Part 8

Egy egyenruhát viselő ember haladt el mellette s a püspöknek úgy rémlett, mintha nagyon különös szemekkel mérte volna őt végig. A következő járókelőket, akik mellette elmentek, néhány divatosan öltözött fiatalembert, egy uszkárt vezető hölgyet, egy fűszeres inast, aki kosarat vitt a karján, viszont ő mérte végig sanda és bizalmatlankodó tekintettel, de egyik sem látszott rajta valami különöset észrevenni. Azután egy autótaxi soffőrjén akadt meg a tekintete és megint kétkedni kezdett önmagában.

Az az érzése volt, mintha az orvosszer hatása dagály módjára növekednék. Úgy tetszett, mintha betöltené egész testét és szétáradna benne, noha már egészen telítettnek érezte magát. Négy esztendei tespedés után és petyhüdtség után nagyon jól esett ez a duzzadó érzés, de túláradóbb módon jelentkezett, mint bármikor azelőtt. Pillanatnyilag semmi sem _látszott_, de úgy tetszett, mintha tagjai megdagadtak és emelkedtek volna… Szinte vigyáznia kellett, hogy ne kezdjen el lebegni.

Mégis nehezére esett, hogy a lebegést teljesen elrejtse a járókelők előtt. Egyébként teljesen bizonyos volt a körülötte levő dolgok rendjében és biztos volt benne, hogy Isten vele van. Amit látott, nem lehetett puszta képzelődés; hiszen a szeme nyílásán át látta az illúziók és látszatok világát. A világ, amely sürögve rohant pillanatnyi érdekű dolgai után és amely nem törődött az örökkévaló dolgokkal, melyek őt röviddel azelőtt még annyira foglalkoztatták, mindenesetre nála sokkal halandóbb volt.

Ismét egy egyenruhába öltözött ember haladt el előtte.

Most látta először a háborút valami mérhető jelenségnek, amelynek van eleje és vége és csekélyebb jelentőségű a halhatatlan emberi léleknél. Azelőtt nagyon nyomasztó hatással volt rá a háború. Látta, hogy nyomasztó hatással van az utcán járó összes emberekre is. Meg akart mondani nekik mindent. Meg akarta mondani nekik, hogy minden jóra fordul s hogy legyenek jó hangulattal. Vágyat érzett, hogy megáldja őket. Kezét az áldás mozdulatára emelte. Nagyon nehezére esett, hogy uralkodjék önmagán.

Egész úton lefelé a Berkeley Squareig a püspök teljes erejével küzködött önmagával. Meg akarta fegyelmezni és korlátok közé akarta szorítani önmagát. Lépés közben úgy érezte, hogy nagyon magasra emeli a lábát és nem érteti tökéletesen a földre. Mintha légpárnákon járna.

A nagyságnak és a dolgok áttetszőségének érzete egyre növekedett. Túlzott kitérésekkel kerülte el a járókelőkkel való összeütközést. Közben úgy érezte, hogy figyelmét mindinkább magára vonja valami, ami túlesik a látható dolgok fátyolán. A Piccadillyre érkezett, de a Piccadilly is nagyon parányinak tűnt fel előtte, aki most érezte Isten jelenlétét.

Érezte, hogy Isten jelen van, bár nem tudta meglátni. Ugyanakkor itt is volt, ebben az átmeneti jellegű világban, amelyben fel-alá siettek az emberek, akik másokat közveszélyes módon bökdöstek oldalba hónuk alá szorított esernyőjükkel, rohanó emberek, rendőrök, vöröskeresztes gyüjtőperselyeket csörgető fiatal asszonyok, előkelően öltözött sétálók, munkakerülők. Mesterségesen elterelték az emberek gondolatait Istenről.

A püspök Prince előtt ment át az út tulsó oldalára és miközben felesleges módon ugrott el egy omnibusz elől, egy autótaxi majdnem elgázolta.

A gyalogjáró szélén megállt, hogy összeszedje magát. A megmenekülés érzése, ahogy az emberek mondani szokták, magához térítette.

Mitévő legyen most? Nyilvánvalóan az opalizáló folyadék túlságosan erős volt számára. Nem kellett volna meginnia. Hallgatnia kellett volna a belső ellenkezés szavára. Megértette, hogy nincs olyan állapotban, hogy az utcán járhasson. Elvesztette – mi is volt Dale kifejezése? – elvesztette a valóság iránti érzékét. Mitévő legyen? Nyugtalan volt, de nem félt. Gondolatai épen úgy megduzzadtak, mint testi szervezete és dübörögve lüktettek agyában. Mitévő legyen?

Brighton-Pomfreynek nem lett volna szabad ilyen vadtekintetű kísérletezőre bízni betegeit.

Vagy nem különös-e, hogy egy mérsékletben és emberek tiszteletében eltöltött élet után, most itt áll a Piccadilly gyalogjárójának szélén – _részegen!_

Eszébe jutott, hogy nincs messze az Athenaeumtól s ha valahol, ott bizonyára kipihenheti magát, hogy tiszta öntudatát visszanyerje.

A látott dolgok összesége mögött, a magas házak és a nyüzsgő tömeg mögött a hatalmas és ragyogó ür érzése, a csodának és a jelenlétnek érzése lebegett, de nem engedheti, hogy ez megint elhatalmasodjék rajta! Máris túlságosan rabja lett neki. Megnyugtatásul sutogva ismételgette magában:

– A Piccadillyn vagyok.

Ha uralkodni tud magán, úgy érezte, eljuthat az Athenaeumig, mielőtt… mielőtt ismét bármi történnék vele.

Magában mormogta, hogy mit kell csinálnia:

– Egyenesen a gyalogjáró mentén… A Piccadilly Circusnál jobbra. Onnét lassan felfelé… Lebegés nélkül… Junior Army and Navy Stores… Azután a könyvkereskedő…

Egyszerre azt érezte, hogy nem biztos a saját nevében és ismételni kezdte:

– Edward Princhester… Edward Scrope, Princhester püspöke.

Közben pedig belső hangok mondogatták:

– Istennek országába jutottál. Isten van veled. A tér és idő csak illuzióink és álomlátásaink szüleménye. Most is Isten van veled.

6. §.

Az Athenaeum portása látta belépni a püspököt. Nagyon jó színben volt, az arca ki volt pirulva, de nagyon különös volt a kifejezése. Kék szeme tágra nyílt és szokatlanul révetegnek és feltűnően kéknek tetszett.

Az étterem felé haladt, habozott, megnézte a kifüggesztett híreket, nem tudta, hogy bemenjen-e a dohányzóba, lassan felment a lépcsőn és elhaladva az aranyozott nagy angyal mellett, a társalgó felé tartott.

A társalgóban csak Sir James Mouncet találta, aki szíve szerint szerette Sir Walter Scott regényeit és kimerítően ismerte az angol irodalom e hatalmas alakja életének minden részletét. Azt beszélték róla, hogy iránta való lelkesedésből még a beszéde is skót tájszólás szerint alakult át. Rendes körülmények között elég volt csak érdeklődést mutatni nála, hogy legalább egy órát beszéljen hőséről. Ezuttal a Bradshawt tanulmányozta.

A püspök a kétségbeesés ösztönével csapott le rája. Érezte, hogyha Mounce elhagyná, nem volna semmi, ami a mindennapi élethez kapcsolja.

– Sir James, – mondotta, – a napokban nem tudtuk eldönteni azt a kérdést, hogy mikor jelent meg a _Waverley_-nek első nyilvános előfizetési felhívása.

Hm, – mondta Sir James, – nagyon szívesen beszélném meg önnel ezt a kérdést. Valóban nagyon szívesen. A dolog azonban nagyrészt attól függ, hogy mit értünk a «nyilvános» kifejezés alatt. Most azonban…

Valamit beszélt, hogy estére Birminghamban kell lennie és hogy el kell érnie a vonatot. Nem szívesen ugyan, de haladéktalanul ott hagyta kinálkozó hallgatóját, de megigérte, hogy a legközelebbi alkalommal, ha a klubban ismét találkoznak, «kimerítően» visszatér a kérdésre.

Az ajtó bezárult mögötte. A püspök magára maradt. A földöntúli világ fényessége árasztotta el. Körülötte az összes tárgyak nagyon összezsugorodtak és a körvonalak határozatlanokká váltak.

A püspök úgy látta, hogy nem tehet egyebet, minthogy visszavonul e babaház könyvtárának egyik csendes szögletébe és parányi testét megpihenteti a miniatür karosszékek egyikében. Azután ha el is veszti eszméletét, vagy ha öntudatlanságszerű állapota tejes öntudatlanságba megy is át… egy püspök, aki az Athenaeum könyvtárszobájának karosszékében szundikálni látszik, egyáltalán nem kelthet feltűnést.

Eszébe jutott, hogy nagyon megfelelő elrejtett zug volna az északi könyvtárszoba, ahol Croker szobra áll. Ott az ember akárhányszor teljesen egyedül lehet… A szoba üres volt s a püspök a Pall Mallra néző ablakhoz lépett, helyet foglalt az íróasztal előtt álló kényelmetlen kis karosszékek egyikében, háttal Benevenuto Cellininek.

Mikor leült, hárfa húrjához hasonló zengéssel megpattant valami az agyában.

7. §.

A püspök a megkönnyebbülés mélységes sóhajtásával érezte, hogy a földi világ eltűnik körülötte.

Ragyogó fényesség vette körül.

Azt érezte, hogy valami térségen van, amelyen azonban nincsenek épületek, fák vagy határozott körvonalú dolgok. Halványan, inkább csak sejteni lehetett távoli halmokat, lába alatt parányi drágakőszerű virágok csillogtak s az istenség és végtelen béke érzése árasztotta el egész lényét. Közben benyomásai tisztúltak. Úgy tetszett neki, mintha mezítláb volna. Nem volt többé püspök és nem volt püspök módjára öltözve. A földi világgal együtt ez is eltűnt. Egy csillagalakú kőlapon ült.

Érezte, hogy ezen a helyen kell megtalálnia Istent.

A gondolatokat nem tudta elválasztani a szavaktól. Úgy tetszett neki, mintha a lelkében beszélne.

– Őrült voltam, el voltam kábulva és meg voltam zavarodva. Olyan voltam, mintha megakadtam volna a tövisek között.

– Az isteni hivatást akartad szolgálni a tövisek között.

Először úgy tetszett a püspöknek, mintha ez a felelet is a saját agyában hangzott volna el.

– Minden kicsinyes volt és ostoba. A megismerésem nehézkes volt, mint az agyag.

– Vágyaktól eltelt agyag.

– Minő vágyak!

– A vágyaid vakok voltak. De nemsokára megjön a világosság.

– Megláthatom ezt a világosságot?

– Már itt is van, nézzed és lásd!

8. §.

A püspök mind határozottabban kezdte észrevenni, hogy valaki ül mellette. Egy nagy erejű és szépségű, derűs tekintetű és jóságosszemű földöntúli alak.

A püspököt különös gondolat és különös bátorság fogta el.

– Mondd meg, – kérdezte suttogó hangon, – mondd, _te vagy az Isten?_

– Istennek angyala vagyok.

A püspök néhány pillanatig elmélkedett.

– Szeretnék valamit tudni Istenről… – mondotta. – Szeretném megismerni Isten lényegét, – folytatta kimélyülő szenvedéllyel. – Hosszú esztendőkön keresztül lassan ébredtem rá Isten szükségességére. Testem és lelkem beteg az Isten utáni és az Isten megismerése utáni vágytól. Nem tudom, hogy mi történt velem, hogy az életem miért lett ilyen zűrzavaros és zilált s hogy régi vágyaim és szokásaim miért hagytak el engem. Úgy pusztulok el az Isten utáni sóvárgásban, ahogy a tutajon levő ember elpusztul víz nélkül és megőrül, mert csak tengert lát maga körül. Nemcsak gondolataimnak, de gondolat alatti érzéseimnek, idegeimnek, csontjaimnak és ereimnek is szükségük van Istenre… Értsd meg, én abban a csalódásban nevelkedtem fel, hogy ismerem Istent és nem tudtam, hogy nem vagyok felkészülve és felvértezve az élet megpróbáltatásai, küzdelmei és nyerseségei ellenében. Biztonságban levőnek és biztosnak éreztem magamat. Úgy tanultam, hogy mi emberek, akik még negyedmillió év előtt majomszabásúak voltunk s akiknek a karja még ma is szőrös és majomfogakat viselünk az állkapcsunkban, eljutottunk Isten teljes és tökéletes ismeretéhez. Mindent belefoglaltunk a hitvallásba. Egy szót sem szabad rajta változtatni. Egy mondatán sem szabad többé kételkedni. Ennek a hitnek tanítóját nevelték belőlem. Úgy tetszett, hogy mindent megmagyaráztak nekem, de mikor magam is belenéztem és mikor a szükség érzete bennem is fölébredt és hitemhez fordultam, elavultnak láttam és összezsugorodott előttem. Nem volt egyéb régen elmult görögök és egyiptomiak összefoltozott elméleteinél, hajdani hitviták kiaszott és elkorhadt mumiájánál, mely porrá hullott szét, mikor kibontottam. Engem meghalt idők régi ruhájába öltöztettek és elfelejtett áldozatoknak oltára elé állítottak s olyan szertartásokat végeztettek velem, melyek egykorúak az első magvetés idejével. Egyszerre tisztán láttam, hogy itt nincs Isten, hogy nincs Isten hitvallásomban, székesegyházamban, szertartásaimban és életemben. De ugyanakkor tudtam, úgy tudtam, mint soha azelőtt még az életemben, hogy minden bizonnyal jelen kell lenni Istennek.

A püspök elhallgatott.

– Folytasd, – szólalt meg mellette egy jóindulatú hang, – folytasd.

– Ugyanaz az érzésem lehetett, mint a gyermeknek, aki anyja mellett halad, feltekint rá és látja, hogy azt az arcot még nem látta soha azelőtt, hogy nem az anyja és hogy a szava, amelyekről azt hitte, hogy érti őket, most, mikor hallgatja, az ő fülének idegen nyelven hangzanak… Ahogy most látom, nagyon közönséges ember voltam, nagy vonásokban nem éltem és nem gondolkoztam. Egyik napról a másikra éltem, anélkül, hogy távolabb tekintettem volna a napnak a végénél. Úgy fogadtam az életet, amint kaptam. Ha nagy megrázkódtatás nem érte volna az életemet, véges-végig így éltem volna. De az élet, amely könnyen és biztosan kezdődött számomra, folytonosan nehezebbé és különösebbé vált. Továbbra is élhettem volna a hivatásomnak, osztogathattam volna az áldásaimat, hihettem volna, hogy hiszem, amiről azt kellett gondolnom, hogy hiszem is… De most eltévesztettem az utamat és elvesztem és hangos szóval kiáltok Isten után…

9. §.

– Ha akarod, beszéljünk arról, ami gyötör, – mondotta az angyal. – Beszéljünk Istenről, a hitről, melyben nem találsz megnyugvást és beszéljünk egyházadról.

– Úgy érzem, mintha azóta, hogy kételkedni kezdtem, tehát éveken keresztül küzdöttem volna, hogy veled beszélhessek.

– A történet, amit hited ki akar fejezni, ugyanaz, amit minden vallás ki akar fejezni. Isten a szívedben és Isten a csillagok fölött is van. Ugyanaz az Isten?

– Nem tudom, – felelte a püspök.

– Vajjon, tudja-e valaki?

– Azelőtt azt hittem, hogy tudom.

– Hited tele van levantei kifejezésekkel és képekkel. Tele van a zavaros emberi gondolkozás toldozott-foldozott ellentmondásaival. Ellentmondás van a két Isten, a csillagok fölötti és a szívedben lakozó Isten között. Hited azt mondja, hogy mindkettő ugyanaz az Isten, akik mégis különböznek egymástól. Azt mondja, hogy a kettő együtt öröktől fogva való és egyik fia a másiknak. Egy harmadik személyt is adott hozzájuk… de ezt ne kutassuk most.

A püspöknek hirtelen az a vita jutott eszébe, amely Garstein Fellowsnénál folyt le.

– Ne kutassuk, – egyezett bele ő is.

– Más vallások ugyanezt a történetet más módon fejezték ki. A gnosztikusok és a puritánok is ezt tették. Ezek azt mondják, hogy a szívekben lakó Isten fellázadt a csillagok felett honoló Isten ellen s hogy a szívek Krisztusa éppen olyan lázadó, mint Prometheus, vagy Hiawatha, vagy az áldozati Istenek bármelyike. Ez az Isten az emberből való. Fellázad a csillagoknak, kristályoknak, mérgeknek, szörnyetegeknek és a tér halott ürességének magas Istene ellen… A manicheusok és a perzsák úgy képzelik, hogy a mi Istenünk örökkön-örökké harcol a hallgatásnak és sötétségnek a csillagok fölötti lénye ellen. A buddhisták Buddhát az emberek vezetőjének tették meg, aki az embereket az anyagi lét hiábavalóságából és zűrzavarából vezeti ki az utána következő végtelen békességbe. De alapjában véve mindez egyazon történet. Két valóságos lénynek története. Mindig ugyanaz a történet és ugyanaz a rejtély, mely különböző nevek alatt előtör. Az egyik annak a lénynek a története, aki ösztökél, hív és vezet bennünket, a másik azé, aki minden felett és mindenen kívül s mindenben és minden alakban van, hozzáférhetetlen és fel nem fogható. Valamennyi vallás ki akar fejezni valamit, amit maga sem tud tisztán. A kettő közötti viszony elröppen előlük és elröppen az emberi ész elől, mint ahogy a víz kicsurog az ember tenyeréből. Egységet és ellentétet kell kifejezniök egyidejűleg. A lényeg az egyeztetés és a kiegyenlítés, a végtelenség és az erőfeszítés.

– _És az igazság?_ – kérdezte mohón a püspök. – Mondd meg, mi az igazság?

Erre a kérdésre esetlen bizalmaskodás volt a felelet. A nagy kéz hirtelen belemarkolt a püspök hajába, aztán kedélyeskedve zilálta szét és átfogta koponyáját.

– De hát, – kérdezte, – fel tudja-e _ez_ fogni az igazságot? Ez a kis agytartó volna elég az igazság megismeréséhez? Hát a csillagokat talán megeheted és bepakolhatod a bendődbe? Óh, az örökkévalóság kérdései nem _ezen_ belül intéződnek el.

A kéz most kissé megrázta a püspök fejét, majd ismét eleresztette.

Az angyal olyan hangon kezdett magyarázni, ahogy az idősebb testvér szokott magyarázni a fiatalabbnak.

– Hát nézd, nem elég neked, ha valamit tudsz arról az Istenről, aki emberi mértékkel mérhető formában jelent meg? Arról, aki a te bolygódon született, embertől származott, aki egy személyben emberi és isteni és aki örök vezéred? Hiszen ez az Isten is sokkal több annál, mint ami betöltheti agyadat és ami igénybe veheti lényed minden képességét. Ő a bátorság, ő a hősiesség, ő a király, aki harcol érted és veled a halál ellen.

– De, nem ő a végtelen? Nem ő a teremtő? – kérdezte a püspök.

– Amennyiben tégedet illet, nem, – felelte az angyal.

– Amennyiben engemet illet?

– Mi közöd _neked_ a teremtéshez?

Úgy tetszett, mintha e kérdésnél a nagy kéz végigsimította volna a távoli ég feketeségét és úgy hagyott volna nyomot a csillagokon, napokon és ragyogó ködfoltokon, mint ahogy a végighúzott kefe nyoma megmarad a bársonyon.

A püspök merően nézett maga elé, aztán lassan lehajtotta a fejét és kezébe temette arcát.

– És nekem az egyházi rend volt a hivatásom! – mormogta. – Huszonhét éven át hirdettem az embereknek mindezeknek tökéletes és kizárólagos igazságát.

És most hirtelen ismét a kamáslijában, talárjában és papi kalapjában volt, amint parányi kicsi, fekete alakhoz hasonlóan, egy határtalanul nagy térség közepén áll…

10. §.

Határtalanul nagy térség volt csakugyan, az egész ürre kiterjedt, boltozatát pedig a mennynek ébenszerű feketesége alkotta, melyről láthatatlan fonalakra erősítve függtek alá a csillagok. Alatta a föld csak atomok ködének látszott, amelyen alig kezdődött meg az élet. Még mielőtt a püspök arcáról levette volna a kezét, tudta, hogy most meglátja Istent.

Lassan tekintett föl, félve, hogy a rémület erőt vesz rajta.

De nem rémült meg. Csak egy fel nem fogható lénynek alakját látta. Annak az egy lénynek alakját és hasonmását, aki nagyobb mint a föld és a csillagok, de nem nagyobb, mint az ember. Örökkön-örökké ifjú, örökkön-örökké kezdődő és örökkön-örökké diadalmaskodó lényt látott. E lény megjelenése és anyaga meleg és élő világosság volt, olyan, mint a nap fölkeltének csillogása. Benne élt a remény és hősiesség, mint a tavaszi napfényes reggeleken. Örök bátorság volt, hősiessége és bátorsága pedig átáradt az őt szemlélő emberbe, elárasztotta és hatalmába ejtette. Istennek ez a jelenvalósága lebegett a püspök fölött és szavak nélküli beszédben látszott beszélni hozzá.

Felszólította, hogy adja meg magát. Megparancsolta neki, hogy vesse bele magát az élet árjába, a földnek nagy történésébe, amely jobbágyainkká teszi az atomokat, leigázza a csillagokat, amely fellobogtatja a lelkesedésnek fehér lángjait, hogy örökre elnyomja a fájdalmat és amely úrrá lesz a halál fölött. Benne testesült meg a teremtés szelleme, általa áradt bele az emberekbe és szüksége lévén rájuk, ez a szellem neki fel is ajánlotta őket. Mert szüksége van az emberekre, szüksége van a szolgálatukra, ugyanúgy, mint ahogy nagy királyoknak, tábornokoknak és vezéreknek szükségük van az emberekre, hogy használják őket.

Egy pillanatig, az idők végtelenségéig, a püspök meggörnyedt Isten lényében és dicsőségében. Lényének legbensejéig érezte az isteni bátorságot és bizodalmat. Egynek érezte magát Istennel.

Az idők végtelenségéig… Soha a püspök nem tapasztalta a valóságnak ilyen átható érzését. Úgy tetszett, mintha azelőtt soha igaz dolgot még nem ismert volna. A bizonyosság érzésével érezte, hogy neki Isten a királya és ura s hogy Isten elfogadja az ő méltatlan szolgálatát is. Lelke a teljes meggyőződés erejével fogadta be azt a gondolatot, mely egyúttal teljes boldogság is volt.

11. §.

A püspök gondolatai és érzései egy időre elválni látszottak az időszerűség követelményeitől, de aztán nagy ívben tértek vissza e korlátozáshoz.

Ugyanakkor azt érezte, hogy a körülötte levő dolgok megváltoznak, hogy a fény kezdi elveszteni isteni sugárzását, hogy a glória és az ő nagy biztonsága valami meg nem határozható módon fogyni, apadni kezd.

Ez az új változás észrevehetetlen fokozatokban következett be. Isten sugárzó, derűs és kiegyensúlyozott felismeréséből, minden a változás és mozgás felé tolódott el. Ismét benne volt az időben, a dolgok újra történni kezdtek, mintha az idő homokja kezdett volna újból reászóródni, Isten pedig mintha távolodott volna tőle. Az önmagáról való megfeledkezés egéből lassankint a különös pathetikus és földi öntudat állapotába siklott át.

Élesen ráeszmélt püspöki ruhájára és arra, hogy Isten távolodik tőle.

Érzése olyanforma volt, mintha Isten távolodnék, ő pedig képtelen volna felkelni, hogy kövesse.

Azután olyasvalami történt, mintha Isten elhagyta volna, ő pedig lélekszakadva, nagy aggódás közben rohant volna utána, hogy nem éri utól. Biztos volt benne, hogy nem is érheti utól…

Felfedezte, hogy a kamáslija kigombolódzott, a gombok legnagyobb része felpattant s püspöki öve lecsúszott. Valami rosszakaratú, ismeretlen erő akadályozta mozgásában s futás közben esetlenül igyekezett felkapkodni ezeket a dolgokat.

Végre kénytelen volt megállni, hogy az utolsó akaratos gombbal vesződjék.

– Istenem! – kiáltotta. – Istenem, Uram, várj meg! Irgalmazz nekem!

E szóra Isten megfordult és a kezét nyujtotta felé. Úgy rémlett, mintha megállt és visszamosolygott volna. Úgy állt és mosolygott, mint egy jóakaratú ember. Elkápráztatta és megvakította hívét, de mégis nyilvánvaló volt, hogy kinyujtotta a kezét, amelyet meg lehetett ragadni.

Kimondhatatlan szeretet és öröm ragyogta be a püspök egész lényét, mikor megragadta Isten kezét és mindkét kezével kétségbeesetten átkulcsolta. Mintha idegeit, ereit és egész lényét elárasztotta volna az aranyos fény…

És most ismét, mintha belemerült volna Istenbe, és egy lett volna Istennel…

VI. Exegesis.

1. §.

A püspök szinte átmenet nélkül eszmélt rá, hogy az Athenaeum-klub kis északi könyvtártermében ül és John Wilson Croker szobrára mered. Mozdulatlanul ült és mélyen elmerült gondolataiba. Hideg és vizsgálódó aggyal kérdezte önmagától, hogy látomás jelent-e meg előtte, vagy álmodott. Ha álmodott, úgy álma mindenesetre szokatlanul élénk és nagyon meggyőző volt. Még mindig úgy érezte, hogy Istennel van együtt, de egyáltalán nem zavarta, hogy ugyanakkor együtt van Crokerral is. A lelki megrendülés és bizonytalanság érzése, amely betegségének ideje alatt meggyengítette gondolkodását, elpárolgott. Ismét biztos volt önmagában.

Egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy való, vagy képzeletbeli dolgok estek-e meg vele. Tisztában volt vele, hogy a látottakból nagyon sok rendkívül kifejezésteljes, míg a többi szimbolikus jelenségű volt. Példának okáért az, hogy püspöki öve és kamáslija gátolják őt az Isten utáni rohanásban. De az egész eset eredménye és lényege lelkében nem valaminek kifejezése és szimboluma, hanem valóság gyanánt maradt meg s ez a valóság volt Istennek jelenléte és királysága. Isten vele volt, körülötte volt, felette volt és támogatta őt. Ismét visszatért világába és rendes életébe, ruhájába, testébe és klubjába, de Isten megnyilatkozott előtte és teljesen világosan és nyilvánvalóan maradt jelen.

Hogy egy meghatározott látomás adta-e neki a meggyőződést, vagy tudat alatti lelkének meggyőződése szülte-e az álmot, nagyon alárendelt jelentőségűnek tetszett, amellett a meggyőződés mellett, hogy csakugyan ez volt az az Isten, aki után vágyódott és az az Isten, akinek uralkodnia kell életén.

– És az a bizonyos szer? Óh, annak a szernek kevés köze van az egészhez. Csak kitisztította a fejemet… Láttam. Valóban láttam. Tudom.

2. §.

Hosszú időn át úgy tetszett, mintha a püspök ragyogó elmélázások ködébe burkolódzott volna. Hogy álom volt-e vagy látomás, nem érdekelte. A lényeges az volt, hogy tisztába jött Istennel és megtalálta. Azonfelül rájött arra is, hogy teológikus természetű zavarai megszűntek. Isten magasabb, egyszerűbb és közelebb eső volt bármilyen teológia és a hármas hiszekegy Istenénél. Ezek a hitvallások úgy hevertek lelke körül, mint ahogy a ruhadarabokat szokták szétdobálni. Isteni voltuknak emléke, vagy képzelete nem tapadt többé hozzájuk. Most pedig… Most pedig kilép a világba.