Part 6

– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a jobbkedvü polgárok.

Örvendezett mindenki, hogy végre-valahára találtak valakit, akit szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzásu volt, meg testőrkatona is volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? Ezt talán hirtelenében senki sem tudta volna megmondani. A gyüjtés megindult, de hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A magisztrátusban szóba került a dolog:

– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit ki kellene kölcsönözni az úri-kaszinó könyvtárából…

Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban.

– Talán valami festmény vagy fotografia csak maradott Bessenyei uramról? Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság, – indítványozta a polgármester.

Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét.

– Nem maradott arról semmi.

– Semmi!

A levéltáros elgondolkozott:

– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor valahol… Szép, fehér rókabőrbunda volt, aranysujtásokkal.

Krasznay uram az asztalra csapott:

– Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni.

… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra terítették a gárdista fehér bundáját és a polgárok megelégedetten simogatták meg a finom prémet.

– Még se lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája volt.

És összegyült a szoborra való összeg.

A bujdosó földesuraságról.

Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő uriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári“, mert így nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra nézve semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a szólás-mondásban kapitány volt. Kistermetü, kiberetvált állu, nagybajuszu és igen tüskéshaju uriember volt ez a Sárvári. Mozgékony két egérszemében mindig valami ravasz mosolygás fénye látszott. Mintha önmagán vagy a világ felett nevetett volna örökösen odabévül. Szerette a hosszúszáru sarkantyús csizmákat és a tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a sárga nadrágnak és a kopó-kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy valamikor foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit. Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt az egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte emlegette felső-magyarországi birtokait, erdőségeit. Az idők folyamán aztán lemondott erről és ha néha szóba került a tótországi birtok, Sárvári ravaszul pislogott a szemével.

– Hja, az uradalom! Azt bizony elfujta a szél. Kutya nagy szelek járnak arra mifelénk, egész falvakat elfujnak. Igy járt az én uradalmam is.

Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag bólintott a fejével.

– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi helyére.

Sárvári elkomorodott:

– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre. Kutya sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből fizetném az adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága passzió volna Felső-Magyarországon gazdálkodni.

Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott és ott gazdálkodott a maga módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem találkoztak, mint a Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a kopó-kutyáit meghízlalta szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt föl, s cselédei között katonás rendet tartott. Az öreg béresét őrmesternek nevezte, máskor egy részeg kocsist kurtavasra veretett. Kincstári lovakon nyargalászott és a huszárőrnagynak az utcán mindig mélyen köszönt, bár soha életében egyetlen szót sem váltott vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban, toron, keresztelőn. Szerényen, csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik és mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan ült helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik jókedvű cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót:

– Halljuk kapitány Sárvárit!

Sárvári nyomban fölemelkedett és elkezdette a szokásos formulával:

– Bár nem vagyok a szónak embere…

Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány Sárvári hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál-bolondabb ötletek kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan zsilipet nyitottak volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak áradata. Beszélt-beszélt a jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt. De amikor már megvirradt, akkor sem hagyta ám annyiban. A kompánia kidőlt mellőle, de ő nem tágított. Néha már egyes-egyedül maradt az asztalnál: beszélt a puszta falaknak.

Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, soha se is lett volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit. Már tán arra is gondolhatott volna, hogy egyszer mégis csak megházasodik, mint már annyi sokan.

De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja, Zathureczky Samu személyében.

A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn a felső vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? nem tartozik szorosan a történethez. Elég az hozzá, ott volt és ott nagy titoknak jött a nyomára. A titkot tartogatta egy darabig a begyében; néha minden különösebb ok nélkül fölkacagott a megyei kaszinóban, máskor pedig hirtelen a szájába nyomta a tenyerét, így fojtván vissza a kikivánkozó szót.

De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a legbizalmasabb embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy Sárvári kapitány nem mondott valókat, amikor tótországi birtokairól beszélt. Ott van a birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se nem nagyobb, se nem kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher sincs talán több rajta. Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak. Még pedig az, hogy a gazdája hibázik belőle. Esztendők előtt eltünt, nyoma veszett. Azóta ott áll a birtok és nem tudnak vele mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a megszökött gazdát, azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán, Zalenka Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül elő, mert azon a napon, mikor előkerülne, egyben megszünne e birtok tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról.

Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg senki sem tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész világnak tudomása volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, vagy elszólják magukat hallgatásukban: elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye Sárvári kapitány birtokainak történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá görbe szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a nyugalmazott megyei fiskus egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári háta mögött:

– Rejtélyes exisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már régen elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált valamikor.

