Part 12

– Csodálatos, – mondotta a püspök és egy pillanatig látomásának terjedelmét bámulta. Előtte volt India és Szamarkand, a késő délután fényében; Kina és az ezüstös folyók mentén épült nyüzsgő városok, melyek már belemerültek az éjszaka félhomályába. Látni lehetett, amint a szanaszétszórt lámpák csillogtak a sötétben. Ott volt Oroszország délnek idején és olyan tüzérségi harc folyt épen a Dunajec mellett, aminőt ember soha azelőtt még nem látott és nem hallott. Konstantinápoly feszülten várakozó utcáihoz közel voltak Gallipoli halmai, a brit imperializmus sírja, melyekről felrobbanó gránátoknak és golyóknak gőze, égő cserjéknek füstje és lángja emelkedett az ég felé. A Márvány-tengeren egy török katonákkal megrakott nagy hajó volt elsülyedőben. A víz alatt kékeslilán látszottak az angol buvárhajó körvonalai, mely a szállítóhajót megtorpedózta s most alámerült, hogy tettének színhelyéről távozzék. Berlin még ugyan távol volt éhségtől, mégis minőség dolgában egyszerűbb ebédjeire készült. A püspök úgy látta az európai háborút, mintha térképen lett volna rajzolva előtte és mégis minden emberi részlet tisztán kidomborodott rajta. Németországtól keletre és nyugatra száz meg száz mérföld hosszúságú lövészárkok felett bombák robbantak, a földön elesett emberek holttestei hevertek és sebesülthordozók sebesülteket hordoztak. Az arcvonalakhoz vezető utak hemzsegtek a tartalékoktól és a lőszeroszlopoktól.

Egy pillanatra a nagy küzdelemtől teljesen függetlenül néhány emberből álló kis csoport vonta magára a püspök érdeklődését. Ez, a csapat a déli sark jégsivatagjában tört magának utat, azután szeme nyugatra fordult az Atlanti oceán sötét hullámai felé, melyeknek az éjszaka függöny módjára ráomló szegélyén túl, mind több és több hajót lehetett látni, amint a nappal világosságában kelet vagy nyugat felé haladtak.

A csoda növekedett, az emberiség egyszerű és végtelenül sokoldalú sorsának csodája.

– Talán Isten látja így? – suttogta a püspök.

7. §.

– Nézd azt az embert, – szólalt meg az angyal és kezének sötét körvonala egy pontra látszott mutatni…

Egy kínai volt, akire mutatott. A kínai egy alacsony kis szobában ült együtt két társával. A szobát áttetsző papirablakok választották el a zsivajgó néppel telt zajos utcától. Az ultimátumról beszélgettek, melyet Japán küldött Kínának és melyben elsőbbséget követelt magának az európai befolyás fölött. A három ember egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ami történt, káros-e vagy hasznos országukra nézve. Erről a tárgyról aztán a háború megvitatására tértek át, majd általában a háborúkról, a nemzeti terjeszkedésről és az emberiségnek örökös súrlódásairól és egyenetlenkedéseiről beszéltek. A legöregebb azt mondta, hogy ez mindig így lesz, mert a mennynek ez az akarata. A kisebb, sárgaarcú, sovány emberke egyetértett vele. Utána az a fiatalember szólalt meg, akinek gondolataira irányozta az angyal a püspök figyelmét. A fiatalember nem értett egyet társaival.

A háború nem a mennynek akarata, – mondotta, – hanem az emberek vaksága… Az ember napról-napra és korszakról-korszakra változik. Az ember változik, a háború változik, minden változik. Kína valaha virágzó béke országa volt s lehet, hogy arra van hivatva, hogy békét adjon az egész világnak. Félretolta a pekingi bábcsászárt és tekintetét a nyugat új tudása felé fordította, mint ahogy az ember leteszi nehéz ruháját, ha valami munkába fog.

Ismét az öregebb ember szólalt meg. Szavai elárulták, hogy nem hisz a fiatalnak, de modora nem volt lekicsinylő.

