Part 19

Az az érzés, hogy Isten szeme láttára nyíltan tud gondolkozni, lehetővé tette, hogy illuzió és szégyenkezés nélkül vegye szemügyre a Sunderbund-kalandot. Egyidejűleg becsületesnek és őszinteség nélkülinek és két cél között megoszlottnak látta magát. Már nem kételkedett az ösvényben, melyet követnie kell. Egy nála erősebb ember, akinek állandóan világos céljai vannak, Lady Sunderbundot talán kínálkozó alkalom gyanánt tudná kihasználni, talán arra tudná késztetni, hogy felállítsa a szószéket, melyre neki szüksége van. De neki, óh, nagyon jól tudta magáról, hogy neki sem a szükséges ereje, sem pedig tisztánlátása nincs meg ehhez. Az asszony belefullasztaná őt a díszítésekbe és a festőiség iránti makacs állhatatosságával fölébe kerülne. Lehet, hogy nevetséges, ha megfut előle, de szükséges. És most az is nyilvánvalóvá lett előtte, hogy az ő számára nem lehet szó sem szószékről, sem bárminő állandó küldetésről. Az intellektuális hangulatváltozásoknak volt az embere, akiben, amint felismerte, csak néha van meg az igazság sugallata. Ilyen bizonytalan lökések és megvillanások között kell élnie, mert ha életének ilyen «hivatást» kölcsönözne, akkor ma lélekkel és alvó hittel, egyszerűen csak «folytatná a mesterséget».

Erről az állandó elhatározásról gondolatai ismét általános dolgokra siklottak át. _Van-e egyáltalán szüksége Istennek szervezett papságra?_ És vajjon az utolsó háromezer év óta nem ez-e a vallás lényegbevágó kérdése.

Látomásai és Isten megközelítésének érzése új bátorságot kölcsönöztek a lelkének. A megvilágosodottságnak ez állapotában a földet gondolatban átfogható gömbnek, a történelmet pedig érthető drámának látta. Azelőtt mindig a megértés szélén volt, de most megértette azt a két különböző és ellentétes fonalat, mely a modern vallás sodrott zsinórjában fonódik össze: az egyik a papság régi fonala, a véráldozat és a visszataszító ritusok fetisisztikus eleme, a rituálénak és hagyománynak, a kultusznak, a kasztnak, a választott törzsnek eleme, amellyel minden meglevő vallásban majdnem elválaszthatatlanul összefonódik az új irány, a próféták vallása, az egy igaz Istennek bálványozás nélküli egyetemes imádata. A papi vallás antitézise a próféták vallásának. Scrope belátta, hogy a föld összes nagy vallásalapítói ép úgy, mint ő, a vallás régi formáiból egy újba emelkedtek föl. A különbség csak az, hogy ő gyenge, köznapi és teremtő erő nélküli ember, míg azok rendkívüli kezdeményező erejű, nagy emberek voltak s nem törődtek a meghatározásokkal. A héber próféták, Jézus, akit, mikor Pilátus meg akarta menteni, a papok öltek meg, Mohamed, Buddha megegyeztek vele abban, hogy az embereket a templomi imáktól, a bálványimádástól, a ritusoktól és szertartásoktól, a papok uralmától, az ünnepek és szentségek rendszerétől Isten egyszerűségéhez való közvetlen és egyszerű viszonyba akarták kalauzolni. A vallásos fejlődés mindig a felszabadulásban és egyszerűsítésben jelentkezett. Az emberek rendszerező véralkata, a dogmatizáló elmélkedésekre való hajlamuk, az öregség bölcseségének bizalmatlankodása a fiatalok meglátásával szemben, a fegyelmezetlenségtől való félelem, mely a hadviselésben teljesen jogos, de borzasztóan ostoba a nevelésben, az áldozati hagyomány rettenetes ereje, minden új evangéliumot mindig megragadott és megnyomorított, mielőtt néhány esztendőt megért volna. Jézus például nem adott az emberiségnek sem teológiát, sem egyházi szervezetet. Szentsége a megemlékezés ártatlan ünnepe volt, de a félős, korlátolt és csak utánzásra képes emberek, akikre munkájának folytatását bízta, csakhamar visszaállították az elavult vallás három borzalmát, a teológiát, a papi szervezetet és az áldozatot. Az pedig, hogy Jézust az aratási ünnep áldozatával azonosították s az egyszerű tanítómestert a test és vér vételének tárgyává tették, a véletlen iróniájának legfelső foka…

