Part 9

… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn ezek a fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa vastag, szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig észrevehető mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig csupán, ott valami láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a fa törzse, mintha ezüst csillanna meg a félhomályban.

Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban lévő vén fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek észre. A nagy mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb csúsznak, – s egyszerre itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai közül egy orrnak, egy szemöldöknek, állnak az alakja…

Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos erdőben, ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló haldokló levelek, meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó zörej is olyanforma lesz lassan, mintha csupán álmában hallaná azt az ember, egy álombeli szél sóhajtását, zörgését a messziségben.

Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, – már megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi arcot a fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett ki. Nagyorru, igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt az ott a fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a sűrűséget, s ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. Királykorona, amilyent a középkori királyok otthon, vagy vadászaton hordtak. S ebben a pillanatban világos volt előttem, hogy e vén fának növendékfácska korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt pihent, itt aludt talán a király és a fa hűségesen megőrizte vonásait…

Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. Valamely belülről jövő fényesség világította meg a szem szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz, deres csomóit, a korona arany gombjait. Ott volt a király a fában – és szétnézett az erdőben.

S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei félhomályban ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden oldalról nagy, óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. Nini, hogy néznek zordan és komoran az arcok, mintha nyomban megszólalnának. S mindnyájan a királyt nézték ott a nagy fában. Egyiknek-másiknak süveg volt a fején, volt közöttük öreg és fiatal, szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező tekintet. Egy király vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még fiatalok voltak és a fák megőrizték a király és kíséretének emlékét.

S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban, mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg a felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját vetette, onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár foltjának határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. A napsugár visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc, az eltünt, csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs sötétségéből.

… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi tudással ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam. Voltak boldog arcok, voltak szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, – általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák voltak. Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok maradnak ezer év óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok maradtak.

Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek. Az őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a sötétben megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek minduntalan el akartak buktatni.

Misley pipázott.

A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon a darab földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két nyíllövésnyire a Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji hegytől elterült, ők parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még akkora sem, mint Ugocsa vármegye, sőt számos nagyobb birtok is akadt a környéken, de akkora mégis volt, hogy elférjen rajta egy lakóház, amelyet kastélynak neveztek, valamint egy kis gyümölcsös, egy kis veteményes és egy nagy darab rét, amelyen a csikók ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját nevelésü csikai. „Akinek gyermeket nem adott a sors, az neveljen csikókat“, mondogatták a kisasszonyok.

Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor nagyon hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy, hogynem, a Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen árvaságra jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el nem válnak; így aztán lehetetlenség is volt már a férjhezmenetelük. De nincsen olyan lehetetlenség, amellyel egy igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek hódolván. Róland elment a Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a Bajusz-kisasszonyok környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél is. Ha egyiknek kettejük közül az idők folyamán valami reménysége támadt, hogy majd csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend egy bizonyos férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a jóságnak, a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az egyik Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy detektiv szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a földolgozandó anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori csinytevései is kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött palack“-hoz többé, hogy a Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták volna.

Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna fiúk ugyan hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok a férfiak se nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe, akiknek a nevében kétszer előfordult az „r“ betü.

– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek, – vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott.

Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. Rózsinak szegénynek mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is föl a házasságokra a horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes bizonyossággal. Hány korhely emberből lett már jóravaló derék férj?

De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem tért régi állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg megváltoztak nyomban a nézetei a férfinemről és Elvira kérői ijedten menekültek a szigoru inkvizitor elől. Nénje módszeréhez híven írásbeli mérleget készített az Elvira kérőiről. Megvolt már ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a kérdőpontok száma, amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a soros Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors szeszélyéből és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira kisasszony, télen Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal, gondolataiba elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt, amelynek rézkapcsos és macskaszemmel kirakott fiókjaiban három nemzedék asszonyainak, leányainak a levelezése, naplója volt levendula-levelek közé elrakva, már akik írni tudtak a Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók is segítségére voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“ megvizsgálásánál.

Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret egyhelyben megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák helyett fiúk, anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak környékére. De mintha semmi sem változott volna, a patak tükörébe ugyanazok az arcok nézdelődtek, ugyanazoknak a családoknak az ága folytatódott; a dédapák unokái elviselték az örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál ugyanazon a helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü férfiu üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini, az öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva! Pedig hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János hajdu óta!

