Part 18

Mikor meglátta, úgy meglepődött, hogy egy pillanatig megkövülten állt. Idegenszerű mozdulatot tett, de aztán meggondolta magát s atyjához lépve, megállt előtte.

– Atyuskám! – mondotta.

– Nem tudtam, hogy Londonban vagy, Nórácskám, – mondta Scrope.

– Váratlanul jöttem.

– Voltál odahaza?

– Nem. Nem akartam hazamenni… legalább egyelőre nem.

Ismét körültekintett, jobbra és balra s azután tekintete megint az atyjáéval találkozott.

– Nem ülnél le, Nórácskám?

– Nem tudom, hogy lehet-e.

Újból szétnézett s úgy látszott, hogy rászánta magát.

– Egy pillanatra leülhetek.

Helyet foglalt. Egy darabig nem szólt egyikük sem.

– Mi járatban vagy erre, Nórácskám?

A leány, mintha gondolatait rendezte volna. Azután folyékonyan beszélni kezdett.

– Tudom, hogy helytelennek látszik, amit cselekedtem. Eljöttem, hogy egy ismerős fiúval találkozzam, aki holnap megy Franciaországba.

– Egy ismerős fiúval?

– Igen.

– _Mi_ is ismerjük őt?

– Még nem.

Egy időre Scrope mindenestől megfeledkezett az egy igaz Isten templomáról.

– Ki az a fiú? – kérdezte.

Eleanor szemmellátható erőlködéssel igyekezett megtalálni a természetes hangot.

– Egy fiú, akivel a mult esztendőben a korcsolyapályán találkoztam először. A kollégiumban az én szobám mellett volt a nővéréé.

Scrope leányára nézett és tekintetük találkozott.

– És?

– Minden oly gyorsan történt, atyuskám, – felelt Eleanor mindarra, amit az «és?» szóból ki lehetett érezni. Szóltam volna nektek, ha az esetnek fontosságot tulajdonítottam volna, de csak puszta barátságról volt szó. Semmiképen sem éreztem, hogy az eset komoly lehet. Jó barátok voltunk és mindenféléről beszélgettünk. És most egyszerre, – Eleanor hangja sebesre változott, – neki el kell menni Franciaországba.

Egy pillanatig az olyan háziasszony kifejezésével nézett apjára, mint aki az időről beszél. Azután egyszerre könnyek kezdtek végigperegni az arcán.

Tekintetét a tó felé fordította és kezét ökölbe szorította. A leány zokogott.

– Nem tudtam, hogy szeretett. Nem tudtam, hogy én is szerettem.

Scrope egy darabig várt.

– Szóval, szeretitek egymást, Nórácskám? – kérdezte.

Eleanor már nem is igyekezett visszafojtani sírását.

– Igen, szeretjük egymást. És ő holnap reggel elmegy.

Pár percig egyikük sem beszélt. Scrope teljesen megbékélt az esettel. Nem tudta helyteleníteni leányának eljárását, de a szülői minőség hagyománya és a feltételekhez kötött elhatározás szokása, fontolgatásra késztette.

– Szeretném látni azt a fiút, – mondotta s azután hozzátette: – Ha ugyan nem zavarlak benneteket.

– Drága atyuskám… drága atyuskám! – mondta Eleanor és megfogta a kezét. – Mindjárt idejön…

– Beszélj róla, – mondta Scrope. – Ő is egyetemi hallgató?

– Igen, – mondta Eleanor és pillanatnyi szünetet tartott, hogy sorrendbe szedje mondanivalóit. – Az idén nyert egyetemi rangfokozatot. Cambridgeben tanult. A természettudományokat hallgatta, főleg az állattant. Jó eredménnyel vizsgázott a filozófiából is. De hát a mi cambridgei filozófiánk nagyon ostoba… Mc. Taggart csak szappanbuborékokat ereget… Az apja orvos, Sir Hedley Riverton.

Miközben beszélt, szemét végigjártatta az úton.

– Jön már! – mondta egyszerre.

Habozni látszott.

