Part 15

– Helyes, de ezek az emberek csak azért tudtak ilyen szerencsétlenséget zúdítani a világra, mert a papok és oktatók megengedték. Minden emberi ügy végeredményben a papokon és oktatókon fordul meg, akik különbségeket állapítanak meg, kötnek és feloldanak és bonyolulttá teszik az ügyeket. Ha a papok nem volnának gyengék és gyarlók, mindenki ismerné és értené Istent. Mindenki, aki elég szerény ahhoz, hogy ne keressen különleges tudást. Az emberek vitatkoznak, hogy Isten véges-e vagy végtelen, hogy megjelenési formája egyes vagy hármas-e. Pedig honnan tudhatnák ezt? Hiszen elég annyit tudnunk, hogy ő mindig felénk fordítja tekintetét. A borzalmas tételekre és megkülönböztetésekre semmi szükség, mert ezek nem lényegesek. Nem lényeges, hogy Krisztusnak nevezzük-e, vagy Istennek, Allahnak, vagy Mennynek, elég, ha azt tudjuk, hogy ő a segítőnk és hogy legjobb barátunk módjára közelít hozzánk. Lehet ugyan ezen túl is töprengeni rajta, de ez már nem vallás. Hiszen vitatkoznak arról, hogy Isten túlteheti-e magát a természet törvényein, de az ilyesmi babona. Vagy ura a természetnek és tudja, hogy az bölcsen és jól van elrendezve, vagy része a természetnek, akkor pedig benne él a természet törvényeiben. Az ilyen érvelések szőrszálhasogató metafizikusok számára valók s mindegy, hogy a föltett kérdésre mi a válasz, mert minden válasz ugyanazt jelenti számukra. Az is teljesen mindegy, hogy milyen úton jutunk el ahhoz a hithez, hogy Isten személyesen nem változtatja meg a dolgok menetét. Mert bizonyos, hogy ezt nem teszi. Amit neki köszönhetünk, az az, hogy bátorságot önt szívünkbe és megszabadít az önzéstől, mely a legkeservesebb pokol számunkra. Mindenki tudja, hogy mire kell és mire nem szabad törekednünk. A jó pedig, ha világosan látjuk, egy az igazsággal, Isten országának szolgálatával, amely egy az emberiséggel, az emberi szükségletek szolgálatával s az emberi hatalom és tudás növelésével. Mindez teljesen világos és mindenki könnyen megértheti, akit a papok és oktatók nem vezettek félre, akit el nem kábítottak, meg nem rémítettek és meg nem mérgeztek.

– És ezt akarod ezentúl hirdetni, atyuskám?

– Igen, ha lehet. Ha szabad leszek, mert tudod, hogy le kell köszönnöm, hogy szabad legyek. Ezt akarom hivatásomnak tekinteni.

– És Isten így lesz eljövendő.

– Isten így lesz eljövendő és az emberek megismerik őt végtelen egyszerűségében… Ha egyszerűnek ismerjük meg, Isten és Istennek országa lesz hatalmas ezen a világon.

Eleanor a síma és néma tengert nézte egy darabig. Azután az atyjához fordult.

– És hiszed-e, hogy Istennek ez az országa rövidesen eljövendő lesz… talán még a mi életünkben? Hiszed-e, hogy mindezek a nevetséges és bűnös kis királyok és császárok, mindezek a politikai pártok, politikai bonyodalmak és összeesküvések, a lármás nacionalizmus és mű-hazafiság, haszonhajhászás és aljasság, mindezek a dolgok, melyek borzalmassá és undorítóvá teszik bennünk a fiatalság és a tehetetlenség érzését, megsemmisülnek eljövetelére?

A püspök összegezte hitét.

– Bizonyos vagyok benne, hogy megsemmisülnek… de hogy egy emberöltő, száz emberöltő, vagy ezer emberöltő kell-e hozzá, Nórácskám…

Nem fejezte be mondatát. Elmosolyodott s a leány visszamosolygott reá, jelezve, hogy megértette.

A püspök folytatta vallomását, mert nem akarta, hogy tisztán szentimentálisan reménykedőnek lássék.