Az emberek kezdtek elhuzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra nem igen hivogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette hűségesen. Ő tudta, miért.

Éppen a nevenapját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott házánál, ott ült valahol Sárvári kapitány is és szokása szerint nagyot hallgatott mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult. Akkor izegni-mozogni kezdett helyén, csakhamar rászólt valaki a jókedvü cimborák közül:

– No halljuk már Sárvárit?

Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból, ahogy torkán kifért. De az urak nem igen nevettek, mint máskor. Egyik-másik sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan Zathureczky tekintete is.

Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram, – csendesen megnyilott az ajtó és egy nagycsizmás, halinás ember csoszogott be a szobába, s sapkáját a kezében tartotta és az öröm sugara villant föl szemében, amikor Sárvárit megpillantotta. Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A kapitány se látott, se hallott az áldomás hevében.) Csendesen megkopogtatta a vállát és így szólt a halinás ember:

– Szerencsés jóestét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit vessünk az idén?

Sárvári megfordult. Úgy megijedt, mintha az ördögöt látta volna.

A halinás szelidkésen mosolygott:

– Csak én vagyok, pán kapitány. Az ispán, Zalenka Mihály.

– Látlak, kutyafülü, – tört ki a szó Sárváriból.

Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az asztalkendőt, fölborította a székét és úgy elfutott a szobából, mint a nyul. Zalenka Mihály se volt rest. Utána a gazdájának.

– Mit vessünk az idén, pán kapitány? – kiáltotta kétségbeesetten.

De akkor a kapitány már messze járt. Eltünt vidékünkről, senki sem tudja hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka elől.

Korvin lelke.

Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén búcsut mondott falujának, Zelegócznak, búcsut a barátoknak, a komáknak és minden ismerősöknek: kinyujtózkodott és minden nagyobb feltünés nélkül meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a dolga ezzel nincsen elintézve. Más rendes ember, ha egyszer elbúcsuzik az árnyékvilágtól, megnyugszik odakünn a temetőben, ahol Kosárka János őrködik a bazsalikumok és mályvák felett, amelyek májusban a halottak sírjaiból elő szoktak búvni. Az asszonyok sírjaiból többnyire a mályvák, a férfiakéból széles levelü, sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki sem ültetett, míg a gyermek-sírhantokból mindenféle színes virágok, – mint ez már a kis falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga kertészkedik. Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy keserülapu lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget, amely a Hernád- és a Selyem-patak között élt.

Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt meg. Az emberek, – már mint a komák és jóbarátok, – szeretnek ezen az estén gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az estén Korvin mindenáron beleszólott a hangulatba.

– Tulajdonképpen mi baja volt? – vetették fel itt-ott a kérdést a kis falusi házakban.

– Ejnye, be kár, hogy nincs itt, – mondták máshol. – Ilyenkor szokta elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a karácsonyi estnek a történetét, amelyet egy falusi csárdában töltött egy komédiás-család társaságában.

Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette, mások meg arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a megboldogult.

– Derék, jókedvü ember volt; kár érte, – szóltak a vélemények. – A nevetése megért egy kisebb uradalmat.

Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában és még szinte a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai:

– Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg újesztendő előtt? Éppen a nagy ünnepeken!…

Hiszen, ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember betegre eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek eldöntése. Félszemmel meglátta, hogyan kezdi nagy deres fejét csóválgatni Rokoczy szomszéd, – a bajusza nagyon furcsán mozgott, mintha a szél fujdogálná, – a rókával bélelt mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet a szeméhez nyomkodott. És hallotta is, – vagy talán csak képzelte, – amikor Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna:

– Pistának vége van, szegénynek vége van.

A szomszéd szobából befutott az özvegy és az árván maradott gyerekek.

– Jaj, hiszen néz! – kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat veszekedtek az utolsó tíz esztendőben.

Rokoczy szomszéd erre a bütykös ujjaival lenyomkodta a Korvin szemehéjjait.

– Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak jobb, ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmisem fáj többé szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld. Káromkodnak majd a sírásók.

Az asszony letérdepelt a halott mellé és buzgón kezdett imádkozni. Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán az ima hosszu volt, lopva a fejébe nyomta újra vidra-kucsmáját. A gyerekek, – volt közöttük apró is, – az ágy lábánál állottak és eleinte nem tudták, hogy mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására kezdtek el sírni-sirdogálni.

– Vajjon miért sírnak ezek? – kérdezte magában Korvin István és még mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. – Tán csak nem engem siratnak?

– Küldjek a doktorért? – kérdezte az asszony a szomszédot.