– Te azt hiszed, – mondta, – hogy eljön az idő, mikor nem lesz háború a világon, mikor az emberek nem esküsznek össze és nem kovácsolnak terveket más emberek jóléte ellen?

– Azt hiszem, – mondta a fiatalember. Hitte volna-e valaha közülünk huszonöt esztendő előtt, hogy megérjük Kínában a köztársaságot? Közeledik a köztársaságok korszaka, mikor az emberek a föld minden országában csak az igazság uralmára és a menny birodalmára irányítják tekintetüket.

– … És Isten lesz a világ királya – mondotta az angyal. – Nem ez a hit a te hited is?

A másik két kínai minden ellenséges indulat nélkül ugyan, de kételkedett társának szavában.

– Ez a háború – mondta a fiatal kínai, – nagy aratást fog végezni a királyok sorában.

– De Japán… – kezdte az öregebb ember.

A püspök még tovább szerette volna hallgatni a beszélgetést, de az angyal sötét keze most a világnak egy más pontjára mutatott.

– Hallgasd meg ezeket, – mondta az angyal.

Oda mutatott, ahol Mezopotámia forró napja alatt Nagy Britannia és Törökország hadseregei táboroztak. Egy széles, lassan hömpölygő folyó homokos partján két lovas ügetett. Az egyik angol volt a másik török. Mindketten a török arcvonalról voltak visszatérőben, ahol az angol fegyverszüneti zászlóval jelent meg. Ha angolok és törökök kerülnek össze valahol, hamar meg szoktak barátkozni egymással, a jelen esetben pedig a barátkozást még az is megkönnyítette, hogy az angol törökül is beszélt. E tekintetben egészen kivételes angol volt. A török épen azt jegyezte meg, hogy a németeknek bizonyára nem tetszenék, ha látnák, hogy ők ketten mennyire összebarátkoztak.

– Kár, hogy a barátság népeink között megszűnt, – mondotta. Kissé elgondolkozott s aztán így folytatta:

– Ti angolok, nem vagytok olyanok, mint a _mi_ keresztényeink.

Az angol tudni szerette volna, hogy miért.

– Nektek nincsenek díszruhás papjaitok. Ti nem dicsőítitek és imádjátok a képeket és kereszteket és nem civódtok egymás között.

– Mi is azt az Istent imádjuk, mint ti, – mondta az angol.

– Hát akkor miért harcolunk egymással?

– Ezt én is szeretném tudni.

– Miért hívjátok magatokat keresztényeknek és miért indítottatok háborút ellenünk? Mindnyájan, akik ugyanazt az Istent imádjuk, testvérek vagyunk.

– Legalább is így kellene, hogy legyen, – mondta az angol és elgondolkozott. Valami, ami teljesen új gondolatnak tetszett, nagyon meglepte.

– Ha nem volnának külön vallások, – mondta, – az emberek együtt imádnák Istent. Akkor nem volnának háborúk, legfeljebb néhanapján volna egy becsületes kis küzdelem…

– … Tekints most ide, – szólalt meg újból az angyal. – Közvetlenül a rettenetes csata mögött, ahol a német ágyúk sora vág utat az orosz áldozatokba, egy fiatal német katona beszélget két sebesült orosz fogollyal, akik az út szélére ültek le pihenni. Kelet-poroszországi német, aki keveset ért és beszél oroszul. Ezek hárman s épen arról beszélnek, hogy a háború nem Isten akarata, hanem az emberek tévelygése.

– Nézz ide, – mondotta az angyal és kezének árnyéka most Benares halottégető halmai fölött rezgett, ahol egy átalakult hitű bramin épen azt nézte, mint gyűrűzik föl a késő délután napfényében a temetési szertartás füstje, miközben barátjával, egy angol festővel, az indiai fajok, kasztok és szokások vak türelmetlenségéről beszélt.

– Vagy nézz ide!