– Mikor a székesegyházban voltam, Nórácskám, közvetlenül a szertartás előtt, úgy tetszett nekem, hogy isten országa közelebb van, mint hisszük s hogy csak kevesek hitére és bátorságára van szükség, hogy még életünkben meglássuk hajnalhasadását, sőt – ki tudja? – talán még a napfölkeltét is. Annyira eltölt a hit és reménykedés, hogy félek együtt reménykedni veled. De akár közel van, akár távol…

– Dolgoznunk kell érte, – mondta Eleanor.

Eleanor szemét maga elé szögezve, egy darabig gondolkozott, azután felemelte tekintetét.

– Oly csodás érzés, ha ilyen dolgokról beszélhetünk, atyuskám. Régebben nem is gondoltam volna rá… Míg Newnhamba nem kerültem. Félreismertelek. Azt hittem… Különben mellékes, hogy mit hittem. Ostoba voltam. De most büszke vagyok rád. Boldog vagyok, hogy hazamehetek veled atyuskám, miután megtudtam, hogy a te vallásod az, mely után vágyódtam…

IX. A harmadik látomás.

1. §.

Egy októberi délután, több, mint négy hónappal az előbbi beszélgetés után, az inas Edward Scrope _úr_ névjegyét vitte be Brighton-Pomfrey doktorhoz. A név nem ébresztett különösebb emlékeket az orvosban. Mikor belépett, az orvos egy oly szokatlanul hétköznapi ruhába öltözött férfit látott maga előtt, hogy egy pillanatra az a kellemetlen érzése volt, mintha detektívvel állana szemben. Csak azután ébredt tudatára, hogy a világi ruha régi barátjának, Princhester néhai püspökének alakját takarja. Scrope halvány volt és kissé elhanyagolt. Már ráragadt valami abból a különös, fakó külsőből, amely az olyan egyetemi embereken szokott meglátszani, akik Hampsteadbe kerültek, progressziv gondolkozók közé pottyantak és belekeveredtek a Fabian Societybe. Aggodalmat eláruló tekintete és alázatos modora visszatartotta az orvost, hogy ezt a megfigyelését kifejezésre juttassa.

Brighton-Pomfreyben meg volt az ügyes gyakorló orvosoknak az emberekkel való bánni tudása. Büszke volt rá, hogy minden emberrel szemben megtalálja a megfelelő hangot, de most egy pillanatig zavarban volt, hogy milyen eljárást kövessen. Azt a jóindulatú és barátságos, de nem túlzottan meghitt hangot használta tehát, amely olyan emberekkel szemben ajánlatos, akik társadalmilag erősen háttérbe szorultak, a nélkül, hogy komolyan el lehetne őket érte ítélni.

Brighton-Pomfrey dr. alacsony termetű, kerek arcú, erősen rövidlátó ember volt, akinek orra sehogysem volt alkalmas a szemüveghez, amelyet viselt. Ezenkívül – Isten tudja, miért, – óriási oldalszakállal büszkélkedett.

– Nos, hát hogy vagyunk? – kérdezte, miközben nyakát hátrahúzva, kiegyensúlyozta az orrán ingadozó szemüveget. – Miben lehetek szolgálatára? Külsőleg semmit sem tudok felfedezni. Kissé halvány ugyan és le van soványodva, de egyébként úgy látszik, hogy minden teljesen rendben van.

– Igen, – mondta a néhai püspök, – minden rendben van…

– Csak…? – kérdezte az orvos s mosolygás közben megvillantotta a fogát.

Modorában volt valami az öreg fürdős asszonyéból, aki a kis gyereket arra biztatja, hogy ugorjék a vízbe.

– Ki vagyok merülve és nagyon fáradt vagyok.

– Akkor foglaljunk helyet, – mondta a híres orvos mesterségszerű hangon és jobban szemügyre vette vendégét. A székre mutatott s megfogta a szék karfáját.

Az ex-püspök leült, az orvos pedig úgy foglalt helyet, hogy vendége és a világosság közé kerüljön.

