Part 11

«Kedves Scrope, – hangzott a levél, – szüntelenül legutóbbi eszmecserénkre és azokra a lelki nehézségekre gondolok, melyeket ön oly őszintén tárt föl előttem. Beszélgetésünk során nagyon sok kérdést érintettünk s a nyomukban támadt utógondolatok folytán, nem vagyok egészen biztos abban, hogy mit mondottam és mit nem mondottam. Érzem, hogy sok tekintetben talán nem voltam olyan világos és meggyőző, mint ahogy azt ügyem igazsága megkövetelte volna. Pedig ön egyik hozzátartozója az én saját külön kis társaságomnak, ön egyike volt legjobb munkásaimnak a jó munkások csapatában s így az ön élete és pályafutása engemet is nagyon közelről érdekel. Tudom, hogy megbocsájt nekem, ha némi atyai hangot vegyítek a testvéri intelmekbe. Én mindenkor beható figyelemmel kísértem önt. Még megvannak a Szent Máté egyházánál együtt töltött napokról szóló régi naplóim. Végignéztem őket, hogy felidézzem, mi volt ön egykor nekem. Szokásom volt, hogy első benyomásaimat mindazokról följegyeztem, akik velem együtt dolgoztak, mert szilárdan hiszek az első benyomások igazságában és félek, hogy az állandó együttműködés eseményei és szokásai elhalványíthatják őket. Most azt látom, hogy azokban a napokban az ön neve mellé ezt a megjegyzést írtam: «lelkesedő, de túlzott érzékenységű». Egész életre terjedő barátságunk után sem tudnék igazabbat írni önről. Ma talán azt mondanám önről, hogy ha ez az ember nem volna gentleman, újjákeresztelő lenne belőle. Önben a lelkesedőnek és az újjákeresztelőnek lelke lüktet és azt hiszem, hogy a világtörténelem mai nagy válságának szorongattatásai és kérdései e tulajdonságait erősebben vetették fölszínre, mint ahogy valaha is sejtettem volna.

Nagyon megértem türelmetlenségét a mai egyházzal szemben és rokonszenvezem is vele. A pompázó jelentéktelenség látványát mutatjuk, melybe nehéz beletörődni. Alig csinálunk valamit, de ostoba követelményeket támasztunk magunkkal szemben. Széltében el van terjedve az a vélemény, hogy az ország a háború után valósággal félig automatikus módon fogja belevetni magát az egyház és a túlzó toryk karjaiba. Ezt a lehetőséget egy pillanatra sem fogadhatom el. Miért történnék így? Az erőszakos, de egyúttal tétova reakciós szellem inkább forradalmat okozhat, mely megfoszt bennünket kiváltságos helyzetünktől. Értem teológiai aggodalmait is, – teljesen értem. A hitelvek, ha egy pillanatra megfeledkezünk szimbolizmusukról és ha át nem tetsző tényállításoknak tekintjük őket nem állhatnak meg, és _hihetetlenek_. Annyira hihetetlenek, hogy senki, még a legjámborabb sem hihet bennük. Az ilyenek legfeljebb kellő tisztelettel – elfordítják a fejüket. _Credo quia impossibile._ Ez a tétel ellenkezik a nyugati lélekkel s meg tudom érteni, ha valaki hajlandó így kiáltani: «Ez nem Isten egyháza!» és ott hagyja az egészet…

Önnek úgy hiszem, valami álma volt, mely ezt az elválási drámát felidézte.