– Különös, hogy miként sodródom vissza Jézushoz, – mondotta Scrope. – Amíg el nem távolodtam az egyháztól, sohasem láttam, hogy mennyi igazság és jóság van tanításában és nem láttam őt tisztán… Azt hiszem, ha tovább úgy haladok, ahogy megkezdtem, mint nazarénus fogom végezni…

Tovább gondolkozott. Úgy tetszett neki, hogy Isten megfontolt bátorságot adott neki mindahhoz, amit azelőtt vakmerőségnek tartott.

Az átszellemültség hangulatában majdnem ugyanazt mondta el konfirmációs beszédében, mint amire most elmélkedése folyamán jutott, sőt tulajdonképen most értette meg csak teljesen, hogy mi volt az, amit akkor mondott. Az egy igaz Istennek nem lehetnek papjai és hivatásszerű szolgái, mert kell, hogy tehetségének mértékéhez képest minden ember Isten papja és szolgája legyen. Vannak dolgok, melyeket szakembereknek kell ellátni. Ilyen például a gyógykezelés, a közigazgatás és kémia, de saját bölcseleti rendszerét és saját vallását minden ember maga tartozik kigondolni. Hitét egyik ember közölheti a másikkal, de rá nem kényszerítheti. Valakinek szüksége lehet villamos szerelőre, kertészre, vagy valamely mesteremberre, de Isten színe előtt mindenkinek személyesen kell megjelenni. Ott sem pap, sem király nem helyettesítheti. Minden más egyéb esetleges, de az ember, mint olyan, Isten és Istennek országa számára van rendelve.

– Ez az igazság, – mondotta Scrope, megszakítva elmélkedéseit. – Hirdetnem kell Istent, de nem pap vagy lelkipásztor módjára. Írnom és beszélnem kell felőle, ahogy lehet. Még meg is élhetek az írásból és beszédeimből, ha ez egyébként nem gátolja a hivatásomat, de emelvényre nincs szükségem, nincs szükségem szervezett gyülekezetre. Kezdem látni az utat, melyet követnem kell…

Az est sötétedni és hűvösödni kezdett. Az ég peremén, ahol eltűnt a nap, sötétkék és violaszín sávok húzódtak végig. A fák sötétek és komorak voltak, de Scrope végleg felismerte saját helyzetét és kötelességét.

– Kötelességem az, hogy tanuságot tegyek Isten országa mellett és szolgáljam őt. Ez annyira világos, hogy még feleségem és gyermekeim kényelmének és biztonságának szükségessége kedvéért sem téríttetem el magamat tőle. _Isten az első_… Ők sem állhatnak közém és Isten közé… De még több is van ebben…

A hosszú köríven át, mely a lelki megismeréshez vezetett, ismét az alapvető problémához tért vissza. Komoran ült a helyen és önmagával küzködött.

– Velük szemben sem játszhatom a papot, vagy a gondviselést, – mondotta végül. – Én sem állhatok közéjük és Isten közé.

Most már látta, hogy mit kell cselekednie. Látta, hogy családját hitének hiányossága miatt nem merte Istenre bízni. Látta, hogy ez a bizalmatlanság nem volt egyéb, mint összes eddigi vallásos rendszerek hitének hiányossága…

13. §.

Ama különös lelki utazás folyamán, amely most vége felé közeledett és amelyben Scrope az otthoni paplak zavaros és elemzés nélkül elfogadott formuláitól, feltevéseitől és bonyodalmaitól Isten mostani erős és egyszerű megismeréséhez jutott, időről-időre személyének nagyon jelentős azonosításaira nyílt alkalma. Természeténél fogva nagyon hajlandó volt az analógiákra. Lelkében a gondolatok minden áramlata párhuzamos áramlásokat váltott ki. Isten angyalával folytatott második képzeletbeli találkozásában például majd az anglikán egyházzal, majd pedig az egész kereszténységgel hasonlította össze magát, míg most az emberiségnek még sokkal nagyobb közületével társította saját személyét. Az emberiség multjában, majdnem mindazoknál kimutatható a nagymérvű lelki aggodalom, akiknek Isten látomása megjelent. Az a nagymérvű aggodalom, hogy másokat saját megpróbáltatásaiktól és szorongattatásaiktól megmentsenek és hogy a nekik jutott megnyilatkozást változatlan formájában másokra is rákényszerítsék, volt eredete a másokat megnyomorító tévelygéseknek, lelki zsarnokságoknak, dogmatizmusoknak, egyenetlenségeknek és hiábavalóságoknak. Ez a mondás: «Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket», a mélységes igazság érzésével ötlött Scrope eszébe. Valahányszor a nálunk fiatalabb és gyengébb lelkekre gondolunk, mindig a szülő szokott felébredni bennünk. Elrejtjük előlük a nehézségeket, meg akarjuk óvni őket a lángoktól, amelyek a szellemet hevítik és óvjuk az igazság éleitől és szögleteitől, melyek a lelket formálják. A keresztény lélek mindig azt szeretné, ha családja számára fogatot küldenének a mennyei városból. Azt szoktuk kérdezni, hogy miért bolyongjanak a mieink veszedelmek közepette azokban az ingoványokban, amelyekből mi kimenekültünk, vagy hogy miért kóboroljanak ők is azokban az erdőségekben, melyekben mi eltévedtünk. Ezért akarjuk megkaparintani és megmenteni és a mennyekbe vezérelni a fiatal lelkeket, mielőtt még létüknek tudomására ébredtek volna. Olyan katekizmussal oltjuk be őket, amelyet sohasem érthetnek meg és a nyugalomba akarjuk beleringatni őket. Az ösztön ugyanolyan hamis játékot űz itt velünk, mint a vad törzsek anyáival, akik lázas gyermeküket kiragadják az orvos kezéből. A hit utolsó cselekedete, hogy bízzuk Istenre azokat, akiket szeretünk.

Scrope eddig úgy ítélte meg a teológiai túlzások és dogmák hálóját, amely az emberiséget Istentől elválasztja, mintha az csak az emberben működő ördögi ösztönnek, a hivalkodásnak, a túlkapásnak, a mások lelkén és agyán való hatalmaskodásnak és uralkodni vágyásnak következése lett volna. Csak most látta, hogy Isten országától való húzódozásban mekkora szerepe van az idősebbek részéről jelentkező szeretetnek a szülői vonzalomnak, a derék férfiak és nők aggodalmaskodásának és lármás aggódásának. Ő maga a hitetlenség vadonjában, a kétely és töprengés veszélyes helyein bolyongott, de feleségét és gyermekeit épen és védetten hagyta vissza az orthodoxia lelket kielégítő nyugalmában. Eleanort kivéve, egész családjából senkivel sem beszélt őszintén és szabadon a vallásos igazság felismeréséről és még Eleanorral is csak a leány kezdeményezésére tette. Most azonban Scrope úgy érezte, mintha e hallgatásban valami becstelenség és árulás lett volna. Különösen a válság ideje alatt működött erősen lelkében az a hajlandóság, hogy a tőle függőknek kényelmet és földi jólétet biztosítson, ha kell, még saját lelki sértetlensége árán is. Egyáltalán nem beszélte meg velük e kérdéseket… Mialatt mindannyian családunk kicsinyes jólétéért sürgölődve teszünk-veszünk, hogy gyermekeinket fölneveljük, ruhájukat megszerezzük, szórakozásukat biztosítsuk és mialatt belenyugszunk ebbe az igazságtalanságba és alkalmazkodunk ahhoz a tisztességtelen szokáshoz, amely rövidlátóan jóindulatúvá, az alapvető kérdésekben azonban álnokká tesz bennünket, felhalmozódott ostobaságunk a katasztrófát idézi elő. Nem annyira az emberi gonoszság, mint inkább az emberi gyarlóság volt az, amely a vérnek, sárnak és tűznek poklát teremtette meg az ifjú nemzedékek számára. Az igazi biztonságnak, a gyermekek és emberek igazi jólétének egyetlen útja csak az, amely Isten országa felé vezet…

Ami történt, nem volt becsületes a gyermekekkel szemben. Hogy mennyire nem volt becsületes, azt csak most, abban a felvillanásban látta tisztán, amely először 1914. augusztusában világított rá az európai életre, mikor a fegyveres béke hosszú időszaka véget ért. Mindaddig szokásban volt elrejteni a halált az ifjúságtól és távoltartani tőle a szegénységet és szükséget. Most azonban már nem tudjuk óvni fiatalságunkat. Akárhogy vigyáztunk rájuk, bármily gyöngéden gondoskodtunk róla, rája tört a halál… Scrope szeme keletnek fordult, ahol a félhomály elnyelte leánya és választottja alakját.

Az alkonyat közben lezuhanni látszó ég, a kék színek összezsugorodása, a hideg lámpafények fellángolása, a háború nagy zűrzavarának képét idézte fel lelkében. Egész fiatalságunknak el kellett merülni e rettenetes és romboló zűrzavarban, a királyok, egyházak és nacionalizmusok miatt, amelyeket keményebb lelkű emberek félretoltak volna.

Minden élesen és tisztán állott Scrope lelki szemei előtt s végeredményben Eleanor volt az, aki a megoldást meghozta neki.

Egy darabig még ülve maradt a padon, azután felállt és északnak fordult, Notting Hill felé.

Az őrök bezárták a Kensington Garden kapuit. Meg kellett kerülni a parkot a Victoria Gate felé, hogy a Bayswater Roadon át jusson haza.

14. §.

Menetközben agyában újból rendezgetni kezdte azt az előre megtervezett védőbeszédet, melyet családja előtt akart elmondani. Senki sem volt, aki félbeszakította és semmi sem, ami zavarta volna. Így aztán mindent nagyon világosan és meggyőző módon ki tudott gondolni. Volt ugyan benne némi hajlandóság, hogy másodrendű magyarázatokra is alaposan kitérjen, mint például a szentségek kérdése s azon kapta rajta magát, hogy Frazernek a Chasters eset kapcsán olvasott «Aranygally» című könyvét kezdi magában kivonatolni. Eközben azt magyarázgatta, hogy a megváltás folyamatában mennyire jelentőség nélküli dolog a halhatatlanság. A valóságban magyarázatai nagyon eltértek mindattól, amit előzetes tépelődéseiben kigondolt.

Mire hazaért, a család már túl volt a teán s már le is hordták az edényeket s az ebédlőben mindenki neki látott különböző esti foglalkozásának. Phoebe az asztalnál ült és valami számtani feladványon dolgozott, Clementina állát tenyerébe támasztva és homlokát összeráncolva olvasott, Lady Ella, Miriam és Daphne a sebesültek számára kötéseket készítettek. Ezt a megbízást Lady Ella kapta a Vöröskeresztnek a Burlington Houseban székelő központjától. Az egész család a földszinten volt az ebédlőben, mert az est hűvös volt és nem fűtöttek sem az emeleten, sem pedig a nappali szobában. Scrope belépett és üdvözölte Lady Ellát. Azután egy ideig megállt s a gyermekeket nézte. Feltűnt neki, hogy Phoebe arca kissé ki van pirulva. A leány örömmel végezte munkáját. Ő hasonlított legjobban Eleanorhoz. Miriam nagy ügyességgel kötött. Clementina arca szintén figyelmet árult el. Scrope most a mellékasztalon heverő durva kötések egyikét felemelve, azt kérdezte, hogy mennyit lehet készíteni egy óra alatt, majd nyilvánvalóan fölösleges módon az iránt kérdezősködött, hogy be van-e fűtve az emeleti szobákban. Clementina akaratlan mozdulatot tett, mert a kérdezősködés zavarta az olvasásban. Scrope még egy pillanatig tétovázott. Szerette volna, ha felesége tekintete találkozott volna az övével és ha vele beszélhetett volna először. Az asszony feltekintett, de mielőtt férje jelezhette volna, hogy négyszemközt szeretne vele beszélni, rámosolygott és ismét munkája fölé hajolt.

