Part 13

– Látom hiábavalóságomat. Látom ürességemet. De mitévő legyek? – kérdezte a püspök a homály felé fordulva, mely ismét beburkolta az angyalt. – A tegnapi kötelékek kötnek holnapra is. Ez az én világom. Ezért vagyok és ebben élek. Merre van szabadulásom útja? Hogyan fordulhatok el ezektől a szokásoktól és kötelékektől, hogy az egy igaz Istent szolgáljam? Ha látom magamat, megértem a többiek helyzetét. Mi papok és igehirdetők valamennyien hálóban vagyunk. Istent akarom szolgálni. Mondani könnyű! De _hogyan_ kell szolgálnom Istent? Hogyan kell elősegítenem a jövetelét és hogyan lehetek jövetelének részese?

Arra kezdett eszmélni, hogy ismét magába tér vissza s hogy az ezüstös gömbnek és csillagos űrnek látomása ismét beleolvad a nemlétbe.

Küzködött a visszatérés ellen. Érezte, hogy kérdésére még nem kapott választ. Hirtelen a felesége arca jelent meg előtte és megérezte, hogy ez az arc az ő személye és a megoldás közé áll.

… Mit keres itt a felesége?

9. §.

Úgy tetszett neki, hogy a nagy angyal még mindig a közelben van. Fölötte a tér végtelensége volt ugyan, de a püspök mégis arra kezdett eszmélni, hogy princhesteri palotája hálószobájának karosszékében ül. Ott volt és mégsem volt ott. Úgy tetszett, mintha két különálló és mégis rokon énje volna s az egyik figyelné a másikat. A második a körülötte levő dolgok tudatára kezdett ébredezni, míg az első amannak mozdulatait nézte és tőle teljesen különváltan hallgatta, amit mondott. A második én Lady Ellához fordulva mondotta:

– Mondom neked, Isten lesz eljövendő, hogy kormányozza a világot. El kell hagynunk az egyházat.

Közvetlenül a püspök mellett ült Lady Ella, olyan arckifejezéssel, mely ijedelmet és határozottságot árult el. A másik oldalon egy kis asztalkán volt a tálca a reggelivel. Már nem a püspök figyelte a körülötte levő dolgokat, hanem őt figyelték.

Mikor a püspök megszólalt, Lady Ella hajolt melléje. Urának megdöbbentő kijelentésével küzködött és igyekezett elűzni gondolatait.

– Edward, – mondotta, – te valami orvosságot szedtél…

A püspök oldalt fordult, hogy éjjeli szekrényén megpillantsa a kis üvegcsét. Már nem volt ott. Lady Ella tartotta a kezében.

– Dunk egészen megrémülve jött hozzám. Azt mondta, hogy eszméleten kívül vagy és nehezen lélekzel. Ide rohantam. Láttam, hogy mi történt. Azt mondtam neki, hogy senkinek se szóljon, hanem hozza fel a reggelidet. A többi cselédséget eltávolítottam és itt várakoztam melletted… Dunk, azt hiszem, megbízható… Mormogtál és ide-oda mozgattad a fejedet…

A püspök kábultságot érzett. Úgy érezte, hogy Isten közvetlen közelben van.

– Nem tudtam kötelességemet, – szólalt meg újból. – De most nagyon közel vagyok Istenhez.

Feleségének vállára tette a kezét.

– Tudd meg, Ella, hogy ő nagyon közel van hozzánk…

Az asszony zavartan nézett rá.

A püspök felegyenesedett székében.

– Néhány hónap előtt új erők kezdtek működni lelkemben. Különös kétségek és még különösebb megismerések támadtak meg. A régi egyház nem egyéb üres maszknál. Isten nem lakozik benne.

– Edward, – kiáltotta az asszony, – miket beszélsz?

– Haboztam, hogy megmondjam-e ezt neked. Most látom, hogy mindent meg kell mondanom. Az egyházunk tartalom nélküli hüvely. Olyan, mint az üres kígyóbőr. Isten már nincsen benne.

Az asszony talpraugrott. Annyira megrémült attól, amit hallott, hogy visszarettent és a székét hátrataszította.