Nos, drága testvérem és néhai tanítványom, arra kérem, ne tegye meg, amit akar. Könyörgöm önnek, várjon. Adjon nekem és esetleg még másoknak időt. Három hónapra bírom igéretét, de kérem, várjon még azontúl is. Hagyja, hogy a reform belülről érjen meg az egyházban. Az egyház több, mint a hitelvei, több, mint a papjai, vagy hivői. Nézzen székesegyházára, mely kiemelkedik és uralkodik Princhester fölött. Nem csupán Athanasius kedvéért áll; hanem csak esetlegesen áll az ő kedvéért, mert valójában az egész vallásért áll ott. A vallás szerkezetében, – engedje meg, hogy olyan őszinte legyek, mint a magánbeszélgetésben, – a doktrinák ismételten megváltoztak. Ma két eltérő vallásos hit van egymás mellett. Az egyik egyre fakul, a másik pedig ragyogásában egyre növekszik. Az egyik a barbároknak majdnem materialisztikus hite, az a hit, amely olyan dolgokat tételez fel, hogy Krisztus, Isten valóságos fia, alászállt a poklokra és ott valami idegen turistához hasonlóan nézte a gyötrődéseket és diplomáciai udvariaskodásokkal kezeltetett három földi napon keresztül. A másik oldalon van a tisztán spirituális hit, melyet ön és én osztunk s amely nem barátkozhatik meg az ilyen groteszk képzetekkel. Az én érvem önnel szemben az, hogy az új hit, a tisztább meglátás erősbödik s hogy attól amire ön hivatkozik s amit én is elismerek, csak az igaz Isten mentheti meg az egyházat. Ám, ha így van, akkor az olyan ember, mint ön, nem cselekedhetik elhamarkodottan és nem hagyhatja el az egyházat, mihelyt világossá válik előtte a dolog. Érti az én szempontomat, vagy nem? Nem alkalmi szempont ez mostani vitánk számára. Hosszú évekkel ezelőtt rájöttem már erre és útját már a Szent Máté templomában tartott bőjti prédikációimban éreztem.

Még egy teljesen magánjellegű közlés az ön számára: Dolgozom valamin. Mindent nem mondhatok el önnek, mert nem egyedül dolgozom. Nagy változások vannak készülőben s remélem, hogy nagyon rövid időn belül abban a helyzetben leszek, hogy az ön közreműködését is kikérjem. Ennyit már az ügyek mai állása mellett is elmondhatok. Titokzatos, de rendkívül hatalmas erők működnek, hogy az egyházat felszabadítsuk, megfosszuk számos szűkös korlátjától s hogy Nagy-Britannia és Amerika nonkonformista és disszenter szervezeteivel és a keleti egyházzal közös _modus vivendit_ találjunk. De ezúttal többet nem mondhatok erről.

Végezetül, kedves Scrope, engedje meg, hogy újból nyomatékosan a lényegbe vágó vallási tényre hívjam fel figyelmét:

ΜΗΦΟΒΟΥ ΕΤΩΕΙΜΙΟΠ ΠΩΤΟΣ ΚΑΙΟ ΕΣ ΧΑΤΟ ΚΑΙΟΖΩΝ.[1]

Ha ez az igéret nem is vehető igéretnek olyan értelemben, mint ahogy például a bank megigéri, hogy az öt fontos papirpénzért öt arany sovereignt fizet, mégis változatlan igazsággal biztosít, hogy

ΟΕΝΑΡΞΑΜΕΝΟ ΣΕΠΤΕΛΕΣΕΙ. [2]

ΕΠΙΦΑΥΣΕΙ.» [3]

Az öreg ember reszketősen, de mégis határozott, nagy betűkkel írta le e görög szavakat. Szokása volt, hogy leveleiben mindig a görög új szövetséget idézte, sohasem az angol fordítást. Iskolásabb szellemű püspökeinknél ez nem épen szokatlan s olyan, mintha valami kiválóan tudományos ember H2O-t írna víz helyett, nátronszódát konyhasó helyett, vagy mintha lakásának halljában kitömött krokodilust akasztana föl, hogy a genius loci meglegyen. Princhester püspöke minden nehézség nélkül értette meg e rövid idézeteket, nagyon szépeknek is találta őket, de egyáltalán nem tudta megérteni, hogy Likeman miféle meggyőző erőt tulajdonított nekik. Minél tovább töprengett rajta, annál jobban érezte, hogy azok tulajdonképen nem Likeman mellett szólnak, a végén pedig az öreg ember ravasz érveitől teljesen eltérő színezetet öltöttek magukra és levelének épen ellenkező értelmet adtak, mint aminőt írója adni akart.

