Part 10

– Én Krisztusnak egész földi egyházáról beszéltem… Ezek a Viktóriák, Edvárdok és más hozzájuk hasonlók csak időbeli esetlegességek, aminthogy az anglikánizmusnak a római közösségtől való elválása, vagy a görög orthodox közösség is csak időlegesség. Önnek is bizonyára feltűnhetett, hogy minden idők bölcs férfiai hasonló dolgok nehézségein felül tudtak emelkedni. Miért? Mert tudták, hogy mind e szabálytalanságok, szakadások és eltorzulások dacára, amelyek egy székesegyház falán levő kopásokhoz, kis repedésekhez és toldozásokhoz hasonlítanak, az építmény jó, mert oltalmat és biztonságot nyujt. Másutt nincs oltalom és biztonság. Így jutok el az ön problémájához. Tegyük fel, hogy igaz, hogy önnek egy véletlen látomásában megjelenik Isten harcos formája és hogy nem hasonlít a Szentháromsághoz, hogy nem hasonlít az apostoli hitvallás Istenéhez, hogy látszólag semmi közössége sincsen az egyházzal s így az a kérdés merül föl, hogy most kilépjen-e az egyházból? Hová akar menni, ha kilépett? Az egyház megmarad. A doktrinákat nem változtatjuk meg azzal, ha más szavakat használunk és a hangsúlyt másként alkalmazzuk. Elég, ha az öntudatunk kapujában használunk más hangsúlyt.

– De megtehetjük?

– Megtesszük. Hogy példát mondjak: hol van ma a pokol? Nyolcvan év előtt ez a kérdés lázba hozta az egész egyházat. Ahogy valami atheista egy ízben kifejezte magát, minden hivő léleknek központi fűtése van… Ne nézzen mást, csak a lényegbe vágó kérdést. Azt a kérdést, hogy ön szakítani akar az egyházzal. Kérdezze meg önmagától, hogy azután mit akar kezdeni… Mi lesz önből? Különc akar lenni? Disszenter?… Negativum. A tagadás szelleme… Itt akarja hagyni az egyházat? Nem akarja többé szolgálni az egyházat? Ennyi az egész. _Cselekedni_ semmit sem tudna. Az egyház menne tovább a maga útján, minden menne tovább a maga útján. Mindössze ön veszne el a külső vadonban.

– De hát akkor?…

Az öreg Likeman előrenyujtotta egyik csontos újját.

– Maradjon az egyházban és módosítsa belülről. Az új világosságot, melyben része volt, vigye az oltár elé.

Kis szünet következett.

– Nem szoktak új bort önteni régi palackokba, – elmélkedett a püspök hangosan.

Az öreg Likeman valamit mondani akart, de köhögési roham fogta el.

– Adjatok azokból a pilulákból… eh, eh… Nem szeretem ezt a köhögést… eh, eh…

Az inas megjelent és kis ezüst orvosságos dobozt nyujtott át neki. Az öreg püspök reszkető kezébe vette.

– Mi, akik a hivatásban élünk, Scrope, nem hihetünk olyan megoldásokban… A mellett az igaz vallás – mondotta ihletszerű hangon, – olyan, mint az óbor… Olyan régi, mint maga a lélek. Minek keresnénk helyébe újat… Ön Krisztus földi egyházának püspöke, – összegezte a megállapításait. – Ön el akar szakadni tőle. Öreg tengerész módjára akar bolyongani, aki elhagyta hite hajójának roncsait és meg akar magyarázni valamit, amire senki sem kíváncsi. Ön el akarja hagyni az egyházat… Bizonyára van vagyona?

Az öreg ember a pilulákat kezében tartva, választ várt meglepő kérdésére.

– Nem, – felelte Princhester püspöke, – _alapjában véve_ nincs.

– De hát édes fiam! – mondta Likeman a régi mester hangján. – Fiam, hát van magának sejtelme arról, hogy mekkora értéke van a munkapiacon egy ex-püspöknek?

– Erre sohasem gondoltam.

– No látja… Nős és van gyermeke?

– Öt leányom van.