Az angyal most egy kis embercsoportra mutatott, amely egy norvég fjord beszögellésének kis homokpartján állott. Hárman voltak. Egy öreg ember és két nő. Egy vízbefúlt német tengerész hulláját állták körül, akit az áramlás aznap sodort a partra. Egy ideig halkan suttogtak, mígnem az öreg ember hangosan megszólalt:

– Ez már a negyedik, akit a víz a partra vetett. Szegény vízbefúlt lelkek!… És mindez csak azért, mert az emberek nem szolgálják az Istent.

– De hát a népek eleget járnak templomba és eleget imádkoznak, – mondta az egyik asszony.

– De nem szolgálják az Istent, – mondta az öreg. – Úgy imádkoznak Istenhez, ahogy a koldúsnak szoktak bólintani. Nem szolgálják Istent, aki pedig mindenkinek királya. Hamis királyokat és császárokat ültettek trónokra s a halál ezért bántja egész Európát s a tenger ezért veti ki a halottakat még a mi partjainkon is. Miért kell a világnak így szenvedni? Miért kellett nekünk norvégoknak, akik szabad szellemű nép vagyunk, megengedni, hogy a németek, svédek és angolok királyt helyezzenek fölénk? Mert a hitünk hiányzik. A királyok titkos tanácsokat jelentenek, a titkos tanácsokkal pedig együtt jár a háború. Előbb vagy utóbb mi is háborúba sodródunk, ha nemzetünk lelke behódol a királynak… De örökké nem maradhat így az emberek társadalmában. Isten nem akarhatja, hogy az emberek örökké szenvedjenek. El kell jönni annak a napnak, mikor Isten maga fogja kormányozni a világot, az emberek pedig nem azt cselekszik, amit a királyok akarnak, ami a királyoknak kedvez, vagy amit megszoktak, hanem azt, ami igazságos…

– Ime, az emberek már ezer meg ezer helyen mondják ezt, – jegyezte meg az angyal. – De nézz ide s azt fogod látni, hogy itt már olyasmi történik, ami több a puszta beszédnél.

Az angol dél felé mutatott s ujjával egy kisebb, afrikanderekből álló csoportot jelzett, amely Windhuk irányában lovagolt. Két ember, mindketten búr farmerek, egymás mellett lovagoltak és egy német tiszttel beszélgettek, akit fogolyként vittek magukkal. Ez az ember juhganéjt rakott az ivóvíz-forrásokba és ezzel eljátszotta az életét. Mégsem ölték meg.

– Nem akarunk többé gyűlölködést Dél-Afrikában, – mondották őrei. – A búrok, angolok és németek éljenek békén egymás mellett. Az emberek nem gyilkolhatják egymást örökké.

– Most pedig figyeld meg a fogoly gondolatait, – fordult az angyal a püspök felé.

A német lelkét határtalan csodálkozás töltötte el. Biztos volt benne, hogy főbelövik és szépen, büszkén és dacosan, utolsó percéig bátor katona módjára viselkedve akarta végezni életét. Ezek az afrikanderek pedig, akik úgy lőhetnék fejbe, ahogy a férfit megilleti, most úgy bocsájtanak meg neki, mint ahogy a kutyának szokás. A német lelkében új és régi gondolatok kóvályogtak. A legvadabb és legkeményebb militarizmus légkörében nevelkedett. Könyörtelenségre, kérlelhetetlenségre és más hasonlókra okatták. Arra tanították, hogy a háború háború s minél elkeseredettebb, annál jobb s hogy minden ellenség fölött a borzalom a győzelem útja. És íme ezek az emberek, angolok és búrok, más utat is ismertek. Tizenhat évvel ezelőtt még harcban állottak egymással, most pedig ugyanazt az egyenruhát viselik, együtt lovagolnak és mosolyognak rajta, mert nem hisz nekik, hanem karját összefonva, egyre a fegyvereket nézi, amelyekkel ki fogják végezni. De ezek a fegyverek nincsenek kivégzésre szánva…

Ha így történhetett a búrok és angolok között, miért ne történhetnék ugyanúgy a franciák és németek között? Miért ne haladhatnának egy napon franciák, németek, búrok és angolok, oroszok és lengyelek együtt az emberiség új csillaga, a déli kereszt alatt, hogy együtt akadályozzák meg a kölcsönös jóakarat forrásainak megmérgezését?

Agya ellenszegült és küzködött ezekkel a gondolatokkal.

– Nehéz eltűrni ezeket a nemes megpróbáltatásokat, – suttogta magában.

Most egyik ellensége melléje lovagolt és egy ital vízzel kínálta meg.

– Csak egy kortyot, – mondta mentegetődző hangon. – Nagyon takarékoskodnunk kell vele…

Az angyal ismét más dologra hívta föl a püspök figyelmét.

– Amott egy másik lelket ugyanezek a gondolatok foglalkoztatják, – mondta.

A püspök egy fiatal német attasé washingtoni hálószobájába látott be. Az attasé a hajnali órákban is ébren volt. Ágyában ült és kezével sűrű haját zilálta szét.

Késő éjszakáig dolgozott az útálatos _Lusitania_-eseten. A hajó elsülyesztésének híre két nappal ezelőtt érkezett meg és egész Amerika lázban égett miatta. Az eset háborút jelenthetett. Az attasénak az volt a dolga, hogy magyarázó és igazoló cikkeket helyezzen el a sajtóban, elhitesse, hogy ami történt, kényszerítő cselekedet volt és hogy a nagy hajó lőszerekkel volt megrakva. Így akarta ellensúlyozni a felháborodást és az ellenséges hangulatot, amely az egész földrészen végigzúgott. Teljes odaadással dolgozott s egyik csésze kávét a másik után itta ki, míg végre vagy két órával azelőtt, teljesen kimerülve ágyba jutott. A vízbefuló asszonyok és gyermekek lidércnyomásától azonban nem tudott elaludni és saját érveinek ismétlésével igyekezett lelkét megnyugtatni. Mióta a háború megkezdődött, sohasem jutott eszébe, hogy Németország ügyének igazságában kételkedjék és most is csak teljes idegkimerültségének lehetett tulajdonítani, hogy kételkedhetett benne. Németország a legjobban szervezett, legműveltebb, legtudományosabb és legszabadabb gondolkodású országa a föld kerekségének s az egész emberiségnek érdeke, hogy uralkodó hatalom legyen a világon. Hazafisága olyan erős volt, mint a hittérítő buzgalma. Az angolok eltompultak, Franciaország dekadenciában van, az oroszok barbárok, az amerikai demokrácia nagyon elaljasodott, a világ többi része pedig «a fehér ember terhe». Az emberiségnek az a világos rendeltetése, hogy a büszke porosz sast szolgálja. És mégis, azok a szennyes holttestek, amelyeket a sülyedő kolosszus örvénye a mélységbe sodort… Szerette volna, ha ennek nem kellett volna megtörténni. Felsóhajtott és könyörgött, vajha ne kellene ezeknek a dolgoknak ismétlődni, mielőtt az ellenség szelleme megtörik és mielőtt a dicső német béke szétterjed az egész világon.

Hirtelen valami megakasztotta könyörgését. A semmiből és sötétségből valami azt súgta neki, hogy Isten nem hallgatja meg ezt a könyörgést…

Hát volna még más lehetőség is?…

A legrettenetesebb kétely volt, amely valaha is gyötörte, mert nevelésének és életének alapját rendítette meg.

Hát lehetséges volna, – gondolta, – hogy ne a mi régi német Istenünk volna az igazi Isten? Lehetséges volna, hogy a mi régi német Istenünk nem egyéb a törzsi bálványok utódánál és egyáltalán nem is Isten?

A püspök hosszú ideig vizsgálta a gondolatokat, melyek a fiatal attasé agyában kavarogtak, míg végre abban az idézetben tört ki, mely valaha a haldokló Goethe ajkáról röppent el:

– Több világosságot!

– Most hagyjuk el attasénkat, – mondta az angyal, – és hallgasd meg ezt a két fiatal asszonyt.

