Part 20

Lady Ella még kétkedett ugyan, de ma esti hangulata nem engedte, hogy férjével ellenkezzék.

– Egészen kivételes eset, – mondta Scrope.

Eleanor tudta, hogy nyert ügye van. Arca felragyogott.

– Szóval mehetek? – kérdezte.

Scrope szó nélkül nyujtotta át neki a kapukulcsot.

– Óh, milyen drágák vagytok, – mondta Eleanor és az ajtó felé indult, de aztán visszatért és megcsókolta atyját. Utána az édesanyját.

– Nagyon köszönöm nektek, – mondta és távozott.

Szülei a kérdezősködések ostromát hallgatták az ebédlőből.

– Három hónap előtt még megrémített volna, – mondta Lady Ella.

– Te nem ismered a fiút, – mondta Scrope.

– De a látszat!

– Hát nem szakítottunk-e már a látszatokkal? – kérdezte Scrope.

– Holnap elmegy… és talán elesik, – tette azután hozzá. – Még majdnem iskolás fiú. Fiatal jószág… Azért, mert mi papok és oktatók eltűrtük, hogy a politikai őrültség foglalja el Isten országának helyét és mert megengedtük, hogy Európa hite hazugsággá változzék, mert senkisem beszélt Isten országáról. Mondom neked, ha látom őket, kettejüket, a két huszonegy éves gyereket, akiket egy rettenetes tragédia kerget szét… akik búcsúzással kezdik… Mintha késsel hasítanák szét a látszatokat és takargatásokat. Gondolj arra, mikor _mi_ ketten megszerettük egymást.

A külső ajtó becsapódott.

Scrope arra gondolt, hogy a félbeszakadt beszélgetést folytassa, de szórakozott volt.

– Már negyed nyolc, – mondta magyarázó hangon.

– A vacsora után kell néznem, – felelte Lady Ella.

16. §.

A vacsora ideje alatt feszült hangulat uralkodott. Mintha az egész család érezte volna, hogy nagyjelentőségű dolgok vannak függőben. Phoebe győzedelmesen került ki a matematikával vívott küzdelméből és jobb étvággyal evett, mint ahogy az utóbbi időben szokott. Hideg húsféle volt vacsorára, mert Lady Ella képtelen volt fenntartani a frissen főzött esti ebéd szokását és csak kedd maradt meg az egyetlen napnak, mikor a Scrope-család tagjai, társadalmi tradíciókhoz híven, átöltöztek és forma szerint ebédeltek. A hét többi napjain csak vacsoráztak. Lady Ella a vacsoránál alig szokott beszélni s ez az est sem volt kivétel. Clementina a londoni egyetemről és a Bedford-kollégiumról beszélt, ahol vizsgázott, Daphne új iskolájának tanítónőit jellemezte. Az az érzés, hogy mindenki vár valamit, erősen hatott Scrope idegeire. Tompa és idegenszerű hangon s csak keveset beszélt és minduntalan elgondolkozó hallgatásba merült. Mikor a vacsora maradványait eltakarították, visszament dolgozószobájába, de aztán ismét bejött az ebédlőbe és megállt a kandalló mellett. Családja tagjai ismét különböző foglalkozások után láttak.

Könnyed és csevegő hangon akart beszélni.

– Szeretnék valamit elmondani nektek, ami ma történt.

Várakozott. Phoebe új lapon kezdte írni a számokat, Miriam jobban a munkája fölé hajolt, mintha sejtette volna, hogy mi következik. Daphne és Clementina egymásra néztek; szemükből ki lehetett olvasni a szót: «Eleanor!»

Scrope sokkal jobban el volt foglalva gondolataival, semhogy észrevette volna e tekinteteket. Csak a felesége nézte őt figyelmesen.

– Olyan ügyről akarok beszélni veletek, amely mindnyájunkat közelről érdekel, – mondotta.

Phoebére tekintett. Látta, hogy Lady Ella keze megmozdul és gyengéden megérinti a leány kezét, mintha azt akarná mondani, hogy hagyja abba a munkát. Phoebe alig észrevehetően sóhajtott és engedelmeskedett.