Scrope a hátsó kis dolgozószobába ment és meggyujtotta a gázkandallót. Máskor a gáz mindig nagyot robbant, ezúttal azonban Scrope vigyázott és a gyufát már előre meggyujtotta, még mielőtt a gázt felcsavarta volna. Így csak gyenge sistergés volt hallható. Meggyujtotta az íróasztalán lévő lámpáját és miután egy darabig szemben a megvilágított vegytisztító telepet nézegette, lebocsátotta a függönyöket. Utána elgondolkozva ült le a tűz elé s várta, hogy bejöjjön a felesége, hogy beszélhessen vele. Jó darabig várt így, miközben tétován és összefüggéstelenül gondolkozott, azután türelmetlenkedni kezdett s azt gondolta, vajjon beszólítsa-e a feleségét?

Azt szerette volna, ha beszélgetésük magától indult volna meg. Nem akart fontoskodni, hogy «beszélni óhajt» és nem akarta behívni feleségét. E közben Clementina felment az emeletre s a könyv, amelyet olvasott, becsukva a pohárszéken maradt. Scrope megnézte. Chasters egyik könyve volt «Az igazi kereszténység lényegé»-ről. Ok nélkül ütközött meg azon a gondolaton, hogy Clementina ezt a könyvet olvassa. A rettentő változás dacára, amely benne végbement, még mindig nem módosította azt a felfogását, hogy a vitatkozó Chasters káros befolyást gyakorol vallási szempontból. Azzal az ürüggyel, hogy a ceruzáját elvesztette, a kandalló mellé hívta feleségét. Ezalatt Clementina ismét lejött s valami tépésnek való vásznat hozott magával, melyet darabokra vagdosott. Scrope úgy nézett egy darabig feleségére, mintha annak meg _kellett volna_ érteni, hogy beszélni óhajt vele. Azután megint Chasters könyvét vette a kezébe.

– Kell most valakinek ez a könyv? – kérdezte.

– Nem, ha később visszakaphatom, – egyezett bele Clementina.

Scrope magával vitte a könyvet és a jól ismert polemikus lapokat kezdte olvasni. Majdnem egy óra hosszat lapozgatott benne, mindaddig, míg a gáz nagyon nem kezdte melegíteni a lábát. Mily különös tárgy volt! Hogy érvelt és vitatkozott! Vajjon vallásos ember volt-e ez a Chasters? Miért írta ezeket a könyveket? Vajjon csakugyan az igazság szenvedélye dolgozott-e benne, vagy csak a gyengelelkű emberek Swift-szerű gyűlölete? Alapjában véve egyik könyvének tárgya sem volt helytelen, föltéve, hogy vallásos lélek sugalmazta. Egyik-másik valósággal destruktiv módon volt felvilágosító hatással olvasójára s szinte világosságot árasztott mindenfelé. Minél tovább olvasta valaki ezt a könyvet, annál igazabbnak tűntek fel maró sorai… És mégis, valami gyűlöletes volt ennek az embernek a hangjában.

