Part 9

Az Athenaeum kis könyvtárának nincsen látható ajtaja. A püspök a könyvektől eltakart bejárathoz lépett és a könyvállványok között elrejtett kilincs után nyúlt. Most hirtelen egy különös gondolat tartotta vissza és megállt. Mi lehetett az igazi jelentősége a püspöki övvel és csattos cipőkkel vívott szimbolikus küzdelemnek és mennyiben gátolták ezek őt Isten kutatásában?

Mely különleges jelentőségű cselekedetre szánja rá magát?

A hármas hiszekegy ruhadarabok módjára repült szanaszét. Ő azonban még mindig viseli az egyházi ruhát e hármas hit szolgálatában…

Hosszú tépelődés után a nagy olvasóterembe ment át. Teát, kétszersültet és vajat rendelt és magába mélyedve ült le az egyik sarokba. Félkilenckor még mindig ott ült és gondolkodott.

Az olvasó előtt bizonyára különösnek tetszik, hogy ez a püspök, aki négy hosszú éven keresztül kétkedett, bírálta az egyházat és hitelveinek rendszerét, még sohasem került szembe azzal a lehetőséggel, hogy megválik egyházi méltóságától. De ez a püspök az egyházban nőtt fel, egész élete annyira egyházi és anglikán jellegű volt, hogy a multjától való legnagyobb eltávolodás mellett is megmaradt püspöknek, sőt esetleg olyan eretneknek, aki tágítja a hitét és szabadabban jár el a gyakorlatban, de megtartja palotáját és méltóságát és aki inkább véleményében tér el előző énjétől, semmint a megfogható valóságban. Egy püspök szempontjából a a hitetlenség az egyházzal szemben, nagyobb fokú szkepticizmust jelent, mint a hitetlenség Istennel szemben. Isten láthatatlan, akit nem lehet észlelni a napi jelenségek közepette, míg az egyház állandóan körülveszi a szóbanforgó püspököt. Képzetében az orthodoxiától való esetleges legmesszebb menő eltávolodás valami olyasféle lehetett, amit Chasters «Krisztus megújhodásának» nevezett. Új gondolat volt, mely a szakításnak és újszerűségnek rettenetes erejével jelentkezett, hogy Isten más is lehet, mint a hiszekegy Istene és hogy a képzeletben másként is jelentkezhetik, mint az anglikán gondolkozás fehér, lágy és kompromisszumos megváltója. Hogy a püspök hibásnak lássa az egyház egész tanítását, sőt magát az egyházat is, gondolatnak olyan új volt s úgy hatott rá, mint a felhőtlen égből lecsapó villám. De most, most megérlelődött már lelkében az a mindinkább meggyőződéssé erősbödő érzés, hogy az igaz Isten szándéka és ujjmutatása, hogy mindenestől otthagyja egyházát és mesterségét.

A látomás első felcikázásában ezt az ujjmutatást parancsolónak látta. Igen, mindent ott kell hagynia…

_De hova? hogyan és mikor?_

Először azt hitte, hogy tüstént le kell köszönnie tisztéről, de aztán nagyon hirtelennek tartotta ezt a lépést. Gondolkodni s elmélkedni akart. Inkább ezt, semhogy elhamarkodottan cselekedjék. Noha az imperativust föltétlennek tartotta, valami késleltető és gátló ösztön azt súgta neki, hogy «gondolkoznia» kell. Ha visszatér Princhesterbe, állásának mindennapi kötelességei egyszerre a végleges kihívás formájával állítják szembe. Úgy határozott, hogy két-három napra lefoglalja a Reform-klub egyik vendégszobáját, Princhesterbe pedig minden további magyarázat nélkül azt sürgönyzi, hogy «halaszthatatlan ügyek» tartották vissza a városban. Azalatt talán ez a gátló erő megszűnik működni.

Pedig dehogy szűnt meg. Lelkét két napig a csodálkozás töltötte a vele történtek fölött, de céltalan és alaktalan ösztöne épen olyan erős maradt, mint azelőtt. Egy-egy véletlen klubbeli párbeszédet leszámítva, e két nap alatt senkivel sem beszélt. Igaz, hogy eleinte nem is érezte a beszéd szükségességét. Szellemileg és egyébként is tevékeny maradt s az az átható, élénk érzése volt, hogy Isten, az igaz Isten folyton szemmeltartja és várja, hogy kövesse. Őt követni pedig azt jelentette, hogy egészen otthagyja azt a világot, melyet eddig ismert. Hogy lábát egy meredek szegélye felé emelje, nem igényelt volna többet a püspök elhatározásának tárházából. Elhatározásának legszélén állott. Legfőbb agymunkája valami ködös kisérletféle volt, hogy megmagyarázza, miért nem követi rögtön a hívó szót.

3. §.

Isten jelenvalóságának szokatlanul eleven érzése lassanként megcsökkent. De az a meggyőződés, hogy valóban közvetlenül hallja őt s hogy eleget kell tenni neki, változatlanul megmaradt benne.

Harmadnapra még inkább megváltozott lelkiállapota. Többé nem érezte, hogy Isten a Pall Mallon, vagy a St. James Parkban van jelen, ahol járkálás közben elmélkedni szokott. Inkább úgy érezte, hogy valahol a látóhatár fölött lebeg…

Azt sem érezte többé, hogy egyenesen beleéli magát Isten lelkébe. Azon töprengett, hogy mit is mondana tulajdonképen Istennek. Újból meg újból ezt forgatta elméjében és próbálgatta a mondatokat. Ezzel egyidejűleg az a kívánsága támadt, hogy előbb máson próbálja ki, amit mondani akar s miközben ezen töprengett, hirtelen Lady Sunderbund feléje hajló, figyelmes arca villant meg előtte. Ha valaki, úgy Lady Sunderbund bizonyára meg tudja érteni a nagy változást, mely lelkében végbement.

A hölgy címét megtalálta a telefonkönyvben. Kérdezősködésére rögtön azt felelte, hogy ha «kizárólag vele» óhajt beszélni, egyedül találhatja. Csakugyan ezt akarta.

Mikor azonban a Hyde Parkra néző nagy, tágas és pazar díszítésű lakás felé fordult, melynek bútorai az Omega Workshop jellegét viselték magukon, már nem volt egészen bizonyos benne, hogy ez a találkozás csakugyan az az óhajtandó valami lesz-e, aminek feltételezte.

Amint felfelé haladt a St. James Streeten és maga mögött hagyta a Ritzet, a világ megint elvesztette áttetsző jellegét és ismét valószerűvé változott. Az az érzése volt, mintha egy délutánra eltávolodott volna Istentől. A szoba kalandos modernsége, melyben várakozott, megerősítette ebben a hitében. Az egyik fehér fal kizárólag Wyndham Lewis egy kis festményének volt szentelve. A kép olyan volt, mintha földrengést ábrázolt volna egy rózsaszínű anilin-városban, hirtelen zöld papírdobozok között. Szerette volna, ha ezt a képet nem látta volna meg.

Hátat fordított neki s az ablakon át kitekintett a fákra és a zöld pázsitra. Az erkélyt fekete és arany vázákba ültetett fehér és rózsaszín gerániumok díszítették. Fekete és arany volt az erkély rácsozata is s valószínűtlen rózsaszín sávok tarkították.

Lady Sunderbund körülbelül öt percig váratott magára. Mosolyogva közeledett a püspök felé.

Úgy volt öltözve és úgy lépkedett keresztül a szobán, hogy Botticelli _Tavaszára_ emlékeztetett, – csak egy kis polonaise csipkével megtetézve. A püspök azt szerette volna, ha nem emlékeztet Botticellire és ha neki nem kell töprenkedni a csipke-polonaisen. Nem kérdezte meg önmagát, hogy Lady Sunderbund jelent-e meg előnyösebb színben Garstein Fellowséknál vagy az emlékezete csalta-e meg, vagy pedig hogy talán ízlésének mértéke változott-e meg, annyi azonban bizonyos, hogy valami határozott csalódottságot érzett.