– Nem haragudnál apa, ha én beszélnék vele először?

– Menj csak elébe. Menj elébe. Mondd meg neki, hogy én vagyok itt.

Eleanor felállt és viszonozta a feléjük közeledő khaki egyenruhás alak vidám üdvözlését. A fiatalok meggyorsították lépteiket, mikor egymáshoz közeledtek. Hirtelen üdvözölték egymást, szorosan egymás mellett állottak és mohón kezdtek beszélni. Scrope a mozdulataikból meg tudta ítélni, hogy miről beszélhetnek. Látta, hogy a fiatalember kiegyenesedik és Eleanor válla felett feléje néz. Ő maga a bölcselkedő szemlélődés pózát öltve magára, nézte és alkalmat nyujtott a fiatalembernek, hogy arcát szemügyre vehesse… Mindaddig, míg a fiatalok közvetlen közelébe nem értek, föl sem tekintett, de ekkor egy kellemes, kissé szeplős, kissé nekihevült arcot pillantott meg, melyből nagyon becsületes kék szem sugárzott feléje.

– Remélem, megbocsájt nekem, uram, hogy ebben a formában kértem meg Eleanort, hogy jöjjön el és találkozzék velem. Pillanatnyi elhatározás hatása alatt táviratoztam neki és ő szíves volt eleget tenni kérésemnek.

– Üljenek le, – mondta Scrope. – Önt Rivertonnak hívják?

– Igen, uram, – mondta a fiatalember. – Az alantas katonák szokásához képest nagyon gyakran használta az «uram» megszólítást. Az elhelyezkedésnél Scrope került középre s a fiatal tiszt balján foglalt helyet, míg a jobb oldalon Eleanor ült figyelő helyzetben.

– Be kell vallanom, uram, hogy alig ismertük egymást. Egy egyetemi szövetségben voltunk együtt és mindenféle dolgokról vitatkoztunk, de bizalmasabb formában, ami azt illeti…

Egy pillanatig elhallgatott, mintha kifogyott volna a lélekzete. Mondókájának folytatását Scrope komoly, de rokonszenves fejbólintással segítette elő.

– Kissé nehéz az ilyen dolgokat megmagyarázni, – mentegetődzött a fiatalember. – Azt hiszem, hogy mostanáig igazán nem értettük egymást… Jó barátok voltunk és szívesen társalogtunk egymással. Egyéb még akkor sem volt közöttünk, mikor bevonultam. Csak mikor megtudtam, hogy a harctérre kell mennem… kissé korábban megyek, mint számítottam… akkor jutott eszembe, hogy talán sohasem látom újra Cambridget… és akkor valamit kiolvasni véltem az ő leveléből. Nagyon sokat töprengtem, uram. Mindent átgondoltam és úgy éreztem, hogy semmit sem szabad tennem és nem is tettem semmit, egészen ma reggelig. Ma reggel azonban rászántam magamat, hogy táviratozom. Tudom, hogy merészség volt tőlem és túltettem magamat a formákon, uram. Tudom. Helytelenül lehetne értelmezni, ha ő nem volna más… Úgy értem, uram, ha ő közönséges és mindennapi leány volna. Úgy éreztem, hogy látnom kell őt. Nem tudom, hogy meg tudja-e érteni, uram, hogy mennyire akartam őt látni és mennyire szerettem volna hallani…

Scropera és Eleanorra tekintett. Úgy tett, mintha mindkettőjük előtt igazolni akarta volna magát.

Scrope lopva a leányára pillantott, aki ültében előrehajolt és gyengéd tekintettel nézte a fiatalembert. A leány egészen meghódította, de a viselkedésében még maradt valami bírói vonás.

– Egyszóval mindez nagyon hirtelen történt? – kérdezte Scrope.

– Úgy van. Máskülönben önnek is tudni kellett volna róla, uram, – mondta a fiatal Riverton. – Csak a sietség idézte elő a titkolódzásnak ezt a látszatát. Ami eddig közöttünk történt, csak két távirat volt. Az enyém és az övé. Most kérem, engedje meg, hogy nagyon rövid ideig együtt lehessünk. Nem követünk el semmi titkolni valót. Puszta ismerősök módjára viselkedünk… Engedje meg. Hisz holnap este a harctérre megyünk.