8. §.

A püspök még a levélen gondolkozott, mikor Lady Ella megzavarta. Levelet tartott kezében s azt kérdezte, ne küldjön-e huszonöt fontot a püspök egy szegény unokaöccsének, egy leányiskolai tanárnak, akit a térdét pusztító csontszú munkaképtelenné tett. Az asszony úgy vélekedett, hogy ismét embert lehetne belőle csinálni, ha felkeresné Barkert, a hitetlen, de nagyon tehetséges orvost, akinek a csontátültetés a specialitása. De nincsen pénze…

A püspök ellenvetés nélkül beleegyezett. Az orvosi beavatkozás sikerében kételkedett ugyan, de Lady Ella rendületlenül bízott benne, miután a Walsingham családban az orvos igen nagy sikereket ért el.

– Jól esik az embernek, ha ilyeneket cselekedhetik, – mondta az asszony, az ura mellé állva, mikor a kérdés el volt intézve.

– Igen, – hagyta helyben a püspök, – jóleső érzés, ha az ember olyan helyzetben van, hogy megteheti…

VII. A második látomás.

1. §.

Egy hónap mulva visszatért a püspök tépelődő lelkiállapota és álmatlansága. Semmit sem tett meg mindabból, amit pedig nyilvánvalóan meg kellett volna tennie azután a látomás után, mely az Athenaeumban jelent meg előtte. A londoni eseményeket követő megkönnyebbülés és javulás szinte nyomtalanul tűnt el s félt Dale doktor orvosszerétől, mert tudta, hogy az meggyorsítaná a dolgokat. Erkölcsi gyengeségének állapotában mindazok az ösztönök, melyek hatalmába ejtették, tovább is működtek benne.

Noha többé egy szót sem szólt nejének hite változásáról, kétségtelen volt, hogy valami árnyék ereszkedett le közéjük. Az asszonyoknak az a végtelenül finom érzékenysége, amellyel a kifejezés és viselkedés árnyalatait azonnal felismerik, feleségében is megvolt és így nem lehetett kétsége aziránt, hogy az asszony is érezte, hogy valami megváltozott köztük. Lady Sunderbund eközben gyakori látogatója lett a székesegyháznak s a komor Princhesterben olyan feltűnő jelenség lett, mint egy ritka paradicsommadár. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy a püspök prédikációit, vagy beszédeit meghallgassa s nehány hosszú és gondos levelet intézett hozzá, melyekkel azonban a püspök Lady Ellát nem zavarta. Lady Sunderbundnak ezenkívül állandóan voltak közlendői s szemmelláthatólag nagyon tevékeny szerepet szándékozott játszani az egyházkerület ügyeiben.

Elkerülhetetlen volt, hogy ő és a püspök néha véletlenül ne találkozzanak és beszélgessenek. Elkerülhetetlen volt az is, hogy a püspök ne tegyen bizonyos összehasonlításokat gyors és benyomások befogadására hajlandó lelkének hajlékonysága és Lady Ella intellektuális viselkedésének bizonyos védekező alapjellege és merevszerűsége között.

Ha Lady Sunderbund, nem pedig Lady Ella előtt kellett volna kifejtenie valamit, napjában tízszer is megtette volna. Minthogy pedig állandóan magyarázatokat hánytorgatott lelkében, csak természetes volt, hogy azok lassanként ebbe a befogadásra éhes csatornába áradtak át és minél kevesebbet mondott feleségének, Lady Sunderbund annál inkább lett neki lelki bizalmasa.

Lady Sunderbund pedig elég okos volt ahhoz, hogy e közlések bizalmas természetét megértse és ilyenek gyanánt kezelje őket, főleg ha a véletlen úgy hozta magával, hogy Lady Ellával és a püspökkel került egy társaságba.

Miriammal is nagyon összebarátkozott és csinos kosztümképek gyüjteménye révén bevezette őt az «orosz ballet» miszteriumaiba, «Mussogohszki» és «Imszky Kohzakof» munkáiba.

A püspök kedvelte ugyan a vallásos színezetet Musszogorszki zenéjében, de nem volt képes megérteni a kosztümök egy részének «jelentőségét».

2. §.

Egy vasárnap éjszaka történt, – a negyedik vasárnap volt húsvét után, – mikor a püspök életének legfőbb válsága megkezdődött. Egész nap rendkívül tompa és nyomott hangulatban volt s úgy érezte, hogy istentisztelete valószerűtlen, szertartása pedig méltatlan. Éjszaka sivár és kínzó álmatlanság gyötörte. Lelkét eleinte jellemének aljassága és gyengesége foglalkoztatta. Napról-napra érezte, hogy egyre nagyobbakká válnak a nehézségek, hogy hitének változását megmondja Lady Ellának. Így aztán napról-napra halogatta a dolgot. Ha mindent egyszerűen és természetesen megmondott volna neki azon az estén, amikor Londonból visszatért s amikor még semmi sem jött közbe, minden másként alakult és minden sokkal egyszerűbb lett volna…

Felsóhajtott és megfordult ágyában.

A legélesebb önvád fogta el s nagyon nyomorultnak érezte magát. Azt látta, hogy a köznapi dolgok kicsinyességeinek közepette Istennel való kapcsolatát elveszítette. Hihetetlennek tetszett neki mindaz, ami az utolsó hónapban történt! _Látta_ Istent. Megérintette Isten kezét. Isten neki ajándékozta magát és ő nem törődött ezzel az adománnyal. Még mindig sötétségben és elhagyatottságban tévelygett, egy erastianus világ zavaros céljai és hitvány kibúvói közepette. Több, mint egy hónap óta, mióta Isten látomása olyan eleven, valóságos és önbizalmat keltő volt, hogy egy szentnek, vagy prófétának sem lehetett különb látomásban része, a közeledésnek csak tétova kisérleteit mutatta. Elismerte, hogy esztelen és gyáva késlekedést mutatott s hogy a képzetek, szokások és kisebb érdekek bilincsei épen olyan erősek voltak benne, mint voltak a látomás előtt. Hihető-e, hogy egy olyan teljesen a közvetlen szükségletek és ösztönök által irányított életben, mint az övé, egyáltalán volt-e ilyen látomás? Valamennyien a sötét áramlás teremtményei vagyunk. Szükségleteink, testi ösztöneink és apró hiúságaink árjában úszunk. Ha néha-néha a lelki képzelő erő buborékja támad is belőlünk, csakhamar szétpattan és ott hagy vissza bennünket, ahol voltunk.

– Milyen _tetű_ vagyok! – kiáltotta a püspök.

Még mindig hitt Istenben, habár a kétkedés árnyalatával. Hit Istenben, akit látott, a hősi bátorságban, a ragyogó szándékban, a fényben, mely egy pillanatra megérintette. De mit kezdjen Istennel, ő, a tétovázó, a parány?

Parányi volt, nevetséges volt. Vagy nem voltak-e nevetségesek például a feleségével szemben űzött apró ravaszkodásai? Nem voltak-e komikusak? Lehet-e más szóval jellemezni, mint ezzel?

Megfordult és a sötétbe meresztett tekintettel feküdt ágyában.

– Ki szabadít meg engem a halálnak ettől a testétől? Mi joga van egy violaszín harisnyás és térdnadrágos kis püspöknek, aki palotájában visszaretten Isten legsajátabb szavától, hogy olyan nagy és tragikus kifejezést használjon, mint «a halálnak ez a teste?»

Ő volt a világ legvalószerűtlenebb teremtménye. Közönséges kis rovar. Mi különbség van az ő cselekvése és a kenetteljesen játszott krikett között? Vajjon mi jelent többet Isten előtt? A világegyetem Istene előtt. Igen, – az ember Istene előtt?

Saját válaszától megdöbbenve ült ágyában. Leírhatatlan vágyódás szállta meg Isten után, leírhatatlan vágy a bátorság után, mely egyetlen egyszerű hívásra kielégíti ezt a vágyódást. Megkísérlette, hogy imádkozzék.

– Óh, Istenem! – könyörgött, – bocsáss meg nekem. Neked ajánlom magamat!

De aztán úgy érezte, hogy nem imádkozik igazán s csak magával akarja elhitetni, hogy imádkozik. Úgy tetszett neki, hogy ő is csak egyike a porcellán tányér-figuráknak, a falra festett alakoknak s az elfelejtett idők történeteiben szereplő emberek bizonytalan életének.

– Óh, Istenem! – mondotta. – Óh, Istenem, – ismételte, kézmozdulatával és arcvonásaival is jelezve a fohászkodást.

– Vérszegénység! – mormogta s ez új gondolatra késztette.

Felkelt ágyából, felvette a kulcsokat az éjjeli szekrényéről és asztalához lépett.

Dale orvosszerét tartotta kezében. Így állt nehány másodpercig, miközben agyában különös ellenszenvet érzett azzal a gondolattal szemben, hogy mit kezdjen ezzel az orvossággal?

Erőlködött, aztán végre megfordult. A kis üveggel visszament ágyához, a vizes kancsó melletti pohárba hullatta a csöppeket s húszig számlált. A lámpa fényénél vizet töltött hozzá s aztán állva várta meg, amíg a lassan felemelkedő gyöngyszemek összeolvadtak a keverék opálos egyformaságában. Azután letette a vizes kancsót és csak a poharat tartotta a kezében. Nézte, de a tartalmát nem itta ki.

Félt.

Tudta, hogy csak ki kellene hörpintenie s a zűrzavaros világ egyszerre ismét áttetszővé változnék, eltűnne és látni engedné a háttérben levő nagy egyszerűségeket. De félt.

Félt a várt dolgok nagyságától. Félt a nagy imperativumoktól, melyekről tudta, hogy rögtön hatalmukba ejtik életét. Várni, tétovázni akart még. Ott akart maradni, ahol volt, a megszokott börtönben, holott kezében tartotta a menekvés kulcsát. _Gondolkozni_ akart… mielőtt az utolsó lépést az igazság jelenvalóságába megtette volna.

Letette a poharat és visszafeküdt az ágyába.

3. §.

Nagyon nyomott hangulatban ébredt fel. Azt álmodta, hogy egy végtelen épület megszámlálhatatlan oszlopai közt vándorolt. Olyan hatalmas és magas oszlopok voltak, hogy a boltozat már a sötétségben veszett el s valósággal hangyának érezte magát az oszlopokhoz képest. Vándorlásában állandóan egyedül volt és mindig úgy érezte, mintha valami hiányzanék neki, valami, ami folyton eltűnt előtte a távoli folyosókban, valami, ami nagyon kivánatos lett volna, valami körmenet- vagy szertartásféle, valami, amit hiába hajszolt, aminek csak halk visszhangját hallotta, valami ragyogó dolog, aminek csak néha látta halvány visszfényét a nagy csarnokokban, a ragyogó padlózat és ciklopi boltívek útvesztőjében. Így járt-kelt az oszlopok közt, míg egyszerre minden eltűnt s nem volt már se hang, se fény, csak teljes elhagyatottság, sötétség, csend és a bánat végtelen mélysége…

Világos nappal volt. Dunk a reggeli teát hozta s Dale orvossága még érintetlenül állt a pohárban az éjjeli szekrényen. A püspök felült ágyában. Érezte, hogy elmulasztotta az alkalmat. Tudta, hogy nagyon mozgalmas napja lesz.

– Nem – mondta, mikor látta, hogy Dunk habozott, vajjon félretegye, vagy ott hagyja-e a poharat. – Hagyja csak.

Dunk helyet csinált a teástálca számára és nesztelenül távozott a püspök ruháival.

A püspök mozdulatlanul feküdt, szemben a napfénnyel. Előtte volt az orvosság, melynek érintésére nem tudta elhatározni magát.