– Azt akartam mondani nektek, hogy ma olyan jövedelmet utasítottam vissza, amely évenként legalább ezerötszáz fontot jelentett volna.

Clementina feltekintett. Nem ezt várta. Kifejezése megdöbbenő érdeklődést árult el.

– Azt akarom, hogy mindnyájan megértsétek, miért cselekedtem így. Meg akarom magyarázni, hogy miért vagyunk ebben a helyzetben és mi vár reánk. Akarom, hogy megtudjátok, mi ment végbe a lelkemben.

A szőnyegre nézett és elméjéből igyekezett kiüldözni a princhesteri gyári lányoknak tartott előadások emlékét, amely most egyszerre reá nehezedett. Iparkodott közvetlenebb hangon beszélni. Kezét nadrágzsebébe mélyesztette.

– Tudjátok, hogy az egyházzal szakítottam. Egész egyszerűen azért, mert egyáltalán nem hittem az orthodox egyházi tanításban. Érzem azonban, hogy ezt sohasem magyaráztam meg nektek kellően és világosan. Most meg akarom magyarázni. Tudom, hogy furcsa dolog, amit mondok, de azt akarom, hogy tudjátok meg: én vallásos ember vagyok. Azt hiszem, hogy Isten nagyobb jelentőségű a gazdagságnál, a kényelemnél, a társadalmi helyzetnél és az emberek megbecsülésénél. Nagyobb jelentőségű még a _ti_ kényelmeteknél és jóléteteknél is. Ne higyjétek, hogy mindezek a változások csak utólag következtek be és hogy én nem láttam előre a szegénységet, a viszonylagos szegénységet, amelybe kerültünk. Princhesteri lakásunkkal összehasonlítva, ez a lakás sötét, zsúfolt és szegényes. A zsúfoltságot azelőtt sohasem éreztem, de ebben a lakásban valamennyien borzalmasan össze vagytok zsúfolva. A ház majdnem olyan, mintha csakis apró kényelmetlenségek számára találták volna ki. Kívül a szűk bejáró, a szüntelen fel- és lejárás a lépcsőkön és sok más egyéb… Londoni vasárnapjaink üressége… Minek tagadnám? Vigasztalanul üres vasárnapok… Lehetetlen jó cselédeket kapnunk ebbe az oduszerű konyhánkba. Ne higyjétek, hogy e kellemetlen viszonyokkal szemben vak vagyok. Szó sincs róla, de mindez közömbös nekem, mert az elsőnek Isten szolgálatát tartom. Erre az eredményre jutottam. Úgy éreztem, hogy mint a magas egyház püspöke, nem szolgálhatom Istent, mert nem hittem, hogy a magas egyház Istent szolgálja. Küzdöttem e meggyőződésem ellen. Küzdöttem ellene, főleg a ti jóvoltotokért. De hiábavaló volt. Engednem kellett meggyőződésemnek.

… Ezekről a dolgokról soha sem beszéltem veletek olyan kimerítően, mint ahogy kellett volna, de ez részben azért történt, mert saját lelkem állandóan átalakult, újból meg újból átgondolta ezeket a dolgokat, hol előrehaladt felismerésünkben, hol visszatért s ebben a bizonytalan állapotban nem látszott helyesnek, hogy olyan dolgokról beszéljek veletek, melyeket aztán megint helyteleneknek találtam volna. Most azonban érzem, hogy gondolataim elég megállapodottak és gondolkodásom eredménye elég végleges ahhoz, hogy veletek is közöljem.

Szünetet tartott, azután folytatta:

– A körülmények egész sorozata járult hozzá, ama meggyőződések megváltoztatásához, melyekben én is, ti is nevelkedtetek. Princhesterben különböző bajok voltak. Nem említettem őket előttetek, de voltak. Princhester légköre rideg és kegyetlen volt. Ott láttam először, – s a leckét még ma sem tanultam meg teljesen, – hogy a gazdagok és munkaadók milyen kíméletlenek és kapzsiak tudnak lenni a szegényekkel és dolgozókkal szemben s hogy egyházunk tehetetlen ezekkel az állapotokkal szemben. Ez hatott rám először, aztán voltak vallásos viták is az egyházkerületben. Azok is hatottak rám. Azt hittem, hogy hitem sziklán épült, pedig csak homokra volt építve. Már a háború előtt lejtőre kerültem, de az utolsó lökést a háború adta meg nekem. A háború előtt a dolgok egész sora csak vígjátéknak, bohózatnak vagy pedig tűrt rossz tréfának tetszett Angliában és Európában. Az emberek csak a maguk kis körének civilizált életét akarták megőrizni és félig tudatosan, félig akaratlanul tudomást sem vettek arról, ami történik. A háború lerombolta az elszigeteltségnek minden érzését és a valóság elől való mindenféle kitérést. A világ Isten igazi országa, de mi ügyeinek intézését királyoknak, császároknak és más hasonló csalóknak, papoknak, nyereség-hajhászóknak és kapzsi embereknek engedtük át. Előkelően elnézők voltunk. A háború véget vetett ennek. Benyomult egész életünkbe. Közvetlen közelünkbe hozta a halált. Tudjátok, hogy két héttel ezelőtt, egy mérföldnyire tőlünk, huszonhét embert öltek meg a Zeppelin-bombák… Mindenki fájlalta valakinek elvesztét… és mindez csak azért van így, mert én és a hozzám hasonlók papi álarcainkban jártunk, lealjasodtunk a királyokhoz és politikusokhoz, ahelyett, hogy fennhangon kiáltottuk volna: «Nem! Nem! nincs becsület a világon és nincs másutt becsületes kormányzat, csak Istennek országában».

Megpihent beszédében és hallgatóira nézett. Mindnyájan figyeltek szavaira, de őt még mindig az az aggodalom üldözte, hogy tulajdonképpen prédikációt mond családjában. Igyekezett tehát visszatérni a társalgásszerű hanghoz.

– Látjátok, hogy mi volt a lelkemben. Ebből kellett kiszabadulnom, hogy Isten országát hirdethessem. Ez volt a gondolatom. Nem akartam rátok erőszakolni, de szeretném, ha megértenétek, hogy miért cselekedtem úgy, amint cselekedtem. Mikor megérett bennem az a végleges elhatározás, hogy az egyházat elhagyom, nem gondoltam, hogy ez egyértelmű lesz azzal az állandó szegénységgel, melyben most élünk… Azt hittem, hogy csak ideiglenesen kerülünk ebbe a nyomorúságba. Volt egy tervem, amely annak idején teljesen helyes és észszerű tervnek tetszett, hogy kápolnát, tiszta egyszerű és felekezethez nem tartozó kápolnát emeltetek Londonban s ott egyszerű szavakkal fogom hirdetni Istennek az egész világra terjedő országát. Volt valaki, aki hajlandónak látszott, hogy egy ilyen kápolnához minden szükséges összeget rendelkezésemre bocsát.

– Lady Sunderbund? – kérdezte Clementina.

Scrope egyszerre megállt.

– Igen, ő, – felelte azután. – Eleinte kecsegtető tervnek tetszett.

– Előttünk gyűlöletes volt, – mondotta Clementina és anyjára pillantott, mintha beleegyezését várta volna. – Mindnyájunk előtt gyűlöletes volt.

– Akárhogyan is, – felelte Scrope, – már lehetetlenné vált.

– Óh, ezt egyáltalán nem bánjuk, – mondta Clementina, Daphne pedig sietett hozzájárulni.

– Nem értem, mi szükség van arra, hogy Lady Sunderbunddal szemben ezt az ellenséges hangot használjátok?

Felesége felé fordult s szavait egyenesen hozzá intézte:

– Lady Sunderbund különleges jellemű nő volt. Erősen lelkesedő természetű, határozott és példátlanul áldozatkész…

Daphne megjegyzésszerű kis zörejt hallatott.

Scrope hangjában némi keserűség válaszolt rá:

– Nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, hogy Lady Sunderbund személyiségének sok köze van az esetemhez. Lehet, hogy egyénisége a helyzet bizonyos oldalait élesebben domborította ki, mint ahogy az más körülmények között történt volna. De ha e kápolnavállalkozás ötletét bármely más személy, férfi vagy bizottság adta volna, végeredményben ugyanarra az elhatározásra jutottam volna, mint így. Lady Sunderbundot tehát hagyjátok ki a játékból, mert bármiféle kápolna lehetetlenné vált volna számomra. A specializálódás, az a törekvés, hogy a vallást egy meghatározott emberi típus üzletévé tegyék, hogy meghatározott fajtájú épületekben, meghatározott napokon űzzék, ez a vallás legnagyobb baja. Minden ember, minden épület s minden nap egyformán Istené. Ez az én meggyőződésem. Azt hiszem, hogy a vallásos összejövetelek egyetlen lehetséges fajtája csak olyasvalami lehet, mint amilyenek a quakerek összejövetelei. Azoknál a vallásnak nincsen hivatásos embere, nincs nyomuk a régi istenek tiszteletére hozott áldozatoknak… A hivatásos egyházi emberek számára nincs hely…

Úgy érezte, hogy ez az utolsó érv némileg kisiklott az ajkáról. Akaratlanul nyelt egyet, aztán hozzátette:

– Ezt akartam érthetővé tenni előttetek. Isten nem speciális jellegű. Ő egyetemes.

Elhallgatott. Daphne is, Clementina is, láthatólag arra készült, hogy valamit mondjon, de aztán egyikük sem szólt egy szót sem.

Helyettük Miriam szólalt meg:

– Atyus, – mondotta, – én tudom, hogy nagyon ostoba vagyok… De keresztények vagyunk még mi?

– Azt akarom, hogy a magatok hitéről magatok gondolkodjatok.

– Úgy értem, – mondta Miriam, – hogy most mi olyasfélék vagyunk, mint a quakerek… csak nagy általánosságban keresztények?

– Az ember az, aminek maga akarja. Ha valaki úgy érzi, hogy az egyházban kell maradnia, maradjon az egyházban. Ha úgy érzi, hogy a keresztény hit él benne, akkor bizonyára él is.

– De a hitelvek? – kérdezte Clementina.

Scrope a fejét csóválta.

– Ha a kereszténységet a hitelvek állapítják meg, akkor én nem vagyok keresztény, de ha bárminemű vallásos érzésről van szó, amely tiszteli Jézust és a kereszténységet, akkor kétségtelenül keresztény vagyok. Ennyire az volt Mohamed is. Akarjátok-e tudni, hogy mit hiszek?… Hiszek Istenben, hiszek Istennek minden emberi életben való jelenlétében, hiszem, hogy életünk rendeltetése, hogy Isten országának szolgáljunk…

– Ez tulajdonképen ugyanaz, mint amit Chasters is mond «A keresztény hit lényege» című könyvében.

– Te olvastad?

– Eleanor kölcsön adta nekem a könyvet… De Chasters megtartotta állását.

– Én nem vagyok Chasters, – mondta Scrope nyersen, de azután engedékenyen tette hozzá: – Amit ő cselekszik, bizonyára helyes az ő szempontjából, de én az én szempontomból nem úgy cselekszem.

Lady Ella egy ideig egy szót sem szólt.

– Szégyeltem volna magamat, – mondta aztán egyszerre nagyon nyugodtan, – ha nem úgy cselekedtél volna, ahogy cselekedtél. Egyáltalán nem bánt, amit tettél. A leányokat sem bántja… mindaz ami történt… jó… ha értjük az okát, úgy, ahogy most megértettük…

Ékesszólásának ez volt a szélső határa.

– Nem bánt, miután most megértettük, atyus, – mondta Clementina és Lady Sunderbund halvány árnyéka mintha egyszerre elhúzódott és szertefoszlott volna.

Sajátságos kis szünet állott be. Scrope majdnem szomorúságot és zavart érzett, mert a beszélgetés nem egészen úgy fejlődött, ahogy szerette volna. A személyes vonatkozások irányába tolódva, megromlott. A félszeg hallgatást Phoebe törte meg. Felugrott és atyjához szaladt:

– Drága atyuskám, – mondta és megcsókolta.

– Nem értettünk teljesen, – mondta Clementina olyan hangon, amely most sok mindent megmagyarázott, ami eddig sohasem került szóba…

– Atyuskám, – mondta Miriam sugallatszerűen – játsszak neked valamit?

– De a tűz! – vetette közbe Lady Ella, akinek ez a gondolat jutott az eszébe.

– Azt akarom, hogy mindnyájan megismerjétek a hitet, melyet én vallok, – mondta Scrope.

Csak Daphne maradt ülve az asztalnál.

– És sohase megyünk többet templomba? – kérdezte olyan hangon, mely mintha veszteséget árult volna el.

17. §.

Scrope visszatért dolgozó szobájába. Félszegnek és szégyenlősnek érezte magát leányai előtt. Úgy érezte, hogy nehéz lesz visszatérni a mindennapi dolgokra, legalább ezen az estén nehéz, sőt lehetetlen volna. Holnap úgy kell majd megjelenni neki a reggelinél, mintha ez a beszélgetés egyáltalán nem történt volna meg.

Mikor sétájáról hazatérőben azt tervezgette, hogy mit fog mondani, sokkal erősebben kidomborodott benne az, hogy Isten uralma lesz eljövendő a világra és hogy vége szakad a vetélkedő nemzetek és egymással küzdő üzleti érdekek hosszú korának. Hasonló világossággal akart beszélni az emberi élet szenvedélyes alárendeléséről Isten és az emberiség nagy és közös céljával szemben. És íme most mindezekből alig említett valamit szavaiban, mintha az életnek ez a nagy látóköre elveszett volna a kis szobában, a neki oly kedves családi környezetben, ahol a méreteket a tolóajtós szűk szoba adta meg. A tapétás fal összeszűkítette és elnyomta Isten országát. Családi ügy lett belőle, vacsora utáni csevegés. És elkedvetlenítette az is, hogy Lady Sunderbund és Chasters esetét említették…

Igyekezett megvígasztalni magát szándékának ilyetén összezsugorodása miatt. Azon elmélkedett, hogy neki öt esztendejébe került, míg Isten valóságos jelenlétének és Isten céljai iránt való személyes alárendeltségi érzésének felismeréséhez eljutott. Különös volna, ha most azt kívánná ezektől a lányoktól, hogy egyszerre megértsék azokat a ködös érzéseket és bizonytalan sejtelmeket, amelyek az ő lelkét hatalmukba ejtették. Mint a szónok, aki szűzbeszédét tartotta, igyekezett pontosan visszaidézni mindazt, amit megmondott és amit elfelejtett megmondani… Ami történt, csak kezdet volt, a kezdet kezdete…

Mikor a leányok lefeküdtek, Lady Ella jött be hozzá. Arca gyengédségtől ragyogott. Ismét oly szeretetteljes volt, mint amilyen azelőtt, amikor az első árnyék még nem vetődött közéjük.

– Oly boldog voltam, hogy beszéltél velük, – mondotta. – Talán zavarba ejtetted őket, de derék, jólelkű leányok.

Scrope most világosabban akarta elmondani, hogy mit érez a vallásnak életükben való szerepéről, de az ékesszólása elhagyta.

– Értsd meg, Ella, hogy az élet mindaddig tragédia, még pedig szennyes tragédia marad, amíg nem tudunk eljutni Isten országához… Engem nem agyrémek üldöztek ki az egyházból.

– Tudom, hogy nem, – felelte az asszony lágyan és megnyugtatóan.

– Hogy ezek a még valóságos gyerekek menjenek a legborzasztóbb halálba a lövészárkokban, hogy a halál, a nélkülözés és elválás dühöngjön a világon…

– Nem maradhat így, – mondta Lady Ella.

– Én nagyon jól tudom, drágám, – folytatta Scrope, – hogy a kétkedésnek és változásnak ez az éve borzalmas volt reád nézve.

– Ostobaság volt tőlem, de nagyon boldogtalan voltam, – mondta az asszony. – Már elmult, de megvallom, szerencsétlen voltam… És nem volt senki, akinek megmondhattam volna… Imádkoztam… Nem a szegénységtől féltem, hanem a szégyentől. Most… boldog vagyok. Ismét boldog vagyok.

– De milyen messzire jöhetsz velem?

– Veled vagyok.

– De te, – mondta Scrope, – te még mindig papi asszony vagy.

– Nem tudom, – felelte az asszony. – Nem hiszem.

Scrope kutató szemmel nézte.

– Én mindig azt hittem, hogy csak az egyháztól való elválásom bánt.

– Ma mindent másként látok, – mondta az asszony.

Szíve az urához tartozandóság gyengéd érzésében olvadt fel. Lelkében a régi történet régi szavai kezdtek kavarogni:

– Követlek minden utadban és cselekedetedben… A te néped legyen az én népem. A te Istened az én Istenem… Az Úr rendelte, hogy csak a halál válasszon el téged és engem.

Szóról-szóra ezeket a szavakat szerette volna Lady Ella mondani, de ilyen ékesszólásra képtelen volt. Csak suttogni tudott:

– Követlek minden utadban. – Aztán nem tudta folytatni.

– Drágám, – mondotta tompán.

18. §.

Hajnali két órakor még ébren volt Scrope. A sistergő gázkandalló előtt ült szobájában s egyáltalán nem gondolt arra, hogy lefeküdjék. Lelkében sokkal erősebb érzések háborogtak, semhogy azt remélhette volna, hogy el tud aludni. Úgy tetszett neki, hogy a tizenkét óra alatt, amióta a parkon áthaladva, a Lady Sunderbunddal való jelentős megbeszélésre sietett, élete túlesett döntő jelentőségű válságán s a döntéshez és bekoronázáshoz jutott el. A lelki utazás, mely öt esztendővel ezelőtt, teológiai lidércnyomások viharos sorozatával kezdődött, végül a kikötőben ért véget. Immár megállapodott Isten valóságának biztos meggyőződésében s eljövetelének tudatában, amely egyesíti az emberek életét és megváltja az emberiséget. Ezt a meggyőződést az ingadozások és hangulatváltozások ködös fátyola mögött lelkének valamely meg nem figyelhető folyamata váltotta ki. A lelki mű befejeződött. A mai nap tapasztalatai félrevonták a fátyolt és látni engedték Istent, akihez kétség nem férhetett.

Istennek ezt az egyszerű és mindent lenyűgöző tudatát a gyakorlati élet legfőbb jelensége gyanánt állította szembe azzal a bizonytalan és hatékonyság nélküli személlyel, aki az ő anglikán napjainak volt Istene. Valamelyik teológus egy ízben azt a kifejezést használta, hogy Isten «a jelenségek mögötti barátunk». Az a bizonyos anglikán istenség inkább bizonytalan és fakó valami volt az udvar és előkelő társaság, a tekintélyi elv és a kényelmes élet mögött. Mialatt azonban ő ajkával szolgálta ezt a tetszetős kompromisszumot, az igaz Isten jelen volt, várta az ő alattvalói hódolatát és várta, hogy átvehesse az uralmat a tőle elfordult és vérrel áztatott világ fölött. Istennek felfedezése nem egyéb, mint a kötelékek lehullása az ember szeméről. Keressétek és megtaláljátok…

Scrope alig hallhatóan suttogta a szavakat:

– Istennek országa!

Ez lett az a formula, melybe egész életének bele kellett helyeződnie. Az ezüst gömbnek és a tízezer különböző léleknek látomása idéződött föl előtte. Ezeknek utja is ugyanez az elhatározás: amennyire csak bírom, a közjót akarom szolgálni. Az egész emberiség köztársaságának, a hazug királyságok és papságok megszüntetésének és az emberi lélek örök fejlődésének akarok élni…

Nagyon jól tudta, hogy ő is csak annak a nagy hadseregnek egyszerű katonája, amelynek sorozása folyik köröskörül az egész világon. Tudta, hogy nincsen egyedül. Mialatt földi királyok az uralomért harcolnak, azalatt ezek a többiek, akikben él a hit, akik el vannak határozva, hogy véget vetnek a dinasztiák véres krónikáinak és az emberélettel üzérkedő világ nyomorúságainak, állandóan szaporodnak és egymásra találnak. Sokan vannak és különböző nyelveket beszélnek. Ő pedig csak egyike azoknak, akik a világszerte megnyilatkozó sugallatnak engedelmeskednek… Mosolyogni tudott volna azon az ügyetlen hiúságon, amely őt régebbi látomásainak fontosságával szemben vakká tette s azt hitette el vele, hogy ő egyetlen felfedező, hogy új próféta s ami majdnem egy új szektának alapításához sodorta el. Óh, az új hadseregben mindenki csak verbuváló őrmester lehet… Senki sem lehet vezér, mert a vezér csak Isten.

Most már Isten országának megvalósítása lesz hivatása. Mától fogva csak ez lesz élete célja…

Egy időre ködös álmodozásokba merült Istennek földi királyságáról, melynek ő lesz egyik alkotója. Elmosódóan fénylő városoknak, nagy tudományos eredményeknek, egyetemes szépségnek, Isten világosságában élő szép emberiségnek és a csillagok közé emelkedő ragyogó fejlődésnek álma volt. Sem természetes hajlandósága, sem szellemi iskolázása nem vonzotta a mechanikai vagy közigazgatási szakszerűség felé. Álma inkább a belülről megnemesedett és lélekben egyesült emberek látomása volt. Látta, hogy a történelem az észszerűség felé fejlődik, hogy az élet láthatóan nemesedik, amint az emberiség felismeri az isteni célt. A külső béke és rend, a nemesen felfogott anyagi lét gyönyörűsége, a haladás ereje és a nagyobbodó cél csak külső kifejezése és igazolásai Isten lélekben való növekedésének. Akkor majd nemesebb célok számára is nevelhetünk gyermekeket, mint a harcterek vértől átitatott sara számára. Akkor majd az élet nagy láng módjára fog fellobogni.

De a cél felé csak hittel haladhatunk s árat is kell fizetnünk érte. Le kell mondanunk érte a csalóka méltóságokról, a hamis becsületről, a leviták szerinti igaz életről és a földi királyokat cserébe kell adni Istenért…

Scrope körültekintett a nyomorúságos, szegényes szobában. Számbavette részleteit, berendezésének barátságtalan körülményeit és a kényelmetlenségeknek mogorva jelenségeit. Tisztában volt vele, hogy élete végéig ilyen szobákban kell élnie. Ilyen szobákban kell élnie neki, aki pedig egyike volt ama kevés szerencséseknek… Igen, de mások fedezékekben élnek, piszkos lövészárkokban derűsen halnak meg, sokkal csekélyebb célért, mint az övé, feláldozzák tagjaikat, életüket, szemüket, a szabad mozgás gyönyörűségét, a boldogságot és az emberi büszkeséget.

Az emberiségnek végre van egy olyan királya és császára, akit nem kell megvetni, akivel szemben nem kell fellázadni. Van már cél, amelynek kedvéért lehet kovácsolni az acélt, lehet kezelni a boncolókést, lehet írni, festeni, szántani és tanítani. E gondolat jegyében kell megalkotni a jövő életét. Ezen az alapon kell keresnie barátokat és együttműködő társakat. A szegénység és becsületesség napjaiban az összes nagy vallások, a kereszténység és az izlám, mind Isten országának ezt az eljövetelét hirdették. Ez a közös sugallat élt bennük. A vallás hivatása akkor szűnik meg, ha lemond a milléniumnak igéretéről. Scrope azonban felújította önmagában ezt az ősi és halhatatlan reménységet. Minden embernek ezt kell cselekednie és akkor megkezdődik majd Isten uralma…

Scrope önmagában mormolni kezdte hitét:

– Eljön! Biztosan eljövendő lesz. Holnap én is megkezdem munkámat. Többé semmit sem cselekszem, ami nem Isten felé vezet. Az igazságra akarok törekedni.

19. §.

Eleanor hazatérése Scropeot visszavitte családjához. Hallotta a kulcs csikorgását a külső ajtóban, leányának lépteit az előszobában és mozgását a hálószobában. Nem ment ki, hogy beszéljen vele, a leány pedig nem vette észre a fénysávot az ajtó alatt.