Scrope letette a könyvet és elgondolkozott. Chasterst két-három ízben láthatta. Olyanfajta arca, olyan hangja és olyan modora volt, hogy el lehetett róla képzelni, hogy egyszerre nyersen és örvendezve megszólal: «Ön még nagyobb bolond!» Mindazonáltal Scrope most mintha azt fedezte volna föl, hogy a benne kialakult új hit vezető gondolatait Chasterstől kapta. Ez volt az anyag, amelyből gondolatai kialakultak s már elfelejtette, hogy mennyit vett át belőle. A gyötrelmes hónapok alatt, melyek alatt rettegve a Chasters ellen megindítandó eljárástól, könyveit tanulmányozta, lelkében szinte tudattalanul elsajátította Chasters elméletének minden elsajátítható elemét. Vagy elsajátította és saját lelki alchemiájának megfelelően alakította át, vagy pedig épen ellenkezőleg reagálva igyekezett kitölteni Chasters hézagait és hiányosságait. Mintha Chasters lett volna, aki utat tört a szentek szentélyébe és mégis félt, hogy belépjen. Mégis, minden nyersesége, az aljasság és rosszindulat különös légköre mellett is, az igazság szelleme beszélt Chastersből. Igen, Isten a bárdolatlan szolgákat is tudja használni. Egyik emberben Isten a szívet világosítja meg, a másikban az ész válik emésztő tűzzé. Isten mindenütt megtalálja, ami az övé. Nem szorítkozik csupán a finom emberekre. A bizonyítás és érvelés terén Chasters megvetette a kellemeteskedő, erkölcstelen megalkuvásokat s úgy szolgálta Istent, ahogy Scrope nem remélhette, hogy valaha is szolgálni fogja. Scrope új hite is talán teljesen lehetetlen lett volna, ha agyán nem szánt végig a Chasters ügy.

Egy ideig Scrope ezen a fontos felismerésen tépelődött, azután tovább lapozva, tekintete egy modortalanul és kegyetlenül szarkasztikus kitételen akadt meg, mely főként az öreg Likeman ellen irányult!…

Miféle véleményt alkothatott magának, mindebből egy olyan leány, mint Clementina? Honnan kaphatta ezt a könyvet? Talán Eleanortól? Eleanornak ez a könyv nem volt ártalmára, ő ki tudta választani Chasters tanításából a jót és el tudta dobni belőle mindazt, ami szellemében káros volt…

Scrope Eleanorra gondolt, aki bátran dolgozott saját boldogságán. A világ gyorsan haladt a nagy szabadság korszaka felé, a – fiatalok és bátrak számára… Scropenak tetszett a fiú…

Gondolatai arra tértek vissza, hogy beszélni kellene feleségével. Az est már elsiklóban volt s neki még rendkívül fontos közlendői voltak. Felkelt és hevesen nyitotta ki az ajtót.

– Ella! – mondotta.

– Kívánsz valamit?

– Azonnal szeretném…

Az asszony liberális módon értelmezte az «azonnal» kifejezést, úgy, hogy Scrope, miután véleménye szerint már hosszú időköz telt el, újra hívta:

– Ella!

– Azonnal, egy pillanat… – felelt az asszony.

15. §.

Lady Ella úgyszólván féllábbal a másik szobában, belépett urához.

– Légy szíves, csukd be az ajtót, – mondta Scrope, de érezte, hogy ámbár el akarja kerülni, hangjából mégis kiérzik a fontoskodás.

– Mi történt? – kérdezte Lady Ella.

– Különböző dolgokról szerettem volna beszélni veled. Ma valami nagyon komoly dolog történt velem s fontos elhatározásra jutottam.

Az asszony arca aggódást árult el.

– Miről van szó? – kérdezte.

– Sohasem hittem, – kezdte Scrope a kandalló párkányára támaszkodva és belebámulva a gázlángba, – hogy mindnyájatoknak sokáig kell élni ebben a túlzsúfolt lakásban.

– Mindnyájunknak! – kiáltott fel az asszony, olyan hangon, hogy Scrope hirtelen ránézett. – Csak nem akarsz elmenni, Ted?

– Óh nem, de azt hittem, hogy rövidesen mindnyájan elköltözünk innét. Nem így történt.

– Sohasem értettem, hogy miért remélted ezt?

– Megvolt rá az okom.

– Hogyan?

– Azt hittem, hogy akad valami, ami jobb életmódot tesz lehetővé számunkra. Megvolt a tervem.

– Miféle terv?

– Már meghiúsult.

– De miféle terv volt?

– Azt hittem, hogy egy nagyobbfajta kápolnát építhetek. Igéretem volt rá.

Az asszony méltatlankodó hangon kérdezte:

– És _ő_ megcsalt?

– Nem, – felelte a püspök. – Én csaltam meg őt.

Lady Ella arcán vegyes érzések tükröződtek. Scrope összeráncolta homlokát.