Ágyából el tudta olvasni a napi előjegyzés egyes sorait, melyeket esténkint Whippham tartozott összeállítani és az éjjeli szekrényre helyezni. Mára két konfirmáció volt előjegyezve, egy nagy a székesegyházban, a másik pedig este Pringleben, ezenkívül különböző ülések és találkozás Chastersszel. A konfirmációs beszédekre még nem készült el.

A napi munka borzalmasnak, nyomasztónak tetszett…

Kétségbeesett mozdulattal felkapta az orvosságos poharat és tartalmát egy hajtásra kiitta.

4. §.

Néhány pillanatig semmi sem történt, de kevéssel utóbb erősebbnek és kevésbbé nyomorultnak érezte magát. Erei és idegei zúgni és lüktetni kezdtek.

Valami kalandos érzés, szinte jóleső félelem fogta el a dologtól, melyre rászánta magát. Felkelt ágyából, hozzá sem nyúlt teájához és öltözni kezdett. Ugyanolyan szabadulási érzése volt, mint a rabnak, aki megnyomja a börtönajtónak kilincsét s nyitva találja. Ki a napfénybe, a külső világba és szabadságba…

Öltözés közbe tudta, hogy a csalódások világa néhány pillanat mulva szertefoszlik mögötte és a szabadulás isteni világa jelenik meg előtte…

A változás sokkal gyorsabban és sokkal rohamosabban következett be, mint a mult alkalommal s ezuttal különbözők voltak a tapasztalás egyes szakaszai s azok minősége is. A püspök ismét érezte, mint olvad össze ragyogó kavarodásban az a világ, amelybe az emberi élet be van börtönözve s a környező és amazzal átszövődő világ, de ez az állapot csak nagyon rövid ideig tartott. Korántsem telt most bele egy félóra, mint a multkor, hanem az élet minden mozzanata azonnal beleolvadt abba a külső szabadságba, melyet a püspök keresett. Az első látomás elemi jelenségei ezuttal úgyszólván teljesen elmaradtak. A püspök semmin sem állott. Semmi sem volt sem fölötte, sem alatta. Nem érezte a zuhanás és félelem érzését, hanem olyanformát érzett, mintha mindentől elszabadulva úszott volna. Fényt nem látott, de a sötétség világos volt fölötte. Biztos volt benne és tudta, hogy nincsen egyedül s az a lény van vele, aki az első látomás alkalmával Isten angyalának nevezte magát. Öntudatlan tudta, a nélkül, hogy kérdezett és kérdésére feleletet kapott volna. Tudta anélkül, hogy valamit gondolt és gondolatban választ kapott volna. Lelkiállapota most teljesen eltérő volt Isten első látomásától. Akkor megjelenésszerű volt a látomás, míg most érzékfölötti.

Mégis sejtésszerűen úgy tetszett neki, hogy még mindig saját szobájában van.

Először ő szólalt meg, mert a nagy angyal, akit inkább érzett, semmint látott, úgy látszik, várta, hogy megszólaljon.

– Eljöttem, – mondotta, – mert újra vágyódtam Isten látomása után.

– Te már láttad Istent.

– Láttam. Isten volt a világosság, Isten volt az igazság. De visszatértem az életbe és Isten eltűnt előlem. Úgy éreztem, hogy Isten hívott. Szólított. Hallottam őt, gondoltam rá és megérintettem a kezét. Mikor visszatértem az életbe, a zűrzavarban hirtelen eltűnt. Nem tudtam többé, hogy Isten miért hívott, sem azt, hogy mit kellett volna cselekednem.

– Akkor miért nem jöttél előbb?

– Mert kétkedtem és féltem. Testvér, miért nem érinted kezeddel az enyémet?

A sötétségbe merült alak kezdett láthatóbbá válni, de a püspök kereső kezét semmi sem érintette.

– Istent szeretném látni és megérteni. Új megnyugvást keresek. Meggyőződést keresek. Mindent szeretnék tudni, amit Isten tőlem kíván. A világ összeütközéssel, zűrzavarral és a háború szellemével van tele. Sötét és most szenvedéssel és vérontással van tele. Istent akarom szolgálni, aki megmenthetné, de nem tudom, hogyan, a világot.