– Te _megőrültél_! – kiáltotta.

A püspök elcsodálkozott felesége ijedelmén. Ő is felállt.

– Biztosíthatlak, drágám, – mondotta, – hogy nem őrültem meg. Elő kellett volna készítenem téged, beismerem…

Az asszony megborzadva nézett rá. Azután az üvegcsére esett a tekintete, melyet még kezében szorongatott.

– Oh! – kiáltotta s az ablakhoz sietve, kiürítette a kis üveg tartalmát.

A püspök csak akkor látta, hogy mit cselekszik, mikor már késő volt, hogy megakadályozza.

– Mit csinálsz?! – kiáltotta és odaugorva megragadta felesége csuklóját. Az üveg kiesett az asszony fehér ujjai közül és a kemény burkolatú kerti úton ezer darabra tört.

– Drágám, – mondotta, – te nem érted…

Szemben állottak egymással. A püspök magyarázólag folytatta:

– Idegerősítő volt. Beteg voltam. Szükségem volt rá.

– Méreg volt, – felelte az asszony. – Istenkáromlás volt, amit beszéltél.

A püspök elengedte felesége karját és a szoba közepéig ment. Ott megfordult és ismét szembenézett az asszonnyal.

– Nem volt istenkáromlás… Csak nem kellett volna téged megijesztenem és meglepnem… El akarom mondani neked a változásokat, melyek lelkemben végbementek.

– _Most_ semmit sem akarok hallani, – jelentette ki az asszony. – Mindaddig nem, míg jobban nem leszel. Míg ezek az agyrémek…

Egyszerre egészen más hangnembe csapott át:

– Edward, hogy tehettél ilyent? Miért titkolóztál előttem? Tudtam, hogy álmatlanságban szenvedsz, de mindent megtettem volna, hogy segítsek rajtad. Szerettem volna… akartam rajtad segíteni… mindenáron. Az egész életem a tiéd… Hát volt valami értelme, hogy titkolóztál előttem?

Kezét az ura vállára tette és úgy kérdezte:

– Edward, hajlandó vagy megtenni valamit a kedvemért? Megpróbálod, hogy egyél valamit? Itt maradsz? Majd én lemegyek Whipphamhoz és minden sürgős dolgot elintéztetek vele. Talán, ha kipihened magadat… A délutáni konfirmációig nincsen halaszthatatlan dolgod… Nem értem, hogy mi történhetett veled? Néha sejtettem, hogy valami történik… De erről majd beszélhetünk. Most az a fontos, hogy mások meg ne tudják és senki se lásson meg semmit… Képzeld el, hogy a _Fehér holló_ értesülne róla… Könyörgöm neked. Maradj itt, én majd elküldök az orvosért, aki Miriamot is kezelte.

– Nincs szükségem orvosra, – mondta a püspök.

– De igenis, szükséged van rá.

– De nem akarom…

Miután Lady Ella az orvost illetőleg engedett, a püspök magatartása azt mutatta, hogy némi zavaros, de erőtlen ellenkezés után belenyugodott intézkedéseibe…

10. §.

A nap további folyamán, mindaddig, míg csak a székesegyházba nem indult, egy percre nem hagyta el a püspököt az a furcsa érzése, hogy egy időben egyszerre két helyen van. Az angyal mellett, a nagy űrben, a csillagok között állt s ugyanakkor visszatért mindennapi életébe. Princhesteri palotájában tartózkodott, hálószobájában pihent és feleségével beszélgetett, majd pedig földszinti dolgozószobájába ment és rendes napi munkájához fogott.

Legfőbb törekvése az volt, hogy a délutáni két konfirmációs beszédével elkészüljön. Átfutotta jegyzeteit, félretolta őket és egy ideig mélyen elmerült gondolataiba. Eszébe jutottak Likeman levelének görög idézetei, melyek most valami különös jelentőséget látszottak ölteni. Önmagában ismételte a szavakat: «_Epitelesei, Epiphausei_».

Elővette kis testamentumát, hogy utánanézzen az idézeteknek. Az első, amely Filippibeliekhez írott levélből való volt, a régi szöveg szerint hangzott: «Aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi». A másik fordításban így hangzott: «Megvilágosodik néked a Krisztus». A püspöknek nem tetszett ez a szövegezés és az új fordítást vette elő, amelyben az «elvégezi» a «végre is hajtja», a «megvilágosodik néked» pedig «világosságot áraszt reád» kifejezéssel volt helyettesítve. Egy ideig ezeken gondolkozott.

Azután a beszédek kezdték foglalkoztatni, miközben az idézetek teljesen elvesztették jelentőségüket. Gyorsan írni kezdett, de miközben írt, úgy érezte, hogy az angyal a jobbjánál áll és helyesli, amit ír. Voltak pillanatok, mikor úgy tetszett neki, hogy teljesen az angyal irányítása szerint dolgozik. Azt kérdezte magától, hogy ez az automatikus lelki munka nem ugyanaz-e, mint amit az emberek «sugallat» néven ismernek?

11. §.

A püspök mindig nagyon érzékeny volt a páthosznak ama forrása iránt, mely az ifjúság látásában rejlik. Évekkel azelőtt, mikor feleségével együtt járt Firenzében, majdnem könnyekig meghatotta őt az üde arcú Tóbiás képe, aki Botticelli festményén az angyal mellett halad. Ezuttal is hirtelen és ellenőrizhetetlen módon ugyanaz az érzés ébredt fel benne, mikor meglátta előtte levő fiatal gyülekezetet, a noefiták sorát, akik eljöttek, hogy nyilvánosan tanuságot tegyenek Istenről. A háború a tragédia árnyékát vetette az egész ifjúságra. A háború előtt sokan irígykedtünk a fiatalságra és nagyon is biztosak voltunk boldogságának tudatában. A háborúban mindez megváltozott. Félelem és bizonyos gyengéd aggodalom vegyült minden gyermek felé fordított tekintetünkbe. Egyetlen serdülő legényke sem mehetett el mellettünk az utcán, aki olyan megpróbáltatásnak, sanyarúságnak és veszedelemnek ne lehetne kitéve, mint aminőt a régi hősök sohasem ismertek. A vállveregetés, a korral járó kicsinylő leereszkedés eltűnt a világból. Félelmetes nézni a mai ifjúságot.

Mialatt a rektor a konfirmációs szertartás bevezető sorait olvasta, a püspök a gyermekek arcát vizsgálgatta. Milyen közvetlenek voltak és milyen ártatlanok! Néhányan kissé kipirultak a nagy alkalom izgatottságától, mások kissé halványak voltak. De mind egyformán gyengédek, körvonalaikban lágyak, megjelenésükben és színükben üdék és bájosak. Valamennyiüknek oly lágyan hivő szájuk volt. Egyesek oldalról egymást nézegették, mások feszült figyelemmel ügyeltek. A sarokszéken ülő, jó megjelenésű fiú tekintete úgy hatott a püspökre, mintha különös dacosságot árult volna el. Felegyenesedve ült, tekintetéből fájdalom tükröződött, ajkát keserűen összeszorította. A püspöknek pedig megint úgy tetszett, mintha az angyal állana mellette és magyarázatokat nyujtana neki.

– Ez a fiú, – vélte a püspök, – csak azért van itt, mert nem térhetett ki az elől, hogy eljöjjön. Kibúvókat keresett, de az anyja sírt. Mi egyebet tehetett volna? Íme, az egyház manapság a fiúk lelkét sem tudja lekötni.

A rektor a szertartás bevezető részének végéhez érkezett:

– «Amit pedig saját hitvallásukkal megerősítenek ez alkalommal, igyekezzenek mindenkor hívségesen teljesíteni.»

– Akárcsak egy ügyes ügyvéd szögezne le valami kijelentést, – gondolta magában a püspök, azután felállt, kisímította a kezében tartott kis papírt, előrehajolt és megkezdte első beszédét.

Napjainkban nagyon kevéssé orthodox hangzású dolgokat lehet mondani anglikán szószékekről, anélkül, hogy ellentmondásra találnának. A templomi gyülekezeteknél nincs szokásban az éber és dogma szerinti bírálat. Így volt lehetséges, hogy a püspök minden akadály, vagy zavar nélkül mondhatta el azt, ami alább következik. Az egyetlen ellenkezés, amely beszéde folyamán hangzott, belsejében támadt abból az álomszerű ellentétből, amely a hely és az alkalom közt s azok között volt, amiket elmondott.

– Minden szertartás, – kezdte a püspök, – elavul. Minden szertartást már kezdettől fogva olyan dolgok árnyékolnak be, melyek értékükben alatta maradnak a szándéknak. Ti, gyermekeim, akik ma e viharokat látott régi épületben a régi dicsőségek s Isten rejtélye elfelejtett, vagy elhagyott elméleteinek szimbolumai alatt összegyűltetek, ti bizonyára különbséget fogtok majd tenni lelketekben a között, ami lényeges és ami lényegtelen, és zavaró, mikor magatokat felajánljátok Istennek, mindnyájunk urának és királyának. Mert ma az a célotok, hogy Istennek ajánljátok fel magatokat. Ez a lélek idejének eljövetele, mikor felszabadúltok a gyermeki függőség alól, melyben tanítóitok, a betanult kifejezések, az útmutatás és megszokás iránt voltatok. Ez az idő, mikor szemeteket egyenesen az Úrra szögezitek. Mikor ezt teszitek, a nagy testvériség mellett tesztek vallomást, a nagy testvériség mellett, mely az egész földet körülövezi, mely minden népre, nemzetre és országra kiterjed, amely Isten szellemét akarja belevinni a világ ügyeibe és az ő királyi trónját akarja felépíteni nemcsak a ti egyéni életetekben, hanem az egész emberiségben is, a manapság koronát és jogart viselő felemelkedettek, bitorlók, véletlenek és esztelenségek helyébe.

Szünetet tartott, amely alatt hallotta azt a bizonyos kis mozgást, ami ahhoz hasonlított, mintha az előtte levő gyülekezet felegyenesedni igyekezett volna ültében. Ez az a bizonyos mozgás, mely ösztökélő és megnyugtató hatással van a gyakorlott templomi szónokokra.

– Ez a lényege, kedves gyermekeim, a ma reátok váró komoly feladatnak, aminthogy ez a valóságos és gyakorlati célja minden igaz vallásnak. Ez a _sacramentum_, ez a ti katonai hűségeskütök. Köszöntitek és hűséget fogadtok Isten eljövendő országának. Erre akarom irányozni lelketeket, sok mindennek kizárásával, amiről nagyon jól tudom, hogy ez ünnepélyes szertartásra való előkészítésetek során szűkkeblű és szektárius volt. Isten olyan, mint a drágakő a kavicsok között. El kell dobnotok a kavicsokat magatoktól. Az emberi léleknek legfőbb diadala, mely mindent bekoronáz, az egyszerűség; Istennek legfőbb jelentősége egységében és egyetemességében rejlik. Isten, akinek köszöntésére ma összegyűltetek, a zsidóknak és egyúttal a pogányoknak istene. Az izlámnak az istene, a Brahmo Somajnak istene és számtalan tiszta életű hitetlennek is ismeretlen istene. Nem a burkolt teológiai rendszerek és megmagyarázhatatlan dogmák istene, mellyel tanítóitok teletömték fejeteket. Azt akarom agyatokba vésni, hogy mikor ittatok az italból, ne annak a kicsorbult régi ivóedénynek adózzatok őt meg nem illető tisztelettel, melyben ajkatokhoz emeltétek. Nem teljesíteném kötelességemet, ha mindazt, amit gondolok, nem tárnám fel teljes nyíltsággal előttetek.

A püspök úgy látta, mintha az a fiú, akinek arca az imént még dacot árult el, meglepő érdeklődéssel szögezné rá a szemét. A püspök előrehajolt az emelvény fölé és olyan ember meggyőző hangján beszélt, aki sokkal világosabb dolgokról beszél, semhogy fárasztó érvekre volna szüksége.

– A vallás, szárnyaló és teremtő lelkületű emberek közvetítésével mindig Istentől jött, de mindig nagyon gyorsan tevékeny és konzervatív emberek hatalmába került. Az utóbbiak, – természetüknél fogva szűkösek, aggodalmaskodók és gyanakvók, – minden korban úgy akarták megőrizni a vallás értékes adományát, hogy formulák és vallomástételek börtönébe zárták. Mikor meghatározásokat követelnek tőletek, ezt sohase felejtsétek el, mert ez olyan, mintha légmentesen lepecsételt dobozban akarnátok megőrizni a tenger üde fuvallatát. Ezek az emberek pontos megállapításokban és tekergő magyarázatokban keresték Isten egyszerű igazságát, írásba akarták foglalni Istent, okmányokba foglalni, leszögezni, bebalzsamozni az élő hitet, mintha attól féltek volna, hogy különben megromlik. Így aztán elvesztették Istent, jelentéktelen dolgok miatt; véget nem érő nézeteltérésekbe, vitákba, erőszakosságokba és sötétségbe zuhantak és megosztották a vallást egyik és másik hitvallás és tanító között. «A legjobbnak megromlása a legrosszabb», – mondta Aristoteles s a világ nagy vallásait, különösen a mi kereszténységünket nagyon elhomályosították, megosztották és megbomlasztották a hittel üzérkedők és a szektáriusok zavaros gondolatai és hamis rendszerei. A hazugság nem oly gonosz, mint a félig eltorzított igazság. Az eretnekség nem lehet oly kártékony, mint a szűkkeblű orthodoxia. Minden vallásos testület magában hordozza a túlzott állítás veszedelmét, mely tévesen állít és a túlzott nyomatékot, mely széttagol és megtéveszt. Óvakodjatok ettől a veszedelemtől. Ne higyjétek, hogy mert ma ez ódonan szép épületben összegyűltetek és mert én állok itt egy különös megalkuvás különös köntösében és, mert a színes üvegeken és faragott köveken sok hiú vitatkozás jelvényeit látjátok, elzárhatjátok magatokat és eltávolodhattok a hit nagy világától, a katholikusok, izlamiták, brahmanisták, buddhisták világától, amely Urunk, Istenünk közeli eljövetelének tudatára kezd ébredezni. Az egész világ reátok váró testvériségébe léptek be és nem hagyhatjátok el soha. Ez a hely, a ti templomotok, ne zárkózottság, ne sánc, hanem kapu legyen számotokra.

… A példák egész sorát idézhetném nektek, annak bizonyítására, hogy ez az egyszerű egyetemlegesség volt Krisztus tanítása is. De elég, ha azt juttatom eszetekbe, hogy Mária, aki egyszerűen az Úrhoz ment, volt az, aki megdicsértetett, nem pedig Márta, akit mindenféle dolgok kötöttek le. Tanuljatok hitet Máriától, nem pedig magyarázatokat a Mártáktól. Tegyetek le a tudatlan mult képzelődéseiről. A dogma betetőzése nem adatott meg a véges embereknek. Szenteljétek magatokat Istennek. Nem az egyházaknak és szokásoknak, hanem Istennek. Egyszerűen Istennek. Ő a vallás első és utolsó betűje. Ő az alfa és az omega. _Epitelesei_; ő az, aki a megkezdett jó munkát bevégezi.

A püspök beszédes hallgatás közepette fejezte be prédikációját, mely után megkezdte a kérdések feltevését.

– Akarjátok-e itt, Isten és e gyülekezet jelenlétében megújítani azt az ünnepélyes igéretet és fogadalmat, mely a keresztségnél tétetett helyettetek? Akartok-e hitet és tanuságot tenni saját személyetekben és kötelezitek-e magatokat, hogy…

A püspök egy pillanatra megállt. A következő szavak ezek lettek volna: «valljátok és cselekszitek mindazt, amit keresztszülőitek akkor vállaltak helyettetek?» Nem tudta azonosítani magát ezekkel a szavakkal, hanem így folytatta:

– … hogy hű szolgái lesztek az egy Istennek, az egész emberiség urának?

Egy pillanatig mélységes csend uralkodott a székesegyházban, mígnem egy hang, egy fiú hangja adta meg az elszigetelt választ:

– Akarom.

A püspök folytatta:

– Az Úrnak neve legyen segítségünkre.

A gyülekezet az imakönyvekbe pillantva, bizonytalanul felelt:

– Aki teremtette a mennyet és földet.

Ismét a püspök szólalt meg:

– Áldassék az Úr neve.

A gyülekezet visszatérő bizalommal mondta rá a refrént:

– Ma és mindörökkön örökké…

12. §.

Második beszéde előtt a püspöknek még a _Veni Creator Spiritus_-t kellett végig hallgatnia elangolosított formájában. Ez az ének a legborzasztóbb himnusznak tűnt fel előtte. Hibái hihetetlenül túlozva jelentek meg túlérzékeny lelke előtt. Az angol átformálás úgy hatott rá, mintha valami torzképlet, a himnuszok Charlie Chaplinja lett volna. Az egész ének tétovázó, nyelvtanilag agyon van gyötörve és egy bonyolódott dogma képtelenségeibe keveredik bele. A nagy angyal mozdulatlanul és irónikusan állt a püspök mellett, mialatt a gyülekezet énekelt.

– Ez a _te_ egyházad!

– Véget kell vetnünk ezeknek a dolgoknak, – suttogta a püspök. – Véget kell vetnünk, örökre.

Az éneklők arcára tekintett és úgy érezte, hogy semmi sem sürgősebb, minthogy a himnusz felekezetieskedő dogmatizmusát Isten világosságának egyszerű látomásával helyettesítse…

Kezét a szószék korlátjára támaszkodva emelkedett fel, hogy szándékát végrehajtsa. Mialatt így nekikészült, második beszédének elkészített anyaga forgott elméjében. A következő imádságot és formulát nehézség nélkül olvasta fel s így jutott el második beszédéhez. Beszédének első része magyarázó jellegű volt.

– Mikor az imént hozzátok beszéltem, – kezdte el, – akaratlanul is egy görög szót használtam: _epitelesei_. Egy barátom írta hozzám intézett levelében egy másik szóval egyetemben, melyet szintén idézni akarok. Ez a levél nagyon erősen érintette azokat a dolgokat, melyeket nektek mondani akarok s így a két szó erősen megmaradt emlékezetemben. Az első a filippibeliekhez intézett levélből van véve s azt jelenti: «Ő, aki elkezdette a munkát, elvégezi», a másik, amely most lebeg előttem az efezusiakhoz írott levélből van véve s így hangzik: _epiphausei_, vagy hogy teljes legyek: epiphausei _soi ho Christos_, ami annyit jelent: «Krisztus világosságot áraszt reád». Ez a mondás nagyon erősen él lelkemben, mert azt hiszem, hogy erre a világra, amely nemrégiben még oly távol látszott esni Istentől, nemsokára soha nem látott hajnal derűl. Isten közel van hozzánk.

A ti kiváltságotok, a ti rettentő és súlyos terhetek, hogy egy közömbös kornak, a hamis királyság, hamis szabadság, elernyedés, mentegetődzés, kapzsiság, tékozlás, csalárdság és sötét készülődés korának legvégén, közvetlenül az összeomlás előtt születtetek. A ti életetek ez új korszak hajnalhasadásakor szökken virágba. Ti nem lehettek többé közömbösek. Hideg és sötétség, a kohó emésztő heve van előttetek. Olyan végletek között fogtok élni, aminőket gyermekkorotok nem ismert. Akármi történjék is, nálatok és a ti generációtoknál nincs meg a lagymatag életnek lehetősége. Országunk háborút visel. Az emberiség fele háborút visel. Halál és pusztulás tipor végig a világon. Milliószámra mennek tönkre és hullanak el az emberek. Az élelmiszer fogyóban van és hiányzik. A felhalmozott anyagi erőforrások pusztulnak, az emberiségnek összegyüjtött jóléte veszendőben és még mindig nincsen kilátás a méreteiben rettenetes és borzalmas mérkőzés befejezésére. Miért is keletkezett ez a harc? Mi tette lehetségessé? Azért keletkezett, mert az emberek megfeledkeztek Istenről. Lehetségessé vált, mert faragott képeket imádtak, mert fajok és birodalmak ábrándjai után szaladtak és mert megengedték, hogy korlátolt fejedelmek és bitorló királyok vezessék és félrevezessék őket. Lelkük elfordult Istentől, aki pedig egyedül képes csak kormányozni az egész emberiséget s az előző napok csalóka csillogásából és őrültségeiből belezuhantak a jelen napok sötétségébe és gyötrelmébe. És mindaddig e sötétségben és gyötrelemben maradnak, míg csak a nagy király felé nem fordulnak, aki eljövendő lesz, hogy kormányozza őket. E gyötrelmek közt maradnak, míg csak Isten haragjának kardja el nem söpri hamis vezéreiket és elnyomóikat és míg Isten igazsága és Istennek az emberiség közületei fölött emelkedő királysága békét nem hoz az egész világra. Ez a militáns és eljövendő Isten, ez az örökkévaló vezér, ez a halhatatlan törvényhozó az, akinek ma felajánljátok magatokat.

Mert most lesz ő igazán eljövendő. Közeleg felénk. Láttam őt keleten és nyugaton, lelkében, szívében és akaratában az embereknek, akik úgy fordultak feléje, mint ahogy a mágneses tű fordul észak felé. Most is, mikor hozzátok beszélek, Isten mindnyájunk fölött van, hogy felajánlásunkat elfogadja…

… Miközben ezeket mondotta, a székesegyház hosszú hajója megfakult boltozatának árnyai, a sötétbarna kórus aranyozott orgonája, az ülő alakok sorai úgy tűntek fel előtte, mint valami könnyű és áttetsző függönyre festett kép. A püspöknek megint úgy tetszett, mintha tisztán látná Istent. Ismét ragyogó fényesség áradt szét körülötte s megnyilvánult előtte az emberek szivének és lelkének szépséges és csodás meghódítása.

Felemelte kezét és Istenhez kiáltott. Olyan mély meghatottsággal és olyan parancsoló komolysággal kiáltott, hogy a jelenlevők közül többen hirtelen felfelé irányozták a tekintetüket, hogy lássák az alakot, akire néz s akihez beszél. A gyermekek meg voltak győződve a harcos, fegyveres és ragyogó isteni lény jelenlétéről…

– Óh, Istenünk, vezérünk, urunk és legbensőbb barátunk, – imádkozott a püspök, – bocsásd meg tökéletlenségünket és kicsinyes indító okainkat. Végy pártfogásodba és azonosíts bennünket a te nagy céloddal. Fogadd el szolgálatainkat és ne taszíts el magadtól bennünket. Tégy a te országod szolgáivá, használd életünket hódító harcodban és hozz békét és egységet a világra. Kicsiny és erőtlen teremtmények vagyunk. Erőtlen a szavunk és még erőtlenebb a cselekvésünk, mindazonáltal sugározd ránk a te fényességedet és nem lesz egy is közöttünk, aki ne lángolna fel a te tüzedre és aki ne üdvözülne a te kegyelmedben. Tégy a te célodnak részeseivé, Istenünk. Jöjjön el a te országod a mi szívünkbe és e világra egyaránt.

Elhallgatott és pár pillanatig mozdulatlanul állt, kitárt karokkal és felfelé fordított tekintettel…

Az aranyos köd, amely agyában kavargott és örvénylett, ritkulni kezdett, Isten közvetlen jelenlétének érzése elhalványodott és távolodott. Ráeszmélt a székesegyház szószékére, amelyen oly különös testtartással állt és az alant csodálkozó gyülekezetre. Kezét maga elé ejtette. Tekintete az előtte levő könyvre esett, megfogta két sarkát és nem törődve a megszokott renddel és gyakorlattal, olvasta belőle az áldást, miközben akaratlanul megváltoztatta a szavakat:

– Istennek áldása, aki Atya, Fiú és Szentlélek s ma is királya az egész emberiségnek, legyen rajtatok és maradjon veletek mindörökké. _Amen!_