Part 8

Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy huncut pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt ágyában. Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A szobalányok nyomban elővették régi papucsaikat s úgy kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül, hogy az máskor kétségbeejtő lett volna. De most meg se mozdult. Az öregbéres – a bámész tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem marad tovább a koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti faluba. Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki végre kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket.

– Legalább a jussot várjátok meg!

Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok felé és mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán egér se maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az is hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott körül, aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig meg sem állott.

Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a cselédeknek hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy gyorsasággal.

A Hartwig.

Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is másforma ruhában járt s néha vissza engedte azokat térni a földre, akiket pedig már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány száz esztendő előtt, a felleges középkor századaiban vagy az emberek voltak mások, mint manapság, vagy a természet rendjében voltak olyan változások, amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg középkori legenda, amely reánk maradt: visszajáró halottakról, kísértő királyokról és szentéletű papokról, vajjon mind eszelős költőknek hagymázos látománya-e? Régi várak, régi házak, ódon városok naplemente után a valóságos életből mintha egyenesen a költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az esőcsatornák és széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek, mint odahaza. Az éjjeli őrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük; a kései órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem csodálkozott azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal találkozott. Hová lettek a középkor megszámlálhatatlan kísértetei? Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már sohasem leheli többé hideg csókját a ködből-árnyból szőtt zsoldoskatona, akit csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves báborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a holdsugár, amely régi toronytetők között folyamként hömpölyög alá a csendességben? Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők nyughatatlanjai, akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de fénylett? Ki zörgeti a láncokat a mély pincékben? És ki fújja el a mécses lángját széltelen éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.

… De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha nem is mentek volna el innen mindörökre és csupán nappalra vonulnak el a városka polgárai sorából.

A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nem igen volt a városban ember, aki egyszer-kétszer nem látta volna már „a Hartwig“-ot, – ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös, kurucos szabásu mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas kucsmáját, amely alatt kontyba volt kötve a haja, mint a Thököly hajduié. Tudták szokásait: a zimankós időt szerette, midőn a Kárpátról süvöltő szél még az ölesfalu késmárki házakon is behatolt és a szélkakasok megriadva forgolódtak a tornyokon és háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan „a Hartwig“ és végigjárta a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszúl elfüggönyözött ablakokon és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól, még tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatu kísértet, senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket durván meg nem zavart, csak bolyongott, mint aféle szegény kísértet, akit a fejedelem a Thököly-várban felejtett, midőn elbujdosott az országból. Hartwig éppen a vártán volt – és ott maradt az őrszem még akkor is, midőn a fejedelemnek már régen híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a vitéz a vár fokán és lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó országútra függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a megváltását. Hosszú esztendők múltanak el, – mondja a legenda. – és Hartwigot nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében, dárda a kezében, a lába alatt az üres fehér országút… Míg egy napon híre jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A városból akkor fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák Hartwigot a fejedelem haláláról.

A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi esztendő óta.

– Hartwig, – mondták neki. – Vége a szolgálatnak, meghalt a nagyságos fejedelem.

Hartwig nem felelt. A szempillája sem rezdült meg.

Ekkor közeledtek hozzá és hangosabban mondták:

– Hagyd itt őrhelyed, nincs már semmi szükség reád.

Hartwig erre sem mozdult.

Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek és Hartwig az érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a helyen, ahol annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek össze és ettől az időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet.

Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen teljesítette hivatását, mintha legalább is fizetést húzott volna ezért a nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is fölvették a kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről elszámolhasson az utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak kötelessége volt könyörgést mondani a Hartwig lelkiüdvösségeért, bár senki se kívánta, hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak imádkoztak érte, mint azokért a halottakért, akiket szeretnek.

Egy esztendőben – a hosszú tél után lassan, lucskosan tavaszodott – ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden házban sírtak, minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit Késmárkon a kuruchadjárat óta. A temető kapuja éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek, árván maradt gyermekek kószáltak a sírok között és a harangozónak majd letörött a keze a végnélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék, – a férfiak fekete posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, hogy Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem szabad más ruhát ölteni, mint feketét.

– Hát a Hartwig? – szólt közbe egy kíváncsi szenátor.

– Ő rá is vonatkozik a parancsolat, – felelt a főbíró.

Poprádi szenátor – az előbbi kérdező – csúfolkodva rázta meg a fejét:

– Annak ugyan hiába rendelkezünk.

A főbíró hevesen ütött az asztalra:

– Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén. Mért ne parancsolna tehát a város kísértetének?

– No ezt már magam is szeretném látni, – gúnyolódott Poprádi uram.