– Akkor nősült meg… igen, emlékszem, mikor St. Johns Woodba került. Feltételezem, hogy a felesége természetesnek találta, hogy ön hozzá van kötve az egyházi pályafutáshoz. Valószinű, hogy ez is belejátszott elhatározásába.

– Erről az oldaláról még nem fontoltam meg a dolgot, – mondta Princhester püspöke.

– Nem mondom, hogy ez döntő szempont, – mondotta Likeman, – nem döntő jelentőségű. De ez is beleesik a latba. Mérlegelni kell…

Az öreg ember új szempontokat vetett fel. Amellett érvelt, hogy a dolgot el kell halasztani és meg kell fontolni. Ha valaki esztendőkön át viselte a püspöki tisztet, többé nem szabad ember elhatározásaiban. Az ilyen ember hivatalos része a nagy építménynek, amely nagyszámú és tőle függő hivőnek hitét hordozza. Nincs joga, hogy szellemi és erkölcsi alapjaikban durván megingassa a hivőket. Ő megérthet valamit, de hogy értse meg a nyáj, melynek ő a pásztora? Saját lelkével csinálhat, amit akar, de mi történik amazokkal? A támasztékot rántja ki alóluk, megdöbbenti őket, megszomorítja őket, megrabolja bizalmukat, de semmiről sem győzi meg őket.

– Az intellektuális egoizmus olyan súlyos bűn lehet, mint az anyagi önzés, – állapította meg Likeman püspök s hozzátette: – És feltéve, igen, feltéve, hogy önnek mindenben igaza volna, vajjon akkor is nem inkább svéd tornára, vagy valami megfelelő diétára volna-e önnek inkább szüksége?

– Úgy látom, – mondta Princhester püspöke, – hogy ön elhatározásom elhalasztását kívánná.

– Három hónapra…

Princhester püspöke beleegyezett a három hónapba.

– Három hónapra… Minden egyházi szolgálatot beleértve. Mert mindezek után, feltéve, hogy kárhozatos ismételni olyan imákat és hitbeli tételeket, melyekben nem hisz és kárhozatos végezni olyan egyházi funkciókat, melyeket babonáknak tart, _senkit sem lehet lehet kárhoztatni, csak önt magát_. Más oldalról azonban, ha olyan kételyeket juttat kifejezésre, melyeket még nem emésztett meg tökéletesen, mások lelkével végez kísérletet…

5. §.

A püspök sok megfontolni valót talált öreg barátjának tanácsaiban. Sokáig beszélgettek és sok oldalról világították meg a kérdést s kiderült, hogy az öreg sok aggodalmat tudott szétszedni, nem egyet le is tudott győzni, de a legtöbb legyőzhetetlenül ott maradt a háttérben. Így aztán Scropenak az maradt a meggyőződése, hogy Likemannak nincs igaza, de ez a meggyőződés mégsem volt még egyéb, nagyon élénken érzett eszménél. Tisztán látta, hogy ő már nem egyházi ember és nem keresztény a szó általánosan elfogadott értelmében és hogy okvetlenül el kell hagynia az egyházat. De a sürgősség érzése már nem szorította. Az eset megfontolást kívánt és nagyon sok elővigyázatot – mások szempontjából.

Nem szedte többé Dale orvosságát, mert egészségesnek érezte magát és jól aludt. Kissé félt is az erőshatású folyadéktól. Másnap hazautazott Princhesterbe, mert a három hónapra kötött kompromisszum mellett püspöki működését újra kezdhette. Csak mikor ismét otthon volt palotájában, akkor ébredt tudatára az otthona iránti rettenetes felelősség súlyának is, mely a beszélgetés folyamán szintén szóba került.

Lady Ella szeretettel és aggodalommal fogadta.

– Fáradt voltam és szellemileg ki voltam merülve, – mondta püspök. – Ez a pár nap, melyet Londonban töltöttem, egy kis változatosságot hozott.

Az asszony ráhagyta, hogy tényleg jobb színben van és pár pillanatig olyan félő aggodalommal vizsgálgatta, mintha mindenáron segíteni akart volna rajta.

A püspök, miközben a feleségét nézte, újból felismerte a szépségét, női méltóságát és gyengédségét. Valami lágy, selymes anyagból való szürke ruhát viselt, melybe némi kékes szín játszott bele s gazdagnak tetsző csipkével volt borítva. Haja hullámosan volt hátrafésülve magas homlokáról s csuklóján és nyakán vékony aranylánc csillogott. Egész egyénisége szinte képzeletet felülhaladó módon beleillett a környezetbe, a nagy barátságos, kulturált, de anglikán színezetű szobába, melyben bekötött könyvek álltak sorban, egy nagy zongora, melyen harmadik leánya, Miriam, már csinosan kezdett játszani és ragyogó ezüst és finom porcellán teáskészletek.

A püspök nézelődve foglalt helyet az alacsony karosszékben felesége mellett.

Elképzelni sem lehetett, hogy mindezt durván szét lehessen rombolni…

Mikor beesteledett, még zavaróbban jelentkezett a püspök gondolataiban otthonának és ezeknek a durván szét nem rombolható, egymásba kapcsolódó dolgoknak érzése. Ebédnél az otthonnak mindenféle vonatkozása vette körül. Ez volt a család ideje, nyolctól tízig, mikor szokás szerint dolgozószobájába szokott visszavonulni. Tekintetét végigjártatta az asztalon. Eleanor néhány nap óta odahaza volt, kissé lesoványodott és halovány, de különben élénk és boldog. Az első szigorlatát most tette le a társadalmi tudományokból és a másodikra készült. Úgy határoztak, hogy a legközelebbi szeptemberben Clementina is vele megy Newnhamba. Ő a történelemből akart képesítést szerezni. Miriamnak zenei hajlandóságai voltak. Ő, Phoebe, Daphne és Clementina az ügyes mademoiselle Lafargenak, egy protestáns francia nőnek gondozása alatt állottak. Protestáns volt, de túlságosan protestáns. Egyike azoknak a ritka francia protestánsoknak, akikben Bergsonnak és Monodnak a szelleme «alig gyanítva mozgat lelket és szívet.» A leányokat Blent, egy kiváló fiatal mathematikus oktatta, aki Lady Ella mellett ült. Whippham tisztelendő, a káplán, a püspök jobbja mellett foglalt helyet, készen arra, hogy a londoni távollét alatt kissé felszaporodott hivatali hátralékok eltakarítására a szükséges intézkedéseket megtegye. A püspök ismételten szemügyre vette a derűs arcokat, melyek közte és felesége nyugodt szépsége között mosolyogtak s hol az egyik, hol a másik felé fordulva, beszélgetett velük. Nagy örömet érzett azon, hogy neveltethette őket, hogy lehetőségeket nyujthatott nekik az életre. Még a ruháik is tetszettek neki, melyekről tudta, hogy egyszerűségük mellett sem voltak olcsók. Miriam és Blent barátságos hangon vitatkoztak Debussyről, az öreg Dunk pedig parancsokra úgy várakozott, mint valami különleges dologra s ez nagyon alkalmassá tette őt szolgálatára.

– Mindnyájan, akik itt vannak, – elmélkedett a püspök, – arra számítanak, hogy minden ezentúl is így megy tovább…

Eleanor anyjának valami kérdésére válaszolt. Oly megdöbbentően hasonlítottak egymáshoz és mégis oly furcsán különbözők voltak. Eleanor is fekete volt, mint az anyja, de talán hiányzott belőle anyjának előkelő tartózkodása s többet tudott kifejezni, erősebben tudott érezni s könnyen tudott nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan lenni…

Mindezek itt körülötte benne bíztak és nagyon is igaza volt Likemannak, mikor azt mondta, hogy bármily _hirtelen_ szakítás megingatná azt a bizalmat, melyet beléje helyeznek.

