Part 21

Csak később akart vele beszélni, mikor már saját lelke felszabadult a túláradó érzések alól. Visszaidézte maga elé a leány távozó alakját és járását, amint nézi fiatal választottját, amint karja hozzáér, amaz pedig gyengéden hozzásímul…

– Isten áldja meg és tegye boldoggá őket, – suttogta.

Azután Eleanor nővéreire gondolt. Azok csak keveset feleltek az ő fogyatékos magyarázataira. Eszébe jutott, hogy nekik még esztendőkön és tapasztalatokon kell átmenniök, mielőtt teljesen megérthetnék az ő mostani gondolatainak teljességét s ez némileg mérsékelte elkedvetlenedését. Érezte, hogy mindnyájan nemeslelkűek. Ellának és a jó szerencsének köszönhette, hogy ilyenek voltak. Látta Clementinát, gyors vitázó készségével és Eleanorénál keményebb, de finom lelkű és még függetlenebb egyéniségével. Miriam alapvető vonása a fáradhatatlan gyengédség volt, Phoebe hajlandóságai inkább intellektuális jellegűek, Daphnénak pedig veleszületett hajlama van a szolgálatkészségre. De különös volt, hogy mindnyájan úgy fogadták az egyházzal való határozott szakítás bejelentését, mintha parancs volna, amelynek legalább külsőleg engedelmeskedni kell. Azt várta volna, hogy mélyebben meg lesznek rendűlve. Azt hitte, hogy válaszolni kell majd érveikre, hogy meg kell nyerni őket nézetei számára. E helyett különös módon mindenbe belenyugodtak. Belenyugodtak, hogy ő gondolja ki a nagy kérdést és csak az eredményeket közölje velük. És a felesége… A felesége szavai jutottak eszébe: «Követlek minden utadban…»

Ezzel a feltétlen belenyugvással elégedetlen volt. Miért nem talált rá a felesége Istenre épen úgy, mint ahogy ő rátalált? Miért kellett Miriamnak úgy felvetni a fantasztikus kérdést, mintha eldöntése nem őt illetné: «Keresztények vagyunk mi még?» Követve gondolatok fonalát, azt kérdezte, hogy miért nem tudta Lady Sunderbund megteremteni a saját vallását, a nélkül, hogy papot és prófétát keressen a világban? Undine lakozik-e az asszonyokban, akinek lelkét halandó emberektől kell kapnia? És ki volt, aki kisértésbe vitte a férfit, hogy pappá avassa magát? Az asszony, a tanítvány, a szerető az utolsó, a legveszedelmesebb verem az Istenhez vezető úton.

Scrope imádkozni kezdett s még mindig nem kelt fel ültéből, mialatt imádkozott.

– Istenem, te, aki megnyilatkoztál előttem, – könyörgött, – ne engedd, hogy ismét megfeledkezzem rólad. Óvj meg a feledéstől. Nyilatkozz meg azoknak, akiket szeretek. Nyilatkozzál meg az egész emberiségnek. Rendelkezzél velem, Istenem, rendelkezzél velem; de adj éberséget lelkemnek. Óvj meg a feltevéstől, hogy választott szolgád vagyok, óvj meg a tekintély hiúságától… Sugározd fényedet azokra, akik drágák nekem… Óvd meg őket tőlem. Fogadd te az ő hűségüket…

Szünetet tartott. Egy kipirult, gyermekien meggyötört arc, mely a csillogó könnyeken keresztül méltatlankodva tekintett rá, emelkedett fel előtte. Elfeledkezett róla, hogy Istennel társalog.

– Hogy segíthetek rajtad, te _esztelen_ kis jószág? – kérdezte. – A lelkemet odaadnám, ha tudnám, hogy Isten békét adott neked. Nem cselekedhettem úgy, amint te akartad. Megsebeztelek!… Magadat sebezted meg. Egész idő alatt engem akadályoztál és akartál kísértetbe vinni – és magadat pusztítottad el. Lehetetlen volt… Pedig te is oly nemes vagy!

Egy más szempont merült fel előtte.

– Ella boldog volt, mert Lady Sunderbundnak fájdalmat okoztam és magára hagytam őt… Mindketten semmiségek kedvéért élnek. Semmiségekért élnek, csak látszólagos módja ez az életnek.

Egy ideig gondolatok nélkül bámult bele az izzó azbeszt között duruzsoló kis kék gázlángokba.

– Értesd meg velük, – mondotta olyan hangon, mintha bizalmas hangon beszélne valamely mellette ülő barátjával valamely kívánatos és észszerű dologról. – Lásd, mily nehéz a sorsuk, míg nem tudják megérteni. Mindjárt könnyű lesz, mihelyt megértik. Nagyon könnyű.

Néhány pillanatig elmélkedett.

– Mintha csak más meghatározott személyekhez való viszonyban élhetnének. Azt szeretném, hogy ők is, mint most én, Istenhez való viszonyukban élhetnének. Ha Istent ismernék…

Végül ismét magához beszélt.

– Amennyire Istent megismerni lehet, – mondotta.

Egy ideig ismét belemeredt a tűzbe. Azután előre hajolt, lecsavarta a gázt és az olyan embernek a hangulatával kelt fel, aki nehéz feladaton esett át.

– Végesek vagyunk, – mondotta. – Mindenkinek gondolatai véges mivoltunknak korlátai közé esnek. A hit valóságos _tour de force_. A képzelő erőnek hősi cselekedete. Erre vagyunk rendelve. Természetesen, természetesen… Ez pedig a lényegen semmit sem változtat…

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Jelenések I. 17: «Ne félj. Én vagyok amaz első és az utolsó és aki élek.»]

[Footnote 2: Fil. I. 6. «Ő aki elkezdette… elvégzi.»]

[Footnote 3: Ef. 5., 14. «Megvilágosítja neked.»]

TARTALOM.

I. Az álom 5 II. A püspöki hivatás a gyakorlatban 16 III. Álmatlanság 47 IV. Lady Sunderbund rokonszenve 74 V. Az első látomás 92 VI. Exegesis 116 VII. A második látomás 150 VIII. Az új világ 190 IX. A harmadik látomás 205