Part 7

A vén harangozó egy sarokban elaludt és őszöreg fejét lehajtotta.

A vén asszony merőn a falra nézett és álomhoz készülődött maga is, amikor a halott felérzett és csendesen megszólalt:

– Sári néni, a bundámat!

A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább.

De a halott megint mondta:

– A bundámat, mert fázom.

Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a helyén és a halott megint a bundáját kérte.

– János, – kiáltotta Sári néni, – ébredj fel. A ténsúr a bundáját kéri…

Az őszöreg harangozó hanyathomlok rohant ki a szobából. Egy perc alatt talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi ideje volt, hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles hangon beszélt a szomszéd szobában és Laci bácsi káromkodott az ajtó előtt.

– Egy méter hetven centi! Ki az ördög fizeti most ezt?

A gyerekek hangosan sírtak és a harangozó mindenáron a papért akart menni.

Nem mert senki a szobába lépni és Sári néni a félhalott körül foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt.

– Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer meghalt, az halott. Miatyánk… Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária… Segítsd örök nyugalomra.

Özvegy Korvinné hevesen beszélt odakünn:

– Ugy-e, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci bácsi, maga ismerte!

– Hetven centi! – mérgelődött Laci bácsi.

– Ne bolondozzon a ténsúr! – babuskálta Korvin Istvánt Sári néni. – Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? Elmult már minden. Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, pihenjen meg. A bajszát is kipedertem.

A halott még mozdult néhányat, aztán véglegesen, csendesen meghalt.

Kázmér.

Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben – de még túl a lengyel gránicon is – egyetlen valamirevaló férfiember volt, Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínü, hogy voltak más férfiak még Poprádi Pálon kívül azon a lapos fensikon, amelyet egyfelől a földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a gyors Poprád határol, – csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A Kárpát színe itt már sötétzöldre válik és sűrűn mutogatja hófödte völgyeit, szakadékait, mint egy szép asszony gömbölyü vállait. A csúcsoknak még emberi ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi őket az ember, akkor látja, hogy nem horgas orru, hegyes süvegü, meredt szemü lengyel vitézek őrködnek odafönt elátkozottságukban, hanem csak kövek, kövek, meg sziklák. Csak még annak a hegynek van emberi ábrázata ezen a tájon, amelynek orrlyukaiból a dermesztő szél szokott végigszáguldani a fensikon, hogy a rozsok ijedten lapulnak a földhöz és a Poprád vize elsötétedik. Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének és a hidegtől elsötétednek. Ha szél nem fuj, akkor aztán kitesz magáért a Poprád. Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok között játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép kék kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik Poprádi Pál miatt elsírták a szemük világát.

Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg nem házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete szakállára, sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan finom volt, mint a legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget játszottak vele az asszonykezek. De mert megházasodott, hát valaki nagyon haragudott arra az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki pedig a hites felesége volt, született Koncz-leány.

A takács jómódu ember volt, – akkoriban még járt az a legenda, hogy a Krisztus urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték, azért tartott az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is kattogott késmárki házában, ő maga csak a portékájával utazott a lengyel vásárokra, néha még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal megrakott szekér bakján ment el hazulról Poprádi uram, a felesége eltitkolta a féltékenységét. Poprádiné – született Koncz-leány – már odahaza a szülei háznál megtanulta, hogy a szepességi kereskedők feleségei, gyermekei az esztendő nagy részét egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a vásárokat járják és az övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel, amikor hazatérnek. Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a sok tallér közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá megcsókolni a feleségüket, gyermeküket. Ez így volt százesztendők óta. Olyan szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az urára, ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost.

Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról. Volt egy fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi uramat, hogy soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért Késmárkon nemcsak Poprádi Pálné, de más asszonyok is – főként atyafiságbeli asszonyok – gyűlölték Libóriust és gyakran kívánták neki, hogy bár sántulna meg a másik lábára is. Habár hiszen fuvarozni azután is tudott volna. Megpróbálták szép szóval, ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta Libóriusból, hogy hová hordja néha-napján a takácsot, hogy az hetekig nem tud hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt és szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete miatt csak abba mert belenézni.

– Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam, tapasztaltam!… Talán nincs is olyan országút Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne hajtottam volna. Nincsen olyan útszéli fogadó, amelyikben ne etettem volna. Nincs is olyan csárdásné, akit meg ne csókoltam volna… Hej, régen volt!

Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az hozzá, hogy olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos Libórius, hogy még a lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta a mondanivalóját.

Hogy Poprádi Pál uramat ezekután nem kérdezték meg az őt titokzatos útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik, szeretett felebarátaim.

Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a takács-ház ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek kattogását, mert egészséges, jótorkú gyerekek voltak.

– Pedig az apjuk sohasem énekel, – mondta Koncz Istvánné, a gyerekek keresztanyja.

– Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel! – sóhajtott föl Poprádiné, – a jókedvét máshol hagyja.

– Igaz, hogy itthon mindig rossz kedve van, – fűzte hozzá a komaasszony. – Még én rám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki olyan leveseket nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint én.

Az atyafiságbeli többi asszonynép – akik titokban valamennyien szerették volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját (vagy talán meg is tapogatták!) – vígasztalgatta, körülvette az elárvult menyecskét.

– Majd ha a gyerekek megnőnek, – mondta az egyik.

– Csak benő egyszer a fejelágya! – folytatta a másik.

– Ha egyszer jól megbetegedne, – tervezte a harmadik, – soha többé el nem kívánkozna.

Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával, Palkóval szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket, mint a szemefényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek a földre köpött, ha az asszonyok megcsókolták.

Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba. Egyszer, amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen megbetegedett. Az asszony-rokonok nyomban lecsaptak a házra és napestig biztatták Poprádinét:

– Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed a föld alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő távollétében meghalna.

– Nem hagyhatom itt a beteg gyerekemet, – védekezett Poprádiné.

– Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd haza az uradat, – hangzott a biztatás.

Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhivassák Libórius fuvarost. A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát.

– Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? – kérdezte Konczné, a kománé.

A sánta ember a kucsmájába bólintott.

Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába, nagykendőbe burkolózva elhelyezkedett a kocsiján.

– Vigyen az uram után.

A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére, aztán hirtelen végighúzott a nyergesen.

– Hát gyerünk, – mondta nagyot káromkodva.

– De odavigyen ám, ahol az uramat hagyta, – aggodalmaskodott az asszony.

– Odaviszem, – felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót sem szólt.

Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a lovak. Tél eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek, de a hó még nem esett le. Egymásután maradoztak el a falvak, városok. Bélán a borovicskafőzőnél megállott Libórius és beugrott egy kis szíverősítőre.

– Itt van a legjobb borovicska az egész országban, – mondta, amikor kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon.

A Poprád szürke jégtáblákat üzve kanyargott az országút mellett, parti fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult tükrében. A Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben és a sárga-fehéres mező sárga bokrai között sietve vitte vöröses bundáját egy róka. A fuvaros lovai szinte maguktól fordultak be egy dülőútra és Libórius ostorával szótlanul mutatott egy vöröstéglás házra, amely megkopott fenyők közül emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely messziről vésztjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott és körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is fölnyilott és a küszöbön egy kékszemü, telt, fehérbőrü asszony jelent meg, aki lengyeles, rövid bundácskát viselt és a szoknyája alól piros papucsok kandikáltak elő.

Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról, – máskor bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a pillanat. Gyorsan a meghökkent asszony elé állott és farkasszemet nézett vele…

– Én Poprádiné vagyok, – mondta elfulladva.

Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett Libóriusra, akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem lehetett látni.

– Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem… megbetegedett a fiacskánk, – rebegte Poprádiné, önkéntelenül siróvá változott hangon.

De egy másodperc múlva már megerősödve, nyugodt hangon füzte hozzá:

– Lengyel kereskedők keresik, akik sok-sok vásznat akarnak tőle venni.

Az a másik asszony csak hallgatott és a himzett papucsa orrát nézte. Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem szebb, sem fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett furcsán göndörítve, mint a lengyel asszonyoknak. („Az utálatosnak!“) Nem látszott sem rossznak, sem jónak. Az indulat, amely megmozgatta a bekecset a mellén, lassan sok piros vért lövelt fehér arcába.

– Én azt hittem, – mondta csöndesen végre, – hogy Poprádi otthon van, mert itt nincsen.

Majd gyorsan, sietve, szinte hadarva folytatta:

– Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom Poprádival. Igaz, hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom felelősséggel, de mégis nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott jönni a kereskedő-barátaival, – a lengyelekkel, – mert nálam jó bor van, azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek szeretnek. Ennyi az egész.

– Tehát hol van az uram? – kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan Poprádiné. – Magának jobban kell tudni, mint nekem.

A másik asszony észre sem látszott venni az epés megjegyzést.

– Ha a fiacskája beteg, – mondta komoly nyugalommal, – akkor haza kell neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában.

Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta tekintetét és zavartan mormogta:

– Ne higyje talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a földek az enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok én?

– Jó asszony, nagyon jó asszony, – dünnyögött a fuvaros a lovai felé.

– Igen, én jó vagyok, – mondta az asszony. – Én tudom, hogy jó vagyok. Segíteni fogok magának… Haza kell neki menni. Várjon meg.

Bezárta a kaput és percek múlva ujra előjött a kutyáival. Rövid csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a szekérbe.

– Igy bátorságosabban utazunk, – mondta és fölugrott Poprádiné mellé.

– Podolinba hajts! – parancsolta a kocsisnak.

– Messze van, – felelt a fuvaros.

Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát és az a lovak közé csapott.

– Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a férjem neve, – mondta még az asszony és a kezét a vadmacskabőrbe dugta.

Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett fák alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva megszólalt:

– Mit gondol, Kázmér, szeret engem az uram?

Kázmér összeráncolta a homlokát:

– Szereti, – mondta nyugodtan.

– Aztán mégis elmegy hazulról, – rebegte bizonyos boldogsággal Poprádiné.

A másik asszony komoran, szinte szigorúan felelt:

– Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. Majd egyszer, máskor, ha nyugodtabb időket élünk, megmondom magának, hogy mit szeret Poprádi. Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy csakugyan Podolinban van-e? – szólt és a hangjában fenyegető indulat rezgett.

– Mi van Podolinban? – kérdezte Poprádiné.

– Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére és imádkozzon érte. Én a maga helyében nem tudtam volna otthagyni a fiamat, aki nekem nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa rólam senki, hogy rossz vagyok.

Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem kapott választ, végleg elhallgatott.

Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a podolini tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába és a messzi mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli hegyek mögött lebukó nap még megvilágította a lengyel kolostortorony keresztjét, aztán eltünt a fény. Odalent, a magas országút alatt csak a Poprád zúgott téli hangjain.

– Fáradtak a lovaim! – szólt hátra a város közelében Libórius.

– Forduljanak föl a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem viszel, ahol a gazdát megtalálom, – szólt csendesen a fogai közül Kázmér.

Libórius keresztet vetett:

– Agyonlő az úr!

– Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem hallottad, hogy a fiacskája beteg?

– Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért vagyok itt. Csak azért.

Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros kezéből és erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát.

– Ott legyünk ám mindjárt, Libórius, – mondta fenyegetőleg.

– Végem van! – nyögött a fuvaros.

– Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj, – biztatta Kázmér és a szeme úgy villogott, mint egy nőstényfarkasé.

Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első házait. A hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol messze egy olajlámpást ringatott a szél.

A fuvaros megállította a lovakat és egy vaskosaras ablaku házra mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán keresztet vetett.

Kázmér leugrott az ülésből. Poprádiné utána akart lépni, de az asszony vasmarokkal fogta meg a kezét.

– Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már én beszélek, – sziszegte félelmetes indulattal. – Várjon nyugodtan, mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra!

Félkézzel megemelte a bundáját és hosszú, határozott lépésekkel tartott a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a keblében.

– Krisztus velünk van, jó asszonyka! – kiáltotta utána rémülten a sánta fuvaros. – Csak vér ne legyen.

Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a falbaépített kis ajtót, aztán eltünt a házban. Poprádiné a rémülettől megzsibbadva, kerekre nyitott szemmel nézett utána.

Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a bakon, Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett.

A vaskosaras házon fölpattant az ajtó és a Poprádi szürke bundája lett láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca halotthalvány volt, az ajka remegett.

– Beteg a Palkó! – mondta fogvacogva.

Kázmér mögötte jött és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott. Villogó szemmel nézett Poprádinéra:

– Csak vigye haza Pált!… Nekem még van itt egy kis dolgom! – mondta süvöltő hangon.

A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé és a szekér vágtatva gurult a gömbölyü köveken.

*

A kis fiu meggyógyult és a késmárki takácsmester többé sohasem ment el hazulról vászonnal megrakott emeletes szekér nélkül. Libórius később öregségében néha elkottyantotta magát a korcsmában:

– Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini lányra. Még ma sem tudom hogyan maradhatott életben?

Falu.

Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó városban, – egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja felett régi családi címer hirdette, hogy a ház nemesember tulajdona. Nagy kert és számos cselédház környékezte a házat és egészben véve olyan volt a ház, mintha valahol faluhelyen állana dupla fedelével és vasrácsos ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az udvarból piszkosszőrü komondorok rohantak ki falusias ugatással és a cselédek is olyan ruhában jártak, mintha nem is a koronázó város kellős közepén volnának, hanem valami pusztai majorságban. A szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában szaladgáltak az udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül, pipázgatott az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra a budai hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott ember kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását. Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert asszony lakott e falusias házban, a koronázó város közepén, egy öreg nemes asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már kilencven esztendős is. Minden maradéka, hozzátartozója kihalt Bátoriné mellől a rengeteg hosszu élet folyamán és mikor már csupa sír volt körülötte falujában, Budára költözött, hogy felejtse halottait, meg hogy közelebb legyenek az orvosok.

A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az élettől, – csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt. Tulajdonképpen tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött egész háznépestől az idegen nagy városba, hogy minél több orvossal megismerkedhessen. A sok orvos között bizonnyal akad egy olyan tudós ember, aki a kilencven esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá tud toldani, – habár az öregasszony eddig még sohasem volt beteg. Azon fajtából származott, aki nem ismeri a szenvedéseket, gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A halál úgy csapott le eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a sas: hirtelen, láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg asszony szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik anélkül, hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden születésnapján, – a születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere tartotta számon, – maga köré gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi asszonyszolgálóit és a jégszürke fejű szolgákat, akik még urát, gyermekeit, testvéreit szolgálták és a nagy karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna. Már mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott vagyonából a nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó előre értesíttettek a hagyomány összegéről; a harangozók a környéken már évek óta rovattak korcsmáikban a Bátori-féle végrendelkezés örömére és a mezitlábos szobalányoknak (a nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül) megvolt a választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól örökölnek.

És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre nem változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb foga lett és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy helyesen hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is megünnepelték a Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem siettetésből cselekedték ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a nagyasszony körül mindenkinek jó dolga volt, csupán a fölfogadott bakter panaszkodott néha. Neki ugyanis nem hagyományozott a nagyasszony semmit, azon való haragjában, hogy minden éjjel felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna bizonyos időben és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását, kétségbeesésében azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a nagyasszonyt felöltöztették szobaleányai, kezdetét vette az orvosok látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a nagyasszonyt. Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné, persze, a lusta Gáspárics néha ebben is megcsalta.

A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen vezette be a soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével figyelmesen nézett a doktor arcába, aztán hirtelen azt kérdezte:

– Meddig élhetek én? Ezt szeretném tudni.

Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső határáig“, vagy „az a természettől függ“-féle feleletet adott, a nagyasszony biccentett a fejével és mérgesen azt mondta:

– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán még Gáspárics is. Igaz? Gáspárics?

Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a nagyasszony az orvos távozása után ráförmed:

– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem ilyen fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a végrendeletemből.

A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és jókedvűen paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek neki. Ilyenkor meg hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a doktor szavait:

– A tüdő, máj, vese olyan jó, mint egy fiatal leányé.

– Hát a gyomor, orvos úr?

– Akár a struccé, nagyságos asszony.

– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes örömmel a nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a gyomrommal. Csak Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok.

Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok szemrehányását:

– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos asszony egészséges, mint a makk.

Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és Gáspárics hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában mondogatta:

– Mint a struccé! No ugyan ki hitte volna?

Még a szobaleányaival sem pörlekedett az ilyen napokon, sőt utasításokat adott a mindig jelen levő udvarmesternek:

– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a tenyere. Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod, hogy nem puha a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak írj be kétezret, ahogyan parancsolom.

Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem változott. A falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai cselédek eltunyultak, belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az öregbéres olyan kövér volt, hogy mozogni se igen tudott és ha valaki az utcáról bepillantott a nyitott kapun, olyan kövér asszonycselédeket látott a tágas udvaron, hogy bámulatában megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a kuvaszokat még ki lehetett cserélni az otthoniakkal; bizonnyal sokat regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek arról, amit láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és mérhetetlenül unatkoztak a koronázó városban.

*