Tekintete a gyümölcsös tálra, egy nagyon régi és szép ezüstdarabra esett, mely az asztalt díszítette. A püspöki gyűrűvel kapta káplánjaitól a Mindenszentek templomában, mikor pinneri püspökké nevezték ki. Vajjon akkor gondolta-e csak egy is, hogy ő lesz az, aki egy napon az egyház-anyára fogja emelni ijját, ő, aki mindnyájukat felnevelte?

Ebéd után együtt szokott maradni a szalonban családjával. Ezuttal nem mehetett le rögtön, mert Whippham mindenféle apró, jelentéktelen dologgal állt elő s a jövő havi pringlei és princhesteri konfirmáció dolgában kért utasítást. Mikor végre a szalonba lépett, Miriamot a zongoránál találta, aki nagyon szépen játszotta Beethoven utolsó szonátáinak egyikét. A püspök ugyan nem tudta, hogy ez az Opus 109-e vagy a 111, de nagyon szerette. A szonáta ünnepélyes volt, de ünnepélyessége leírhatatlan bájjal váltakozott. Clementina, Daphne és mademoiselle Lafarge a katonák számára kötöttek, Phoebe és Blent pedig sakktábla fölé hajoltak. Eleanor az esti lapot olvasta. Lady Ella az asztalfőnél a kávéskészlettel volt elfoglalva. A püspök, mielőtt végigment volna a szobán, hogy helyet foglaljon a felesége mellett, egy pillanatra megállt s e békés kép szemléletébe merült.

– Fáradtnak látszol, – suttogta az asszony gyengéden.

– Mindenféle kellemetlenségek…

– A Chasters-eset?

– Ami belőle fejlődött. Majd elmondom később. – Úgy érezte, hogy ha beszélni kezdene, sok mindent el kellene mondania.

– A Chasters-eset megint kiújult, apuskám? – kérdezte Eleanor.

A püspök bólintott.

– Kár.

– Micsoda?

– Hogy magára hagyták.

– Sir Renigald Phipps csinálta. Az egyház maga sokkal türelmesebb lett volna, ha nem lett volna világiakról is szó. Így azonban azt hitték… _ők_ azt hitték, hogy valamit tenniök kell.

A püspök a zenét használta fel ürügyül és más tárgyra terelte a beszélgetést.

– Miriam, drágám, – kérdezte, – mi az, amit játszol, 109 vagy 111? Sohasem tudom biztosan.

– Ez _mindig_ 111, atyus – felelte Miriam. – A másik a 109. Azután, mintha úgy érezte volna, hogy kissé kihívó volt, hozzátette: – Akarod, hogy eljátsszam a másikat is?

– Nagyon szeretném.

Hátradőlt székében és oly módon készült elmerülni a zene élvezetében, hogy Eleanornak ne legyen alkalma szóvátenni Chasters eretnekségét, de aztán behozták a fekete kávét, Blent szava pedig végérvényesen megtörte a csendet: – «Ha nem tévedek, – mondta, – három lépésre matt.»

Eleanor az ifjúság konok komolykodásával ragaszkodott Chasters-esethez.

– De szükséges volt-e, hogy _te_ is fellépjél Chasters ellen?

– Nagyon bonyolult ügy, drágám, – felelte a püspök.

– És az érvei?

– A gyakorlati megfontolások kívánták így…

– Ugyan, mi jelentőségük van a gyakorlati megfontolásoknak az ilyen esetekben?

– Ez már egyetem utáni téma, Nórácskám, – mondta félig mosolyogva, félig sóhajtva a püspök.

– De… – kezdte Eleanor újból, mintha friss erőt gyüjtött volna a vitához.

– Atyus fáradt, – lépett közbe Lady Ella, megveregetve Eleanor kezét.

– Nagyon fáradt vagyok, – mondta a püspök.

Így szabadult meg ezen az estén Eleanortól.

Tudta azonban, hogy nemsokára mindent meg kell mondani feleségének és figyelmeztetni kell a változásra, amely be fog következni, mert gazságnak tartotta volna, ha figyelmeztetés nélkül hagyja lezuhanni fejükre a lavinát… Mielőtt tehát aludni tértek, megfogta felesége kezét és azt mondta neki:

– Nagyon sok mondani valóm van neked. A körülmények megváltoznak. Az egész világ megváltozik. Az egyház nem élhet tovább álomvilágban…

– Nem, – suttogta Lady Ella. – Remélem, ma éjjel jól fogsz aludni.