A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele foglalkozzanak a tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a tavaszi idő, jeges eső verdeste az ódon háztetőket és a kéményekkel birokra kelt a jéghideg kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten menekültek az ölesfalu házakba, a temető kapuját elfelejtették bezárni és a Hartwig piros mentéjében, sárga csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint rendesen, egy csöppet sem sietett és így könnyedén elérhették a vigyázására fölállított városi darabontok.

– Megállj, Hartwig! – kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár szegletén. – Piros a mentéd, sárga a csizmád…

A kísértet hátra sem fordította a fejét.

– Előre, drabantok, – parancsolta a főbíró.

A város legényei előre szegezett dárdáikkal megrohanták a vár alatt bandukoló kísértetet.

A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig meggyorsította nesztelen lépéseit és kísérteties gyorsasággal tünt el egy sötét sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába.

A Hartwig pedig erre nagyon megharagudott a városra. A csendes, békés kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánkint olyan zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó labanc száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok csörömpölve zúzódtak be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak és sarkaikból kifordultak, az alvó polgárokat láthatatlan erők ágyukból a földre dobták. Sőt még az asszonyok feje alatt is megforgatta a párnát a haragvó Hartwig és belenézett álmaikba. A zimankós fekete fellegek félelmetesen tornyosodtak a város felett és a városi bakterok dehogy is mertek a városház pincéjéből kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.

A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz megbékülni és előbbeni parancsolatához egy kis toldalékot függesztett, mely szerint csupán a Hartwigot mentik fel a gyászruha viselete alól.

És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A Hartwig nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga csizmáját. Viszont nem törte be az ablakokat.

Talán még most is megvan, ha meg nem halt.

Egy régi bál.

A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a nagy családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak be Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit változtak, hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát, amelyet tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás megcsinálni. A hét alatt a kisasszony karosszékben tölti az éjszakát és még akkor is mindig fenyeget az a veszedelem, hogy a tüzes lovak az ujfalusi árokba fordítják a szánkót, mint éppen tavaly történt a szegény Hamrák Fanny báli hajdíszével. Talán éppen ebből az okból vontatták be magukat az óvatos ökrös-fogattal.

A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a Kuria-fogadó udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a báli főrendező ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok öltözetének.

– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat szégyenletében az ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt.

Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint Fanny halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje valóban hivatva látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A kis Hamrákné fekete, de divatos ruhájában gondosan simogatta végig a leányok ruháját és azt kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a kotillon-táncot mikor fogják a bálon elkezdeni.

– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen megjegyzéssel, valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának elmondásával a Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok és cselédek nyomban hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar visszaküldettek azon megbízással, hogy a többi faluról érkezett kisasszony ruházatáról is tudósítást hozzanak.

Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában egymásután fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a báli publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a vármegyében, az mind megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek ugyancsak volt módjukban sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni, amikor a szobaleányok időnként hazafutottak az ujabban érkezettek ruházatáról szóló tudósítással.

Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia kisasszony, aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán még Pesten is megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a Hölgyfutár régi és új divatképein fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók róla azt jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös, Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári hölgyek valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül a levegőbe. Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy divat szempontjából férfi módjára levágassa szép barna haját, bizonyára nem véletlenül választotta a magyaros ruházatot a szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten az összes mágnásnék ilyen ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen, meg is járják a szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket idáig a legujabb divatunak véltek.

Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon, hisz az úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is elkészíttették hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia borbéllyal, mr. Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles férfiu nem érhet reá az utolsó percben – ebédutáni időben a városban futótűzként terjedt el a híre annak, hogy a gyorskocsi meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket. Aki a kotillonokat látta, csodákat mesél azoknak szépségéről, csinosságáról. A szatmári hölgyek arca valósággal belepirult ezen izgalmas hírekbe, pedig akkor még nem volt általános divat a bécsi festékek használata. A szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik reggel óta szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal, csaknem lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány idegen úr, bizonyosan pesti arszlánok is érkeztek a városba, akik majd gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki hölgyek felett. Igy tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a megérkezése, aki ha nem gróf, akkor legalább is báró, a mellénye után ítélve. Azonkívül egy alacsonyabb, vöröses barkos úr is érkezett a gyorskocsin, akinek a felöltőjén olyan gombok vannak, mint egy gyermektenyér. Egy kopottas csizmáju, magyarruhás, kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem igen sokat számíthat a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami kóbor diáknak látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró uraknál. Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő manapság.

Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely hivatva volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek egymásnak vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre keltse a kis érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy a következő hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok, álmodozniok a behavazott falusi udvarházakban.

Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a Margit-valcer lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég felé ringatják a falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor kénytelenek a kácsa- és a tyúkültetés prózai gondolatával foglalatoskodni és csak sebtiben olvashatják el azokat a verseket is, amelyeket Hiador ír a hölgyek lapjába. Jőjj gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat áhitatos szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen nyelvet; csak sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem között okvetlenül van valami összefüggés. És ti, forró, titkos szavak, hosszadalmas kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek, nem azért szerepeltek-e mindnyájan a költészet szótárában, hogy ezen a báli éjszakán testet öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille alkalmával, midőn minden becsületes, igazszívü halandó párjával táncol és a mamák a sarok ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a közeli farsangra, a közeli farsang lakodalmaira? Füzértánc és mazurka! Csak a negyvenes években tudták igaz jelentőségét e táncoknak.

Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden irányában és keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét.

*

A lámpák igazán úgy ragyogtak, mint előre megálmodták a szívek.

A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták párjaikat, mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az időben, aki életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az iskolában még Ovidiust tanították, táncolni kellett a fiatalembereknek.

De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát elkerülve, magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban. Sápadt arcu, nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két kezét hátrafonva, hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem mosolygott, de szomoru sem volt. Hisz itt volt, láthatta azt, akinek kedvéért idejött. Szendrey Julia éppen Hertelendy úrral járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju arca talán még sápadtabb volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta életében először azt, hogy nem tudott táncolni.

A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és minden mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni. Táncosának vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány lelkébe?

A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként mulófélben volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki egyáltalában táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés volna, mint a többi leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos mozgatásában gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy Julia ne tudná, ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy másnak a karján mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem táncolt és hallgatagon üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál többet nem mondott ezen az estén, de azt, amit gondolt, érezni kellett Juliának. És most, ime, mégis táncra kelt azzal a kicsípett fiatal úrral. Ennek bizonyosan valami mélyebb oka van…

A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte, hogy senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas éjszakába a csapadékos ablakon.

Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős akarattal mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki nyilván szeret táncolni.

De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné ne tünjön föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta mögött kigúnyolja? Nem, sohasem.

Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem, egyedül, amikor senki sem látja…

Egy kéz nehezedett a vállára.

– Petőfi, – mondta Pap tekintetes úr, – Julia keres.

– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt nyugalommal, – hisz az neki mulatságot szerez.

– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked fájdalmat okoz. Téged vár.

– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő kebléből és a táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva, sietett ama sarok felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a nyomában.

– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a táncolók között.

Pap tekintetes úr megmondta az idegen nevét.

És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül szünet támadt volna.

– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta.

– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek suttogása és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben Szendrey Julia volt…

Ekkor határozta el, hogy feleségül megy a költőhöz.

Őserdőben.

Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu, kristálytisztaságu hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.

Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpádházbeli királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak.

Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza ezüsttükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi medvét Zalán bocskoros maradékai hajtották föl lármázva, csattogva fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.

Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ád búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő, tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák között, mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon fekete, füstös vashidak szorítják a derekát.

*

Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. Néha-néha egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a folyó medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre divatos marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak le a hegyek néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu öreg fa-fejedelmek. Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha egy mesebeli hadsereg rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az őserdők királyai, hogy cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A tölgy, amely tán Kálmán királyra terjesztette gallyait, midőn az lepihent a rengeteg mélyén, csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán, az ismeretlen városok felé. Jön, jön az álmok, a ködbeborult történelmi mult világából a modern élet felé. Vadászó csatlósok helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és kiméletlenül lehántják kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be valami leánynevet.

*

… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A lombjai, gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom boltozata, csak itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az órámon, s itt mégis alkonyi félhomály borong.

Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább csak sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen fák vannak arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy másik, idegen, rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy akár az óriások világa.

Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és mondavilág megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak olyanok, amilyenek a mesében voltak.

A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a varázslat elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, hogy egyes fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak kifejteni. Ki nem látta már a mérges, rosszindulatu és alattomos erdei szellemet egy-egy vastag, ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rád egy kanyarodónál?…

Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fatörzsei azoknak az embereknek alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak. Mintegy úgy idomult a törzsük, mint az emberek alakja, mintegy megmaradott, belenőtt, beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe azon arcoknak a vonása, amely arcok akkor jártak erre, midőn a fatörzsek kérge még fiatal, hajlékony és puha volt, amíg fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló lencse.

Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, amint a természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár különböző fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká lesznek. A pusztai kutyában például mindig volt valamelyes hasonlatosság a gazdájához. Föltalálható egy-egy vonás, amely közös a juhász és kutyája fején. Hogy a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, arról talán nem is kell beszélni. A kutya, ló, sőt a kalitkába zárt Mátyás-madár is idővel gazdája lelki tulajdonságaiból elsajátít. Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya elárulta gazdája tolvaj tulajdonságát. A ló szilajságában, alattomosságában sok van a rajta ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a szarka, csóka még a hangot is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától hall, midőn az bünös cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást, amely valaha csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a huncutság, titkolózás, alattomosság.

*