A püspöknek úgy tetszett, mintha ezúttal habár homályosan, de félreismerhetetlenül meg tudná különböztetni a nagy angyal alakját és körvonalait. Rövid ideig tartó csend után az angyal szólalt meg.

– Először meg kellett értened Istent és kívánnod kellett őt, – mondotta az angyal. – Ez volt az első látomásod lényege. Minthogy bírni akarod őt, egyes olyan dolgokat mondok és mutatok meg neked, melyeket tudnod kell. Olyan dolgokat, melyeket mindenkinek tudni kell. Tudd meg tehát először, hogy közeleg az idő, mikor Isten eljövendő lesz e világba, hogy kormányozza. Közeleg az idő, amikor az emberek tudni fogják, hogy ő az igazi király. Tudd meg ezt az igazságot, hogy elmondhasd másoknak.

– Nem látomás, vagy álom ez, mely megint elhagy engem? – kérdezte a püspök.

– Hát nem vagyok én melletted?

5. §.

A püspök erőlködött, hogy minél jobban megtisztítsa az öntudatát. Azok a dolgok, melyek elméjében alaktalanul jelentek meg, most formát öltöttek és szavakban fejeződtek ki.

– Isten, aki megjelent látomásomban… a világ előtt még nem nyilatkozott meg?

– Közeleg. Még nem nyilatkozott meg, de a világban van már s akit te láttál látomásodban, azt csakhamar a világ is megismeri. Neked adatott az eljövendő dolgok meglátása. A világ már izzik Istentől. Az emberiség olyan, mint a parázsló tűz, mely nemsokára lángra fog lobbanni… Első látomásodban megmutattam neked Istent, – folytatta az angyal. – Most Isten jövetelének egyes jeleit mutatom neked s akkor meg fogod érteni a helyet, melyet a világban betöltesz és megérted a hivatást, mely reád vár.

6. §.

Miközben az angyal így beszélt, tenyerét felfelé tartva, felemelte a kezét. Ekkor kis kerek ködfolt jelent meg fölöttük, amely folytonosan sűrűsbödött, mignem ezüstös golyó alakját öltötte magára. Golyó alakú tükör volt, de nem ragyogott egyenletesen. Szürkés foltok tarkázták, melyek nagyon ismerőseknek tetszettek. Lassan forgott az angyal tenyerén. Nem látszott nagyobbnak, mint egy emberi koponya térfogata és mégis akkora volt, mint az egész föld. Csakugyan úgy látszott, hogy a föld volt. Igen, a föld. Az angyal keze eltűnt a püspök szeme elől, szertefoszlott, elillant s most a forgó világ szabadon lebegett. A püspök felett mindenütt villogó pontok jelentek meg, melyek csillagképekké alakultak, közelükben pedig, olyan közel, hogy alig néhány millió mérföldnyi távolságnak tetszett, a mindent magába olvasztó ürességben vörös, tűznyelves gömb formájában ragyogott a nap. Az angyal már csak puszta hang volt; a püspök és az angyal valahol a végtelen messzeségben voltak, de úgy, hogy a forgó ezüstgömböt elérhették.

Mindaz, ami történt, egész természetesen történt, úgy, ahogy álomban szokott történni. Csak később, mikor már minden az emlékezés formáját öltötte magára, kezdte megérteni a püspök, hogy milyen különös és érthetetlen volt az egész látomás.

A gömb volt a föld, szárazföldjeivel és tengereivel, hajóival és városaival, mezőivel és hegyláncaival. Oly kicsiny volt, hogy egyszerre mindent áttekinthetett és mégis oly nagy, hogy minden részletet tisztán láthatott. A hatalmas országokat kis foltoknak látta és ugyanakkor megpillantotta az országúton járó emberek arcát, látta az érzéseket szívükben, gondolatokat agyukban. És mindez nem tetszett különösnek és egy cseppet sem volt meglepő a püspöknek, hogy mindezeket így láthatja s hogy ő az, aki előtt ezek megjelentek.

– Ez az egész világ, – mondotta.

– Ez a világ látomása, – felelte az angyal.