– A püspökségemről való lemondás és a többi vele összefüggő dolgok nagyon igénybe vették idegeimet, – kezdte Scrope. – Azt hiszem, hogy bajomnak ez a lényege. Ha az ember így mindent elvág… mindenféle szálak megszakadnak… Nehézségek támadnak az új helyzet megteremtése körül…

– Természetesen, természetesen, – mondta az orvos, miközben arcizmai megrándultak és szemüvege rezegni kezdett az orrán. – Kimerültség. Nem érzi szükségét valami erősítő szernek, vagy változásnak?

– Igen. Csakugyan egy bizonyos erősítő szert óhajtanék öntől.

Brighton-Pomfreynek kerekre nyílt a szeme és szája, mint aki kérdezni akar valamit.

– Mialatt ön a tavasszal nem volt idehaza…

– El kellett mennem, – mondta az orvos. – Nem térhettem ki a megbízatás elől. Gázmérgezések, bizonyos kutatások… A fiatal kutatók nagyon jók a maguk módja szerint, de mi öregebb tekintélyek… Több a tapasztalatunk. Megfontoltabb az ítéletünk. Nem boldogultak nélkülünk.

– Szóval, mikor tavasszal önt fel akartam keresni, egy asszisztenst vagy kisegítőt, – azt hiszem, önök így szokták nevezni? – találtam az ön rendelőjében… Hogy is hívták?… D…?

– Dale!

Mikor ezt a nevet kiejtette, az orvos arca szokatlan harag kifejezését öltötte magára. Kerek, kék szeme szikrázni látszott és ártatlan kis izmocskái ráncokat vetettek homlokára. Arcszíne haragos vörösre változott.

– Az őrült! – kiáltotta. – Veszedelmes őrült! Remélem, önnél semmit sem… semmi rosszat sem követett el?

Látszott, hogy a dolog nagyon kellemetlen emlékeket ébresztett benne.

– Azt az embert a legjobb bizonyítványokkal küldték hozzám Cambridgeből. A legjobb bizonyítványokkal. Nekem csak huszonnégy óra időm volt. Gázmérgezéseket kellett vizsgálnom. Nem tehettem egyebet, minthogy rábíztam ügyeimet.

Brighton-Pomfrey úgy tárta szét rövid és kövér ujjas kezét, mintha a felelősséget akarná elhárítani magától.

– Semmi különös kárt nem tett bennem, – mondta Scrope.

– Akkor ön az első ember, akit megkímélt, – állapította meg Brighton-Pomfrey.

– Miért?… Ügyetlen volt?

– Ügyetlen? Nem, ez nem jó kifejezés.

– A módszere volt különleges?

A kis orvos felugrott és fel-alá kezdett járni a szobában.

– Különleges! – kiáltotta. – Gazság volt, hogy őt küldték hozzám. Gazság!

Vendége felé fordult s az arcát alkotó kerek halmok haragtól égtek. Oldalszakálla úgy mozgott, mint a repülni készülő madár szárnya. Arcát a karosszékben ülő vendége felé tolta.

– Megkönnyebbültem, mikor hallottam, hogy megölték. Elesett. _Odaát_.

Módfeletti izgatottságában szemüvegje leesett az orráról. Úgy előrecsapódott a zsinórján, mintha meg akarna szökni, mialatt gazdája szabad folyást enged érzései áradatának.

– Az őrült! – hörögte a doktor, sokat jelző kézmozdulatok kiséretében. – Veszedelmes őrült! Az volt a rögeszméje, hogy mindenkit tönkretesz. Mérgekkel dolgozott! A legveszedelmesebb mérgekkel. Hazajövök s hölgyeket találok a rendelőmben. Magas társadalmi állású hölgyeket. Morfinisták! Másokat… Megfontolás nélkül használta a legveszedelmesebb szereket. Kokaint egyáltalán nem, csak idegizgatókat, a legerősebb izgatószereket. A legmagasabb körökben is. Rettenetes! Fenségek. Az uralkodóházhoz tartozók! A háború okozta náluk és… inkognitóban akartak maradni. Borzalmas! Rettenetes befolyást gyakorolt betegeire. Az volt a rögeszméje, hogy feldúlja a testet és lelket egyaránt. A sarkukból emelte ki a lelkeket… Tönkretette az összeköttetéseimet. Elpusztította esztendők munkáját. Micsoda károkat okozott! Micsoda károkat!