Egy ideig Lady Sunderbund nézeteiről beszélgettek, azután a szobát és berendezését csodálta meg, noha nagyjában az volt a véleménye, hogy minden, ami itt van, tulajdonképpen értelmetlen és méltatlan egy szobához. Végül narancssárga tálcán, fekete edényben hozták a teát s a püspök mindenféle apróságokra terelte a beszélgetést, csakhogy ne kelljen rátérni arra, amiről tulajdonképen beszélni akart. De mert már telefonon jelezte, hogy «folytatni akarja a multkori eszmecserét», Lady Sunderbund, ámbár észrevette elfogódottságát, alkalmat igyekezett nyujtani neki a beszédre. Eleinte csak célzásokat tett, utóbb azonban oly világosan és félreérthetetlenül terelte rá a beszédet, hogy nem lehetett kitérni előle.

– Mennyire öhvendek, hogy ismét láthatom, – mondotta. – Öhvendek, hogy folytathatjuk eszmecsehénket. Sokat, nagyon sokat gondolkoztam hóla.

Miközben beszélt, szinte sugárzott róla a boldogság.

– Minden szót át meg átgondoltam, amit ön mondott, – folytatta, miután kedveskedőleg hajolt a püspök felé. – Oly nagy segítségemhe volt, mikoh azt hallottam, hogy a hit tulajdonképen szimbolum… és a többi is, amit ön mondott. Néha-néha azt éheztem, hogy ön nem is állhat meg ott, ahol most van, meht amit nekem mondott, azt kifelé is meg kellene mondani.

Ez a megjegyzés belesodorta a püspököt a beszélgetésbe. Ilyen bevezetés elől udvariatlanság nélkül már nem lehetett kitérni. Miután engedélyt kért a látogatásra, ostobaság lett volna, ha kis dekorativ esetlegességek által elriasztatta volna magát a tulajdonképeni céljától. Egy nőnek lehetnek fekete csíkokkal tarkázott aranyos virágcserepei és mégis lehet benne mély megértés. A püspök elhatározta, hogy megmondja neki, amit agyában forgat, de mintha valami láthatatlan akadály akadályozta volna meg annak elmondásában, hogy valóságos látomása volt Istennel. Úgy érezte, mintha ez az Istennel való találkozás bizalmas és magánjellegű találkozás lett volna s hogy nem szabad dicsekednie egy kiváltsággal és nem mondhat el másoknak olyan dolgokat, melyekre Isten amazokat nem érdemesítette.

– Mióta nem láttam önt, – mondotta, – nagyon sokat gondolkoztam megbeszélésünk tárgya fölött.

– Én pedig megphóbáltam, hogy gondolkozzam, – hangzott a megerősítő válasz, mintha valami együttműködés-félét akart volna kifejezni.

– Istenben való hitem állandóan erősbödik, – mondta a püspök.

Lady Sunderbund felragyogott. Ajka szétnyílt. A figyelem sugárzott le róla.

– De nem olyanformán nő, mint az egyházba vetett hitem, egyáltalán nem. Anglikanizmusban születtem és nevelkedtem és most szinte megdöbbenéssel tapasztalom, hogy kifelé haladok mindenféle katholicizmusból… valósággal kívülről látom a dolgokat…

– Ahogy például a buddhizmust látjuk, – egészítette ki Lady Sunderbund.

– És mégis közelebb… végtelenül közelebb érzem magamat Istenhez.

– Igen… úgy van, – hangzott a megerősítés.

– Azelőtt azt hittem, hogy ha valaki kilép a régi keretek közül, csak a sötétségbe és kétkedésbe juthat…

– És most nem éhzi?

– Nem.

– Akkoh ön az első lépést tette meg egy új vallás felé.

A püspök egy pillanatra megállt.

– A vallás felé, – mondotta azután.

– Milyen hemek! – kiáltott fel Lady Sunderbund és a puff szélére feszítve mindkét kezét, előrehajolt. Olyan volt, mint egy modern képből kivágott részlet.

– Úgy tetszik nekem, – mondotta Scrope, – mintha mindez a legtermészetesebb dolog volna a világon.

Lady Sunderbund nagyon lassan tért vissza a földi dolgokhoz. A teáskészletet olyan méltóságteljes és ünnepélyes mozdulatokkal kezelte, mintha valami különleges jelentőségű szertartást végzett volna. A püspök is lassankint kiemelkedett vallomásának mélységéből.

– Cukrot parancsol? – kérdezte és a cukorfogót kezében tartva, mozdulatának közepén megállt.

A beszélgetés elakadt s csak akkor folytatták, miután már a teáscsészék fölé hajoltak és némi frissítőt vettek magukhoz.

– Azt jelenti-e, amit mondott, hogy el kell hagynia az egyházat? – kérdezte az asszony.

– Először magam is ezt hittem… de most magam sem tudom. Nem tudom, mitévő legyek.

Lady Sunderbund a következő gondolat kifejtésére várakozott.

– A helyzetem épen olyan, – folytatta Scrope, – mintha valaki egész életét egy szobában élte volna át s azt képzelné, hogy ez a szoba az egész világ. Azután, mikor egyszer kilép az ajtón, felfedezi a tengert, a hegyeket és csillagokat. Így voltam én vele az anglikán egyházban. Most olyan különösnek tetszik elképzelni, – pedig egy esztendő előtt még a világ legtermészetesebb dolgának tűnt volna fel, – hogy valaha azt hittem, hogy a kompromisszumos anglikánizmus a hitnek végső igazsága s hogy a világ végeztéig semmit sem lehet tudni, amit Cosmo Gordon Lang már nem tudott volna s hogy nem lehet Istenről és lényéről más képzetet alkotni, mint amelyet már Randall Davidson ismert.

Szünetet tartott.

– Én megtettem, – tette azután hozzá.

– _Én_ megtettem, – ismételte az asszony, tágranyílt, ragyogó kék szemekkel.

– Az angol egyház a legjobb esetben csak kápolna a nagy út szélén.

– Az út szélén, amely hová vezet?… – szónokiaskodott Lady Sunderbund.

– Lássa, Lady Sunderbund, – mondotta a püspök, – az én helyzetem épen olyan, mint azé az emberé, aki váratlanul kilép az ajtón.

Az asszony halkan és nagyon találóan megjegyezte:

– Pedig a világ máh megvolt, mielőtt felfedezték volna.

A püspököt meglepte a szavak találó volta.

– Úgy érzem, hogy el kell jutnom a nyers igazsághoz. Tulajdonképen mit kell tennem? Le kell mondanom a papi hivatásomról, mert megismertem Isten igazi nagyságát? Nem tudom, mitévő legyek?!

Most a gondolatoknak új rétegét kezdte feltárni.

– Azt szokták mondani, – folytatta, – hogy aki egyszer pap volt, mindig pap marad. Másnak el sem tudom képzelni magamat, mint ami vagyok.

– De többé nem ohthodox…

– Úgy van, nem vagyok többé orthodox és nem vagyok megelégedve önmagammal. Olyan pap vagyok, aki keres és kutat.

– Az embehi haladás és testvéhiség egyházában, – sugalmazta Lady Sunderbund.

– Mindenesetre. Egy haladó és megismerésre törekvő egyházban.

Az asszony mély helyesléssel bólintott.

– Azok az athéni szavak nem hagynak nyugton. «Az ismeretlen Istennek». Hogy úgy mondjam, – a _kinyilatkoztatás_ régies kifejezés, – szuggeráló erővel hatnak rám… hogy ott álljak az oltár előtt, melyen idegenszerű nevek olvashatók és régi szimbolumok láthatók, én pedig az egész emberiségnek beszéljek az egy igaz Istenről…!

4. §.

Ez alkalommal nem jutott tovább ennél a pontnál, noha még majd egy óra hosszat folytatta az eszmecserét. Amit azonban ezután mondott, az lényegileg nem volt egyéb, mint ismétlése az előbbieknek. Társalgás közben Lady Sunderbund érvényre tudta juttatni eredeti báját és Scrope már kezdte megszokni, hogy el tudja feledtetni modorának bizonyos mesterkéltségét s lakásának és toilettjének túlhajtott modernségét. Nagyszerű hallgató volt. Senki sem tudta volna pompásabban segíteni a püspököt, hogy ki tudja fejezni, amin tépelődött. Ezt olyan nagyon értette, hogy mikor Scrope menni készült, azt érezte, hogy bármely intelligens hallgató előtt a lehető legösszefüggőbben és a legelfogadhatóbb formában tudná feltárni a kérdést. Szempontjai úgy megtisztultak, hogy nem zavarta többé Isten közvetlen és ragyogó jelenvalósága. Káprázatai és extázisa megszűntek, – problémája pedig minden más nagy emberi problémának, a politika, tisztesség és erkölcsi elv problémájának színvonalára csökkent le, amelyek nem olyan sürgős jellegűek, mint például egy égő ház problémája.

Az a vágy, hogy lelki élményeit külsőleg is kifejezésre juttassa, egyre erősbödött benne. Le akarta szögezni helyzetét s cselekedni akart. A klubban akart ebédelni s az úton azon gondolkozott, hogy kikkel közölheti gondolatait. Rampound lord asztalához ült és már közel volt hozzá, hogy tárgyát megpendítse előtte. Bluish lordnak azonban ez este pokoli kedve támadt, hogy nyers törvényszéki adomákat eregessen meg, ami nagyon sajnálatraméltó szokásuk az ügyvédféle embereknek s a teológia pedig rendszerint el szokott merülni és el szokott pusztulni az ilyen adomák hömpölygő áradatában. Mikor Scrope lefeküdt, az ágyban régi barátja és pártfogója, Likeman püspök jutott eszébe s az a gondolat ébredt benne, hogy tőle kellene tanácsot kérnie. Másnap úgy is cselekedett.

Azóta, mikor a püspök még csak Scrope tisztelendő úr volt s Likeman káplánjai históriai nevezetességű koszorújának legfiatalabb és legtevékenyebb tagja, barátságuk egy pillanatra sem szűnt meg. Likeman második atyja lett neki. Az öreg úr tapintata és támogatása a bizonytalanságnak és nyugtalanságnak azokban a napjaiban ragyogott különös fénnyel, mikor a drága öreg Viktória királynő, Istennek földi képviselője, a tizenegyedik órában sem akarta őt püspökké kinevezni. Rájött a rossz órája és berzenkedett a püspökre. Pedig jó német kiejtéséért szerette Scropet, de felbőszítették őt az újságok hírei, – nem lehetett megállapítani, hogy ki írta őket és ki mutatta meg őket az öreg hölgynek, – melyek a várható rangemelést előre bejelentették. Ezért, valahányszor a Scrope nevét említették előtte, a Welfek családi vonásának megfelelően mindig kivörösödött, ő maga pedig szinte megmerevedett. Így történt, hogy egy gazdag lelki élet aratását több hónapig nem lehetett betakarítani s csak Likemannak sikerült ismét kedvezőre változtatni az uralkodói hangulatot.

Ilyenformán nagyon is érthetőnek tetszett, ha Scrope némi magyarázattal tartozott Likemannak, mielőtt nyílt törésre vitte volna dolgát a magas egyházzal.

Úgy találta, hogy a háború óta Likeman szemmelláthatóan megöregedett és megráncosodott, de még mindig olyan jólelkű, tisztán és élesen látó volt, mint régente. Hangja is egészen úgy hangzott, mint egy kedves öreg asszonyé.

Párnák közé temetkezve ült, – «manapság ugyanis az embernek meg kell őrizni vitalitásának minden foszlányát» – és egy időre csak arra szorítkozott, hogy látogatója történetének fejleményeit meghallgassa.

Természetesen oly emberek előtt, mint Likeman, nem lehet látomásokról, vagy sugalmazásokról beszélni.

– Fel vagyok zaklatva s úgy érzem, hogy valami nincs rendben, – körülbelül ez volt az a hang, melyet a püspök használt.

Likeman olykor lassan bólintott fejével, olyanformán, ahogy a doktorok szoktak cselekedni, ha ismerős sziptomákat mesélnek el nekik.

– Úgy van, – mondotta, – mindezeken átestem én is… Igaz, némi kis különbség volt a lényegtelen részletekben… Mily tisztán látott meg mindent!… Ön is túlteszi magát a mi ostoba régi háromságainkon… mint én, már nagyon régen, – mondta az öreg Likeman, sovány kezével fogdosva és tapogatva székének karfáját.

– _De…!_

Az öreg ember felemelte a kezét és ismét visszaejtette.

– Ön is otthagy mindent… nyílegyenesen. Én is azt tettem. A reggelnek szárnyaira kél és elrepül a föld tulsó határáig… És ott megtalálja…

Felemelte egyik sovány újját, mintha minden szavának nyomatékot akart volna vele kölcsönözni.

– És ott megtalálja a sorsot, aki nem más, mint az Atya, a szív hatalmát, aki nem más, mint a Fiú, az elérhetetlen istenségből reánk sugárzó fényességet, aki nem más, mint a Szentlélek Isten…

– De én nem ismerem a Szentlélek Istent, a sors pedig nem az Atya. Az én látomásomban csak egy Istent láttam, akit nem feszítettek meg, aki harcos, aki meghódít és akit meg kell hódítani.

Az öreg Likeman fiatalabb kollegájára meredt.

– _Ön látta!?_

Princhester püspöke nem szándékozott idáig elmenni, de most már kénytelen volt ragaszkodni szavaihoz.

– Mintha a saját szememmel láttam volna… A világosság és bátorság Istenét.

– Önnek _látomásai_ voltak, Scrope?

– Úgy tetszett, mintha láttam volna.

– Nem, ön csak álmodott.

– De miért ne láthattam volna?

– Látni?… Szellemi dolgokat. Szimbolumokat valóság gyanánt. Metaforákat. Mintha mozgó emberek volnának!

– Ön úgy beszél, mintha agnosztikus volna.

– Valamennyien agnosztikusok vagyunk. Hitünk saját maguknak s az ismeretlenhez való viszonyuknak kifejezése. A háromegy istenség csak lelki szükségletünknek és hajlandóságunknak formája. Mindig azt hittem, hogy ezeket ön is adottságok gyanánt fogadja el. Ki látta, hallotta, vagy érezte valaha is igazán Istent? Isten nem az érzékekben, vagy az agyban, hanem a lélekben van. Ön realista, ön materialista…

Az öreg püspök hangja nagyon elkomolyodott.

Princhester püspöke elmélkedett. Isten látomása már távol esett emlékeiben és nehéz volt visszaidézni. De végül mégis megjegyezte:

– Azt hiszem, hogy kell Istennek lenni s ez az Isten épen olyan valóságos személy, mint ön vagy én. Amellett ő nem az a teológiai Isten, akit mi a világnak hirdetünk.

– Megszemélyesítés, – mondotta Likeman. – A tizennyolcadik században szépséges női alakok formájában szokták ábrázolni a tudományt és a matematikát. Ifjú emberek úgy szerették a tudományt és a szabadságot, ahogy Pygmalion szerette Galateát. Legyen, ha ön úgy akarja. Képzelje el az istenségét látható személynek. De hagyja meg nekem az én – spiritualizmusomat.

– Ez a spiritualizmus olyan légies, akárcsak a köd… Engedje meg, hisz ön egyáltalán… valamit?

– Mindent! – felelte Likeman nyomatékosan és hirtelen elevenséggel felegyenesedett ültében. – Mindent, amit valaha együtt vallottunk. Hiszem, hogy egyházam hitvallása mindent kifejez, amit ki lehet fejezni _annak_ – az emberi lélekhez való viszonyáról. – Magyarázó kézmozdulattal fogta át egyik kezével a másiknak csuklóját s aztán így folytatta: – Igen, a _hozzá_ való viszonyt a lehető legjobban kifejezi. Ahol úgy látszik, hogy ellentmondás vagy abszurditás van, ott csak a misztérium a paradox jellegű. A bűnbeesés és a megváltás története olyan tökéletes szimbolum, hogy ha valamit elvennénk belőle, vagy hozzáadnánk, az igazságát csökkentenénk. Ha egyik-másik pontjában lehetetlennek tetszik, akkor semmi másra nem lehet következtetni belőle, hacsak saját lelki hiányosságomra nem. Hiszek egyházamban is, Scrope, amely a vallás megtestesült igazsága, az isteni eszköz az emberi ügyekben. Hiszek hagyományának biztonságában, tanításának teljes és tökéletes valóságában, tekintélyében és isteni voltában.

Elhallgatott, fejét kissé féloldalt hajtotta és gyengéden mosolygott.

– Mondhatja-e ezek után, hogy ön nem hisz?

– De a históriai Krisztus, Jézus, az ember?…

– Az élet lehet metafora is. Miért nem? Igen, én mindent hiszek. Mindent.

Princhester püspökét egy pillanatra megdöbbentette mindennek ez a tökéletes elfogadása.

– Látom, – mondta, – hogy ön mindent hisz, amit vall.

Egy pillanatig azon erőlködött, hogy összeszedje magát.

– Azt kell mondanom, – folytatta Likeman, – hogy az ön látomása, ha látomás volt, csak egyik képe az istenségnek. Csalódik, ha azt hiszi, hogy az eretnekségben nincs igazság. Csakhogy az eretnekség legtöbbször részleges felismerése valamely lényeges igazságnak. A legtöbb eretnek olyan ember, aki valamely részleges igazság szikráját fátyolon át látta fölcsillanni… Megvakította őket ennek látása. Minden egyéb eltűnt előlük… Meg vannak babonázva. Önt a harcos Isten felfedezése megbabonázta. A Fiúisten, mint hős. És ön ezt az egy megjelenési formát akarja imádni. Ön a vadonba akar elvonulni, egy disszenteri sátorba, ahelyett, hogy minden idők nagy templomában maradna.

Vajjon igaz-e ez?

Néhány pillanatig úgy tetszett, hogy igaz.

Princhester püspöke komoran ült és tépelődött. Valahol a messze távolban látta a sugárzó útmutatót, aki hívta, hogy kövesse, de aztán egy gondolat ötlött eszébe és elmosolyodott.

– Minden idők nagy temploma, – ismételte. – Emlékszik-e arra a kavarodásra, mikor az öreg királynő megkötötte magát?

– Emlékszem, persze, hogy emlékszem, – mondta Likeman és megrendíthetetlen biztonsággal mosolygott. – Miért ne emlékeznék?

– Hatvan esztendőn keresztül valamennyiünket, akik ön szerint minden idők nagy templomának vagyunk püspökei, az a kis ingerlékeny vörös hatalom nevezett ki. Az erősített meg és az tartott helyünkön. Emlékszem, hogy annak idején alig mertem önnek elmondani… háborgó méltatlankodásomat… jóformán még magam előtt sem mertem bevallani…

– Mindez nem lényeges, – legyintett kezével az öreg Likeman.

Azután, mintha meg akarná erősíteni, amit mondott, mégegyszer legyintett:

– Egyáltalán nem…

Némi szünetet tartott, mintha azon gondolkodott volna, hogy miként fejezze ki magát, azután folytatta: