Part 7

– Az ember esetleg túllő a célon, – mondotta. – A tisztelet és a fegyelem érzése megköveteli, hogy az ember mindaddig helyén maradjon, amíg nincs teljesen tisztában azzal, hogy mit kell cselekednie… Oly sokaknak oly sokkal vagyunk adósai. Meg kell fontolnunk, hogy milyen hatást idézhetünk elő, óh!… olyan embereknél, akiket sohasem láttunk.

Olyan dolgokat érintett beszédében, amelyek eladdig alig jutottak el a tudatos gondolkodás küszöbéig. Odáig jutott, hogy a nem hivő egyházi ember egész helyzetét kezdte vitatni s eközben valami nagyon szép szempontra bukkant.

– Ha volna valami más, valami alternativa, talán egy másik vallás, egy másik egyház, ahová át lehetne lépni, másként állana a dolog, de átlépni az egyházból a semmibe, ez nem jelenti a tévelygésből az igazságba való átlépést. Ellenkezőleg. Az ilyen eljárás nem volna egyéb, mintha az igazságot, lehet, hogy a rosszul kifejezett, külsőleg elburkolt és elavult jelmezben megjelenő igazságot elhagynánk a világ legfeketébb hazugságának kedvéért.

Lady Sunderbund lelkesedve fogadta ezt a megállapítást.

– Szigohúan hagaszkodnunk kell a valláshoz, – mondta s miközben komolyan nézett a püspökre, hüvelykujját kinyujtotta s úgy szorította ökölbe a kezét, mintha valamit meg akart volna markolni.

Csakugyan így volt, valamibe bele kellett kapaszkodni. A püspök is azt kereste. De mialatt kívülről a tagadás midianitái portyáztak e kapaszkodó lelkekre, a táboron belül a türelmetlen orthodoxia támadta meg és igyekezett kiüldözni őket. A püspököt egy ideig az a sajátságos türelmetlenség foglalkoztatta, amelyet az orthodoxia néha ki tud fejteni. A hitetlenség lehet türelmes és lehet nagylelkű, de a kérlelhetetlenség az orthodoxiával jár együtt.

– Ki volt az az erős ír hanghordozású fiatalember, aki tegnap oly hirtelen nekem támadt? – kérdezte a püspök.

– Az a fekete fiatalembeh?

– Igen, az a hangos fiatalember.

– Pathick O’Gohman. Kelta száhmazású és ez mindent megmagyaház. Azt mondják, hogy óhákat tölt naponta íh nyelvtanulmányaival s valósággal elemészti magát vele. Mindnyájan szehetnének íhűl megtanulni, de nem boldogulnak és annál jobban gyűlölik Angliát.

– Nagyon orthodoxnak látszik. Az ilyesmit én már az orthodoxia nevetséges fajtájának tekintem.

– Nevetséges…

Egy mély hangú gong körülbelül négyzetmérföldnyi területen jelezte a reggelit és Lady Sunderbund gépiesen a ház felé fordult, de a beszélgetést azért folytatták.

Az asszony új tárgyat érintett meg.

– Mit gondol, lesz valaha _új_, igazabb és jobb vallásunk?

A gondolat nagyon forradalmi volt a püspök számára.

Még küzdött e gondolat ellen, mikor a bokrok között házat és Garstein Fellowsnét pillantották meg, aki a terraszról zsebkendőjét lobogtatva, kiáltott feléjük:

– Reggeli!

– Óhákig szehetnék önnel elbeszélgetni, – mondta Lady Sunderbund.

– Én is nagyon örülök ennek az eszmecserének, – mondta a püspök. – Nagyon örülök.

Lady Sunderbund felkapta bő szoknyáját és a még harmatos pázsiton át, fürgén a ház felé indult. A püspök, kezét hátán összekulcsolva, komolyan és lassan követte s arcáról szokatlanul békés kifejezés tükröződött. Azon elmélkedett, hogy milyen ritka és becses dolog az intelligens nők barátsága. Különösen, ha még kedvesek és szépek is. Furcsa, de igaz, hogy egész életében ez volt az első női barátja. Ha ugyan, amint remélte, barátja lesz neki.

Lady Sunderbund olyan túláradó tavaszi ragyogással jelent meg a reggeliző szobában, akárcsak Botticelli Primaverája. Reggeli csókkal üdvözölte Garstein Fellowsnét. Szinte leáradt róla a boldogság.

– Nagyszehű embeh… – mondta a sietéstől elfulladva. – Nagyszehű embeh…

– Ridgeway Kelso?

– Nem, a püspök. Dhága embeh. Mennyihe szehetem… Ezek a kolbászkák ízlettek nekem olyan nagyon? Vehetek belőle háhmat? Máh néhány óhája felkeltem.

A «drága» püspök megjelent a napsugaraktól megvilágított ajtóban.

5. §.

A londoni vonatban olyan megelégedettség fogta el a püspököt, aminőt hetek óta nem tapasztalt. Két elhatározó és szabadító lépés volt mögötte. Az egyik az, hogy esetét egy másik emberi lénynek, még pedig egy nagyon bájos és rokonszenves emberi lénynek is elmondhatta s így nem volt tovább zsákmánya a titkos és elrejtett gondolatoknak, melyek külső életének látszólagosságait állandóan ostromolták. A másik az, hogy néhány óra mulva viszontlátja Brighton-Pomfreyt és a cigarettát. Úgy tervezte, hogy az étkezőkocsiban eszik valamit, két órakor megérkezik Londonba, autóba ül, egyenesen a bölcs öreg doktorhoz hajtat, őt jóindulatú és megértő hangulatban találja a kávénál és már három óra előtt nyilvánosan és becsületes kielégültséggel szívhatja el cigarettáját.

Brighton-Pomfrey kapujáig semmi akadály sem keresztezte ezt a tervet. Az idő nagyon szép volt s leeresztette az autó fedelét s amint így végig robogott az utcákon, hazafias megelégedéssel látta felvillanni az üres falakon a verbuváló plakátokat és nyüzsögni az utcákon a khakiba öltözött emberek tömegét. Az ajtónál azonban csalódás érte. Brighton-Pomfrey egészségügyi megbizatással a harctérre utazott. Több hétig ott marad… Esetleg Dale dr. vizsgálhatná meg a püspököt.

A püspök habozott. Dale dr. teljesen ismeretlen volt előtte.

Találkozni öreg barátjával Brighton-Pomfreyval és egyszerűen és tapintatosan megmondani neki, hogy tulajdonképen mit akar, nagyon egyszerű dolog lett volna. Egészen más azonban, ha egy idegen orvossal kerül szembe, akinek csak lassan és nehezen lehet elmagyarázni egész betegségének történetét, fogadalmát és letörését és aki előtt szinte lehetetlen kitenni magát mindenféle faggatásnak és leleplezésnek. Vissza akart fordulni.

Ha visszafordult volna, bizonyára egészen más irányba terelődött volna a további élete. Nagyon kicsiny és jelentéktelen dolog volt, ami elhatározását visszabillentette. Az a gondolat, hogy bármilyen kellemetlen és alkalmatlan lesz is a vizsgálat, a végén mégis ott lebeg az engedélyezett és jogos cigaretta lehetősége.

V. Az első látomás.

1. §.

Dale dr. túltett még azon is, amit a püspök elképzelt róla.

Szikár, sovány, sötét fiatalember volt, hosszú, fekete hajjal és szabálytalan, megnyúlt arccal. Álla balfelé el volt görbülve. Szürke szemével, amely nyilvánvaló bizalmatlanságot árult el, merően vizsgálta a püspök arcát. Ha fényképész vagy arcképfestő lett volna, sem lehetett volna áthatóbb tekintete. Hangja nyers volt, pedig a püspök a hangokkal szemben különösen érzékeny volt.

Vizsgálatában nagyon messze visszament a püspök betegségének kezdetéig és súlyt helyezett a püspök szívének, nyelvének, szemének és térdének megvizsgálására, ami még jobban felkavarta a püspök lelkét.

– Brighton-Pomfrey neuraszténiát állapított meg?

– Az volt a diagnózisa, – felelte a püspök.