Úgy nézett maga elé, mintha haragjában szét akarna robbanni, de azután lecsillapodott. Reszkető kézzel igyekezett visszahelyezni orrára szemüvegét, kabátjának hátsó zsebéből terjedelmes selyem zsebkendőt húzott elő és megtörülte az üvegeket, aztán orrára helyezte csíptetőjét, gallérjában ide-oda forgatta a fejét és kezével a nyaka körül babrálva, ide-oda rángatta a nyakkendőjét.

– Bocsásson meg ezért a kitörésért, – mondotta. – De Dale dr. annyi bajt csinált…

Scrope felkelt. Lassan az ablakhoz lépett, miközben kezét a hátán összekulcsolta, majd ismét megfordult. Modorában még sokat megőrzött néhai püspöki méltóságából.

– Sajnálom, hogy így történt, de talán meg tudja állapítani a naplóból, hogy mit adott nekem Dale. Valami erősítőszer volt, ami nagyon jó hatással volt rám. Úgy érzem, hogy ismét nagy szükségem volna rá.

Brighton-Pomfrey úgy felelt, mintha bizonyos rosszakarat működnék benne.

– Egyáltalában nem vezetett naplót, – mondotta. – Egyáltalán nem.

– De…

– Ha vezetett volna is, – mondta Brighton-Pomfrey a tenyerét ide-oda lóbálva, – nem folytathatnám az ő kezelését.

Szavainak azzal adott nyomatékot, hogy még gyorsabban kezdte mozgatni a kezét.

– Nem folytatnám az ő kezelését. Semmi körülmények között sem tenném…

– Természetesen, – mondta Scrope, – ha az eredmény olyan volt, mint ahogy ön állítja. De az én esetemben nem volt szó kezelésről. Álmatlan voltam, zavartnak, nyomorúságosnak és tönkrementnek éreztem magamat. Idejöttem tehát és ő azt a szert adta nekem. Az a szer megtisztítja az ember fejét és gondolkozását. Olyan, mintha az ember kiszabadulna a dolgok ködéből és eljutna a lényeghez és a dolgok alapjához. Engem teljesen talpraállított… Bizonyára ön is ismer valami ilyen szert, amelynek szükségét most, amikor a lemondásomból kifolyólag egész sereg problémával állok szemben, még fokozottabban érzem. Meg kell kapnom. Sok dologban kell határoznom és nem tudok határozni, mert bizonytalannak érzem magamat és óráról-órára változom. Nem azt kívánom öntől, hogy a Dale módszerét kövesse, de szükségem van arra az orvosságra.

Mikor Scrope beszélni kezdett, Brighton-Pomfreynek keze lankadtan hullott csípője mellé, de aztán magatartása fokról-fokra határozottabbá lett. Fejét kissé féloldalt fordította és a szemüvegével kezdett játszani. Végül kettőt köhécselt és a kezében tartott szemüveggel látszott nyomatékot adni annak, amit mondott.

– Mondja, kérem, – kérdezte, – mondja, volt-e annak az orvosságnak, amely agyát így megtisztította, volt-e valami köze az ön lemondásához?

Szemüvegét az orrára illesztette és miközben a feleletet várta, nyaka közé húzta a fejét.

– Mindenesetre. Elősegítette a helyzet tisztázását.

– Értem, – mondotta Brighton Pomfrey olyan hangon, amely könyörtelenül és félreérthetetlenül juttatta kifejezésre meggyőződését. – Értem, – ismételte és tenyerét tiltakozólag tartotta maga elé…

– Kedves uram, – kérdezte azután némi szünet után, – hogy kívánhatja tőlem, hogy egy ilyen szerencsétlen hatású méreg megszerzésében segítségére legyek? Még ha tudnám is, hogy mi volt az a méreg, akkor sem!…

– De rám nézve nem volt szerencsétlen hatású, – mondta Scrope.

– És az ön különös lemondása és e lemondásnak még különösebb bejelentése!

Ebben azt hiszem, nincs semmi szerencsétlenség

– Már engedjen meg, _tisztelt_ uram…

– Tudom, hogy ön nem akar velem vallási kérdésekről vitatkozni. Épen azért engedje meg, hogy csak a magam szempontjából jegyezzek meg annyit, hogy az a nagy megvilágosodás, amelyhez részben Dale dr. orvossága segített, nagy megkönnyebbülése volt életemnek. Valósággal kristálytisztává tette agyamat. Elsöpörte a zavaró, köznapi jelenségeket. Egy időre tisztán láttam az igazságot s most újból így szeretnék látni.

– Miért?

– Megint válság előtt állok… mellékes, hogy milyen dolgok miatt. Nem látom tisztán az utat, melyet követnem kell.

Brighton-Pomfrey a szőnyegre szegzett tekintettel gondolkozott, miközben szája hevesen rángatódzott. Szemüvegét úgy lóbálta a zsinórján, mintha inga volna.

– Mondja el mindenekelőtt, – mondta, sanda tekintetet vetve Scrope felé, – hogy melyek voltak ennek az orvosszernek a hatásai? Azt hiszem tudniillik, hogy többféle lehetett. Hogyan segítette önt az igazság látomásához, amely – mint mondja, – lemondásához vezetett?

Scrope hirtelen elszégyelte magát, de annyira sóvárgott Dale orvossága után, hogy a legtökéletesebben igyekezett leírni tapasztalatait.

– Aranyszínű áttetsző folyadék volt, – mondta a száraz ténymegállapítás hangján. – Nagyon aranyos folyadék, akárcsak a tiszta és szép Chablis bor. Ha e folyadékhoz vizet öntöttek, gyöngyözve emelkedett fel a vízben, opalizált s mintha élet rezgett volna benne.

– Helyes. És mikor beszedte?

– Érzéseim hirtelen megtisztultak. Az agyam… emelkedettség és biztonság érzetét tapasztaltam.

– Szóval agyműködése úgy viszonylott a régebbihez, – segített Brighton-Pomfrey a magyarázatban, – mint huszonkilenc a tizenkettőhöz.

– Erősebbnek és tisztultabbnak éreztem magamat, – mondta Scrope, előbbi megállapításait folytatva.

– A környező dolgok pedig másformáknak tetszettek, mint rendesen? – kérdezte az orvos, ismét előrenyujtva kerek arcát.

– Nem, – felete Scrope és az orvosra nézett, mintha azt kémlelte volna, hogy tapasztalataiból mennyit szabad elárulnia egy ilyenfajta embernek.

– Szóval különböztek? – kérdezte az orvos, kissé engedékenyebben.

– Igen… Hogy világosan fejezem ki magamat… közvetlenül éreztem Isten jelenlétét. A világ olyan volt, mintha áttetsző függöny lett volna és Isten… nyilvánvaló lett előttem. Szükséges ez az orvosság megállapításához?

– Isten nyilvánvaló lett ön előtt? – ismételte az orvos a kifejezést s bizonyos rosszalás volt hangjában. A fejét csóválta s aztán élesen fürkésző hangon tette hozzá: – Szóval ön azt hiszi, hogy látomása volt? Vagy tényleg látta őt?

– Látomás formájában történt.

Scrope nagyon kellemetlenül kezdte érezni magát.

Az orvos ajka hangtalanul ismételte ezeket a szavakat. Tekintetéről a megvetés kifejezését lehetett leolvasni.

– Bizonyára valamit adott önnek… Azt hiszem, valami morfiumféle lehetett. De aranyszínű… opalizáló? És ön e látomás hatása alatt lepett meg bennünket lemondásával?

– Lemondásom hosszabb lelki átalakulásnak volt részlete, – felelte Scrope türelmesen. – Már hosszabb idő óta abba az irányba sodródtam, hogy az anglikán álláspontot teljesen elvetem. Az orvosság mindössze megvilágította azt, ami már készen volt lelkemben. Alakot adott neki. Úgy hatott, mint az előhívó a fényképezésnél.

Az orvos hirtelen a vidámság ellenkező végletébe csapott át.

– Ilyesmire még nem volt eset… Hogy egy orvos a Mount Streeten Isten látomásáról konzultáljon a betegével!… Ön pedig tudja és tudatosan el szeretné hitetni, hogy ez a látomás valóságos volt. Önnek tudnia kell, hogy ezt akarja…

Mindezideig Scrope nem akarta önmaga előtt bevallani, hogy a kísérlete hiábavaló volt, de most utat engedett a kétségbeesésnek, amely szembeszállt Brighton-Pomfrey véleményével.

– Azt hiszem, – mondotta, – hogy az az orvosság valahogyan megfoghatóvá tette számomra Istent. Azt hiszem, hogy láttam Istent.

Brighton-Pomfrey úgy csóválta a fejét, hogy Scropenak kedve lett volna őt megütni.

– Igen, azt hiszem, hogy láttam Istent, – ismételte szilárdabb hangon. – Hirtelen megéreztem, hogy ő mily hatalmas, hogy az élet mily hatalmas és hogy milyen félénk, alsórendű és szennyes a mi hivatásszerű, előkelő életünk. Hatalmába ejtett és egyideig teljesen uralkodott rajtam a szenvedély, hogy igazán és semmi egyébbel sem törődve, csak őt szolgáljam s hogy véget vessek a kényelemmel, önszeretettel és másodrangú dolgokkal kötött kompromisszumoknak. Ezt éreztem és most ehhez akarom tartani magamat, ezt akarom visszaidézni, mert újból elfáradtam és elernyedtem. Vérmérsékletem szerint könnyelmű ember vagyok, de fel akarok egyenesedni, magasabb hivatásomnak akarok élni, pedig fáradtnak, kábultnak és gúzsbakötöttnek érzem magamat… Az az orvosság jó hatású volt. Nekem legalább jót tett. Megint a szükségét érzem, hogy segítsen rajtam.

– De én nem tudom, hogy mi lehetett.

– Hát nincs valami más orvosság, amelynek hasonló a hatása?… Ha például morfiumot próbálnék meg valamilyen formában?

– Esetleg hallucinálna tőle, de nem volnának isteni látomásai. Ha nagyon óvatosan és kis mennyiségeket szedne, ideiglenesen ugyan élénkséget idézne elő, de minden ilyen állandó orvosság szedésének hatása az erkölcsi leromlás, a gyors erkölcsi leromlás. Az ilyen orvosságok rendszeres szedésének mindig az eredménye, hogy az ember pontatlan, kíméletlenül önző lesz és elveszti az őszinteség és igazság iránti érzékét. Közismert dolgok ezek…

– Pedig azt gondoltam és úgy reméltem…

– Önnek épen elég leküzdeni valója lesz enélkül is, – mondta az orvos. Ne vegye magára még ezt a tehertételt is.

– Egyszóval, ön nem akar rajtam segíteni?

Az orvos fel-alá lépkedett a szőnyegen, azután kezét kinyujtva és ujjait rezegtetve mondta:

– Ha tudnék, sem tehetném. Nem tenném meg az ön érdekében. De ha akarnám is, nem tehetném, mert nem ismerem azt az orvosságot, amely kétségtelenül valami pokoli kotyvaléka volt annak az őrültnek. Valami esetlegesen ható szer, amely hála Istennek, már nincs meg… az ön érdekében…

2. §.

Scrope odakint megállt az orvos házának stukkaturos portáléja előtt. Habozott, hogy merre forduljon: nyugatnak-e vagy keletnek.

Ez az ajtó bezárult mögöttem, – mondotta. – Ezen az úton nincs visszatérés…

Egy darabig így állt ez előkert rácsánál, aztán Park Lane és a Hyde Park felé fordult. Gondolataiba mélyedve, figyelmetlenül haladt a Notting Hillen Pembury Roadon levő új lakása felé.

3. §.

Életének ez új szakasza kezdetén, amely a komfirmációs szertartás válságát követte, minden nagyon világosnak tetszett Scrope előtt. Szilárdan hitte, hogy Isten megjelent neki, hogy ő maga tapasztalta Isten jelenlétét és hogy hivó szózat parancsolta neki, hogy Istent hirdesse a világnak. Érezte Istent és mindenkinek, aki Istent érezte, kötelessége, hogy az egész emberiséget ehhez a megérzéshez segítse. Lady Sunderbund ajánlata egybevágott ezzel a gondolattal. Scrope a küzdelem és az ijesztő szegénység kilátásaira igyekezett megacélozni magát, de az asszonynak rögtöni áldozatkészsége végtelen megkönnyebbülést jelentett feleségért és családjáért való aggódásában. Mikor Eleanorral a hunstantoni fövenyen beszélt, úgy tetszett neki, hogy ez az irány teljesen világos s ha kissé nehéz is, de nem lehetetlen. Együtt ültek a napfényben s fellelkesülve a nemes vállalkozás érzésétől, a sikerben bizakodva néztek a jövő elé, a nagy és közeli jövő elé, melyben Isten eszméje fogja elárasztani és újjá teremteni a világot. Ez a kezdetben tapasztalt tisztánlátás azonban lassankint ködbe borult és elhomályosodott. Lady Ella rokonszenvét nem volt oly könnyű megnyerni a lemondás számára, mint ahogy azt Eleanor feltételezte. Komor és fagyos élettárs lett belőle, aki ugyan nem beszélt férje lemondásáról, de nyilvánvaló volt, hogy azt nem tudta neki megbocsájtani. Ez a viselkedés Scropet titokban nagyon bántotta és megzavarta tetteiben. Ugyanaz az inkább ösztönszerű, mint megfontolásból eredő habozás, amely egykor megakadályozta abban, hogy régebbi kételyeit nyíltan közölje feleségével, most attól tartotta vissza, hogy számot adjon neki Lady Sunderbund jövendőbeli szerepéről lelkipásztorságának körében.

Saját lelkében e kérdés dolgában teljesen biztosnak érezte magát, de hogy a felesége iránt tartozó őszinteség dolgában önmaga előtt igazolja késlekedését, elhitette önmagával, hogy Lady Sunderbund terveiről nem döntött véglegesen. Így aztán olyan alapon rendezte be londoni háztartását, amely jövedelmeinek teljes megszűnésével volt egyértelmű.

– Egyelőre tulajdonképen nem tudjuk, hogy hogyan állunk, – mondotta Lady Ellának. – Ideiglenesen nem annyira lakni, mint inkább táborozni fogunk. A város valamely olcsó negyedében kisebb és szerényebb házat kell bérelnünk. Ha lehetséges, csak egy évre akarom a házat kibérelni, amíg tisztábban látjuk, hogy mi lesz velünk.

Végigment gondolatban London kerületein.

Lady Ella a legkeserűbb megjegyzést kockáztatta meg:

– Nem mindegy-e, hogy hol rejtjük el ábrázatunkat?

Scrope haragosan válaszolt:

– Nekünk _nem_ kell elrejtenünk ábrázatunkat.

Az asszony nyomban megbánta, amit mondott.

– Bocsáss meg Ted, – mondotta. – Csak kisiklott a számból…

Scrope táborozásnak nevezte életüket, de a ház, amelyet a Notting Hillen Pembury Roadon találtak, sötétebb volt és főleg levegőtlenebb volt minden tábornál. Neki és feleségének minden tapasztalata hiányzott a középosztály lakáskeresése és lakásai dolgában. Életük három legvigasztalanabb napját ez olcsó és szerény fedél keresésével töltötték el. Eddigi életük abból állt, hogy egyik kényelmes otthonból a másikba mentek és legrosszabb élményünknek a princhesteri palota modern díszítéseit tekintették. Valóságos felfedezés volt számukra, mikor a rossz világítású és rossz beosztású házakat látták, a piszkos festést, a szakadt tapétákat, a földalatti konyhákat, a fürdőszobátlan vagy csak utólag hevenyészett fürdőszobás lakásokat, amilyenek London tiszteletreméltó középosztálya számára hajlékul szolgálnak.

A házügynökök, akik fellépésükből rögtön felismerték az ilyen ügyekben való járatlanságukat, a «megrohanás» módszerét alkalmazták velük szemben, ami szokatlan az olyan embereknek, akik eladdig a püspöki méltóság sugárzó fénykörében éltek.

– Vagy megtartják, vagy nem, – mondták ezek az urak. – Vannak, elegen vannak, akik lakást keresnek.