– Hm, – mondta Scrope és Eleanorra tekintett. – Ezekben a bizonytalan időkben…

– Miért ne vállalhatnék én is valami kockázatot? – kérdezte Eleanor hevesen.

– Tudom, hogy ez is egyik oldala a dolognak, – mondta a fiatalember. – Nem kellett volna táviratoznom…

– Hát nekem nem volna szabad kockázatot vállalni? – kiáltott fel Eleanor. – Nem vagyok játékbaba. Nem akarok addig várni, míg az egész világ biztos nem lesz számomra.

Scrope a fiatalember kipirult arcára tekintett.

– Ő vesz majd gondjaiba téged? – kérdezte.

– Ha nem táviratozott volna nekem… – mondta Eleanor, a fenyegetés felcsillanásával a hangjában.

– Talán nem lett volna szabad erre gondolnom, – ismételte a fiatalember. – De teljesen elszakítva tőle, nem bírtam volna magammal. Ha semmit sem mondtam volna neki, valami ürességet éreztem volna.

– Saját boldogságtokat önmagatoknak kell megtalálnotok, – mondta Scrope.

– Más nem is találhatja meg, – felelte Eleanor. – Azt hiszem, hogy én már felnőtt vagyok.

– És ha fájdalom lesz az osztályrészed?

– Az élet mindig fájdalommal jár, – mondta Eleanor. – Ő… ő…

A fiatalemberre pillantott. Mintha azt akarta volna jelezni, hogy jobb, ha valakit tiszta késsel sebeznek meg, mintha megfojtják, megmérgezik, vagy lassan elemésztik…

Scrope ismét a fiatalemberre nézett. Tetszett neki szájának és állának szabása és szemöldökének ívelése s általában is megnyerte tetszését. Lassan mondta ki ítéletét:

– Azt hiszem, hogy ez szebb és nemesebb, mint egy nyugodt biztonságban élő és gazdag, öregedő ember gyengéd gondoskodása. Ma arra a meggyőződésre jutottam, Eleanor, hogy egy apa, aki gyermekei és a sors közé áll, rossz szolgálatot tesz nekik. Tudod, hogy én nagyon szeretlek… Nem akarok közétek állani. Találjátok meg ti magatok a saját boldogságtokat.

Felállt.

– Én arra megyek, – mondotta, – ti azt hiszem, nem erre.

– Biztosíthatom önt, uram… – kezdte a fiatalember.

Scrope felemelte a kezét.

– Alapozzátok meg magatok az életeteket, – mondotta.

Eleanorhoz fordult:

– Beszéljetek meg mindent, teljesen szabadon.

Eleanor meghatottan ragadta meg atyja kezét, aztán a fiatalemberhez fordult, aki kezét sapkájához emelve, tisztelgett.

– Hazajöttök vacsorára? – kérdezte Scrope, inkább megszokásból s nem is gondolt a meghívás bonyodalmaira.

Eleanor éppen olyan gondatlanul egyezett bele a meghívásba. Az a tudat, hogy Rivertonnal való találkozása utólag megnyerte a törvényesítést és az atyai áldást, minden további megfontolást kizárt. A fiatalok szorosan egymás mellett állottak.

Scrope egy pillanatra szintén felállt, azután megint visszaült helyére.

Egy ideig csak Eleanorra tudott gondolni. A fiatalok után nézett, amint nyugati irányban elindultak. Amint haladtak, válluk és könyökük szeretetteljesen símult egymáshoz.

10. §.