Az angyal Angolország fölé emelte kezét és oda mutatott, ahol Southend a Temze torkolatánál, egy éjszakai Zeppelin-támadás után lázban égett. Mindenki korán reggel talpon volt már, hogy mielőtt napi munkájába fogna, megnézze az összerombolt házakat. Két ápolónő, mesterségükben nem valami kiválóak és mint asszonyok nem valami műveltek, az izgalmas éjszaka után, a friss tengeri levegőt szívta a parton. Mindkettő sokkal izgatottabb volt, semhogy aludni tudott volna. A rémes pillanatról beszélgettek, mikor «odafent» ezeket az utálatos jószágokat megpillantották és védtelenek voltak a lezuhanó bombákkal szemben. Mindketten _gyűlölték_ a légi szörnyeteget.

– Nem volna szabad, hogy ilyen dolgok legyenek, – mondta az egyik.

– Nincs rájuk semmi szükség, – mondta a másik.

– Nem volna szabad, hogy az emberek ilyeneket csináljanak… háborúkat és más gonosz dolgokat.

– Hogy lehetne megakadályozni?

– A tudománynak kell megakadályozni őket.

– A tudománynak?

– Igen, a tudománynak. Az öcsém… nagyon okos fiú, mindig ezt mondja. Azt mondja, hogy mindezeknek a dolgoknak csak a tudomány vethet véget. A világ állandóan okosodik, szokta mondani az öcsém. Az embereknek mindig több lesz az eszük… ez a fejlődés. Az igazi tudomány az, hogy az emberek testvérek. Az igazi tudomány az, hogy ne legyen több háború. A tudomány azzal vet véget a háborúnak, hogy ilyen borzalmas dolgokat teremt, melyektől többé senki sem érezheti magát biztonságban. Ha senki sem érzi magát biztonságban, mondja az öcsém, mindenki a békét fogja akarni. Azt mondja, hogy könnyen békét lehetne teremteni az egész világon, ha nem volnának lobogók, királyok, kapitalisták és papok. Azt mondja, hogy egy országnak kellene lenni az egész világon. Azt mondja, hogy meg kell csinálni a világállamot.

– Isten uralma alatt, – mondta a püspök. – Isten uralma alatt.

– Az öcsém azt mondja, hogy a tudomány fog uralkodni a világon.

– Nevezd tudománynak, ha úgy tetszik, – mondta a püspök. – Isten a bölcseség.

– Íme, – mondta az angyal, – már a gyermekek és diákok szájából is hallod. Már az iskolás diákok is ellene vannak a nemzetek, vallások és királyok önzésének, ostobaságának és szerencsétlenségének. Most már ezer helyen, tízezer helyen hallhatod… Nézd, ez csillog-villog már az egész világon; már részeg a fénytől, mely szétárad az egész emberiségre. Nézd… már előre lángol…

– Az örök világosságtól.

– Istennek országától… Tekints ide! Nézz oda! Nézz amoda! Nézd ezt a derék kis acélsisakos francia papot, aki most először merészel gondolkodni az életében, nézd a méltóságteljes marokkói emirt, aki a harctéri sírásókat nézi, nézd azt az anyát, aki a fiát vesztette el… Látod-e, hogy mindnyájan egy irányba fordítják már tekintetüket, noha nem is sejtik, hogy mindnyájan egy irányba, az igazság uralma felé fordulnak, Isten uralma felé. Közösen, együttes erővel akarnak dolgozni, mert csak úgy lehet szolgálni Istent államban, városban és gazdasági életben egyaránt… Mindnyájan egyazon megváltás küszöbére jutottak, a közös emberi megváltás küszöbére, egyetlen igazságnak, egyetlen isteni akaratnak uralma alatt… Ez-e az a megváltás, melyet a te egyházad nyujt az embereknek?…

8. §.

– Most pedig, – mondta az angyal, – miután láttad, hogy ez a hit mint növekszik és mint árad szét az emberek szívében, miután láttad az aratásra érett sárga mezőket, – azt akarom, hogy lásd, mit cselekszenek a vallás hirdetői.

Az angyal mosolygott. Jelenvalósága láthatóbbá vált, a föld gömbje, a nap és csillagok elhomályosodtak és már kevésbbé voltak felérzékelhetők. A csend megszólalásra késztette a püspököt.

– E látomás fényében látom, hogy milyen parányi az én egyházam, – mondotta.

Tisztába akart jönni az angyallal és önmagával.

– Az egyház, melynek püspöke vagyok, csak része a mi nyomorúságos emberi küzködésünknek. Kicsiny és szánalmas, Isten országa eljövetelének előestéjén, de nagy, igen nagy, régi, hatalmas és tiszteletreméltó, ha magammal mérem össze. De legfőként emberi. Az én történetem az egyház történelme és az egyház történelme az enyém. Szinte azt hihetném, hogy én vagyok az egyház. A világ meglátta a világosságot, meglátták a sötétségben tévelygő emberek is. Meglátták ugyanúgy, mint ahogy én láttam Istent, de az egyház kezdett megfeledkezni és elmerült a másodrendű dolgokban. Akárcsak én… Az egyház akarta kifejezni az igazságot, de elveszett a teológia útvesztőjében. Rendet akart teremteni a világban és eladta magát Constantinusnak. Azok az emberek, akik a láthatatlan királyt vallották, visszariadtak szolgálatától. A legnagyobb szerencsétlenség volt, hogy a kereszténység eladta magát a császároknak és királyoknak. A mesternek azt az állítólagos mondást adták szájába, hogy adjuk meg a caesarnak, ami a caesaré és Istennek, ami Istené… Ki az a caesar, akinek meg kell osztoznia Istennel az emberek fölött? Ami a caesaré, nem lehet Istené. De Constantinus caesar ott ült a zsinat kellő közepén, körülötte voltak testőrei; a szegény fanatikusok, törvénycsinálók és rendszerezők aggodalmaskodóan szögezve rá szemüket, vitáztak, vitáztak a _homousion_ és a _homoiusion_ fölött. Eltorzították ábrázatukat, nagyon haragosaknak és lelkiismereteseknek igyekeztek feltűnni, hogy elrejtsék, mennyire félnek és milyen keveset tudnak és hogy nem merik felemelni kezüket a világbirodalom bitorlója ellen… És ettől a naptól kezdve a keresztény egyházak elkárhoztak és elvesztek. Megkötött egyházak lettek. Szolgaegyházak. Az én egyházam pedig kétszer is eladta magát, mert a nicaeai vétket azzal duplázta meg, hogy kiszolgáltatta magát Henriknek és Erzsébetnek, mikor a szentségek fölötti vitát színlelte. Igazában senki sem törődött többet az átlényegülés tanával, mint a régi árulók a személyes jelenlét tanával; a vita csak az árulás leplezésére szolgált.

A püspök az angyalhoz fordult, aki hallgatta.

– Mit tudsz mutatni egyházamban, amit nem ismerek? Miért kapjuk mi, anglikán püspökök püspöki székünket úgy, mint a bakák a kitüntetést? Viktória, az öreg német asszony, négy hónapig késlekedett kinevezésemmel… valami pletyka miatt… Mik vagyunk mi tulajdonképen?! Snape, akiből burhami püspök lett, mindig a prince consortot leste, mikor kilovagolt a Hyde Parkban és mélyen hajbókolt neki, azután gyorsan átsietett a parkon, hogy elérje, mikor visszatér. És ezt csinálta örökösen. Újra, meg újra… Ide sülyedtünk mi, a világosság hirdetői.

