszerre megjelent néhány lovas hajdu s lassú léptekkel közelített a küzdés színhelyére. A nép, mely körülvéve látta magát, a nyitott kapukon, a mint közelebb érheté, az udvarokra kezdett nyomulni.

Gyulai Ferencz, a csinos levente, lepattant nyergéből, épen midőn az iskolamester, ki csonka-bénaságáról óbégatott, hirtelen fölszedve magát a földről, illanáshoz fogott.

– Nem úgy, emberkém! – mondá Gyulai suhogó kis ostorával föltartóztatva az apró egyént. – Kend a lovamat fogja tartani. Nehogy ellopja, mert fölakasztatom; nehogy megmocczanjon további rendeletemig, mert kalodába veretem.

Az iskolamester minden szónoki s egyéb erejét is elvesztve, sompolygott az arabhoz, s reszkető kezekkel fogta meg a kantárt.

Ezalatt a kőmíves, ki az utczai rakonczátlanságoknál a mérséklő szerepét játszá, a népből kivált szelidebb elemekkel egyesülve, a «beteg asszony» holttestét a törpe ablakú házba vitte.

Gyulai, az egész jelenetet mozdulatlanul, félelmes bámulattal tekintő Deborahnak kart nyujtott, hogy a kapuajtó kőlépcsőjéig vezesse, s ott mélyen meghajtva magát, visszafordult, s Elemérhez sietvén, végig várta, míg a Mihály-kaputól érkezett őrök, s a velök szemben jövő lovas hajduk közt a megrémült utczacsoport, minden veszekedő hajlamból kigyógyulva, rendre elosonik.

Csak az iskolamester maradt az arab mellett, míg egy jó leczkét kapva, ő is útilaput köthetett talpára.

Semmi elfogatás nem történt.

Deborah mély, átható tekintetet, melyben köszönet és hála tükröződék, vetett Gyulaira, s a folyosón eltünt.

Elemér a Mikóházhoz indult, hogy a kocsit, mely a leányt haza vigye, magával hozza.

XIII.

Tekintsünk Pécsi Simon «remeteségébe».

A nagy étteremből csigalépcső visz szintén akkora könyvtárba, honnan ismét csigalépcső vezet az épület kúpjához, mely egyetlen kerek szobát alkot, s annyi ablakkal, hogy fala keskeny választéknál többnek alig nevezhető.

Ha az étteremben maradnánk, a háziúrban gazdag Epicurt keresnénk, ki a nélkülözésen túl nem is képzel szerencsétlenséget, a finom kényelmeken felül élvet; ha a könyvtárba érkezünk, szigorú tudósra vélünk találni, ki egész életét az ismeret kincseinek gyűjtésére szentelé, és csak azért hiszi, hogy létezik, mert gondolkodik; ha pedig a kúp titkáig hatoltunk – s ide nem mindennek nyilik bejárat – akkor a koboz és hangjegyek zenészt, az állatkör s a vizsgálatra felállított látcsövek csillagjóst, számtalan más tárgy pedig egy ábrándos és előitéletes embert leplez föl előttünk.

S valóban, Pécsi Simon jellemében mindez egyesült.

Külseje azonban leginkább a nagy urat tüntette szemünkbe, ki százak között akkor is felötlenék, ha elméje középszerű, s vagyona csekély volna.

Pécsi Simon magas és testes alak volt, szőke, piros arczczal, gyér sárga fürtökkel, emelkedett és rendkívül értelmes homlokkal, nagy kék szemekkel, finom orral, húsos, eleven színű ajkakkal, melyeknek szögletein a bánat és mosoly görbületei a legrokonszenvesebb hatásúak voltak.

A haladott kor, de alig hanyatlott testi és még egészen ép szellemi erő azon ősi természetek közé emelék őt, kiknek deli alakjára búcsúajándékul a távozó évek a kegyelet dics-sugarát vetik vissza.

Most könyvtárában találjuk. Testén finom szövetű pongyola, szájában hosszú törökös pipa, s fején Deborah által horgolt s igen választékos sipka.

A vele átelleni karszékben egy úgynevezett angyal ül Thyatirából, kinek teljes neve: Jonathán-Dávid-Elázer-Judás-Machabeus.

Előre megjegyezzük, hogy itt semmit sem kell valódi értelmében venni.

Mert a karszéken ülő nem igazi angyal volt, hanem csak a szombatosok lelkésze, kik szent János _Mennyei jelenetei_ nyomán a papot angyalnak hívták. Az ő hivei sajátlag nem is Thyatirában, hanem Udvarhelyen laktak, de a szombatos szerette főbb egyházait azon városokra átbérmálni, melyekhez szent János intő levelet küldött. Azután eredetileg nem is hivták őt Jonathán-Dávid-Elázer-Judás-Machabeusnak, hanem csak egyszerűen Jaskó Pálnak; de a szombatosok szokásához tartozott az ó-testámentumból egész névkoszorúkat aggasztani magokra.

Különben az említett angyal kondorhajú, kis és élénk egyéniség volt. Vonalai, ha bennök pusztítást nem tesz a ragya, szabályosak, sőt szépek is lettek volna. Így csak tüzes fekete szemei, melyek delejes színben villogtak, és gyönyörű csengésű hangja igézte meg a közönséget, s magát Pécsi Simont is, ki rendesen a ferde külső iránt ellenszenvvel viseltetett.

– Nagyságos uram! szólt az angyal, – hiveink száma naponkint szaporodik. Thyatirában a közelebbi szent szombaton nyolczvan kegyes ajak zengé a száztizedik zsoltárt, mely a Messiás eljöveteléről szól, s utána mindjárt a kegyelmed gyönyörű versét, mely az ő második eljövetelére készíti elő a fehérruhában járókat.[3] Szárdis városa (Kézdi-Vásárhely) pedig az idén három taggal szaporítá az új Jeruzsálemnek, mely az idők betelésével egyenesen a mennyországból száll alá,[4] leendő polgárait. Mindenütt hódításokat tesz igaz hitvallásunk, s ha a véres törvények nem rémítenék vissza a népet az áttérésektől, Székelyföld nagy része a szombatos üdvözítő tanát fogadná el.

– Magam is sajnosnak tartom, válaszolá Pécsi, hogy a lelkiismeret jogát honunkban nem tisztelik. A hiteszmék fejlődése, a szabad vizsgálat és a szentirás magyarázata, uralkodó secták által szoros korlátok közé van szorítva; de még sem hihetem, hogy a szombatosokat üldöző törvények eddig nagy gátul szolgáltak volna az áttérésekre, miután azt behunyt szemmel nézte a fejedelem és az országtanács, s minthogy közületek senki sem mutathatja a békókat, melyeket hiteért hordott, s a bitófa forgácsát, melyet a kivégzett szombatos vére tett ereklyévé.

– De meddig tart e türelem? Van-e kezességünk, hogy a törvény vad betűi nem ébrednek fel szendergésökből, és a martalékra éhesebben nem rohannak, mintsem ha folyvást azzal táplálkoztak volna?

– Rákóczi, ki annyira sürgeti Magyarországon a vallásszabadságot, a törvény örve alatt sem kezdhet Erdélyben hitüldözéshez. Azután mi… akarám mondani a szombatosok, külső szertartásokkal sem ingerelhetik magok ellen a többi felekezetek vakbuzgóságát. Nekünk… akarám mondani nekik, még templomra sincs okvetlenül szükségök. Vagy nem mondja-e Szent János: Templomot sem láttam az új Jeruzsálemben, mert a mindenható Úristen és a bárány annak temploma.

A thyatirai angyal nyugtalanul mozgott székén. Látszott elégületlensége, látszott neheztelése a közöny miatt, melyet Pécsi Simon nyilatkozatában vélt találni.

– Nagyságos jó uram! szólt hévvel, soha egy vallásnak sem volt oly kevés büszkesége, hogy azzal elégült legyen, ha létezését a hatalom kegyelmesen tűri. Nekünk jogra van szükségünk, nem irgalomra, vagy lenéző kiméletre. Megengedem, hogy a fejedelem nem fogja kalodába veretni annak lábát, kinek ajka szombaton imádkozik. Lehet, hajlékainkból nem rugdosnak ki a poroszlók, mint gazdája a férges ebet. S talán nem süt a bakó szégyenjegyet homlokunkra azért, mert szigorúan hiszünk szent János _Mennyei jelenései_ben, melyről maga az evangelista mondja: «Boldog, ki olvassa, s boldogok, kik hallgatják e jövendőmondásnak beszédét, és megtartják azokat, melyek megirattak abban, mert az idő rövid». Nagyságos uram! Valószínű, hogy holnap is lehet titkon várni az új megváltást, mint tegnap szabad volt, de mi nyiltan akarjuk hitünket vallani; mi nem tengeni… mi élni, terjeszkedni és jogokat szerezni akarunk.

– Úgy az Isten haragjának pohara fejetekre fog kitöltetni, szólt Pécsi Simon fájdalmas részvéttel. Lesznek vértanuitok, de nem marad hívő, ki azok nevét a késő kegyelet számára följegyezze. És a maradék azt sem fogja tudni, zsidók voltak-e, vagy a kereszténység oly felekezete, mely a legtisztább igét hirdeté, bár süket füleknek.

– Boldogok a vértanuk! kiáltá a thyatirai angyal ragyogó szemekkel, átszellemült arczczal, boldogok, a kiknek fejét vették Isten beszédeért, mert csak azok élednek föl az első föltámadáskor, s azok lesznek a Megváltó ezeréves birodalmának polgárai.[5] Bizonyára minden igaz szombatos örömtől repeső szívvel fogja a pallost megcsókolni, mely őt a vértanuság dicsőségében részelteti.

Pécsi Simonra e rajongás kedvetlenül hatott.

Ő «nem öltött még fehér köntöst», de a szombatosok főpártfogójának tartatott, s ily helyzetben természetes vala, hogy rettegett az új felekezet oly fontolatlan lépéseitől, melyek következményeiért valószínűleg őt terhelte volna legnagyobb felelősség.

– Ugyan hányan vagytok? kérdé gúnynyal. Nem férnétek-e be Fehérvár székesegyházába apróstul, öregestül mind? Nem gyilkoltathatna-e meg titeket egy új Heródes, a nélkül, hogy nem vagytok még képesek sem a vértanuság adójának megfizetésére, sem a vallásjogok kivívására és megőrzésére.

– A vértanuság adója, válaszolt az angyal, mindig azt gazdagítja, kitől behajtatik. Egyébiránt, ha nem is vagyunk sokan, emlékszünk rá, hogy az unitáriusok sem számláltak sokkal több hívőt, midőn egy vagyontalan és idegen orvosnak[6] erélye által az egész ország bevett vallásai közé emeltettek. S nagyságod, Pécsi Simon, jó uram, hazánkfia, dúsgazdag főúr, és az országgyűlés nagy befolyású tagja.

– Mit? hebegé Pécsi egészen kipirulva, ti rám számíttok? Azt hiszitek-e, hogy ily nyaktörő vállalat kolomposa leszek? Furcsa fogalmatok van egy férfiuról, ki kormányszolgálatban őszülve meg, annyit legalább kénytelen tudni, hol válik a vakmerőség őrültséggé.

– Nagyságos uram! Minden szombatos kegyelmedre fordítja szemét, s kegyelmedtől várja a föllépési jelszót. Én hasztalan mondanám: ettől a főúrtól ne várjatok semmit, mert csak akkor fáradna ügyetekért, midőn már fáradság nélkül is czélt lehet érni. Ők engem soraikból kilöknének. És hasztalan mondanám: guggoljatok csendesen, mint a haris a fűben, mert még nem jött el a szólásnak ideje. Ők megköveznének engemet. Ha nagyságod veszélyesnek tartja a szombatosok föllépését, győzze meg őket arról.

– Igen, én ezt megteszem, s ha nem sikerülne, készebb vagyok végkép szakítni velök, mintsem nevem és befolyásom által is bátoríttassanak az önmegsemmisítés badar munkájához fogni. A jövő márczius hó második szombatján balázsfalvi jószágomon leszek. Értesítsd a felekezet kitünőbb egyéneit, s add nekik tudtul, hogy hitvallásuk ügyében kivánnék velök értekezni.