Scrope azon igyekezett, hogy gondolatainak megszakadt fonalát felvegye. Emlékezett rá, hogy mikor Eleanor megjelent, valami rettentően fontos és sürgős problémán töprengett. Azután az ötlött az eszébe, hogy Eleanor megjelenése inkább megoldás volt, semmint félbeszakítás, hiszen azóta Eleanor már elindult saját külön életének útján. Megkezdte saját életét. Ahelyett, hogy megoldotta volna atyja életének problémáját, a magáét oldotta meg. Isten áldása legyen e komoly és drága gyermekeken, akik közelebb vannak a dolgok lényegéhez, mint az apák. A kelet felé kanyargó ösvény a Victoria-állomáshoz és nem lehetetlen, hogy onnan tovább a halálba vezet. Hiszen a fiatalember gyalogos volt és egyenesen a lövészárkokba indult.

Szerelem, halál, Isten. A háború az egész világot az elemi és hősi dolgokhoz vezette vissza. A vígság és kényelem évei egész Európában véget értek, az öldöklő vasnak és sóvárgásnak kora váltotta fel őket. Ő pedig gondolkozott… vajjon, miről is gondolkozott?

Mialatt így töprengett, agyában ismét körvonalakat kezdtek ölteni az előbbi zavaros kérdések, de e percben még nem értette meg teljesen azt a hatalmas új világosságot, amelyet az ő kérdéseire a fiatal szerelmesek ragyogása vetett, akiknek szerelme búcsúzással kezdődött. Az első pillanatra még nem értette meg, hogy ez egy átható valóság révén mennyire a valóságba tolódtak az összes többi kérdések. Megint visszatért ahhoz a kérdéshez, amelyet Eleanor megjelenése előtt vetett föl magának. Vajjon hisz-e Istenben? Folytassa-e a Sunderbund-féle kalandot, amelyben már elvesztette a hitét s tovább színészkedjék-e a biztonság és kényelem kedvéért, bízva Isten türelmében? Vagy visszatérjen-e családjához és föltárja előttük a küzdelem és szegénység éveit, amelyeket lemondásával zúdított rájuk?

Lady Sunderbund temploma most nagyon távolinak és ködszerűnek tűnt fel előtte, míg a szegénység nem látszott olyan feketének, mint az ifjúi halál feketesége.

Vajjon, hisz-e Istenben? Ismét ez az alapvető kérdés meredt eléje.

Mozdulatlanul ült a nyugodt alkonyatban és szemét a víz acélos tükrére szögezte. A nagy kérdés, mintha várakozóan töltötte volna be az egész tájképet s úgy tetszett, hogy a víz, az ég és a mozdulatlan fák is erre a feleletre vártak volna…

És ekkor észrevehetetlen fokozatokban az a meggyőződés ébredt föl Scropeban, hogy érzi az élő Isten jelenlétét. Ezúttal sem angyalok, sem csillagok látomása nem jelent meg előtte. Ijjhúrok sem pattantak, szíve nem dobogott a szokottnál hevesebben, a színtér nem változott meg és a függöny nem húzódott el varázslatos és melodramatikus módon a rejtélyek elől. A víz és a híd, a rügyező fekete fák s egy távoli csónak, amely az ezüstös nyugalmat fekete gyűrűzéssel törte meg, változatlanul mind előtte voltak. De jelen volt Isten is. Mindenütt körülötte volt. Ez a meggyőződés lebegett fölötte és körülötte. Oltalmazó kupola volt a feje fölött. Erő az idegeiben. Béke a szívében. Túláradó szépség volt és legteljesebb meggyőződés… Ez volt Isten eljövetele, igazi eljövetele. Scrope első ízben érezte tökéletes bizonyossággal, hogy életének hátralévő részében Isten többé nem hagyja el őt. Minden, ami bonyolultnak tűnt fel, egyszerre megtisztulni látszott. A zavaró kérdések úgy hevertek e tökéletes felismerés lábánál, mint ahogy a por és az elszáradt levelek tömege hever a naptól megvilágított, hótól fehér hegylánc előterében.

Szinte hihetetlennek tűnt fel előtte, hogy valaha egyáltalán kétkedett.

11. §.

Ez az állapot a határtalan szellemi tisztánlátás állapota volt. A jelenségek egész tömege, amelyek eddig kuszáltak, ellentmondók és összefüggéstelenek voltak lelkében, most nyilvánvalóvá, világossá, teljessé és biztossá váltak. Mindent tisztán kezdett látni, mint ahogy az ember a déli nap fényében a mozdulatlan, csendes víz fenekén teljesen tisztán látja a tárgyakat. Istenben való kételyei, az Istenről való megfeledkezés és nemtörődés időszakai, a mindennapi élet ösztöneinek, szokásainak és vonzalmainak Isten szolgálatával való összeütközése, elvesztették a zavaró összeférhetetlenség jellegét és szükségszerű, érthető jelenségei lettek az életnek.

Többé nem volt rejtély, hogy az aprólékos és közvetlen ügyek nagyobb jelentőségűeknek tetszenek, mint a nagy és végső ügyek. Az ember olyan teremtmény, aki az állati létből tör magának utat az istenség és az egyéni vakságból a közös cél megismerése felé. Egyéni életünk kötelékeibe mélyen belemerülve tekintünk fel Istenre és csak az emelkedettség pillanataiban tudjuk felérzékelni, hogy csak Isten által tudjuk felszabadítani, irányítani és megváltoztatni egyéni életünknek az egész világra kiterjedő rendszerét. Csak a megvilágosodottság időszakaiban tudjuk megismerni az ember kezeügyében levő alkotó erőket. A személyes vonzalom, a közvetlen kötelezettség, a becsvágy, az önzés lényeges és olyannyira bensőséges jelenségei egyéni életünknek, mint az ősi szenvedélyek és szükségletek. Isten, az igaz Isten csak későbbi felismerés, újabb és kevésbbé természetes dolog bennünk. Még mindig távoleső, bizonytalan és babonával kevert tudat. Még mindig olyan megérzés, amely a félelem barbár hagyományaival, szertartásos kuruzslásokkal, véráldozatokkal és a gondolatok legesztelenebb barbárságaival van átszőve. Még csak a legkezdetén vagyunk annak a felismerésnek, hogy _Isten jelen van_. Saját lelkünket illetőleg nincs állandóan jelen, mert csak néha-néha látjuk s azután ismét vakok vagyunk vele szemben. Isten a legvégső jelensége az emberi élet betetőződésének. A legtöbb ember számára élete egész folyamán megfoghatatlan, a legtöbben oly kevéssé ismerik Istent, mint ahogy a vadak nem ismerik az elektromos hullámokat, amelyek pedig időtlen-idők óta rezegnek át a naptól mihozzánk.

Mindez most oly tisztán és olyan szükségszerűen jelent meg Scrope előtt, hogy szinte csodálkoznia kellett rajta, hogy e nyilvánvaló jelenségekben valaha ellentmondást volt képes feltételezni.

Az eddig sohasem tapasztalt megvilágosodottság állapotában Scrope tiszta és egyszerű szükségszerűség gyanánt látta, hogy Isten állandóan élő jelenléte nem lehetséges a mi életünkben. Ez észszerűtlen kívánság volna. Ellentétes az élet természetével. Istent épp úgy nem lehet a nap mind a huszonnégy óráján keresztül tevőlegesen hinni és érezni, mint ahogy nem lehet napról-napra állandóan ébren tölteni a nappalokat és éjszakákat. Ha lehetséges volna Istent ilyen szüntelenül átérteni, az élet vallásos rajongásban olvadna fel. Még nem volt emberi lény, aki az érzéki élet függönyét állandóan félre tudta volna vonni és Isten világosságát állandóan meg tudta volna őrizni. Úgy kell előre haladnunk, hogy közben biztonságunk pillanataira emlékezzünk vissza. Még Jézus is, aki pedig mindazok vezére volt, akik Isten országának eljövetelét hirdették, így kiáltott föl a kereszten: «Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?» A földi életet és magát az életet az ilyen közvetlen meggyőződésektől függöny választja el. Ez az élet szerkezete. Hitünk rendes állapota, még ha mentek vagyunk is a kételkedéstől, szükségképen nagyon távol áll a látás és hallás ösztönszerű biztosságától. Meggyőződés, de távolról sem érzéki megismerés…

– Tudásunk nem közvetlen, – szólt Scrope önmagához, miközben olyan kézmozdulatot tett, mintha gondolatainak sorát befejezte volna. – Nem _látunk_. Nem láthatunk. A pillanatnyi megnyilatkozásokra kell visszaemlékeznünk, érveinkre kell áttérnünk.

Minthogy pedig Isten egy függöny pillanatnyi félrelebbenésének formájában nyilatkozik meg, nyilvánvaló az is, hogy miért jelenik meg néha az egyik, néha a másik embernek, de sohasem állandóan ugyanannak. Ezért függ Isten fölfogása a meglátók képességétől és személyiségétől. Ezért van az, hogy az intellektuális ember előtt Isten szükségképen formula, a cselekvő ember előtt akarat és parancs, az érzelmes ember előtt szeretet. Ezért nem lehet hitvallás, amely minden ember számára egyformán határozza meg őt. Ezért nem lehet rituálé, vagy különleges istentiszteleti forma, amely egy külön papi rendet igazol.

– Isten, Isten, – suttogta Scrope önmagában s ez a szó úgy hangzott most, mint a teljesen kielégítő hit felfedezése. Isten önmagának meghatározása s más meghatározása nem lehet. Azelőtt Scrope végtelen érvek sorával gyötörte magát, azt kérdezte, hogy személy-e Isten, hogy vannak-e személyi vonatkozásai, hogy szeret-e és hogy véges-e? Most tudta, hogy mindennek alig volt több észszerűsége, mintha azt kérdezte volna, hogy Isten béka-e, fa-e, vagy szikla? Istent az ifjúság és fiatalság alakjának képzelte el s vezéri mivoltának fényében naphoz hasonlóan látta ragyogni. Az izgatószertől felajzott lelkének látomása csak szimbolizálta azt, amit másként nem lehetett kifejezni. Most már ezt teljesen tisztán látta. Nem látta a láthatatlant, csak jelét és látható hasonlóságát. Tudta, hogy minden ilyen jelenés igaz és egyúttal minden ilyen jelenés hamis. Isten épen annyira és épen oly kevéssé volt a távoli csónak hullámgyűrűinek feketén és ragyogón váltakozó köreiben s a sötéten vöröslő, alkonyodó égtől elváló fák leveleinek és gallyainak sötét szépségében. A mélységek rejtélyei túlesnek a mindennapi élet körén. Túlesnek a mindennapi élet szükségletein. Íme, ő maga sem egyéb kicsiny földi parazitánál, aki tétlenül ül az alkonyatban és a kisebb bolygók egyikén és most végtelenül kis jelentőségű hivatásának megértését keresi. Isten, a földi élet körzetében, annak mértékeihez alkalmazkodva nyilatkozott meg. Az ember élete a földön küzdés volt a lelki egységért és a maga fajtájából valóknak egységéért. Isten egyetlen megnyilatkozása, amely az emberek szempontjából lényeges volt, országának mindent egyesítő uralma a lelkeken belül és a lelkeken kívül. Mióta az ember emberré lett, így látta Istent. A hegygerincen csak akkor lehet túltekinteni, ha az ember feljut reá. Ilyen Isten is, mindig ilyen volt. Minthogy küzdünk, ő vezeti küzdelmeinket. Minthogy végesek és halandók vagyunk, ő tűzött ki célt elénk. Az ő személyisége volt felelet a mi személyiségünkre; de Isten, _kivéve, amennyiben bennünk is lakozott_, átragyogva a szépségen, átragyogva a kutatáson, időnél és térnél hatalmasabban, jó és gonosz, fájdalom és gyönyör fölött, megközelíthetlen, megmagyarázhatlan és csodás maradt.

12. §.

Scrope lelke Isten jelenlétének megérzésével úgy el volt telve, mint soha azelőtt. Szinte lebegett ebben a felismerésben. Nem annyira gondolkozott, mint inkább erősen társalgott a beszélő isteni személlyel, aki mindent betöltött, belátott agyába és megvilágosította annak minden zugát. Feltárta gondolatait, hogy ez a jelenlevő valaki megbírálja őket. Felsorakoztatta véleményeit és magyarázatait, hogy ez a világosság megítélje őket.

Lelkében két előző látomásának lényegéhez tért vissza. Bizonyos kölcsönösség nyilatkozott meg bennük, megmagyarázták egymást és az előtte levő rejtélyt. Az első Istennek személyes és emberi voltát tárta elé és Isten mint a seregek közös ura jelent meg előtte, aki szolgálatára szólítja az embereket. A másik a szolgálat színpadát mutatta be az emberi nem sorsának színjátékában. Látta az emberi lelkek nagy sokaságát, amint számtalan helyen az isteni vezetés alatt álló faji egység tudatára ébrednek. Látta az emberi nemzedéket Isten országának hajnalhasadásánál.

– De ez nem oldja meg a rejtélyeket, – suttogta, miközben megmarkolta a padot és sötéten nézett a tó vizére. – A rejtély rejtély marad… De mi akkor a vallás lényege? És most, most hol van az én helyem? Mit kell cselekednem? Erre a kérdésre kerestem állandóan a választ. Erre kell megfelelni ennek a pillanatnak. Mit kell cselekednem?…

Isten az egész emberiség életébe mint a seregek ura és királya lesz eljövendő. Az emberiség kormányainak, szövetségeinek, tartozásainak, igényeinek és birtokainak háttérbe kell szorulniok a világköztársaság előtt, amely Isten uralma alatt fog állani. Öt nehéz esztendőn át állott szemtől-szemben a vallással és most látta csak meg, hogy a vallás csak _ezt_ jelentheti. Ha mást jelent, akkor nem egyéb fetisizmusnál, orphikus misztériumoknál, Demeter-szertartásoknál, a szellemi sötétség emlékénél és az emberi fejlődés mesterkélt, félelemtől gyötört, majomemberszerű szakasza öncsonkításának és babonás szertartásainak leülepedésénél. De a vallás _ezt_ jelenti. Ezt és mindenkit, aki így érti, ez a megértés Isten országának szolgálatára szólítja. Élni és Isten országát szolgálni a földön, segíteni létrejöttét, hirdetni gondolatát, megteremteni rendszerét, növekvő megvalósulásába mindent beleilleszteni, amit ember valaha cselekedett, vagy alkotott – igen, csakis ez lehet az az élet, melyet élni szabad annak, aki egyszer Istent megismerte.

Scrope kezét térdére szorítva ült a helyén, mintha bele akart volna kapaszkodni ebbe a gondolatba.

– És most, mi az én hivatásom? – suttogta összeráncolt szemöldökkel. – Most mi az én hivatásom?

Mióta konfirmációs beszédeit megtartotta, tisztán állott előtte, hogy a feladata, vagy legalább is a feladatának jelentékeny része abban áll, hogy az emberi élet és emberi társadalom célja és iránya gyanánt Istenben való hitét és szolgálatának felfogását hirdesse. De mostanáig reménytelenül erőlködött, hogy a módszert és Isten hirdetésének eszközeit megtalálja. Úgy érezte, hogy ezt még ki kell gondolnia. Nem lehet végigrohanni a világon és kiáltozni: «Közeleg Istennek országa!» Az emberek lelke még annyira tele van tömve régi teológiai képzetekkel, hogy a legtöbben e kifejezésen az angyalok eljövetelét, tüzes szekerek és ítéletek mondásának vizióját képzelnék, sokan pedig az igehirdető józan eszét vonnák kétségbe és megvetően fordulnának el tőle. Istent nem szabad úgy hirdetni, hogy megzavarja, hanem úgy, hogy meggyőzze az emberi lelkeket. Ez és lelkészi hivatásának megszokása vonzotta őt a szószék felé. Ott nyílt volna alkalma elmélkedésre és magyarázatra. Lady Sunderbund dekoratív egyénisége azonban nagy és csillogó lehetetlenséggé változtatta ezt a szándékot.