Az ura felé hajtotta komoly, szép arcát, hogy megcsókolja.

6. §.

A püspök azonban nem aludt jól ezen az éjszakán.

Nem mintha álmatlan lett volna, de hosszú ideig ébren gondolkodott, anélkül, hogy gondolataiban előbbre jutott volna. Gondolatai minduntalan erős akadályokba ütköztek, melyek bezárultak előtte. Isten látomása, amely betöltötte az eget, most végtelenül finom, gemmaszerű, kemény, tiszta metszésű meggyőződéssé változott lelkében, melyet meg kellett tisztítani az egyházi szimbolumoknak, tantételeknek, szervezetnek és félreértéseknek borzadalmas bonyodalmaitól, hogy helyreállíthassa az egyszerű és élő Istennek egyszerű és élő tiszteletét. Likeman zavarba ejtette és hallgatásra késztette ugyan, de elmélkedése meggyőzte, hogy ilyen bonyodalmas magyarázatok közepette a szellem nem tud megélni. A hit lehet szimbolikus, de a szimbolumoknak nem lehet kibúvó jellegük. Ha az egyház mindent szimbolizál, a minden semmit sem jelent.

Ezen az úton jutott arra a következtetésre, hogy el kell hagynia az egyházat.

Ezen a ponton azonban éreznie kellett zavaros helyzetének másik oldalát. Mikor így ágyában feküdt, olyan érzése volt, mint az alvónak, aki álmában rohanni, ugrani, vagy kiáltani akar, de sem mozdulni, sem pedig hangot adni nem tud. Nem tudta elképzelni, hogy miként hagyhatja el az egyházat.

Felesége valósággal úgy jelent meg előtte, mint aki mindazt képviseli, ami őt tehetetlenné teszi. Soha egyetlen tervüket, vagy cselekedetüket sem titkolták el egymás elől s most belátta, hogy minden lépését, mely a dogma szerinti kereszténységtől eltávolítja és tisztéről való lemondása felé viszi, először vele kell megbeszélni s mielőtt a világ elé lép elhatározásával, a feleségét illeti az elsőség.

Ámde ezt a közlést csak valami döbbenetesen megrázó jelenet formájában tudta elképzelni.

Így történt, hogy a dolgot napról-napra halogatta, közben pedig végezte püspöki teendőit. Prédikált és olyan frázisokat használt, amelyekről tudta, hogy várják tőle. Állandóan tépelődött, hogy miért esik annyira nehezére, hogy teológiai kérdéseket beszéljen meg Lady Ellával.

Egy délután Eleanorral a Prin partján sétálgatott. Beszélgettek és egyszerre azt vette észre, hogy leányának bizonyos kérdéseire majdnem szószerint ugyanazokat a kifejezéseket használja, melyeket Likeman mondott neki.

Teológiai _tisztán látásának_ problémája egyszerre és váratlan módon bonyolulttá változott.

Épen az egyházkerületi segítő-bizottság tagjaival tartotta szokásos második keddi megbeszélését s arra törekedett, hogy a túlbuzgó világiak felesleges szűkkeblűségét enyhítse és mérsékelje. Andrews püspök sapkáját és a violaszin talárt viselte, melyet ez alkalommal mindig tudatosan szokott magára ölteni, mert tudta, hogy a segítő-bizottság tagjai nagyon szeretik a violaszínt. Épen szabadulni igyekezett két-három nagyon elszánt fecsegőtől, – hitbuzgó világi elemeink között ugyanis vannak olyanok, kiknek bőbeszédűsége nem ismer határt, – mikor Miriam jött fel hozzá.

– Anyus azt izeni, hogy gyere le a szalonba, ha lehet. Lady Sunderbund van odalent, aki úgy látszik, _veled_ óhajtana beszélni.

A püspök egy pillanatig habozott, de azután úgy itélte, hogy tanácsosabb, ha ő is jelen van a társalgásnál.

Lady Sunderbund ragyogó öltözetben jelent meg. Paplanhuzatra emlékeztető vöröses ruhát viselt, hófehér prémmel és fehér szőrme-kalpaggal. Már messziről nyujtotta hosszú, fehérkeztyűs kezét a püspök felé s a pajtáskodás és egymást megértés hangján mondotta:

– Eljöttem, püspököm.

– Nagyon örvendek, hogy felkeresett, – mondta a püspök, a minden őszinteség nélküli udvariaskodás hangján.

– Eljöttem, Princhesterbe hogy itt _maradjak!_ – jelentette ki diadalmaskodó hangon.

Lady Ellát nyilván csak kényszerű időtöltésnek tekintette és úgy vélte, hogy most megkezdheti az igazi társalgást. Szép arcélét a püspök felesége felé fordította és azokat az előzményeket kezdte mesélni, melyek Princhesterbe vezették.

– Lady Ellának máh mondottam, – mondta – hogy béheltem egy házat, gondoskodtam bútohokhól és minden egyébhől! Itt. Phinchestehben! A lelkemet ön elé akahom letenni, ahogy Claphamban mondani szokták. Idejöttem, hogy lelkem üdvösségéhől gondoskodjam. Egy kis házat… édes kicsi házat béheltem… A jövő hónapban máh tele lesz vihágokkal. Abban a kis csendes utcában van az önök kehtje mögött. És most itt vagyok!

– Az öreg doktor háza? – kérdezte Lady Ella.

– Egy öheg doktohé volt? – kérdezte Lady Sunderbund. – Nagyszehű! Most majd a páciens lakik a házában!

A püspök felé fordult.

– Oh, én nagyon sokat gondolkoztam azokon, amiket ön mondott nekem. Ujha, meg ujha. Olyan csodálatos volt, mintha a hajnal kapuját nyitotta volna ki előttem. Új világosság. Mintha akkoh kezdődött volna.

Tapsolt a kezével.

A püspök úgy érezte, hogy ennek a helyzetnek sok olyan oldala van, melyeket egyszerre nagyon nehéz felfogni és mérlegelni. Kavargó gondolatai közepette azonban rendkívüli fontosságúnak tetszett, hogy Lady Ella meg ne tudja, hogy a Lady Sunderbunddal való eszmecsere révén akart Londonban könnyíteni a lelkén. Mind e pillanatig eszébe sem jutott, hogy a hűtlenség árnyéka vetődhetik reá, amiért Lady Sunderbundot felkereste, de most úgy érezte, hogy az ügy végtelenül rosszul eshetnék Lady Ellának. A fődolog az volt tehát, hogy mindenekelőtt erről a tárgyról terelje el a beszélgetést. Másodsorban azonban óvakodni kellett attól is, nehogy az új teológiai fejleményeket minden bevezetés nélkül tálalják föl.

Az jutott eszébe, hogy ez az általános feszült hangulat rögtön megenyhűlne, ha mindhárman leülnének.

– Épen két óra hosszat kellett beszélnem, – mondotta Lady Ellának. – Nem ártana, ha egy kis teát kaphatnék.

A székre mutatott, mely felesége jobbján állott, üléssel kínálta meg Lady Sunderbundot és lelkipásztori szelíd erőszakot alkalmazva, leültette. Ő maga egy kis zongoraszéken foglalt helyet feleségétől balra, hogy a teáskészlet, a kekszek és miegyebek a vendég bizalmaskodóbb lelkesedésével szemben védőgátul szolgáljanak. Közben tisztábban kezdte látni a követendő utat és ebbe az irányba kezdte terelni a beszélgetést.

– Remélem, Lady Sunderbund, – mondotta, – hogy ön nem kis mértékben fog hozzájárulni Princhester egyházi életének fellendítéséhez. Előre figyelmeztetem azonban, hogy a mi egyházkerületünk nehéz és sok munkát kíván. Köszönettel vesszük anyagi segítségét olyan mértékben, amint csak lehet, az idejét és meg akarjuk dolgoztatni önt.