A thyatirai angyal Pécsi Simon e határozatával elégülten távozik. – Minket vissza nem tartóztat, sőt mi fogjuk magunkkal ragadni őt, gondolá. Mert mikor győzött a félénk és rémlátó ész tanácsa, a szent lelkesedés rohanó árja ellenében? Pécsi a miénk. A szombatos kivívott jogainak diadalünnepére már készülhet, fölhúrozhatja a kobozt, fonhatja fürtei közé a koszorút, szabhatja vállaira a fehér öltönyt. Az igazság napvilága győz; a sötétség angyalai erejöket vesztve tünnek el a vidám láthatárról.

A szent férfiú ily ábrándokkal érkezett a nagy piaczra épen akkor, midőn az óriás alakú herold büszkén lépdelt ki a fejedelmi palotából, hogy a szombatosok ellen hozott végzést fölolvassa.

XIV.

A thyatirai angyalon kívül a sardisit is a hitterjesztés ösztöne Fehérvárra csábította.

Ez a szombatosok szemefénye volt.

Erkölcsében a thyatirai papnál kevésbbé vala ugyan szigorú, de elméje magasabb, modora kellemesebb és külsője oly megnyerő, hogy nemcsak községe, de a szombatosok egész felekezete bálványozta.

A szerencse mindenütt követte.

Mint koldusgyermek lépett egy híres szombatos orvosnak házába. A kegyes és tudós ősz férfiu az alamizsna fillérje helyett ruhával látta el a rongyba takart, a hideg miatt reszkető fiut, s midőn megtudá, hogy a betűket ismeri, szolgálatba vevé, iskolába küldötte s üres órái alatt maga is oktatá.

A már tizenötévet betöltött gyerek, ki még csak a nyomtatott betűket tudá megkülönböztetni, hamar haladott az ismeret gyűjtésében, s midőn pártfogója meghalt, az új hit a szenvedett veszteségért leginkább benne keresett kárpótlást, mert bár felső iskolákat nem hallgatott, s külföldi egyetemre utazni nem volt pénze, a hollandi híres tanintézetekben tudorrá avatott református papokat is a szentírás magyarázata fölött támadt vitákban gyakran szögletbe szorította.

Neve az egész környéken hamar lett ismeretessé.

De a jó szerencse máskép is kedvezett neki.

Az orvos szép és egyetlen leánya tudniillik, a gyász kitöltével, hozzá ment nőül. Hasztalan igyekezett az anya lebeszélni, hasztalan botránkoztak meg fiu-testvérei és a rokonok.

Nem tagadhatni, hogy e házasság kicsinyben esemény volt, s hire húsz mértföldig is elterjedhetett, mert Klára tősgyökeres székely családból származván, nemesi jogokkal birt. Szép bútorokat, hat jármos ökröt, eresztő fejős teheneket, finom kamukát és fehérneműt, sőt egész tuczat ezüst kést, kanalat is vitt hozományúl. A mi pedig mindennél több, keze után, egész az alkirálybiró fiáig, a székely urfiak szine vágyott.

Klára nevelésénél és választékos izlésénél fogva a nemes kisasszonyok sorába úgy be is illett, mint virágos kertbe a százlevelű rózsa.

A szombatos pár szerény laka csakhamar legyőzte a kálvinista pap házát, s vetélkedett, bár nem nagyságban, kényelemben, az egyházi gondnok cserepes épületével is, mert a férj derék gazda, a nő tűzről pattant gazdasszony volt és mindketten birták a kevésből kijöhetés titkát, s azon adományt, hogy rajtok és körülök minden szebbnek, díszesebbnek és kellemesb formájunak tűnjék föl, mint máson és más helyt.

Miért vállalt a szorgalmas és családi körében boldog férfiu új hitsorsosai közt oly egyházi méltóságot, melynek létezése sem volt az ország által elismerve, s melynek foglalatossága sok, de jövedelme épen semmi? E kérdésre csak annyit válaszolhatok, hogy így szokott az ember kedvencz eszméjéért áldozatot hozni, így lépünk át, ha a lelkesedés megragadott, csendéletünkből a veszélyes, s néha még dicstelen tevékenységbe is.

Klára hozományának jelentékeny részét megemészté e változás, de férje naponként közelgeni látta az alkalmas perczet új hitök országossá tételére, s mint paptársa, ő is Pécsi Simonnak tevékenységre nógatása végett jött Gyula-Fehérvárra.

*

A szárdisi angyal derült arczczal lépett egy szombatos pék ajtója elébe, midőn a harangok megkondulása nagy csoportozatokban kezdé vonni a népet a székesegyházba, hol Dajka püspök volt szónoklandó. Mikor fogják szent elmékedéseimet ennyien hallgatni? mikor mondhatom el büszkén: Klárám! te nem szégyelheted, hogy a pórfiut, hogy a szegény koldust választád férjül? Reméljünk! Az új Jeruzsálemnek alapja megvettetett, épületei hamar fognak emelkedni!

Ily gondolatokba merűlve a szárdisi angyal észre se vette a kék darabont káplárt, ki a pékhez betérve, egy pohár méhsör mellett róla tudakolt, szemét rajta tartá, s midőn több kérdezője nem volt, melléje simulva kezét vállára tevé.

– Nem tetszenék-e kegyelmednek – szólt durva nyájassággal – az én társaságomban egy rövid sétára rándulni?

– Talán valami ügye van kendnek velem? – kérdé látható nehezteléssel a szárdisi angyal.

– Van ám, még pedig a javából, – szólt a káplár.

– Mi tetszik hát, szóljon!

– Nekem ugyan semmi, de annál több Kassai uram ő nagyságának.

E névre a szárdisi angyal egészséges, életvidor arcza sápadt lett.

– Kendet hozzá kell kisérnem. Karabélyom töltve, kopjámat látja, tessék tehát csendesen előttem haladni.

A fogoly, mert helyzetéről többé kétségben nem lehetett, csodálkozásából alig birt magához térni. Mi baja lehet vele Rákóczi miniszterének, gyanítani sem tudta? Visszatekinte multjára, s tisztának találta, mint a tükröt. Bizonyosan új vallása foroghat szóban, gondolá. De miért kezdenék épen ma s épen rajta a szombatosok üldözését? Mit bizonyíthatnak be e perczben ellene? S ha törvényes adatokat csak nyomozás útján szerezhetnek, miért tevék őt fogolylyá, mielőtt vádolhatnák? s miért vezetik, mint rabot, börtön helyett a fejedelmi palotába és az ország első hivatalnoka szine elébe?

A szárdisi angyal e komor kérdéseket forgatá elméjében. Kedélye befellegzett vala s arcza, ha nem is félelmet, megdöbbenést árult el.

– Most üt a kisértés órája! Légy hív mindhalálig s neked adom az életnek koronáját, mondja a szentirás. Atyám! ha lehet, maradjon el tőlem e keserű pohár! szól a Megváltó. Szegény Klára! Oh! az én kedves kis gyermekeim! Mi tevő legyek?

Ily eszmék követék a szárdisi angyalt a fejedelmi irodába. A levéltárnokon, s egy pár diákon kivül a nagyteremben alig volt ember. Az egész szobasor oly csendes, mintha bezárt templom volna, s a szombatos saját lába kopogásától megdöbbent.

Végre a fogoly és őre, hosszú, de aránytalanul keskeny kabinet küszöbéhez értek, honnan egy karszék vánkosai közül Kassai uram kis testének egyes részletei és egész kopasz nagy feje valának láthatók.

Az öreg úr előtt durva keresztkötésű irományok hevertek. Csak kezét tartá rajtok, szemét a belépőn. Hm! posztóruhája, nadrágja, csizmája és dupla süvege van! Négyszeres megsértése a törvényeknek. Hm! E szavak hatottak a karszékből a szárdisi angyalig, kinek szivét e különös üdvözlésre remegés fogta el.

– Laczkó Istvánnak hivják kendet, hüm! És a másik neve?

A szárdisi angyal szótlanul állott, igézetes kényszerüséggel a karszéknek szegezve tekintetét.

– Nó! hangzék Kassai lapos ajkairól, nó! hangzék ismét, és még ferdébb mosolylyal.

– Ha a kormány, válaszolá a fogoly, bizonyos hitfelekezethez szításom iránt gyanut táplál és üldözni akar, van elég eszköze nevemet kinyomozni, s egészen fölösleges, hogy saját vallomásom által terheljem magamat, és önszántomból gyűjtsek fejemre parázst.

– Ez bátran van mondva: Ananiás-Azariás-Nisael-Szombaton-viaskodó uram! ez a keresztre feszítést áhítók merészségével van mondva, de én tőled álnevű Laczkó István valóságos nevedet kérdem.