– Nem mehetek bele abba a kápolna-ügybe, – mondotta. – Mindnyájatokat cserben kellett hagynom. Nem segíthettem. Ez nem az én utam. Semmi közöm sem lehet Lady Sunderbundhoz és kápolnájához.

– De? – kérdezte Lady Ella még mindig zavartan.

– Túlságosan nagy áldozatot kellett volna hoznom.

– A mi részünkről?

– Nem, a magam részéről. Nem foglalhatom el az ő szószékét és nem tehetem azt, amit ő akar, ha meg akarom őrizni lelkiismeretemet. Borzalmas dilemma volt számomra. Azt jelenti ugyan, hogy kellemes élet helyett mindnyájatokat szegénységbe taszítalak, mégsem dolgozhatom vele együtt, Ella. Lehetetlen nő.

– Azt akarod mondani, hogy szakítottál Lady Sunderbunddal?

– Meg kell tennem.

– De hát akkor Teddy, – kereste az asszony elviselhetetlen rejtélyek között a világosságot, – akkor miért hagytad el az egyházat?

– Mert megszűntem hinni…

– És Lady Sunderbundnak semmi köze sem volt lemondásodhoz?

Scrope csodálkozva nézett a feleségére.

– Eszerint csak arról van szó, hogy szakítasz azzal az asszonnyal… – mondta Lady Ella.

– Azt akarod-e mondani, – kérdezte ezúttal Scrope, mintha első ízben értette volna meg a feleségét, – hogy nem törődsz a szegénységgel?

– A szegénységgel? – kiáltotta az asszony. – Semmivel sem törődtem, csak a szégyennel.

– A szégyennel?

– Ne haragudj, Ted! Ha nem úgy történt, ha csak képzelődtem…

Ahelyett, hogy egy szomorú asszonyt látott volna maga előtt, aki most életfogytiglan szegénységre van ítélve, Lady Ella arca úgy ragyogott föl, mintha kitűnő híreket mondott volna neki valaki.

E pillanatban valaki zörgetett a ház ajtaján. Az egyik leány kinyitotta az ajtót, az előszobában egy pillanatig zaj hallatszott, azután a tolóajtón valaki bekiáltotta:

– Eleanor!

– Eleanor jött haza, – mondta Scrope, akinek csak most jutott eszébe, hogy feleségének még nem is szólt a Hyde Parkban történt találkozásról.

Eleanor csengő hangja behallatszott a szobába.

– Hol van anyus? Vagy atyus?… Most nem maradhatok. Hol van anyus, vagy atyus?

– Elfeledtem megmondani, – szólalt meg Scrope hirtelen, – hogy a parkban Eleanorral találkoztam. Véletlenül. Egészen váratlanul jött oda. Egy fiúval akart találkozni, aki most megy a frontra. Nagyon kedves fiú. Riverton doktor fia. A távozás előtt megértették egymást. Teljesen rendjén van, Ella. Kissé szokatlan, de az életemmel mernék kezeskedni a fiúért. Nagyon boldognak látszik.

Eleanor most megjelent az ajtóban. Egyenesen a tárgyra tért.

– Megigértem neked, hogy hazajövök vacsorára, atyus, – mondotta. – De még sem akarnék itthon vacsorázni. Kint akarnám tölteni az estét.

Látta, hogy anyja megdöbbenve néz rá.

– Hát nem szólt neked atyus?

– Hol van a fiatal Riverton?

– Odakint vár.

Eleanor észrevette a széles nyílást a tolóajtón, amely az ebédlőt auditoriummá változtatta a társalgásuk számára. Hirtelen becsukta az ajtót.

– Megmondtam anyádnak, – magyarázta Scrope. – Hozd el őt vacsorára. Szeretnénk őt látni.

Eleanor habozott. Nővéreire mutatott, akik a másik szobában voltak.

– Valamennyien csak bennünket bámulnának anyus, – mondotta. – Kellemetlen volna. Azonkívül…

– De egyedül nem mehetsz vacsorázni vele!

– De anyuskám! Az egyetlen alkalom…

– A szokások megváltoznak, – mondta Scrope.

– Hát megtehetik? – kérdezte Lady Ella.

– Miért ne tehetnék?