– Neuraszténia, – mondta a fiatalember olyan hangon, mintha az egész világ iránti megvetését akarta volna vele kifejezni.

A püspök kezdte a kabátját kigombolni.

– Remélem, nem akarja megszegni az ivást és dohányzást illető fogadalmát? – kérdezte a fiatalember s a gúnyolódás halvány árnyalata volt a hangjában.

– Hacsak lehet, nem, – hagyta helyben a püspök. – Ha kár nélkül tehetem, illetőleg, ha nem megy munkabírásom rovására, – tette hozzá. – Ugyanis nagyon el vagyok foglalva.

– Azt hiszem, találunk majd módot rá, hogy a fogadalmát megtarthassa, – mondta a fiatalember, míg a püspök átkokat szeretett volna szórni a fejére. – Azt hiszem, – ismételte, – valahogy majd csak segítünk a bajon.

2. §.

A püspök kezét kinyujtva ült az asztal mellett és várta, hogy hová fejlődik ez a kellemetlen orvosi vizsgálat. Majdnem ott tartott, hogy a lehető legbarátságtalanabb módon megkérdezze, vajjon mikor jön haza Brighton-Pomfrey.

A fiatal orvos Brighton-Pomfrey kandallójának szőnyegén állt és most nyilván azon gondolkodott, hogy mit mondjon.

– Annyi kétségtelen, – mondotta olyan hangon, mintha önmagával vitatná meg a kérdést, – hogy önnek valami erősítőre van szüksége. Akárhogyan, de szabadulnia kell ebből az állapotból.

A püspök beleegyezőleg bólintott. A fiatalembernek erősítő szere némi reményt ébresztett benne.

Dale dr. tovább elmélkedett, majd úgy tett, mintha hirtelen eltávolodnék az erősítő szer gondolatától.

– Az ilyen dolgokban az zavar legjobban, hogy az előidéző okokat nagyon nehéz megállapítani, mert azok a fizikai és szellemi jelenségek határvonalára esnek. Az ember orvossághoz vagy életrendjének megváltoztatásához folyamodik és ez zavarja gondolkodását. Vagy egy gondolathoz folyamodik és ez zavarja az egészségét. Könnyű azt mondani, amit sokan mondanak, hogy minden gondolatnak fizikai alapja van. Ez épen olyan könnyű, mint amit a keresztény tudomány hivői állítanak, hogy tudniillik testi állapotunkat gondolatainkra kell visszavezetni. Az én véleményem szerint az igazság nincsen sem az egyik, sem a másik részen. Én például nem mondhatnám önnek, hogy menjen haza és imádkozzék a nyugtalanságok és zavaró jelenségek ellen, mert épen e nyugtalanságok és zavaró jelenségek azok, amelyek az eredményes imádság lehetőségét elrabolják.

Úgy beszélt, mintha e fejtegetésekre nem is várt volna választ a püspöktől.

– Nem látom be, hogyha egy eset közvetlenül a metafizika határa elé állít bennünket, miért kellene a doktornak megállani. Miért ne bocsátkozhatnék bele a metafizikába vagy a pszichológiába olyan mértékben, mint amennyire ezt az eset megértése kívánja. Feltéve persze, hogy ön megengedi, hogy a vizsgálat során…

– Folytassa… – mondta a püspök, aki hirtelen belekapaszkodott az erősítő szer gondolatába. – Leghelyesebb, ha a saját módján igyekszik kinyomozni az ügyet és úgy tér át az eset gyakorlati részére.

– Ami ebben az esetben, az _ön_ esetében lényeges, – folytatta Dale dr., – az a valóságra alkalmazott mértékeinek szétzilálódása. A kedélyélet jelenségeinek egy csoportjában zavar támadt. A neuraszténia nagyon is általános fogalom… Mindegy, mondjuk, hogy ez a neuraszténiának bizonyos formája. Ezen a ponton, be kell vallanom, hogy egy munkáról beszélek, amelyen dolgozom és ki akarok adni. Először be kell fejeznem, azután kiadom… Abból a gondolatból indulok ki, hogy minden élőlény olyan állapotban él, mely nem nagyon különbözik az őt környező dolgokra vonatkozó hallucináció állapotától. Az igazság, a lényegbe vágó igazság el van rejtve előlünk. Mindig. Mindenesetre kell, hogy a bennük dolgozó illuziókban meglegyen az igazságnak valamely mértéke, a valónak valamely működő mértéke, mert máskülönben a lény összezúzná és elpusztítaná magát, de a tűznek és a veremnek felismerése mögött széles mezeje lehet még a csalódásoknak, melyen évek hosszú során át tévelyeghetünk. Amíg nem eszméltünk rá, nem törődünk vele… Nem tudom, elég világosan fejezem-e ki magamat.

– Követem önt, – mondta a püspök kissé fáradtan. – Követem. Jelenségek és fogadalmak és így tovább. Kant és egyebek. Pragmatizmus.

Felsóhajtott.

– És más hasonlók, – egészítette ki Dale dr., kissé gúnyolódó hangon. – Amint látja, mi belenevelődünk egy bizonyos életbe, beleilleszkedünk bizonyos körülményekbe és szokásokba és kijelentjük: «Ez igaz», vagy «ez mindig így van». Mindjobban és jobban beleilleszkedünk életünkbe, mint egészbe és mind biztosabbnak érezzük magunkat. Mindaddig, amíg valami nem történik, ami rázkódást idéz elő illuzióink körében. Ez lehet valami ellentmondó tény, valami véletlen, vagy esetleg valami alig észrevehető változás az egészségünkben, ami _kétkedő_ érzéseket vált ki belőlünk. Vagy lehet akár csak a szokások megváltozása, vagy pedig, amint feltételezem, a bíráló ösztönnek és képességnek alig észrevehető meggyorsulása. Ilyenkor hirtelen úgy érezzük, mintha elvesztünk volna egy idegen országban, mintha a valóságban sohasem _láttuk_ volna azelőtt a világot.

Az orvos szünetet tartott.

A püspököt akarata ellenére érdekelte, amit beszélt.

– Amit ön előad, az esetnek a lelki oldalára bizonyos mértékig áll, – ismerte be.

– Intelligens betegek elől sohasem szoktam eltitkolni gondolataimat, – mondta Dale dr., bizonyos nyugodtan támadó hangon. – Az ilyen titkolódzás a gyógyászat mesterségének sötét korszakába való. Én pontosan el akarom mondani, hogy mit hiszek és tételezek fel önről. Mindennek a kezdete valami jelentéktelen és alig észrevehető belső zavar, amit véleményem szerint önnek Princhesterbe költözése és az ottani víz okozott…

– De a princhesteri víz nagyszerű. Az odavalók büszkék rá.

– Mindegy. Nagyszerű azoknál, akik azt szokták meg. Tényleg legjobb ivóvizeink közül soknak egészen különleges sajátosságai vannak. A burtoni víznek például Beetham mérése szerint kilenc fokos radioaktivitása van. Ezt csak mellékesen jegyzem meg. Az én elméletem az ön esetére alkalmazva az, hogy változás történt a vérében, ami annyira megnövelte érzékenységét és bíráló ösztönét, hogy különböző zavaró tünetek – nem tudom melyek, de mégis hivatkozhatom rájuk, mert látom nyomaikat, – jelentkeztek életében.

A püspök igenlőleg intett.

– Ön elvesztette a gyökereit. Egyik házból a másik házba költözött, de nem találta meg a _biztosságnak_ azt a bonyolult érzését, amely az embernek csak az _igazi_ otthonában van meg.

– Oh, ha látná az új palota kandallóit és díszítéseit! – mondta beismerően a püspök. – A valóságban idegenek nekem.

– Ez csak feltevésemet igazolja – mondta Dale dr. – Utána következett az álmatlanság, amely a testi kellemetlenség növelésével még növelte a lelki idegenség érzését. Én intellektuális rendellenességre gyanakszom.

Ismét szünetet tartott.

– Tényleg úgy volt, – mondta a püspök.

– Ön nem érezte magát seholsem otthonosan. Nem volt otthon az egyházkerületében, a palotájában, a testében, a meggyőződéseiben. Azután következett a háború. Minden egyébtől eltekintve, az egész világ lelkülete sokkal erősebben szenved a háború megrázkódtatásától, mint általában feltételezik. Valószínűleg ön maga sem vette észre, hogy mikor, de étkezéseinél többet ivott, általánosságban pedig jóval többet dohányzott, mint azelőtt. Ez volt természetes és érthető válasza a történt rázkódtatásra.

– Ah! – mondta a püspök és az arca felderült.

– Azt hiszem, Tolsztoj mondotta, hogy a szellemi életet élő emberek közül kevesen tűrnék el a világot úgy, amint van, ha nem dohányozhatnának és nem ihatnának. Ez helyes. Még regényíróknak is vannak világos pillanataik. Bizonyára az ilyen dolgok lecsillapítják a lelki nyugtalanságokat és eltompítják a szkeptikus érzékenységeket. Ön pedig épen akkor mondott le róluk, amikor lelkileg legerősebben volt otthontalan.

– És minél hamarabb visszatérhetek hozzájuk, annál jobb, – mondotta a püspök felderült arccal. Tisztán látom…

– Azt nem mondhatnám, – jegyezte meg Dale dr…

3. §.

– Ez az a pont, – mondotta Dale dr., – amiben az én kezelésem különbözik – a nevet, mintha idegenkednék a hangzásától, csak húzódozva ejtette ki, – Brighton-Pomfrey dr. kezelési módszerétől.

– Eddig – mondotta a püspök, – mindenesetre ő kezelt.

– Ő bizonyára arra törekednék – folytatta Dale dr. – hogy visszaadja önnek a régi illuziók körét, a régi megszokott érzéseket, gondolatokat és ismert körülményeket. Ő igyekeznék visszaállítani a régi állapotot. Nyugalmat rendelne önnek. Elküldené önt valami fürdőhelyre, amely mint jelenség új, de körülményeit illetőleg régi. Elküldené például a skót felföldre, Észak-Olaszországba, vagy Svájcba. Eltiltaná az újságoktól s helyettük botanizálást, megnyugtató olvasmányokat rendelne, mint Trolloppe regényeit, Gladstone életét, A. C. Benson munkáit, emlékiratokat és sok más hasonlókat. Olyan helyre küldené önt, ahol van egy jó anglikán káplán s ahol időtöltésből ön vállalhatná az istentiszteletek egy részét. Ő valami más vízzel igyekeznék elmosni a princhesteri víz hatását, például controlexevillei vízzel, utána pedig Salutarisra és Perrierre fogná önt. Nem tagadom, a háború előtt talán én is ilyen kezelésre fogtam volna önt, de most…

Dale dr. elhallgatott.

– Most?… – kérdezte a püspök.

Az orvos arca sötét szenvedélyt árult el.

– _Most nem_, – mondta nyugodt határozottság hangján. – _Most nem teszem meg._

Mindaddig komoran hallgatott, míg csak a püspök meg nem szólalt.

– Akkor hát mit ajánl? – kérdezte a püspök.

– Tegyük fel, hogy nem teszünk kisérletet a régihez való visszatéréssel, – mondta Dale. – Tegyük fel, hogy nem vissza, hanem előre törekszünk.

– Hova?

– _A valósághoz_… Tudom, hogy az eredmény kétséges. Tudom, hogy veszedelmes, amit mondok, de az a meggyőződésem, hogy az emberek lelkét nem hagyhatjuk tovább az illuziók körében, a puha tollakkal kipárnázott fészkekben. A fátyol mögött vagy Isten van, vagy a sötétség. Miért ne igyekeznénk megtudni?…

A püspök teljesen el volt kábulva. Akárcsak magát hallotta volna beszélni.

– Méltatlan volna az én taláromhoz… – mondotta.

Dale dr. befejezte a mondatát:

– … hogy visszariadjak.

– Engedje meg, hogy kissé jobban kifejtsem, amire gondolok, – folytatta. – Azt hiszem, hogy a gondolattársulás kötelékeinek a meglazulása, amelyek az embert mindennapi élethez és mindennapi énjéhez fűzik, tíz eset közül kilencben azoknak a kötelékeknek a meglazulásából származik, amelyek mindennapi egészségéhez kapcsolják. A rendes körülményektől való elszakadás példáját láthatja ön azoknak az embereknek az esetében, akik nevükről és lakóhelyükről megfeledkezve, valósággal az énjüket elvesztve, bolyongani kezdenek. Az ilyen emberek nemcsak az önmagukkal való azonosságuk érzését vesztették el, hanem életük körülményei is úgy kifakultak az emlékezetükből, ahogy egyszerűen elfelejtünk egy tartalomnélküli történetet, melyet valaha olvastunk. Száz meg száz ilyen esetet volt alkalmam megfigyelni. Nem állítom, hogy a személyazonosság tudatának elvesztése szükségszerű dolog volna. Ez csak egyik jelensége annak, ha a valóság megrögzítésének képessége meggyengült. Ez az agy vérszegénységének egy fajtája, melynek következtében az érdeklődés megfakul és felmondja a szolgálatot. Egyáltalán nincs rá ok, hogy valaki elfeledkezzék egy történetről, mert nem hisz benne, ha az agya elég erős, hogy meg tudja tartani. De mihelyt az ember elveszti visszaemlékezéseibe vetett hitét, az agy fáradt és elgyengült, az agyvelő örül, ha megszabadul tőlük. Ha például a személyazonosságuk tudatát elvesztett embereket látjuk, mindig az az érzésünk, hogy ezt a tudatot a fáradt agyvelő engedte elpárologni.

A püspök majdnem úgy érezte, mintha őt is kezdené valami elhagyni.

– De hogy alkalmazza ezt az én esetemre?

– Arra is rátérek, – mondta Dale dr. feltartva hosszú és nagy kezét. – Mi történnék, ha az ön esetét egészen új módszer szerint kezelnénk? Mi történnék, ha narkotikumok helyett erősítő és izgató szereket adnék önnek? Mi történnék, ha úgy hatnánk a vérére, hogy a dolgoktól való különválás érzésének fokozása mellett, érzékeit az ön körül levő dolgoknak új és elevenebb átérzésére igyekeznénk felfokozni.

Mialatt beszélt, páciensének habozását figyelte és úgy folytatta:

– Egyszerre megszabadulna a ki nem elégültségnek attól az érzésétől, melyről most azt képzeli, hogy a dohányzás hiányából ered. A világ egyszerre áttetszővé válnék, de ön valószerűség gyanánt fogá fel. Ahelyett, hogy visszakábítaná magát a régi megelégedésbe…

– Ön új kábulatot akar előidézni, – mondta a püspök.

– Csak még egy szót, – mondta Dale dr. – Értse meg, hogy miért akarok így cselekedni. Könnyű és lehetséges volt megpihenni és az embereket belekábítani régi lelkiállapotukba, amíg a világ nem változott meg és míg a változásnak e legvadabb forgószele nem söpört rajta végig, amelyben most vagyunk De most… _hova_ küldjem önt, hogy megpihenjen. Hova küldhetem önt, hogy ne lássa és ne hallja a nagy katasztrófát? Brighton-Pomfrey kétségtelenül még akkor is pihenni küldené az embereket és kellemesen szórakoztató nyugalmat rendelne nekik, ha az ítélet napja jönne a mennyben s ha a föld megnyílna, a tenger pedig halált okádna. Akkor is tengeri fürdőre küldené az embereket. Az én gondolatom az, hogy nemcsak az egyetlen helyes dolog, hogy túl akarja magát tenni ezeken a dolgokon, hanem az egyetlen, amit tehet. Ha egyenesen keresztülgázol ezeken a kétségeken és előjeleken…

Szünetet tartott, azután hirtelen befejezte a mondatát:

– … akkor meghalhat, mint az őrült, de nem hal meg szelídített házinyúl módjára.

4. §.

A püspök gondolataiba mélyedve ült az orvos szobájában. Ami lebilincselte és vonzotta, az a remény volt, hogy megszabadul az elégületlenségnek, kelletlenségnek és nyughatatlanságnak attól az érzésétől, amely évek óta megkeserítette életét. Ami viszont visszariasztotta, az ennek a hosszú, szürkearcú, sovány fiatalembernek a személye, izgatott modora és nagy, fekete hajtömege volt. Akarta az izgatószert, de nagyon félt tőle.

– Ha ön azt hiszi, hogy az izgatószer használata a helyesebb… – kezdte el.

– Ha az édes apám volna, akkor is azt ajánlanám, – mondta Dale dr. – Én mindent elértem vele, – tette hozzá.

– Ha megkaphatnám külön rendelés nélkül.

– Rendelni nem is lehet. A lényege… egy esszencia, amelyet magam próbáltam ki. Nem szerepel a pharmacopaeában.

A püspököt ismét az aggódás érzése fogta el.

Végül mégis megadta magát. Nem kívánta ugyan az orvosságot, de nem is akart elmenni a kilátásba helyezett erősítő szer nélkül.

Dale egy kis orvosságos üvegcsét adott neki és az ablak elé tartva, nagyon óvatosan, tíz cseppet csepegtetett bele a drága folyadékból.

– Csak akkor vegye be, – mondotta, – ha nagyon szükségét érzi.

– Soha még ilyen aranyszínű folyadékot nem láttam, – mondta a püspök, átnézve az üvegen.

– Ha többre lesz szüksége, még többet is csinálok. Később talán majd rendelni is lehet… Most egy kis vizet kell hozzá önteni… _így_.

– Milyen szépen játszik benne a fény, mikor opalizál!

– Tessék kiinni.

A püspök teljesen leküzdte vonakodását és ivott.

– Nos? – kérdezte Dale dr.

– Még mindig itt vagyok, – mondta a püspök mosolyogva.

Kellemes bizsergést érzett az egész testében.

– Kissé felkeverte a véremet.

5. §.

A püspök kint állt az utcán, Brighton-Pomfrey háza előtt. A tömör ajtó bezárult mögötte.

Merész dolog, vagy ha úgy tetszik, esztelenség volt tőle, hogy kiitta az orvosságot. Élesen figyelte saját magát, készen mindenre, a legkellemetlenebb vagy a legkülönösebb meglepetésekre. Azt kérdezte önmagától, hogy biztosan áll-e a lábán és hogy nem kóvályog-e a feje?

Töprengéseit a biztonság érzése váltotta fel.

Hirtelen azt érezte, hogy teljesen biztos Istenben.

Ez az Isten nem volt ugyan talán Nicaeának az Istene, de mit érdekelték most a teológusok szegényes és kisszerű szőrszálhasogatásai és meghatározásai. Nem voltak ezek egyebek, mint a hibás kifejezései annak, amit bizonyára mindenki tudott, de amit senki sem tudott pontosan kifejezni. Itt volt Isten és nyilvánvalóan közel volt Istennek országa. A látható világ úgy lebegett a püspök előtt, ahogy napföltekor a köd lebeg. Büszkén és öntudatosan állt szemben a mindenséggel, amely eladdig kétkedésekre és mentegetődzésekre kényszerítette őt, a mindenséggel szemben, amely addig sötét volt, most pedig egyszerre áttetszővé változott…

Az új erősítő szer első hatása a teljes biztonság és teljes bátorság volt. A püspök úgy indult el a Mount Street és a Berkeley Square irányában, ahogy egy szultán indul útjára rabszolgái között.

De ez csak kezdete volt a gyógyszer hatásának.

Még nem tett tíz lépést, mikor úgy tetszett neki, hogy egyénisége sokkal szilárdabb és nagyobb, mint a körülötte levő embereké. Valamennyien különös módon kicsinyeknek tetszettek, mintha egy színházi látcső fordított végén nézte volna őket. Az utca két oldalán levő házak és az utcán nyüzsgő forgalom hasonlóan osztozott ebben a jelenségben. Amit látott, olyan volt, mintha a világot moziban látta volna. Az egész nagyon meglepő hatású volt és kissé lecsökkentette az elégültség első fellobbanását.