– Meg akahnak _dolgoztatni!_ – kiáltotta lelkesedő hangon.

– Úgy van, – mondta a püspök, a lelkesedést semmibe sem vevő hangon.

– Én is azt remélem, hogy Lady Sunderbund nagy segítségünkre lesz, – mondta Lady Ella. – Segítő kezekre van szükségünk. Nagyon sok itt a testi és lelki nyomor…

Lady Sunderbund a megértéstől sugárzott.

– Ehhe is visszatéhek, – mondotta. – Most azonban nem a munkáha gondolok, hanem ahha, hogy úgy akahok dolgozni, mint a középkoh szegény diákjai. Tanulni és okulni akahok. Gondoskodni akahok saját lelkem üdvösségéhől és segíteni akahok másokén is. Utolsó megbeszélésünk óta…

A püspök szükségesnek látta, hogy kenyérrel és vajjal kínálja meg.

Egy darabig a teázást használta föl arra, hogy a beszélgetést késleltesse, miközben lázasan, de hiába kutatott agyában valami olyan megfelelő gyakorlati tárgy után, amely Lady Sunderbund lelkesedését leköthetné és elnyomhatná. Lady Sunderbund azonban hirtelen Lady Ellához fordult:

– Uhának nézetei valóságos kinyilatkozás voltak számomha. Olyan volt, mintha a vakságom egyszehhe megszűnt volna.

Lady Ella mindig szerette hallani, ha az urát dicsérték. Arcszíne kissé megélénkült.

– Nagyon közönséges nézetek, – mondotta szerényen.

– Osztja őket? – kérdezte Lady Sunderbund.

– Természetesen, – felelte Lady Ella.

– Nagyszehű! – kiáltott fel Lady Sunderbund.

– Mondja csak, Lady Sunderbund, – szólalt meg újból a püspök, – kívülről is át akarja alakíttatni az öreg orvos házát?

Úgy tetszett, hogy végre sikerült felfedezni a mentő tárgyat.

– Egyáltalán nem. Csak egészen fehéhhe festetem, az ajtót pedig… még nem is tudom, hogy csinálom az ajtóval… Vagy ahanyszínű lesz, vagy nagyon mély kék.

A vendég és Lady Ella, akinek az ilyen ötletek nagyon újszerűek voltak, a szürke és sötét árnyalatú színek hatását vitatták meg a házak festésében. Lady Sunderbundnak oroszos ízlése volt.

– Nem tudom elviselni a szühkét, – mondotta. – Sem a köhnyezetemben, sem a hitemben. Egyáltalán sehol.

A püspökhöz fordult:

– Ha szabad volna, az ön székesegyházát kívül-belül kifestetném.

– Valaha úgy is volt, – mondta a püspök. – Nem tudom látta-e ön az elyi templomot? Ott a régi festéseket nagyrészt restaurálták…

Ettől a ponttól kezdve aztán igazi veszedelem többé nem merült fel a látogatás végeig. Végül a püspök magára maradt a feleségével.

– Nagyon érdekes személy, – jelentette ki a püspök kisérletképen. – Nem láttam még embert, akinek hibái jobban szembeötlenének. Wimbush Houseban találkoztam vele.

Az órájára nézett.

– Mit értett a te új nézeteid alatt, mikor kinyilatkoztatásról beszélt? – kérdezte Lady Ella hirtelen.

– Bizonyára félreértett valamit abból, amit Garstein Fellowséknál mondottam. A gondolkozása nagyon kapkodó.

Az ablakhoz fordult, a körmét nézegette és hirtelen eszébe jutott, hogy még valami dolga van…

Az egész társalgásnak az lett az eredménye, hogy most még nehezebbnek látszottnak megmagyarázni Lady Ellának a nézeteiben beállott változásokat.

7. §.

Néhány nappal Lady Sunderbundnak Princhesterbe való megérkezése után a püspök levelet kapott Likemantól. Az öreg embernek úgy látszik, kétségei voltak a legutóbbi beszélgetés hatása dolgában.