Part 17

Mintha meg akarta volna akadályozni, hogy Scrope újabb ellenvetéseket tegyen, Lady Sunderbund kapkodva kutatott tovább a rajzok között.

– Nézze meg ezt a tehvet, – mondotta. – Minden benne van! Nemcsak phédikáló hely; gondoskodás töhtént benne mindenhől.

A felizgatott gyermek heves mozdulataival kezdte bizonyítgatni a püspöknek a nagy terv kiváló tulajdonságait és érdemeit. A prédikációs csarnok csak a szíve az egésznek. Lesz még benne könyvtár, refektórium, tanácskozótermek, tantermek, kiadóvállalat és egy nagy földalatti nyomdahelyiség.

– Manapság minden nagy vállalatnak szüksége van nyomdáha, – magyarázta Lady Sunderbund.

Gondoskodás történt a zenéről is, egy, de nagy láthatatlan orgonával, amely architektonikus részletek között lesz elhelyezve és hangjaival el fogja árasztani a dómot.

Lady Sunderbundnak csillogott a szeme, mikor a nagy dómot körüljáró körmenetek lehetőségét említette és megmagyarázta, hogy a nagy dóm nem lesz a lelki elmélkedések egyszerű visszhangzó felülete, hanem széles és nyílt folyosók veszik majd körül s ezekbe kápolnák nyílnak.

– De mire való mindez? – kérdezte Scrope, egy pillanatra megállítva az áradatot. – Mi szükség van a kápolnákra? Csak nem akar oltárokat és szentképeket?

– Nem, – felelte Lady Sunderbund, – de szükség lesz különböző hendeltetésű kápolnákha: a tudomány kápolnája, az egészségügy kápolnája, a kohmányzat kápolnája. Helyek, ahol az embehek leülhetnek és elmélkedhetnek e dolgok felett… Megfelelő képekkel és szimbolumokkal.

– Értem az ön gondolatát, – tétovázott Scrope. – Értem.

– Egy nagy, sötétkék és kehek kápolna is lesz a csillagok, az atomok és az anyag hejtelmei számáha.

Hangja ünnepélyes színezetet öltött.

– Minden csendes, mélységes és magas, akáhcsak a khistály a sötétben. Ebbe a kápolnába lépcsőkön kell lemenni. Sötét és kehek boltívek alatt, amelyek matematikai szimbolumokkal, egyenletekkel és tudományos műszehekkel vannak díszítve… Közvetlen mellette, egészen mellette, lesz egy másik kis, világos színekben tahtott kápolna a madahak és vihágok számáha.

– Igen, – mondta Scrope, – mindez nagyon szép és kifejezésteljes. Amint látom, az egész épület szimbolikus és nagy művészi lehetőségek rejlenek benne, de ez a hely nem az én számomra lesz teremtve. Az én mondanivalóm nagyon egyszerű; az, hogy Isten ura az egész világnak, ura a félpennys újságoknak, az omnibuszoknak és a mindennapi aprólékos dolgoknak, hogy az embereknek imádni és szolgálni kell őt életüknek minden pillanatában. _Ez_ nem az, amit én akarok. _Ez_ a régi vallások visszatérése. _Ez_ az eltávolodás Istentől. _Ez_ nem egyéb, minthogy egy új frigyládába akarják zárni a régi helyett. Nekem az egész… nem tetszik.

– Nem tetszik?! – kiáltotta Lady Sunderbund s megdöbbenéssel és csodálkozással kapta vissza a fejét.

– Ebben az épületben nem tudom végezni az én munkámat.

– De… hát nem ez az ön gondolata?

– Nem. Egyáltalán nem az enyém. Én az egy Istenről akarok beszélni, aki egyedül egyesítheti és mentheti meg a világot… ön pedig ilyen különcködő játékot csinál.

Scrope érezte, hogy az utolsó szóval megsebezte az asszonyt.

– _Játékot!_ – visszhangozta Lady Sunderbund. – Ön ezt játéknak nevezi?

Hangjának egy árnyalata kifejezésre juttatta, hogy még két ember van nagyon erősen érdekelve ebben a dologban.

– Kedves Lady Sunderbund, – mondta Scrope hirtelen megváltozott hangon, – nekem saját lelkem meglátását kell követnem. Előttem megjelent Isten látomása. Nagy vezérnek láttam őt, aki hihetetlenül magasra emelkedik az emberek kicsiny élete fölé. Maga számára követeli az emberek életét. Meg akarja nekik mutatni az utat az emberi nem üdvössége, a gyötrelemnek és a halálnak legyőzése felé. Láttam őt az emberi ügyek Istenének, a politika Istenének, az olyan komor és véres háborúk Istenének, mint a mostani, a gazdasági élet Istenének, a vasúti gócpontok, klinikák, gyárak és esti iskolák Istenének, egyszóval és valóban az emberek Istenének. _Ez_ az Isten, akit pedig ön akar imádni, a művészek és költők, az elegáns költők Istene, a ritkaságok Istene, a válogatott célzások Istene. Ebben is lehet nagyszerűség. Egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy amit ön cselekszik, az nem lehet szintén finom és megfelelő az _ön_ számára. De ez nem az, amit _én_ akarok… Én nem mehetek bele ebbe a tervbe és nem haladhatok ebben az irányban.

Scrope nekihevülten és fáradtan hagyta abba beszédét. Lady Sunderbund végighallgatta. Ragyogó arca kipirult és könnyek csillogtak szemében. Úgy érezte, hogy e könnyek a legdrágább és legértékesebb fajtából valók. Bájos ajka eltorzult a rémülettől és megdöbbenéstől s arckifejezése az olyan gyermek félig hitetlen kifejezése volt, akit hirtelen és kegyetlen csalódás ért.

– Ön tehát nem akah belemenni ebbe a tehvbe?

– Nem, – felelte Scrope. – Kedves Lady Sunderbund…

– Ne emlegesse Lady Sundehbundot! – kiáltotta az asszony egészen újszerű hevességgel. – Nem látja, hogy mindezt önéht tettem?

Scrope összerezzent és valami nyers érzés fogta el. Lady Sunderbund soha úgy nem tetszett és annyira visszataszító nem volt neki, mint e pillanatban, de nem tudott szavakat találni számára.

– Hogy tudjak mindehhől egyszehhe lemondani?

Scrope még mindig nem találta meg a feleletet s az asszony ki akarta használni pillanatnyi előnyét.

– Hát mondja meg, mit tegyek? – kiáltotta.

Szenvedélyesen fordult Scrope felé.

– Éhtse meg, hogy mit tett velem ön!

Feltartott újjain egyenként számlálta a pontokat és furcsa módon egy haragos piaci lány képét idézte fel.

– Mióta megismehkedtünk, – mondta, – tiszteltem önt. Kész voltam önt követni báhhová… Attól az estétől fogva, mikoh ön oly nyugodtan és méltóságteljesen ült, a többiek pedig gyötöhték és sebezték önt, – mindent kész voltam megtenni önéht. Mikoh a többiek olyan hiábavalók és túlokosak voltak, ön pedig csak Istenhe és a vallásha gondolt és saját magával nem töhődött… Igen, mindaddig… óh! Ühes volt az egész életem…

A könnyek szakadatlanul peregtek le arcán.

– Talán megint ezt az ühes életet kell élnem…

Úgy tett, mintha bánatát kezével akarná eltaszítani magától, melynek gyűrűiben bogárnagyságú kövek csillogtak.

– Így szóltam magamhoz: Ez az embeh tud valamit, amit én nem tudok. Ő az öhök élet magvetője. Elhatáhoztam, hogy követem önt, segítem önt és megteszek mindent, amit csak lehet. Azóta állandóan önéht éltem. És most mikoh terveim megéhtek, ön…! Hettenetes!

Ökölbe szorított és felemelt kezével különös mozdulatot tett. Tekintete a berakott asztalon heverő tervekre és rajzokra meredt.

– Tehveztem és tehveztem. Azt mondtam, hogy templomot építek neki. Templomi szolgáló leánya leszek… Szolgáló leánya…

Nem tudta folytatni.

– De épen ezek a templomok zavarták meg az emberiséget, – mondta Scrope.

– De nem az _én_ templomom, – mondta Lady Sunderbund, aki most már a visszautasított rajzok fölött nyílt zokogásban tört ki. – Ön megmagyaházhatta volna…

Harag villant fel szemében és úgy lökte el magától a terveket, hogy egymásután a földre hullottak. Hosszúnak tetsző pillanatokig nem lehetett más hangot hallani a szobában, csak az egymásután földre hulló rajzlapok folyton gyorsabbodó suhogását.

– Óh, mily boldogok lehettünk volna a mi Istenünk szolgálatában, – jajveszékelt Lady Sunderbund egyre s aztán a megdöbbentő hölgy még döbbenetesebb dolgot cselekedett. Scrope felé támolygott, megragadta kabátjának hajtókáját, fejét vállára hajtotta, úgy, hogy fekete haja a nyakát érte s aztán zokogni és siránkozni kezdett.

– De kedves Lady Sunderbund! – mondta Scrope szemrehányó hangon, miközben igyekezett őt gyengéden eltolni magától.

– Engedje meg, hogy zokogjak, – követelte Lady Sunderbund, még erősebben belekapaszkodva a kabátba és követve Scrope hátráló mozdulatait. – Engedje meg, hogy zokogjak. Meg kell engednie.

Scrope ellenkezése megszűnt. Egyik kezével támogatta az asszonyt, a másikkal ragyogó haját símogatta.

– Kedves _gyermekem!_ – mondotta. – Kedves _gyermekem!_ Sejtelmem se volt róla, hogy így fogja fel…

7. §.

Mindez csak kezdete volt egy jelentőségteljes megbeszélésnek. Scropenak sikerült a boldogtalan hölgyet támogató és rokonszenves módon egy kerevetre ültetni. Mikor néhány szaggatott szó után ismét felkelt és megállt a püspök előtt, miközben szemét egy csipke-csodával törölgette, a taktikai körülmények újabb mérlegelése arra késztette Scropet, hogy a rajzok felszedésének ürügye alatt az asztal túlsó oldalára kerüljön…

Lady Sunderbund igyekezett a köztük történt megbeszélés szálait visszamenőleg kibogozni, de ez a magyarázat nagyon ingadozó volt s ellentmondásokkal volt telve. Olyan dolgoknál kezdte újra a magyarázatot, amelyek már elintézetteknek tetszettek, de Lady Sunderbund agya szokatlanul rendszertelen volt, valóságos vadon nőtt lelki bozót. Néha úgy tett szemrehányásokat Scropenak, mintha kegyetlen Isten lett volna, néha pedig engedetlen szolga módjára beszélt vele. Gondolataiban a túlzó alázatosságnak és a másik fél nézetei és kívánságai teljes megvetésének keveréke, megdöbbentette és fájdalommal töltötte el Scropet. Tisztán lehetett látni, hogy az asszony határozott, merész és észszerűtlen akarata egy félév óta abban a gondolatban kristályosodott ki, hogy azt nyujtja Scropenak, amit ő szeretne, hogy akarjon. E vágyaknak kristályos gömbje most összetörve hevert lába előtt.

Megkísérlette, hogy Scrope szemei előtt ismét egésszé rakja össze.

Kijelentette, hogy hajlandó bármely irányban módosítani terveit, csakhogy megfeleljenek Scrope kívánságának. Azt mondta, hogy mindent megértett.

– Ha játék, – kiáltotta, – mutassa meg, hogy csináljam, hogy ne legyen játék! Tegye a tehvet komollyá!

Scrope azt felelte, hogy magának a templomnak gondolata az, amely a tervet lehetetlenné teszi. Mert mit jelentsen tulajdonképen ez a rajz? Az asszony elé tartotta a vázlatot, amely egy ornátust viselő pap alakját ábrázolta s ez a pap megdöbbentően reá hasonlított.

Lady Sunderbund kikapta Scrope kezéből a sértő rajzot és darabokra tépte.

– Ha nem akah templomot, legyen belőle gyűléstehem. Eszehint ön gyűléstehmet akah?

– Nekem akármelyik régi gyűlésterem elegendő, – felelte Scrope. – Különlegességre nincs szükségem. Nincs szükségem kórusra és papi ornátusra.

– Ha nem akah zenét, – felelte Lady Sunderbund, – hát nem lesz zenéje. Ha Isten nem akah zenét, lehet a nélkül is. Én nem tudom ugyan elképzelni, hogy Isten ne helyeselné a zenét, de ezt önnek kell eldönteni. Ha ön nem akah díszítéseket, csinálhatjuk egészen egyszehüen. Lehet nagy szühke dóm… csak szühke és fekete. Ha nem lehet szép, lehet csúf is. Igen, csúf. Olyan csúf, – sóhajtott, – ahogy egy citybeli templomhoz illik. Kehesünk más építészt… egy citybeli építészt. Valakit, aki bankfiókokat és vasúti állomásokat szokott építeni. Ha ön azt hiszi, hogy ez tetszik Istennek… Megtöhjük a fiatal Venable szívét. De méht nem akahja megengedni, hogy _én_ tehemtsem meg a helyet az ön küldetése számáha? Miéht ne tehemthetném meg én? Önnek _kell_ a hely. Önnek valahol hihdetni kell az igét.

– De mint embernek, nem mint papnak.

– Akkoh hihdesse, mint embeh. Valami huhát mégis viselni kell önnek.

– Egészen közönséges ruhát.

– A hendes huhának divatosnak kell lenni. Önnek új phédikáló kabátot kell hendelni a szabójánál, másfohma kihajtóval és két gombbal háhom helyett…

– Nem kell törődni a divattal.

– Mindenkinek kell töhődni a divattal. Hogy változtathatna hajta? Egyes embehek ódon divatot követelnek, ez az egész… A papi taláh ódon divat. Egyszehűbb dolog nincs a hevehendánál.

– Kivéve azt, hogy papi divat. Én úgy akarok maradni, ahogy most vagyok.

– … Hát ha ön azt hiszi, hogy ez az öltözék hendes huha! – mondta az asszony és Scropera nézve ismét a hamisítatlan ellágyulás könnyeiben tört ki. – Csak a taláht legalább! – kiáltott fel azután szenvedélyesen. – Csak egy teljesen egyszehű taláht. A tisztesség kedvéért!… Óh, ha még _ezt_ sem akahná!

8. §.

Mikor a Brighton-Pomfreynél történt sikertelen látogatás után a park szerpentinje felé haladt, Scrope ismét a Lady Sunderbunddal folytatott viharos megbeszélést forgatta elméjében. A látogatás végén, csak azért, hogy távozhasson, egyes kérdéseket függőben hagyott. Kénytelen kelletlen belement bizonyos igéretekbe. Megigérte, hogy igyekezni fog jobban megértetni, hogy mi az, amit ő tulajdonképen akar. Megigérte, hogy azzal, ami történt, nem engedi befolyásoltatni «lelki bahátságukat». Lady Sunderbund viszont kijelentette, hogy lemond terveiről és «legeslegelejéhől» kezd újra mindent. Scrope azonban érezte már, hogy az asszonnyal semmit sem lehet újra kezdeni. Tudta, hogy a szervezés és a megtisztult vallás kérdésein túl, elérkezett társulásuk végének ideje. Lady Sunderbund vállára borulva zokogott, távozásakor pedig megragadta mindkét kezét és úgy könyörgött, hogy bocsásson meg neki. Arra törekedett, hogy nézeteltérésük egyebekben még szorosabbá fűzze viszonyukat. Úgy tett, mintha a lelkiismeretfurdalás vádjai egészen ellágyítanák. Ragyogó és átszellemült személyből meleg és érzelmes személy lett. Lágy és ragyogó fekete haja és Scrope nyakát átkulcsoló két keze elválaszthatatlanul belekapcsolódott az ügybe. A leginkább zavaró és legmeglepőbb körülmény az volt Scrope helyzetében, hogy a végérvényes szakítástól mindezek dacára, még mindig visszariadt.

Bizonyára nem ő volt az első ember, aki nem tudta megállapítani, hogy két ember közt fennálló kapcsolat mikor és hogyan változik bonyodalommá. Szakítania kellett volna, de a rejtély épen abban volt, hogy a szakítás gondolatára miért érez lelkifurdalást. Érzésének lényege az volt, hogy az asszonynak csalódást okozott, holott nem kellett volna csalódást okoznia. Soha azelőtt nem ismerte fel úgy a saját lelki tulajdonságait, mint ezuttal és soha nem látta oly tisztán, mint most, hogy ezek a lelki tulajdonságok hova vezetik. Ez valósággal mindent megvilágító felfedezése gyanánt hatott reá.

Minden tekintetben társas lény volt. Ösztönszerű hajlandósággal birt arra, hogy úgy cselekedjék, mint ahogy azt a körülötte levő emberek tőle várják, akár észszerűek, rokonszenvesek vagy ellenszenvesek neki e várakozások. Első ízben látta, hogy ez volt életének vezérlő motivuma s hogy egyéniségének ez a kulcsa. Az ember nem észszerű lény, hanem társadalmilag felelős teremtmény, aki a társadalmi körülmények dacára igyekszik észszerűnek mutatkozni. Scrope most kezdte megérteni, hogy a szülői ház gyermekszobájától kezdve, ahol arra törekedett, hogy általában jó fiú legyen s csak néha volt rossz, mindaddig a pillanatig, amíg haragvó tekintettel nem néztek rá, egész iskolai életében, az egyetemen, a káplánkodás során, a vikariátus és a püspökség idejében, mindmáig, a jelen percig, egyetlenegyszer sem cselekedett valóságos és független ösztöne szerint. Ösztönszerűleg mindig más emberekkel vetett számot és igyekezett kielégíteni őket. Az utolsó néhány év fájdalmas összeütközéseit a nyugtalanító bírálatok növekvő felismerésének kellett tulajdonítani, amelyek össze nem egyeztethető dolgokat kívántak tőle. Ezek elől talált vagy legalább is keresett mindenáron menedéket Istennél. Ellentmondás volt ugyan benne, de kétségtelen volt mégis, hogy egyéniségével nemcsak beleolvadt Istenbe, hanem tulajdonképen ott fedezte fel.

Meglepte, hogy ismételten mennyit gondolt Lady Sunderbund érzéseire és kívánságaira és milyen keveset Istenre. Szüntelen elnézést mutatott az asszonnyal szemben. Irányítani igyekezett és három hónapon keresztül igyekezett neki megfelelni. Miért? Részben, mert az asszony kívánta és mert kívánságában valami olyan vonás volt, ami valami rejtett rúgót, talán a hiuság rúgóját érintette benne és késztette rá, hogy megfeleljen neki. De részben azért is történt, mert ámbár nem mert a valónak szemébe nézni, – a princhesteri palotából való elköltözés óta egyre jobban érezte, hogy családjának külső körülményeiben végzetszerű változás ment végbe. Csak a kápolnakísérlet látszott alkalmasnak arra, hogy megakadályozza a teljes anyagi lecsúszást és elmerülést. E változás súlyos következményeinek egy tizedrészét sem tudta előre látni. A notting hilli lakás nemcsak kényelmetlen volt, hanem egyenesen nyomorúságos. Scrope úgy érezte, hogy családjának tagjai félig szemrehányóan, félig pedig sürgetően tekintenek rá. Miért hozta őket ide? Mit szándékozik kezdeni velük? Néha valósággal kívánta volna, hogy ezt meg is mondják neki és ne csak szemrehányóan nézzenek rá. Phoebe csökkenő étvágya szomorúsággal töltötte el szívét.

Scrope úgy képzelte, hogy a családjáért való aggodalom volt legfőbb indító oka, hogy Lady Sunderbund terveihez még akkor is ragaszkodott, mikor már belátta, hogy azok csak kevéssé segíthetik elő Isten igazi szolgálatát. Kétségtelen ugyan, hogy a hiúságnak is volt benne valami része és valami egyébnek is, ami talán leginkább a mesterkélten táplált rokonszenvhez hasonlított; mindezeken felül pedig Lady Sunderbundban volt valami nagyszerű és gyermekies vonás, ami mágnesszerűen hatott Scrope képzelő tehetségére, de az igazi mozgató erő mégis csak a feleségéért és gyermekeiért való aggódás és az ebből folyó törekvés volt, hogy anyagilag jó helyzetben lássa őket. Amint az első álom, melyben félig Mohamednek, félig pedig Remete Péternek látta magát Istennek a világ előtt való hirdetésében, kezdte elveszteni színét és elevenségét, mindjobban megértette azt is, hogy az anyagi jólét állapota s azzal egyidejűleg Isten szolgálatának állapota, nem igen férnek meg egymással. Az egy igaz Isten temploma, mely Lady Sunderbund jóvoltából épült volna meg, szép színű csalétek módjára csábította.

Most tehát ebben az irányban akart haladni. Képzeletét és gondolkozását az a lehetőség foglalkoztatta, hogy valami módon megfékezze, módosítsa és elfogadható ajánlatra bírja rá Lady Sunderbundot. Miért?

Miért?

Úgy képzelte, hogy erre csak egy válasz lehetséges. Az, hogy a cselekvés tűzpróbáján át nézve, _nem hitt igazán Istenben!_ Nem hitt annyira Istenben, amennyire hitt családjában. Nem hitt sem az első, sem pedig a második látomás valóságában. Ezek csak álmok voltak, önmaguktól támadt megnyilatkozások és saját képzelő erejének túlhajtott játékai. Mindezek a jelenségek a valósághoz különböző fokú viszonylatban állottak. Alávetve a próbának, Istenben való hite engedett. Agyagból készült kardnak bizonyult az acélos valósággal szemben.

És mégis hitt Istenben. Épen annyira meg volt győződve Istenről, mint amilyen biztosan tudta, hogy a holdnak van másik oldala. Intellektuális meggyőződése tökéletes volt. Csupán Phoebe személyének élő, lélekző és néhanapján köhécselő valósága mellett vált néha az Isten olyan lényegszerűtlenné, mint a binomiális tantétel…

– Tényleg, mint a binomiális tantétel, – mérlegelte Scrope önmagában a hasonlatot…

Ekkor már Scrope a tó partján haladt és a nagy kőhidhoz közeledett, amely pontosan ott halad át a vízen, ahol a Hyde Park végződik és a Kensington Garden kezdődik. A vallásos hittel szemben felmerült kételyeinek során egy még különösebb kérdéshez jutott el. Ha van is Isten, – kérdezte, – van-e neki nagyobb szerepe az emberek mindennapi életében, mint a szintén bizonyítható binomiális elméletnek? Nem mindennél tisztább és világosabb-e az ő kötelessége Phoebe iránt? Az öreg Likeman érvei új és megnövekedett erővel jutottak eszébe. Vajjon mindent egybevetve, nem volt-e önzés tőle, mikor a körülötte lévők iránti világos kötelességével szemben a saját üdvösségét tolta az előtérbe? Fontos-e, ha ő hazudik, ha hamis hitet hirdet, ha hamisan esküszik és kárhozatra ítéli önmagát, ha ezzel menekvést és kényelmet biztosít általa övéinek?

De ez az a pont, ahol az egész gondolatmenet téves és hamis, – szólt önmagához. – Isten több a képzeletbeli alázatosságnál és több egy kigondolt formulánál. Isten hatalom és igény, – _kell_, hogy legyen hatalma és igénye, – amely felülmulja Phoebe, Miriam, Daphne, Clementina és valamannyiük igényeit…

_De ez nincs meg nekik!…_

Eddig a pontig jutott el, mikor Lady Sunderbundtól elvált és most ugyanide tért vissza. Az Istenről való képzetének laza és valószerűtlen volta késztette, hogy sürgősen felkeresse Brighton-Pomfreyt és igyekezzék tőle megszerezni azt az orvosságot, amely lelkét a hivésre késztette.

Lehetséges-e, hogy Isten családjával összehasonlítva olyan jelentéktelen legyen, hogy ő minden vasárnap jó lelkiismerettel prédikálhasson Lady Sunderbund templomában és viselhesse Lady Sunderbund öltözékeit?

Egy üres padot látott maga előtt. A kérdés oly rettenetes nagynak és oly nagy jelentőségűnek tűnt fel előtte, olyan határozott választást jelentett Isten és minden egyéb között, ami neki drága volt e földön, hogy úgy érezte, hogy menés közben nem tud dönteni. Leült tehát s egyik karját a padnak háta mögé lógatta és ujjaival dobolni kezdett a pad támláján…

Ha a döntés «igen» lesz, akkor kár volt, hogy nem maradt meg az egyház kebelében. Akkor nevetséges dolog volt elhagyni a székesegyházat csak azért, hogy Lady Sunderbundnak dekoratív pantechnikonjában merüljön el…

Scrope most először sajnálta határozottan hitehagyását.

Sajnálkozását még egy körülmény fokozta, amely talán kicsinyesnek tetszik az olvasó előtt. Három héttel ezelőtt meghalt Borrowdale, howcasteri püspök és Scrope lett volna soron, hogy kövesse a püspökök padjain. Mindig bizonyos vágyódással tekintett a lordok háza felé, abban a hiszemben, hogy az új lehetőségeket s alkalmat nyujt neki a nyilvános nyilatkozásra s arra, hogy a társadalmi kérdésekről behatóbban beszéljen, mint ahogy az püspöktársainál szokásban volt. Most íme, ez a lehetőség is elveszett…

9. §.

Most már minden megbánás hiábavaló volt. A kérdés mind tisztábban állt előtte: Vagy el kell viselni a mártiromságot, melyet ő idézett magára és családjára, vagy pedig vissza kell térni a képzelődő fanatizmus kitöréséhez és azt össze kell egyeztetni azzal az ajánlattal, amelyet Lady Sunderbund tett neki, hogy legalább feleségének és leányainak kényelmét és társadalmi elhelyezkedését biztosíthassa. Tisztán látta azonban, hogy tömérdek időt kell ráfordítania, nagyon sok ügyességet és mágneses erőt kell kifejtenie Lady Sunderbund kezelésénél…

Azon vette észre magát, hogy egy ilyen természetű, nagyon őszinte és megnyilatkozásszerű beszéden töri a fejét, amelyet Lady Sunderbundhoz akar intézni. Olyan beszéden, amelynek le kell bilincselnie az asszony gondolatait… Az asszony gonosz módon vonzotta. Ezen a délután legalább…

Egyuttal azonban visszataszító is volt.

Az erkölcsi elégedetlenség jótevő kitörése zaklatta fel lelkét. Keményen rávágott a pad támlájára, mintha magát akarta volna megütni.

Nem. Nem teheti meg…

A naplementének szaggatott violaszinű és rózsaszín foltjai áradtak szét a Kensington Garden félig kopár fái fölött. Scrope azt kívánta, vajha az ég a felhőket és hegyeket kevesebb fenséggel ajándékozná meg, de annál többel az emberek szívét. A sötétedő fák és a viharosan lángoló ég hátteréből egy leány közeledett feléje. Jóformán csak a körvonalait lehetett megkülönböztetni, de mozdulataiban valami megragadta Scrope figyelmét, emlékezetét pedig visszakalauzolta a hunstantoni fövenyre. Mikor a leány közelebb jött, Eleanort ismerte meg.

Meglepő volt, hogy itt találkozzék vele. Scrope úgy tudta, hogy leánya Newnhamban van.

Akárhogyan történt is, örült, hogy látja. Eleanor lényében volt valami, a mi választ igért tépelődéseire. A leányban ösztönszerű bölcseség lakozott. Ha valaki, úgy ő bizonyára meg tudja érteni atyja lelkiállapotát s Scrope legott kész volt, hogy helyzetének főbb mozzanatait teljesen feltárja előtte. Azt remélte, hogy a leány tiszta és fiatal idealizmusa meg tudja neki adni azt a támaszt és azt a világító sugarat, amelyre szüksége van. Talán meg tudja érteni a kérdés mindkét részét, azt, amely Phoebére és azt, amely Istenre tartozik.

Mikor Scrope megpillantotta a leányt, az sietni látszott, de aztán mozdulatai fokozatosan lassabbra változtak. Néhányszor visszanézett, majd ismét előre, mintha várna valakit, de nem volna benne biztos, hogy az illető nyugatról jön-e, vagy kelet felől. Atyját mindaddig nem vette észre, míg csak közvetlen közelébe nem ért.