– Mindig megvetettem a nyomorúságos szolgalelket, – folytatta a püspök. – És itt vagyok én… Isten szólított, megmutatta világosságának tartalmát és mégis egy hónapig tétováztam. Ez az emberi szív titka, hogy tud vétkezni és vétkezik is a világosság ellen. Mi jogom van nekem, aki láttam a világosságot és mégis tévutakon bolyongtam, hogy más embereket megvessek? Azt kell hinnem, hogy valami agylágyulás tartott vissza az igazságtól…

– Az emberek kicsinyek. Még mindig oly kicsinyek, hogy nem tudják felfogni és megtartani Isten látomását. Ezért akarom újra látni Istent… De azt kell hinnem, hogy e nélkül a különös orvosság nélkül, amely úgy látszik, egyidőre felülemel a zűrzavaron és a köznapi személyes bonyodalmakon, nem lehetnék itt. Itt vagyok és szenvedélyesen szeretném megőrizni ezt a pillanatot és ezt a világosságot. Ha a sugallat megszűnik, vissza kell térnem otthonomba, megszokott helyemre, határolt viszonyaim közé. Az emberek kicsinysége! Az emberek feledékenysége. Tudni akarom a kötelességemet; tisztán akarom látni, olyan tisztán, hogy soha többé ne felejthessem el…

– Nézd ezt a világot, – mondotta a püspök a földgömb felé fordulva, – nézd, hogy mialatt kínai kereskedők, török katonák, iskolás diákok, norvég halászok, félig művelt ápolónők, búr farmerek Isten gondolatától vannak eltelve, mit cselekszenek, a nicaeai egyházak papjai.

Ezúttal a püspök sötét keze siklott végig az ezüst gömbön s most az angyal állt úgy mellette és hallgatta úgy őt, ahogy a mester áll a tanítványa mellett, aki kezdi tudni a leckéjét. A püspök ujja egy másodpercre egy bíborosnál állapodott meg, aki politikai cselszövésen törte a fejét, hogy miként idézhetne elő reakciót Franciaországban, majd egy pomerániai lelkészre mutatott, aki jól megművelt földjén sétált vasárnapi prédikációjával, fejében még az Anglia elleni kegyetlen gyűlölet visszhangjával. Azután egy mollah következett, aki a dzsihadot hirdette, akárcsak német pap lett volna, majd egy ágyban fekvő anglikán pap, aki a bűnhődős és megváltás nagy misszióján elmélkedett, amelynek helyre kell állítani a magas egyház tekintélyét, – anélkül, hogy valami különös bűn indokolta volna a bűnhődést és valami megváltás származhatott volna a tevékenységéből. A püspök keze keresve siklott fel és alá, de seholsem talált papot vagy vallásos szervezetet, aki vagy amely a hitnek ezt az új hajnalhasadását várta volna. Voltak ugyan köztük töprengők, de ezek is csak fogadalmuk korlátai között töprengtek. Mindenfelé csak az egyház volt, csak a dogma, a nemzet, a király, a tulajdon, a párt, de seholsem az igaz Isten volt az, akinek szolgálatában az ige hirdetői állottak. Mindenütt csak a közönséges, de független emberek voltak azok, akiknél Isten világossága felragyogott s mindenütt csak a dogma és a hivatásos egyházi emberek szervezetei voltak, akik Isten útjában állottak.

– Isten félretolja a papokat, – kiáltotta a püspök, – hogy elérje a közönséges embereket. Az egyházak nem szolgálják Istent, ember és Isten közé állottak, ők a barrikádok az embernek Istenhez vezető útjában.

A püspök keze most az érsek-prímást súrolta, aki palotájában épen most ült le reggelijéhez. A pompaszerető öreg ember violaszín talárt viselt, amely nagyon jól illett magas alakjához és püspöki gyűrűjét csókra nyujtotta vendégeinek, ami a reggeli üdvözlés megszokott formája volt az érsek-primásnál. A gyűrű-csókolás egyik legfáradságosabb napi munkája volt. Tőle hetven mérföldnyire, az öreg Likeman szabadalmazott Benger-tápszert reggelizett ágyában, levelei számára idézeteket keresett a görög testamentumból. És a princhesteri püspöki palota… Hálószobájának karosszékében érzéketlenül és mozdulatlanul ült Scrope püspök és öntudatlan állapotban Isten jöveteléről álmodozott…