Part 10

– Tarts velem, – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.

Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. Egy dülőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.

– Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a nyugtalan „zajgásuk“ bánt…

Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig beszélnek és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvü elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az örökös dudálást, de az emberek soha. Általában nemes barátom szerint a beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni az emberi életből.

És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk tova. A kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással jelentette, hogy talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.

Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.

Sándori elvörösödve mondá:

– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk meg tőle.

És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országútnak. Még a kezét is a szeme elé emelte és a világért sem fordult volna meg. Pedig a lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt és hangosan kiáltotta:

– Szervusz, kapitány!

(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)

Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, de öreg sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett úri hölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerüsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Grétékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyü menyecskék lesznek és a zárdában nevelt kisasszonyok hazakerülve a falujukba néhány hónap leteltével sajátkezüleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.

A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas, csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőr keztyűbe bujtatott kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszínü bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve és nagy barna szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az útból félreálltam, mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbírálni a vásárokon.

– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.

Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.

– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No majd hazaküldöm…

S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba ugorva, csakhamar eltünt lovasnőjével az út kanyarulatánál.

Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is dühös gúnnyal kezdte:

– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szocializmussal, nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban, – ahova egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot, – a középkorban, sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem szeretem a sok beszédet.

Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd mélységes meggyőződéssel fölkiáltott:

– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni, hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség volna a térítés munkájára.

Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott és így szólalt meg:

– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd, csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes vén katona. Egy derék öreg katona, amilyenek a Napoleon gránátosai lehettek, akik az oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a beszédet a civiléletben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni és birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk házában vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De Rácsky nem hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: „Ugyan kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség.“

Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az őrnagy sem szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések után elhatároztuk, hogy a táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon az udvarnál és Rácsky valóban rossz néven vehette volna tőlem, ha kis hugát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a dolgot.

Miután mindketten kevésszavu emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.

S mi történt ekkor?

Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek való!

Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint én.

Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és azért volt jó a középkor…

… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.

A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe fák alatt ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent és halkan fölkiáltott:

– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán már el is olvasta…

A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre, – tán mert bennünket észrevett, – vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma mezőknek és elnyargalt.

Sándori elszontyorodva mormogta:

– Most igazán nem tudom mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon könnyíteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.

Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatevő Mária-kép, amely már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a leányokat, amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de Rácsky Klára eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen azonban észrevettem, – az ember nem vak, – hogy sokat lovagol a füzes körül. No gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.

Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét. Az megtanulta az írást a katonaságnál.

Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még elfelejtené.

Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyűjtésére szánt üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom, bár nem nekem volt címezve, hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát és az írásról megismertem, hogy kitől származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos R. C. írja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy elhagyatottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmult és vele már a Boldogságos sem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a jövőben, mint eddig volt.

Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom szerint hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és figyeltem Rácsky kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom, gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet rejtettem el a csodatevő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a negyedik ezred bélyegzője volt s egy szolgálati ügyből kifolyólag került hozzám:

„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Címed táncolni megtanulni hajlandó tőle.“

Csupán ennyit írtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stílust, nem tudom; hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz.

Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most már várni kell a fejleményeket.

… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét sok figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos habfodrozáson kívül egyéb látnivaló nem volt.

*

Néhány hónap mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a nyugállományban) és R. C.

Az enyicki menyecskék.

Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek, jobban hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban a tréfa és a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és kastélyok. Csak a nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen mulatni és kacagni azokon a tréfákon, amelyeket vidámságukra alattvalóik kieszeltek. Manapság, amikor mindnyájan egyenlők és demokraták vagyunk, mindenki mulathatna, kacaghatna kedvére, de hát nincs már min kacagni. A jókedv, miután demokrata lett, veszített értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét, ha egyszer kivonják a forgalomból.

Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol vannak a nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és királyok mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri Mihályt, aki úgy tudott nevetni, mint senkise az országban. A kacagásával még a haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az ország egyik szélétől a másikig, mint a híres orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre a jóízü kacagás éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig egész kis vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki már álló esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri uram kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a fizetség is semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü tréfacsinálók kaptak honorárium gyanánt a fejedelmektől, királyoktól. (A mai vicclap-szerkesztők bizony már a szivarravalóval is takarékoskodnak.)

A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott Enyickről, Felső-Magyarországból.

A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt, akkoriban már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és húshagyókedden sem öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival. Hiszen a magyar nemesi testőrség sem másért létesült, mint a nagy királynő mulattatására. Az udvariatlan történelemírók följegyzik, hogy a királynő már negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a daliás testőrök sarkantyúja először pendült meg a hosszú folyosón. Homolai uram is ebben az időben került az udvarhoz – mulattatónak. Az egykori vitéz, ellenségverő tábornokok, akiket a királynő sokszor szívdobogva várt vissza hadi útjokból, már öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is megbotlott menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga körül? Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó királynőt.

Ki volt ez a Homolai János?

Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki hajdanában bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben, táncolt Párisban, még Olaszországot is megjárta valami küldetésben. Az idők elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy tányér. Azt hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a kis skvargáját tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett. Az ökröcskék szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én ugyan azt hiszem, hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök, aminthogy Nógrádban még ma is ökröknek hívják a tehenet szelid túlzással, ha szántáshoz fogják be; azonkívül Homolai uram se volt olyan nagy legény otthon Enyicken, mint például Párisban hadnagy korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró szeliden nagyít? Ugyan ki nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg amúgy volt az ő fiatal korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb, mint a jelen.

Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos. Szálas, malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és parókát viselt, azon kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint fölvette régi katonakabátját és kardcsörtetve a templomba ment, az enyicki menyecskéknek megszakadásig dobogott a szívük, a lányok pedig elpirultak, mintha valaki nagyon megölelte volna őket.

Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az egykori vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta ökreit, elfeledte az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút mondott az Ipolynak.

Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat.

Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma, másfélszáz esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen Homolaira a királynő választása? Talán csak asszonyi szeszély volt az egész. Az egyszerü, közöttünk élő asszonyok szeszélyein se tudunk eligazodni, hogyan érthetnők egy királynő szeszélyét? Aminthogy általában a férfiak többsége egész életében azt csinálja, hogy eligazodni akar az asszonyok szeszélyén, aztán még nagyapa korában is ott tart a tudományával, ahol kamasz korában tartott… Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel, délben, estve a királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat? Avagy kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy nem tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott, olyan mulatságosan mondta el, hogy az egész udvar kacagott rajta. Ha valami nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a városban, a bécsi humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem mondhatta, mint Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak. Homolai mondta? A híres Homolai?

Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem tud felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha valaki azt mondta volna neki:

– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a sarkantyúját pengetni.

De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában, vékony koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint valamely középkori lovag.

Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi menyecskék szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár az enyicki tót menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár paraszti sorban vannak, akár koronás bölcsőben pillantják meg a világot, egyformán elpirulnak, ha a szívük táján motoszkál valami. De hiába pirulnak el. Homolai János csak a tollas barettjét igazította meg fején, ha a galcison az a sok asszonyi tekintet rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja, mondják a mult idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az udvari mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig Enyickre, hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz esztendők jártak akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen volt az embereknek, nem hogy egyebük lett volna.

Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr volt, amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros nemesek hazájában ma is található.

Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta:

– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok messze, Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd megtölti mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel.

A tótok vakarták a fejüket:

– Nagy úr az. Nem lehet ahhoz szegény tót embernek a közelébe se jutni.

Lahocsinszky nevetett:

– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a nagyapókat kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat. Azok előtt kinyilik minden ajtó.

– Nono, – mondogatták a tótok. – Pan Lahocsinszky tréfál velünk.

De aztán mindig tovább gondolkoztak a dolgon.

– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz Lahocsinszky. – Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a szíve az enyicki menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki segít rajtunk. Annyi ott a nagyúr, mint itt a tót.

Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi földről begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky.

A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban állottak a hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette mindeniket.

– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még Bécsben sem látni.

És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka felsikoltott, de csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki sajnálná Lahocsinszkytól a csókot?

– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod alatt! – folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért sütöd le a szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se.

Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki gondolta volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire érti az asszonyi szépséget! Így aztán szépen összeállott a deputáció, amely hosszú szekereken elindult az Ipoly mellől. Az első két szekéren ültek az asszonyok, lányok, a harmadik szekéren pedig az öreg tótok, akiket az enyickiek az asszonyok felügyeletére rendeltek. Csupa kipróbált emberek, akik sokat tapasztaltak, láttak már.

Olyan deputációt sem látott még a világ, de még Bécs városa sem. Az enyicki tót asszonyok, lányok, amikor végiggurultak hosszú szekereiken a bécsi utcákon, az egész város megállott csodálásukra. Vajjon honnan jönnek ezek a világszép teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első szekéren egy nagy nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen üldögélt, talált valahol egy cigánybandát a város végén, azok muzsikaszóval kísérték a különös menetet.

Így ért a deputáció a Burg kapujához.

Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket. Homolai uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken suhogott a százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak a kis bolondok, pedig nem is volt még okuk pirulni.

De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe vezette az asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a meglepetéstől. Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára:

– Barátocskám, honnan hoztad ezeket a mennyei virágszálakat?

Lahocsinszky nevetett:

– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered valamennyit. Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te idődben is.

Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye, hogy ő sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű teremtéseket, pedig hát ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az? Lahocsinszky csak nevetett és rázta a nagy fejét.

– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai, átvéve az enyickiek kérvényét.

… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát a losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az állami uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett.

Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs legszebb asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától és hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a jóltevőt. Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki.

Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon, aztán odafordult Lahocsinszkyhez:

– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a gyönyörű menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe vezettél?

Lahocsinszky nevetett:

– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg a Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint itt, ahol nincs egyetlen dáma sem.

Homolai csóválta a fejét:

– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi házában és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és nézte a menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a szem néha káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság.

Egy végzett földesúr történetéből.