A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a „vádlott“ öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről többnyire találkozott följegyzés az elsárgult levelekben, naplókban, elővették a vizsgálatnál. A Bajusz-kisasszonyok – a két-három emberöltővel előbbiek – igen értelmes és jó megfigyelő teremtések voltak. Általában abban a korban, amikor divat volt a naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó Bajusz-kisasszonyok a legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet naplójukba, mint amit láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat és mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy: „Misley pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor. Később mindig többet pipázott Misley.

Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira egyik bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi naplóbeli Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A naplóból sokáig semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre szomoru megjegyzések kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az apróbetüs sorok között, amelyek tuvalevőleg minden naplóban a legérdekesebbek szoktak lenni. Ilyenforma följegyzések: „M. elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“ „Soha többé nem pipázik.“ „Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“

Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga levélkéből kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi Bajusz-kisasszony a fölszálló pipafüstről tudta meg ezt.

Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az élő, ettől a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte meg Elvira, szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját akarja jóvátenni. Rózsi nem adott pardont:

– Csapodár vér van benne!

És a Misley Pál aktája ezzel lezáratott.

Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi nagyanyjáról a mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi nagyanyja nem a legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani sem restelte az arcát. Kertfalvi hiába köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig máskülönben alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi nagy csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat.

S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött. Árvaságukban, magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre és megférfiasodtak maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik falusi kisasszony rászokik a férfias tempókra. Unalomból, társasághiányból a férfiak szokásait kezdik utánozni, mert hisz nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban, később nyiltan szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat nevelt. Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket, amelyek az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult fotografiákat, pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek egy-egy régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az elégtételük, midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket. Misley Pálból valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden vagyonát elkártyázta… Förgeteges téli napokon, midőn az ákác puskaropogáshoz hasonló hangokat adva lobogott a nagy cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos eső ködbe, homályba borította a Fodros-patak környékét, a kisasszonyok elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk nehezedett a magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar zúgását vagy az eső kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart, hogy haragosan megfenyegesse a mindentudó asztalkát.

– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy gonosznyelvü vénasszonynál.

Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg megállapodott az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és bágyadtan mormogta az üres levegőbe:

– Mégis jobb volna gyermekeket nevelni…

A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor napokig nem beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán azért is, hogy a csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben.

Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a szobájában, ahová gazdasági könyveivel elzárkózott.

– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál, Elvira?

Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a varjak feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők fölött.

– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága kis Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi?

– No mi van a kis piszével? – mormogott Rozália.

Elvira összecsapta a kezét:

– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony lett Marcsa. Itt van a levél.

No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye, ejnye, hát máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték férjhezadni a kis húgukat, habár némely rossz nyelvek szerint akkor sohase ment volna férjhez Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán megcsinálta.

– Aztán ki a vőlegénye? – kérdezte Rózsi.

Elvira elkomolyodott:

– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk, hogy vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a horoszkópot a Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az asztalkának. A vőlegény idevaló származásu fiatalember.

Rózsi nyomban talpra állott:

– Gyerünk az asztalkához.

Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye, amint mohón nyult az örömhírt hozó levél után:

– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk alaposan, hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra merészeli emelni a szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad titokban semmi. Levesszük őkelméről az álarcot, aztán mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk Mariskánkat, hadd tudja meg, hogy…

Elhallgatott és Elvirára nézett.

Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is rosszkedve támadt.

– Hátha nem is valami hitvány ember? – mormogta vigasztalóan.

És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és beszélt a Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a vőlegény, még pedig annak a régi Misleynek a fia és a Bajusz-kisasszonyok napokig studirozták még egyszer és újra meg újra az asztalka titkait, hogy ne tévedjenek nagynénei ítéletükben. És az asztalka beszélt és most, huszonöt év után ezt mesélte.

– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan szerelemre gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak, mert szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az akadályoktól, forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették egymást. A régi Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a régi Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét, pipázni a kert alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette Bajusz-kisasszonyt epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig hűséges Misleyére. A pipázás annál nehezebbére esett Misleynek, mert se azelőtt, se azután nem volt pipás ember, de szerelméért semmi áldozattól nem riadt vissza… Akárcsak Himfy, ki ebben az időben írta verseit, azzal a különbséggel, hogy ő megmaradt kesergő szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé. Egy más leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni…

… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és a Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét. Elvira könnyezve dobta el a szivart.

– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne rontsuk el a kis leányunk dolgát.

A folyó mellett.

Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján, valamint az aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte Őt is, a Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a városba, mielőtt a kapukat bezárták volna.

Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem törődött a rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt, amelyek esténkint hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben, ahol vékony és hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni szokott. Nem mindennapi teremtés volt Ágnes még abban az időben sem, mikor jóformán minden fiatal szűz egyszer-kétszer látta Anyánkat. Mária abban az időben még gyakran megjelent a leányok imazsámolya fölött, együtt virrasztott a fiatal anyákkal beteg gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is megmutatta magát, ha nagyon elhagyatottak és nagyon nyomorultak voltak. Mária ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a szeme pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké. Aratáskor tarka rokolyát és bocskort viselt és segített a menyecskéknek. (Gyakran látták. Égett a keze alatt a munka és hallgatta a tót lányoknak a halmokról visszhangzó énekét.) Tavasszal az erdőkben és mezőkön bolyongott és lilaszínű felhővel burkolta körül magát, amilyen szine ezen a vidéken a tavasznak van. A beteg gyermekeknek levest főzött. A kapúőr anyátlan kisleányának ő fonta be szöszke haját és ideje volt még arra is, hogy tisztába tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb leánykáját. De ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől, amelyben az asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá, hogy Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És láthatlan lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek a rozsok is.

Abban az időben, mikor Mária a földön járt…

A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák vagyunk, de az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy Amadeusz Ágnes, a főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra, a medvetáncoltató leánya. Talán már csak azért is, mert Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint naphosszat Róla gondolkozni, hozzá imádkozni és csókolgatni aranyba vert képmását, amelyet a nyakában visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén elég baja van a medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának – gondot ad a medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét. Aztán mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri erejét. Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes fogással földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a mellett sohasem lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a medve, mikor táncolni tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni őkelmére. A görbe bot suhog a vastag bundán, a lánc csörög a medve orrában és míg Szikra félkézzel a dobot veri, két tüzes, nagy szemét a medvére függeszti és így múlik el a nap, amíg mások – a főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak.

A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző fehér báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt ruházatú fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal, bajusszal benőtt arcát felé fordította.

– Megjöttem a háborúból, – mondotta. – Ágneske, szeretsz-e még?

Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben tipegő sárga libácskák helyén a bozontos katona állott, akinek ruháját vastagon fedte az országút pora.

– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz innen. Mert nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam éjszakára.

Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt előle és így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő szerelmese egy ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a pogányok ellen harcol, nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát tovább álmodott és kereste a kis libákat és bárányokat a piroskabátos hegyek ormán és messze, messze az ormok mögött őt, aki majd eljő a haját befonni. Az est azonban közben leszállott és már semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona szemrehányó tekintete kísértette a sötét sarkokból.

És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni sem tudott többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte volna. Mintha elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott, aki mindig vele volt.

– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes hosszúlábú varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj el!

De Ő nem felelt.

A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot vettek magukra, mintha tél felé járna az idő.

És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé és szomorúvá tették Ágnest. Szenvedett és nem tudta, hogy miért szenved.

Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli fel, vagy a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja őket. Valahol csak megtalálja. S ezen biztos reményben elindult.

Ment-mendegélt és a szíve dobogott a várakozástól.

A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor levest szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a medvetáncoltató házához.

A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt és fejét a Szikra ölébe hajtotta.

A leány egy kis medvét táncoltatott és nevetett hozzá.

Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott, futott arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd alatt és a hídról a víz fölé hajolt.

Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a hangot, amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját.

– Menj haza, szegény leányom, megszenvedtél azért, hogy nőnek születtél. Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja a boldogságot, amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza, szegénykém és én veled maradok.

A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és szépen, csendesen elvezette a folyó mellől.

*

Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók mellett, magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és kinyújtja a kezét.

Őszi nap falun.

Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában. Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton kívül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.

Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, amelyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.

– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes, – mondta öreg barátom. – A végtelen csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a szabadba.

Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska „zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani…