Part 16

Az ex-püspök kezdett rájönni, hogy a föld- és háztulajdon rendszere Angolországban alapjában véve nagyon siralmas. Egy olyan sűrűn lakott országban, mint Anglia, a föld- és háztulajdonos osztály helyzete több, mint királyi. A közérdek szolgálatának kötelezettsége rá nézve nem áll fenn, pedig a lakosság többi részének is meg kell valahol telepednie, hiszen a nem háztulajdonosok sem folytathatják mesterségüket és nem tarthatják családjukat a levegőben. Anglia nyomorúsága a telektulajdonosok búsás alkalma…

Scrope általánosítani kezdte ezeket a tapasztalatokat és gondolataiban a szocializmusnak új és őszintébb árnyalatát kezdte kifejezésre juttatni.

– Az egyház nagyon sokat elhanyagol, – mondotta, mikor Lady Ellával már a huszonhetedik komor, lakásszerű alkalmatosság földszinti «reggeliző szobáját» tekintették meg.

– A multban nyomatékosabban kellett volna utalnom a telektulajdonos felelősségére. Nem volna szabad megengedni, hogy ilyen házat, ilyen áron kínáljanak tisztességes embereknek. Becstelenség.

A házügynöktől hideg, átható és az uralkodó osztályhoz illő hangon kérdezte meg a vétkes tulajdonos nevét.

– A vasút tulsó oldalán az összes házak az Egyházi Javak Kezelőségének tulajdonában vannak, – mondta az ügynök, miközben valami tűvel vájkált a fogában. – Hanyag társaság. Rettenetes nehéz kierőszakolni belőlük valamit. A legrosszabb londoni lakások az övék.

Lady Ella más szemüvegen át látta a dolgokat.

– Ha az egyházban maradtál volna, – mondotta, – segíthettél volna ezeken a dolgokon.

Scrope nem válaszolt erre a megjegyzésre.

– Ha az egyházban maradtam volna, – mondta – mikor a földalattin szerény bloomsburyi szállodájukba utaztak vissza, – sohasem ismertem volna meg ezeket az állapotokat.

4. §.

Nem volna igazságos, ha Lady Ellának csupán két sajnálkozó kijelentésére utalnánk és nem emlékeznénk meg egyúttal arról a nekigyürköző bátorságról is, amellyel nekilátott, hogy a maga és súlyosan sujtott családja új elhelyezkedését megoldja. Az a lelki változás, amely férje lelkében minden előjel nélkül egy rettenetes napon beállott, úgy érte őt, mint a derűs égből lecsapó villám.

A méreg használatának, az eretnekségnek, Isten káromlásának, az idegen női befolyásnak, a teljes erkölcsi és anyagi leromlásnak felismerése egyetlen napon érte s úgy hatott rá, mint valami robajszerű ütés. És mindez akörül a férfi körül történt, aki egész életének központja volt. Soha nőnek egész világa ily hirtelen és tökéletesen nem omlott össze. Életének összes eddigi bajai szinte parányi kicsinynek tetszettek e sötét összeomlás mellett. Abban a gondolatban akart megnyugvást keresni, hogy az ura beteg és valami «nincs rendben nála». Azzal biztatta magát, hogy egészségesen és igazhitűen fog visszatérni Hunstantonból és visszavonja a lemondására vonatkozó összes kijelentéseit. Bízott benne, hogy a férfinek, akit szeretett s akiben megbízott, így kell cselekednie, hogy sikereket fog aratni a világban és mindig az ő erkölcsi felfogásának megfelelő helyes úton fog járni. Csak a legnagyobb ellenkezéssel vette tudomásul, hogy a püspök nyugodtan, de határozottan ragaszkodott az egyházzal való szakításhoz, még akkor is, mikor az izgató szer hatása eloszlott és az ideges kimerültség jelei megszűntek. Az asszony érvelni akart, de úgy vette észre, hogy nincsenek érvei. Számára az egyház kristályos gömb volt, amely egész életét foglalta magában és lelkileg még annyira sem tudott kívül állni rajta, hogy egy ellentétes felfogást akárcsak mérlegelni is tudott volna.

Mialatt férje Hunstantonban tartózkodott, naponta egy órát, olykor többet is imádkozott a székesegyházban. Olyan kemény imazsámolyra térdelt, hogy a térde megfájdult tőle. Még könyörgéseiben sem tudott érveket felhozni és a kifejezéseket sem tudta megváltoztatni, csak százszor meg százszor ismételte:

– Hozd vissza őt, Uram! Hozd vissza!

A püspök mindig nagyon jó és szivélyes férj volt, ha néha, főleg álmatlanságának időszakában kis dolgokban olykor ingerlékenynek mutatkozott is. Most megváltozva tért vissza, mintha modorában megkomolyodott és megöregedett volna. Nagyon figyelmes lett, még szivélyesebb és készségesebb, mint azelőtt, sőt néha szinte bocsánatkérő volt feleségével szemben, de szigorúan ragaszkodott ahhoz az elhatározásához, hogy az egyházat elhagyja.

– Tudom, – mondta, – hogy ebben nem értesz egyet velem, de arra kérlek, légy elnéző irántam. Küzködtem lelkiismeretemmel… Tudom, hogy amit cselekszem, egyelőre megpróbáltatást és szegénységet jelent, de ha megbízol bennem, azt hiszem, átlábolunk rajta. Majd csak kínálkozik mód, hogy munkámat elvégezzem s talán nem leszünk túlságos hosszú ideig ehhez a házhoz láncolva…

– Én nem a szegénységtől félek, – mondta Lady Ella.

Csakugyan úgy is volt. Ha kissé szomorúan is, de nagy bátorsággal és gyakorlati eréllyel nézett szembe a helyzettel. Az egyik barátságtalan házat a másik után nézte meg és tervezgette, miként tehetné elviselhetővé a kényelmetlenséget, míg Scrope egyre csak tehetetlenül dühöngött a landlordizmus és az egyház ellen, amely e gazdasági nyomorúságért felelelős. Mikor Scrope teljesen kimerülve már nem volt egyébre képes, mint általánosításokra, Lady Ella erélyesen vette kezébe a döntést és a Pembury Roadon levő házat választotta ki londoni otthonuknak. Férjét néhány napra ismét Hunstantonba küldte s ezalatt Miriammal, aki a család gyakorlati szelleme volt, elvégezték a hurcolkodást és elfogadhatóvá tették az új lakást. Mert ez a lakás a legjobb esetben is csak elfogadható volt. Nagyon sok hátránya legott kitűnt, mint például az, hogy a leányoknak a princhesteri kedves kis egyéni szobácskák helyett, közös hálószobával kellett megelégedniök. «Atyus» számára csak nagynehezen lehetett egy kis helyiséget dolgozó szobának kiszorítani s még ez sem volt tulajdonképen külön helyiség, mert az ebédlőtől csak egy tolóajtó választotta el, amely átengedte az érzékeny idegzetű ember számára kellemetlen ételszagot. Ablaka egy jelentéktelen és megfeketedett kis kertre és egy népes és zajos vegytisztító telep világító udvaraira nyilt, amely a Restharrow Street egyik házának megfelelő kertjére volt építve. Lady Ella ezt a szobát nyitott könyvállványokkal bútorozta be és a Newnhamban levő Eleanora távollétében Clementina ott rendezte el atyja könyveinek egy részét. Lélektani érdekesség gyanánt meg lehet jegyezni, hogy e kellemetlen, rossz világítású kis szoba Lady Ellának több bánkódást okozott, mint új lakásuknak összes többi kellemetlenségei együttvéve. A püspök íróasztala teljesen elfoglalta a szoba egyik oldalát. Lady Ella mindenben takarékosságra törekedett, de mégsem tudott ellenállni annak az ösztönzésnek, hogy legalább egy mutatós asztali lámpát ne vegyen férje számára.

Scrope új munkájának gondolataitól eltelve tért vissza Londonba s az volt az érzése, hogy nézeteiről írnia kell valamit. Valóságos hálát és meglepetést érzett felesége iránt, amiért a kellemetlen lakást így át tudta alakítani és nem győzte hangoztatni, hogy mihelyt csak lehet, tágasabb lakásba fognak költözni. Lady Ella valami fizetéses foglalkozást akart keresni, legalább Clementina és Miriam számára, de Scrope hallani sem akart róla.

– Neveltetnünk kell őket, – mondotta, – még ha a dohányzásról is le kell mondanom, ámbár azt remélem, hogy anélkül is sikerülni fog a dolog.

Úgy látszott, Eleanornak jó kilátásai voltak, hogy megkapja a londoni közgazdasági főiskola ösztöndíját, ami nagyjából elégséges lett volna, hogy megéljen belőle. Cambridge ugyan most már lehetetlenné vált Clementina számára, de némi takarékoskodás árán a londoni egyetemre is beiratkozhatott, míg Miriamnak a Londonba való költözés nagyon megkönnyítette jó zenei kiképzését. Phoebe és Daphne, – vélekedett tovább Lady Ella, – kedvezményes helyet kaphatnak a notting hilli felsőbb leányiskolában.

Scrope nem igen tudta elképzelni, hogy mi mehetett végbe ifjabb leányainak lelkében. Egyikük sem árult el olyan rokonszenvet iránta, mint Eleanor. Az volt az érzése, mintha a felesége oktatta volna ki a leányokat, hogy ne tegyenek említést a viszonyaikban történt változásról, de gyakran hallotta, amint a fürdőszoba miatt civódtak, ahol sohasem volt elég meleg víz a második fürdő számára. Úgy látszott, hogy a nappali szobában elhelyezett rövid kis zongora Miriamnak nem okozott olyan gyönyörűséget, mint a nagy zongora Princhesterben, melyről most le kellett mondania. Mindazonáltal mindig készségesen eljátszotta, amit atyja kívánt tőle; Scrope pedig mindig tudta, hogy az Op. 111-nek adagiója az, amit hallani kíván.

Lady Ella azt tapasztalta, hogy Londonban sokkal nehezebb cselédet fogadni, mint Mindszentek napján St. John’s Woodban. A felsőbb papság háztartásai nagyon keresettek a komoly és hivatását értő szolgaszemélyzet körében, de egy talár nélküli pap háztartása nem valami vonzó. Az első próbálkozók fiatal és ügyetlen nőszemélyek voltak. Az első szakácsnő kelletlen és szemtelen volt és még mielőtt a hónapja letelt volna, otthagyta őket. A második gondatlan. Megégette a burgonyát, szenesre égette a szeleteket, vagy túlfőzte, vagy nem főzte meg eléggé a tojást s mindenütt ételnyomok maradtak utána. A füstös kávé és a keserű tea így megszokott dologgá vált annál az egyénnél, akinek püspöki méltósága megszűnt. A hálószobában gyakran küzködnie kellett idegeivel, hogy jókedvet mutatva jelenjék meg a lunchnél, ahol azonban azt kellett tapasztalnia, hogy a kényeskedő Phoebe érintetlenül tolja félre tányérját, Lady Ella pedig vésztjósló hallgatással ül az asztal végén és olyan kifejezéseken töri a fejét, amelyekkel úgy fejezheti ki haragját az alsóbb régiókkal szemben, hogy ne vezethessen feleselésre, miközben azzal biztatgatja magát, hogy ha kitennék magukat a kockázatnak, egy harmadik szakácsné talán megfelelne a követelményeknek.

A nappali szoba komorszínű papírral volt tapétázva. A háziúr, minthogy Scrope optimizmusával legfeljebb egy évre volt csak hajlandó kivenni a lakást, nem akarta megújíttatni a tapétákat s így mintájuk nagyon sötétzöld leveleket és szürke gótikus íveket ábrázolt. A helyiséget csak egy lámpa világította meg s fényköre csak a szoba középső részére terjedt ki, míg a falak tájára már csak erőtlen fényfoltok jutottak. Lady Ellának nagyon sokszor közbe kellett lépnie, hogy a világosságnak ezt a kis körét Phoebe és Daphne ne monopolizálják teljesen otthoni munkájuk számára. A világítás kérdését különben is nagyon nehéz volt rendezni, mert ennyi világítás elégtelen volt a szoba számára. Milyen más volt a princhesteri szalonban, ahol a kedves kis villamos lámpák egész sora ragyogott. Az ebédlő méretei lehetetlenné tették a vendéglátást, miután a dolgozószobát levágták belőle. Ha a család egyedül volt is csak benne, a felszolgáló szobaleány alig tudott átfurakodni a székek és a szekrények között.

A ház a szomszédos földalatti vasút robajától szüntelenül rezgett. A közvetlen szomszédságban egy magányos hölgy lakott, aki azonban hallatlan vakmerőséggel és olyan mély alt hangon végezte énekgyakorlatait, hogy minden ember boldogan szabadult volna tőle. A Restharrow Street végén garázs volt, ahol a soffőrök az autók töffögtetésével hanggyakorlatokat végeztek. Mindezeket a hangokat áthatóan hallotta az, aki a kertre nyíló kis szobában az íróasztalhoz ült, hogy az egész világ kormányzatának megváltozatásáról «írjon valamit». Igaz, hogy mindezek a kellemetlenségek csak aprólékos kellemetlenségek voltak, de mégis alkalmasak arra, hogy elkeserítsenek egy túlérzékeny lelket, amely arra is kénytelen volt rájönni, hogy a rendelkezésre álló jövedelem mellett, még ez az életmód is kétszázötven, vagy még ennél is több font hiányt jelent.

5. §.

Bármily lényegteleneknek látszanak is e háztartási részletek egy intellektuális történet szempontjából, mégis ki kellett rájuk térnünk, mert megmagyarázzák azt a mohóságot, amelyet Scrope saját külön kápolnáját illetőleg tanusított, amiről Lady Sunderbunddal folytatott tárgyalásokat. A menekvés útját London szennyének tengeréből, amely elmerüléssel fenyegette családját, csakis ebben az irányban látta s úgy érezte, hogy ez volt kötelességének iránya is. Ez volt «hivatása».

Legalább is eleinte így érezte. Később azonban az ügyek megint bonyolódni kezdtek…

A levél óta, melyet a hunstantoni fövenyen olvasott, nagyon messzire fejlődtek a dolgok közte és Lady Sunderbund között. Attól a naptól kezdve, amelyen az első kocsirakomány a renegát püspök magántulajdonával elhagyta a palotát, a rikítóan kék ajtajú ház ablakredőnyei le voltak bocsátva. A lelkes hölgy visszatért a Hyde Parkra néző élénk díszítésű lakásba. Azóta a püspök ismételten s azzal a világos tudattal látogatta meg, hogy ez az asszony fog gondoskodni számára kápolnáról és szószékről, ahol London népe előtt Isten egyetemességének és egyszerűségének evangéliumát hirdetheti. Hivatva volt, hogy prófétája legyen egy új alapokra fektetett hitnek, amely az egész világot megmenti a vallásoktól és szektáktól, az önzésektől és üres loyalitásoktól, a fajok és szokások előítéleteitől és Istennek, az egész emberiség királyának imádására és szolgálatára szólítja. Ez volt lelkének döntő elhatározása. Ez volt az az elhatározás, amely viszonyát nemcsak Lady Sunderbundhoz, hanem feleségéhez és családjához, barátjaihoz, ellenségeihez és szövetségeseihez is megszabta. Ezen az úton kell neki haladni, menten a kételyektől és túltéve magát feleségének és ifjabb leányainak nyilvánvaló rosszalásán. Lady Sunderbund lelkesedése példátlanul nagy volt és ez támogatta őt…

Lady Sunderbund elhatározása azonban lassankint meggyengült. Eleinte jóformán észre sem lehetett venni a változást, de csakhamar úgy meg lehetett figyelni, mint ahogy az ember szeme szögletéből megfigyeli a háttérben lévő dolgokat.

Első képzeteiben, melyeket a kápolnáról alkotott, kicsiny, de ékesen szóló alaknak látta magát a püspök, amint valami szembetűnő helyről az elveszett és tévútra vezetett világot Istenhez szólítja vissza. Úgy képzelte, hogy a templomról, amely sűrűn tele lesz rakva székekkel, Lady Sunderbund gondoskodik és hogy ugyancsak ő fogja biztosítani azokat a csekély anyagi eszközöket is, amelyek felmentik őt a családjáért való gyötrő gondok alól. Felületes becslés alapján évi nyolcszáz fontra becsülte ezt az összeget s arra számított, hogy egy része aláírások révén meg fog térülni.

– Eleinte, amíg a nagy tömegek nem jelentkeznek, én leszek a legfőbb aláíhó, – mondta Lady Sunderbund.

A püspök annyira meg volt elégedve, olyannyira adottnak tekintette a dolgot, hogy nem is gondolkozott tovább róla s ügyet sem vetett azokra a nagyarányú dekorativ törekvésekre, amelyek Lady Sunderbundot egyszerre rabul ejtették. Noha e törekvések jelentékeny része egy ideig gondosan rejtve maradt előtte, bizonyára észrevehette volna őket, ha meglett volna benne a megfigyelésükhöz szükséges hajlamosság.

Ott volt például a csodás nyakkendőjű fiatal építész, akivel a püspök egyszer vagy kétszer a lunchnél találkozott a Hyde Parkra néző lakásban. Ez a fiatalember, Lady Sunderbund támogatásával ismételten az «ideális templom» felé igyekezett terelni a társalgást. Az volt a becsvágya, hogy ő építse meg «a minden hagyománytól független» ideális templomot.

Végül Scrope is belesodródott a vitába. Kifejtette, hogy eddigelé minden templom és istentiszteleti célokra szolgáló helyiség az egyes egyházak különleges szempontjai szerint épült. Vagy nyugat felé, vagy – mint az egyiptomi templomokat, – valamely meghatározott csillag irányában építették. Ebben az áldozatok játszották a főszerepet, mert az volt a törekvés, hogy mindent a fényesen megvilágított áldozati oltár körül központosítsanak s más szempontok szerint épült templomot elképzelni sem lehetett. Az építésznek azonban lehet annyi szabadsága…

– Az építész teljesen szabad, – szakította félbe a fiatalember. – Ha úgy tetszik, akár csillagalakú templomot is építhet.

– Vagy valami hemek ékszehes dobozhoz hasonlót, – mondta Lady Sunderbund.

A társaságban egy bozontos hajú zenész is volt, aki heves mozdulatokkal kapkodta be a sózott mandulákat és az egyházi zenéről akarta hallani a püspök véleményét.

Scrope azt a nézetet kockáztatta meg, hogy az ének bizonyos vallásos hajlandóságot tételez fel. Elismerte, hogy Musszorgszkiban finom vallásosság van ugyan, de véleménye szerint ezen a téren mégis Beethoven szonátája, az Op. 111. s főleg annak befejező adagiója, a _molto semplice e cantabile_, a legkiválóbb. Isteni hangulat érzik ki belőle.

A zenész, aki észrevehető türelmetlenséget árult el, Beethoven nevének hallatára és sózott mandulával teli szájjal jelentette ki, hogy _azon_ ma már túl vagyunk.

– Emberfelettieknek kell lennünk, ha különbek akarunk lenni Purcellnél vagy Beethovennél, – mondta Scrope.

Scrope nem tulajdonított kellő fontosságot Lady Sunderbund azon törekvésének sem, hogy a kiváló pozitívistákat, a testvériség egyházának tagjait, a keresztény tudomány művelőinek vezetőit, Charles Voysey főtisztelendőnek régi követőit, a swedenborgiánusokat, mohamedán megtérteket, hindu teozófusokat, lelki fenoméneket és más hasonlókat is meg kellene hívni. Scropenek mindez nem látszott fontosnak, de érezni kezdte, hogy az új vállalkozást nem tudja olyan tökéletesen irányítani, mint ahogy eleinte feltételezte. Ő is, Lady Sunderbund is, egyaránt az egyetemlegességet vallották ugyan, de míg az ő egyetemlegessége a hitnek a puszta alapokig való egyszerűsítésében állott addig Lady Sunderbundé a gyüjtőnek egyetemlegessége volt. Scrope felfogásában a hit olyasvalami volt, ami a lelket, Lady Sunderbund felfogásában pedig, ami a kis imakönyvet ragyogja be. Hosszú időn keresztül mindegyik a maga külön hajlandóságait követte, anélkül, hogy az eltérésről tudomást vettek volna, de végül is Scrope öntudatának ködében a jövőt illetőleg valami bizonytalan kétkedés és elégedetlenség kezdett támadni.

Eleinte egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé kételkedett a saját hitében. Még mindig teljesen meg volt győződve, hogy élethivatása Isten vallása és hirdetése. Biztos volt benne, hogy Isten szükségképen ura és megváltója az emberiségnek és az ember életének és biztos volt a binomiális tantétel igazságában, de lassankint kétkedni kezdett abban, hogy csakugyan az ő hivatása-e, hogy az egész világnak ő hirdesse az igaz Istent. A legbarátságosabb hangon tárgyalt Lady Sunderbunddal, de mikor hazafelé haladt Notting Hillre, Isten tudja, hogyan, kihívó módon merült fel a kérdés lelkében: «Még egy próféta?» Hiszen ha sikerül is ez a missziós vállalkozás, vajjon lehet-e belőle egyéb, mint egy kisebb jelentőségű westendi Mohamed? Nem lehetetlen, hogy esetleg új szektának lesz az alapítója, pedig a cél nem ez, hanem épen az volna, hogy valamennyi szektának véget vessünk, ámde hogy lehessen véget vetni nekik, ha még mindig vannak templomok és kápolnák, – gazdagon díszített templomok és kápolnák, – gyülekezetek és Istennek fizetett specialistái?

Ez a gondolat nagyon megzavarta és különösen éjszakánkint működött benne igen erősen. Scrope azon igyekezett, hogy mindentől ridegen elvonatkoztatva vizsgálja a kérdést és ne törekedjék sem azzal a körülménnyel, hogy magánjövedelme nem éri el évente a háromszáz fontot, sem azzal, hogy irodalmi kísérletei máris nagy mértékben tegyék valószínűtlenné, hogy a legserényebb irodalmi munkával is meg lehet kétszerezni ezt a nagyon is elégtelen összeget. Ha e kellemetlen, bántó és bosszantó körülményeket igyekezett is elmellőzni, azok alaktalan formában mégis mindig megjelentek és leülepedtek lelkének hátsó szögletében, – ahonnét, hogy úgy fejezzük ki magunkat, kifelé nézegetett, habár töprengéseinek központjában állandóan az a kérdés állott, vajjon lehet-e próféta gyanánt fellépnie.

6. §.

A válság egy októberi délutánon egészen váratlanul tört ki.

Scrope, Lady Sunderbund lakására ment, hogy megtekintse az új templom terveit és rajzait, amelyben neki kell majd az igét hirdetnie. A tervek megtekintése után rájött Lady Sunderbund teljesen lehetetlen voltára. Nyomban igyekezett megmagyarázni, hogy milyen nagy eltérés van kettőjük közt és e magyarázattal a beszámíthatatlan zavaros érzések viharát idézte fel…

Lady Sunderbund mintegy tíz percig várakoztatta, mielőtt a terveket behozta volna. Scrope a kis szobában várakozott, amelynek falán Wyndham Lewis festménye fügött és a rikító vörös kockákkal kifestett balkonra nyílt. Az ablak mellett egy kis aranyozott asztalkán néhány újonnan vásárolt könyv hevert. A püspök az asztalhoz lépett s egymásután vette a kezébe a könyveket. Az első «Huntingdon grófnő és köre» volt, annak a hölgynek a története, aki szívesen barátkozott könnyű gondolkodású érsekekkel és borzalmas vendéglátója volt a wesleyanus káplánoknak. Scrope néhány pillanatig ez átszellemült hölgy sötét képét tanulmányozta, amint egyik lábával tüntetően tiporja grófi koronáját, azután a másik könyvet vette a kezébe. Ez Szent Teréziának, a spanyol apáca-kolostorok energikus szervezőjének élettörténete volt. A harmadiknak Madame Guyon volt a főszereplője. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Lady Sunderbund mi végből olvassa ezeket a könyveket…

Lady Sunderbund belépett.

Hosszú, egyszerű, vakítóan fehér ruhát viselt, nagyon magas nyakkal. Kezén zöld nefrit karperec, derekán zöld selyemöv volt, haját pedig nagyon merev és zöld műborostyán koszorú szorította le. Hóna alatt egész tömeg rajz- és másolópapírtekercset hozott.

– Végtelenül öhvendek, – mondotta. – Véghe készen vagyunk és megmutathatom önnek a tehveket.

Az egész papírrakományt nagy zajjal egy fekete és fehér faberakástól tarkálló asztalkára dobta, úgy, hogy Scrope egy-két tekercset és egy ív másolópapírt a padlóról volt kénytelen felszedni.

– A templom, – lihegte Lady Sunderbund jelentőségteljesen, – az egy igaz Isten temploma!

A rajzok között kutatott és egy furcsa szögletes épület rajzát magasra emelve, odatartotta Scrope meglepődött szeme elé.

– Ugyebáh, kifogástalan? – kérdezte.

Srcope átvette a rajzot. A rajz egy épületet, nyilvánvalóan rendkívül nagy épületet ábrázolt, amely főrészeiben két nagy, erősen sávozott toronyból és ezek között hosszú lépcsőfeljárattal ellátott boltívekből állt. A két torony között emelkedett a dóm. A terv olyan volt, mintha az Aja Sophia mecsetjének és a wellsi katedrálisnak a messallianceából született volna meg. Rengeteg nagyságát azokból a parányi automobilokból lehetett megítélni, amelyek az előtérben gördültek fel-alá.

– Itt van az alaphajz is, – mondta Lady Sunderbund s egy másik papírlapot terített ki a püspök elé, mielőtt még az a rajzzal teljesen tisztába jött volna. – A nagy csahnok teljesen kehek, nincs száhnya, nincs benne oltáh s zafihkék betűkkel olvasható benne a felihat: «Isten mindenütt jelenvaló».

Bizonyos ünnepélyességgel tette hozzá:

– Háhomezeh embeh számáha lesz benne ülőhely.

– De… – mondta Scrope.

– Van benne bizonyos nagyság és méltóság, – mondta Lady Sunderbund. – A fiatal Venable műve. Az első nagy álkalom számáha.

– De hát elfér-e ez azon a kis aldwychi telken?

– Venable azt mondja, hogy nem, – magyarázta Lady Sunderbund. – Golden Gheenben akahná elhelyezni.

– De ha már ez lett abból az egyszerű kis kápolnából, amelyet mi terveztünk, akkor legalább központi fekvésűnek kellene lenni.

– De ha ott nem lehet elhelyezni, – mondta Lady Sunderbund érvelő hangon.

– Azonkívül ez nagyon drága, túlságosan drága, sokkal drágább…

– Az teljesen mellékes. A vagyonom bohzasztóan megszapohodott. A fele hajózási papihokban van, a mahadéknak nagy hésze pedig lőszehgyáhi hészvényekben. Gazdagabb vagyok, mint báhmikoh azelőtt… Hát nem nagyszehű ez a tehv?

A püspök letette a távlati rajzot s az alaprajzot vette a kezébe. Úgy tett, mintha tanulmányozná, de tulajdonképen csak a helyzeten elmélkedett.

– Lady Sunderbund, – mondotta végül, némi erőlködéssel, – attól félek, hogy ez nem fog megfelelni.

– Nem felel meg?!

– Nem. Nem felel meg az én szándékom szellemének. Én úgy képzelem, hogy nem egy ilyenfajta nagy épületben… ilyen cifra és hivalkodó épületben kell hirdetni Isten országának egyszerű evangéliumát.

– Ilyen nagy hivatáshoz nem felelne meg jobban ilyen nagy szószék?