– Kidobott pénz, – felelt a szomszéd és kezével legyintett. – Láttam én már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Igy hal meg mind, ahogyan Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony. Elég dolga lesz Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye, ejnye, délután még kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott már. De hát ki hitte volna?

A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem látott.

– Igyon maga is, Korvinné, most már mindegy.

Kocintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az feküdt mozdulatlanúl, mint halotthoz illik.

– Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? – kérdezte az asszony az ajtóban Rokoczytól. – Talán az ünneplőt?

– Kár volna, – felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. – Együtt csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami ócskább is.

Az asszony sírva-ríva bólongatott.

– Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégis csak illik jól felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó uram. Leopoldtól, Leopold császártól való a nemesi levele.

– Nono, – dünnyögött Rokoczy. – Emlegette ezt a Pista is.

Az asszony jajgatva folytatta:

– Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófuvásos marad az idő, senki se indul neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára. Kicsiny a házunk, pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a hátulsó traktust; ki tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni, meghalt.

– Hát arról megint ő nem tehet! – felelt krákogva a szomszéd s kinyitotta a külső ajtót és hópihével, zuzmarával telt meg a kis szoba. A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a házőrző komondor dugta be a fejét és keservesen vonított.

Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az ágy mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de csendesen sírdogált és félkezével a mellényt simogatta, amiben Korvin István uram feküdt. A mellényen volt a vastag ezüstóralánc, végében a kulcsos órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell az orvosságot beszedni. Hát az asszony sirdogálás közben szépen levette a láncot meg az órát. Az óra még javában ketyegett és az asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább hullottak a könnyei és a mellényt megint simogatta. A mellényben volt egy belső zseb, abban tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak kihuzogatta csendesen az asszony és belenézett. A nagyobbik kis lánya, – „aki vele mindig egy követ fújt“, mint az élő Korvin mondogatta, – mellette állott és kiváncsian a bugyellárisba pislogott.

– Talán kifutja belőle a temetés, – mondta az anyja. – Vagy tán jobb is lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci bácsi.

A kis leány megértőleg bólintgatott.

Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb szerei, amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban kirakosgatta az asszony.

– Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk. Ezt az agárfejüt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt is. Ez a szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia? Ez legyen Kosárkáé, a sírásóé.

Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget álmélkodni a látottakon és hallottakon. „Ugyan mi történhetett, – kérdezgette magában, – hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci bácsinak akarják adni?“ De nem mozdulhatott fektében és csak befelé káromkodott, mikor a féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az ágy fiókjából. Az özvegy kisírt szemmel visszatért és utólagos szemlét tartott a szobában, nem felejtett-e el valamit? A sarokban talált egy százesztendős esernyőt. Hát magával vitte azt.

Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta, mintha a padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy csomó ócska ruhával tért vissza az asszony és azt egy székre helyezte. A nagyobbik lánya (lehetett olyan tizenötéves forma) mindig a nyomában járt és annak magyarázta:

– Ebben esküdtünk apáddal.

A leány bólintott és tetszettek neki a kabát üveggombjai.

Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek ismerősök, akik hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak és elismerő pillantást vetettek a halottra.

– Jobb szegénynek! – mondogatták egyértelmüleg.

A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a szobába lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az ünnepi vacsora mellől kelt fel és sokáig keresgélt, amíg egy sárga colstokot megtalált zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka, az elvadult képü sírásó csak a kezével integetett.

– Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a ténsurnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya-kemény most odakünn a föld.

A szomszéd szobából az özvegy szíves hangja hallatszott:

– Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is, sírásó, tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az egyetlen jó uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr, jól csinálja meg azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor engem mellé fektetnek.

Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött és csupán másodpercekre hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt kitalálhatta, a poharat a szájánál tartotta. A sírásó azonban folyton dörmögött, morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az ördögnek neki a biblia, mikor a betüket sem ismeri? Amire egy hang, a vén gazember Laci bácsi hangja azt magyarázta neki, hogy az egészen helyénvaló lesz, hogyha ezentúl Kosárka János, miután a koporsót a sírba eresztette és hónaljával az ásóra támaszkodik és a pap utolsó mondókáját mondja, egy nyitott bibliát tart a kezében.

– Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után maradtak, – erősítette Laci bácsi.

– Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? – elégedetlenkedett Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty folytán.

„Az én finom lenci borom“, – gondolta magában a halott és voltaképpen ekkor lett mérges először.

Még néhány hosszú korty következett és Laci bácsi, – a vén gazember, – a küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A Laci bácsi arca vörös volt már a sok italtól és a sapka féloldalt állott fején. Fontoskodva fordult az asztaloshoz:

– Jól megmérte, Krenkó uram?

– Egy méter hetven centi, – felelt az asztalos.

Kosárka csúfolódva nevetett:

– Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a legjobb mérték.

– Rendben van, – zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig mindössze annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen szidalmazta. – Maguk derék emberek. Gondját viseljék szegény öcsémnek, aki, ime látják, meghalt…

Később még a kántor is „átugrott“ egy szóra és a mély borízű hang csak nagy szünetelések multán hangzott fel-fel a szomszédban. „Az én jó lenci borom“, – nyögött a halott. A kántor bedugta kótyagos fejét és olyan csodálkozva rázogatta azt a halott láttára, mintha először látna halottat.

– Milyen derék ember, még halottaiban is! – mondta és visszasompolygott a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson.

A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vén asszony lépett a szobába és egy széken nyugodtan elhelyezkedett szemben Korvinnal. Lámpást állított az asztalra és a halott megismerte, hogy a vén asszony senki más, mint Sári néni, a falucska halottvirrasztója. Egy kis butykost állított maga mellé és azt vizsgálgatta.

– Parasztoknál jobban megbecsülik az embert, – dünnyögte magában. – Egy gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak uri halott ne volna a világon. Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy mi a szösz. Aztán az ember szomjan vész mellette. Imádkozzék mellette az ördög. Én bizony a számat se nyitom ki. Aztán meg hogy én öltöztessem fel? Öltöztesse a manó.

A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán csak nekiállott felöltöztetni Korvin uramat.

– Be hajlékony a lábad, hé! – mondta, miközben a szűk magyar nadrágba bujtatta.

Majd a mentét húzta rá. Felültette a halottat és az el sem dőlt.

– Kemény derekad volt, lelkem! – folytatta és erősen visszalökte az ágyba.

Valami kenőcsöt vett elő és azzal a haját bekente, majd megfésülte.

– Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki a bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki.

Huzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vénasszony és közben a bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami furcsa emlék kezdett motozni a moha között, ami emlékezését betakarta. Mint mikor a megdermedt bogár kezd téli álmából ébredezni, ahogy mozgatni kezdi lábait, szárnyait, úgy bontakozott ki a vénasszony régen elfelejtett emléke.

– Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! – dünnyögte, megállva munkájában. – A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este? Ejnye, be furcsa, hogy te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is meghaltál! Egyszer valamikor, – vagy talán kétszer is, – ott kint vártalak a Hernád füzesében, mikor még az első uram élt. Hát mind meghaltok ti férfiak?

Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó vénasszony.

– Azt mondtad nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott Sárika. Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit hazudtál a fülembe!… Hej, ti férfiak, hogy mindig csak hazudozni tudtok! Csak egy mondana már igazat. Vén asszony vagyok, de igazat férfiszájból még nem hallottam. Hát te is meghaltál, derék Korvin Pista? Hát persze, hogy meghaltál. A halálba veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne vetted volna el. No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg Sári jobban ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem neked.

A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett volna, úgy dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a halott nehéz embert fölemelje, megforgassa, megigazgassa.

– Légy olyan szép, mint legénykorodban, – dörmögte csendesen. – A régi szeretőd nem hágy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még ez a nyakkendő is.

A vén asszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még élne. Közben elfogyott a bor s ezért szemrehányást tett.

– Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a fösvény feleséged.

De ekkor, akárcsak a színpadokon szokás, kopogtak az ajtón és egy őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a helybeli harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni a virrasztásban a feleségének.

– Kend az? – kérdezte Sári néni és már sirdogált, mint a halottak virrasztásánál megszokta.

– Én magam, – felelt a harangozó. – Hoztam egy kis borocskát a tisztelendő úrtól. Nem valami jó ember volt a téns, sohase láttuk a templomban.

– Hát kend tán valami jó ember, – pattant fel Sári néni – pedig kend örökké a templom körül van?

– Nono, Sári, – csillapította az őszöreg ember – nekem hivatalom van ott.

De Sári néni már csak elmondta, ami a szívén feküdt.

– Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a legszebb legény Zelegócon. Szebb, mint kend, meg minden fajtája…

A harangozó vállat vont.

– Csak egyszer harangozok neki, – mormogta. – Rosszabb, mint egy paraszt.

– Hisz mindig mondtam, – felelt Sári néni.

A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés lehetett odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt hangos, vidám beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi nép járt haza az éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta túláradó szívvel valami legényféle:

– Sári, farsangban egymásé leszünk…

Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett odakívül a hó szakadását.

– Alszik kend? – kérdezte Sári néni.