Part 5

– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges, többnyire fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre, mint Szent Pál az oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem, nem is nagyon búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el.

Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit közönségesen a város eszének szoktak tartani.

– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat, mint harmadéve.

– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg urakról volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az asszonyokra. De most azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a fürdőn.

Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet mondott, amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a nevezetességük, hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz, Fehértelepen egy neves fővárosi orvos rendel a betegeknek, Gyurgyókán egy operette-primadonna szokott nyaralni. Ilonafürednek semmi ilyen természetű nevezetessége nincs, kell tehát, hogy az asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült a sor. Lehet, könnyen lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában kell lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime a hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett.

Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a hutaiak elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky tanár úr, aki nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a kirándulásnak. Nehogy valami ostobaság következzék el, azért jött ki a tanár úr. Mert hát a fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni kell, és végtére az asszonyok azért vannak, hogy kitegyenek magukért…

Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám hangulatban elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány arcok kipirultak és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a hosszú asztal mellől. Az asszonyok valóban csinosak, érdekesek voltak. Amolyan kisvárosi dámák, akik mindig számon tartják a legutolsó párisi divatot még akkor is, midőn senki sem tud a divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az üvegfalas éttermet és mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a fürdői vendégekre, akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön a hirtelen zaj.

Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint egy színpadi rendező:

– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek az volt a véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az országban.

Egy savanyú ember, a vörös mérnök, fanyarul jegyezte meg:

– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt, hogy szépek?

Kapránszky a bajuszát harapdálta:

– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap egy-két soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű sovány teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez…

– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, – addig régen elutaztam…

– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte, hogy micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város legkövérebb hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky uram, hogy nem mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a Porubszky! Hogy nem gondol meg semmit se alaposan.

Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a gondnok szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem kár!“ – mondotta majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ – felelt Kapránszky. – A tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb, antúl rosszabb rá nézve!“ Amit Kapránszky Mihály sehogysem tudott megérteni. Miért annál rosszabb?) A tanár hangosan és jókedvűen beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat hazudott, hogy a részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha hallják. Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi szenátorral szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a bolgár fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban Ilonafüreden. Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő maga szorgalmasan töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját.

– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji aszúnál.

Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők már Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A kacérkodások, forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak, csupán egy fiatal földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a legszomorúbb nótákat muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett fülig szerelmes – mind az öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az asztal körül és amelyik asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba beleszeretett. Rendesen odarohant az asztalomhoz és nagy zsebkendőjével törölte homlokát.

– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott odakünn. – Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint télen. A légköri villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre van. Minden összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát, nézze. Olyan, mint Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az irigy bő köpeny eltakarja előlünk tagjai formáját, mellének fehérségét. No de nemsokára kezdődik a tánc és akkor, hiába haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül az isteni vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána imádja a négyest.

Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, ahol arról beszélt a fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak jobban szerették a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús aranybányák voltak, az erdők telve vaddal, a folyók hemzsegnek a haltól és az asszonyok, lányok szépek; mint megannyi festmény, álomkép valamennyi.

A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra ragyogtak, azok a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden mélabús költészete benne ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a patikus feleségének volt olyan szeme, aki keringőzni nagyon szeretett.

– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett Kapránszky. – Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit tehet erről a felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a legszebb asszony a vármegyében.

Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök voltunk a Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen könnyen ment az ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt valamennyi. (Éppen a mérnökkel történt, aki lassan beadta a derekát, hogy az egész négyes alatt hevesen udvarolt a táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem felelt a heves udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros ajkával és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak későbben derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot sem tud magyarul.)

A hutai urak közül akkor már többen igazat adtak Porubszky Ferkónak abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem termett ott semmiféle bor, csak hát ebben a dologban is kellett imponálni a fürdővendégeknek, akik a hosszú asztalhoz telepedtek. Miután a cigány a táncteremben volt elfoglalva, az urak azzal mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky Ferkó tót népdalokat adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót menyecske ura, – magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész társaság. A „Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett. Milyen furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki neve dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt mondják, hogy van nemzetiségi kérdés!

Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az ideája támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők a hutai asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol, orosz, amerikai táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek mindenféle táncot. Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül táncoltak. A szemükben a vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült, ifjú és gondtalan. Senkit sem látszottak kitüntetni különösebben, pedig, amint észrevettem, akkor már valamennyi fürdővendég szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy csárdás forgásában… Az asszonyok nyugodtan hallgatták meg a forró vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit.

Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában álldogáltam. Porubszky szerkesztő és tanár úr volt.

– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az éjszakát, bajtárs?

Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője mögül huncutkásan hunyorított a szemével.

– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért állsz itt magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az élet elmúlik, kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár nélkül van. Csapj föl öcsém. A virág neked nyílik.

Vállat vontam:

– Az az asszony azt sem érti meg, hogy mit bókolok neki.

Porubszky tanár úr nevetett és nagyot szívott szivarján:

– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te elmondod a bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a szíveden. Az mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen mindegy, – egészen mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg megértik gavallérjaik szavait, éppen olyan szívesen, barátságosan mosolyognak, mint Szombathyné mosolyog. A mi asszonyaink nem szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek is az? Ártana a fürdőhely renoméjának. Reggel útrakelünk és a hegyen keresztül visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok ezekkel az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat sora. Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént… Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és az a bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül…

Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik odaadó, lágy mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását. Fáradhatatlanul táncoltak és a szemükben nem látszott kimerültség nyoma… A hegyeken fehér szárnyait bontogatta a hajnal, amikor Szombathy úr beszólott a táncterembe:

– Hanka!

A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és kisietett a táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem jött Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott.

A kapitány kalapja.

Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn falusi magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta volna? Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken, de hát azok csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget közöttük és a Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született primadonna volt, nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán a hagyomány, a tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett volna megengedve, mint más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek jutott volna eszébe azon megütközni, hogy Gaál Terka például leejtette a kontyát táncközben? A térdig érő hajfonatokat megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna föl a haja más kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán az is köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak az eszközeikben, ha valakihez férjhez akarnak menni. Addig mesterkednek, amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky Gyurkával történt meg, hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját, valahányszor Gaálékhoz vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó férfiú is a Gaálok történetében, akinek a csizmáját dugták el a kisasszonyok. Csizma nélkül nem lehetett elmenni. Nem is adták elő addig a csizmát, amíg valamelyik leányt meg nem kérte az illető.

De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a Gaál-kisasszonyokra? Ők már ilyennek születtek. A kedvességük, szépségük lenyomta minden hibájukat. Régi nóta, hogy a szép hölgyeknek sok minden meg van engedve.

Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal, se gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány, még keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás hevében a kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében nem történt meg a kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a hölgyek. A Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a család öreganyja, Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a leányokat, hogy mindegy az, akármilyen a férfi, csak bajusza legyen. Nos, a kapitánynak volt bajusza.

Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky Gyurka kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a Gaál-lányok apjához:

– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál, guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát.

Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is kicsordultak a nevetéstől.

– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram, nem ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven herceg jönne Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot.

Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta a szemét és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha vissza nem jön. Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már babonázva a zordon férfiú, nem tudott meglenni anélkül, hogy a kalapját soha el ne dugják; nem tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok kedves nevetése, jókedve, nótája nélkül. Vágyott vissza abba a virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak és mindegyik rózsa úgy kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a legfőbb vágya. Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony még nem volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg, mindegyik azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi. Egyszer csak azon veszi magát észre, hogy valamelyik Gaál-kisasszony már a felesége.

A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem ismerte meg az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a kapitányt a tulsó oldalra igyekezni a térdigérő falusi sárban. Egy hónap alatt senki se dugta el a kapitány kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét. Napoleon bácsi úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a kapitány széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg jegyezte meg:

– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg legényeknek való téma az.

Szmerkovszky Gyurka dühében csaknem kettéharapta a csutorát.

– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy, Napoleon?

– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik, hanem a kor.

– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez, mint a hatvanhoz?

– Olyanformán.

Szmerkovszky Gyurka erre a Napoleon fülébe kiáltott:

– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő. Korántsem olyan vén ember, mint te.

Napoleon legyintett és kedélyesen nevetett:

– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még nyolcvan esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is aggastyánok. Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan satnyulunk.

Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára bozontos szemöldöke alól. Gyurka fújt, hümmögött, zörgött a sarkantyújával, végre megkérdezte:

– Tán bizony azt hiszed, Napoleon, hogy már elkéstem a házasságtól?

Napoleon fölemelte a mutatóujját:

– Talán még nem. De mindenesetre sietned kell, kapitány.

– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat, Napoleon. Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is eldugta a kalapomat…

– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt nevetve Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom talán még egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném neki.

Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett volna talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal leány között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az volt, hogy rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan leányokra és ha nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg urakkal, akik a Gaál-portán megfordultak. A macska hitte volna, hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen már ezüstözött itt-ott a haja, a halántékán.

Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig. Napoleont nem ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes, régi házából alig mozdult ki. Ha el is ment odahazulról, tovább nem ment, mint a patikáig. Ott csúfolódva bekiáltott az ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz:

– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon haloványnak látom az utóbbi időben.

Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát.

A hegyesnyelvü Gaál Sári visszaüzent:

– Inkább egy eleven huszárt küldött volna, Szmerkovszky bácsi!

– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam talán?

És ugyancsak bosszankodott, pedig nevetni szeretett volna.

Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon? Azokon a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt kinevetik a férfiút, amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha bizony volna olyan láb, amely örökké tartana!

Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a kapitányt meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná Gyurkát.

Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy lassan-lassan kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény kalapot küldött az özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot.

Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha még örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky Gyurkának:

– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért eljönne egyszer.

Szmerkovszky Gyurka csak ennyit dörmögött a fogai között:

– Soha, soha…

Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky Gyurkának senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye, hogy nem jutott eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki kedveskedve nem nevetett rá, sőt még szíves szóval se fordult hozzá senki. Szmerkovszky Gyurka szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet akkor, ha senki se dugja el az ember kalapját!

S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét. Napoleon pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra helyezte és félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt körülötte s a kapitány dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a kalapját.

De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván sarkában. Senki ügyet sem vetett rá.

Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett már, hátha nem dugja el többé senki a kalapját? Nyugtalanul izgett-mozgott helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos szemöldökei alól.

– No, megyek is már, – mondotta végül a kapitány nagyon szomorúan.

A kalapja után nyúlt és a kalap – nem volt a helyén. Eltünt, eldugták.

A kapitánynak kivörösödött az arca és mély torokhangon nevetni kezdett.

– Kutya máját! Ugyan ki dugta el a kalapomat?

– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el? Özvegy Gaálné dugta el.

Szmerkovszky György megsodorta a bajuszát.

– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a dolog, ha Gaálné dugta el.

Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később jókedvűen a kapitány vállára csapott:

– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz esztendeje nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém.

A gárdista bundája.

Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a nyiregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon híres legény, mint manapság. De hát divatba jött a szobrászat és minden város, falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A nyiregyháziak is gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, mert szobor nélkül nem ér semmit a sétatér. Tanakodtak, gondolkodtak. Mindenütt született valaki, még tán Oroson is, – csak éppen Nyiregyházán ne született volna senki? Sok esztendő múlott el a keresgélésben. A polgármesternek megfehéredett a feje; az egykori vidám szenátorok csupán a Szopkó-féle patikába jártak mulatni, oda is csak délelőtt; Csapkay Gyula is régi nótákat tudott már; talán csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig legényesen a bajusza, – és szobor nem volt, mert az anyakönyvben nem találtatott följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a városnak pechje van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett volna itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig születik itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát fölállítani.

De a nyiregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő múlva a polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. Ki tudhatná előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy pénze se lesz a városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb szoborpártiak már azon voltak, hogy csak állítsák fel ott a sétatéren a szobor talapzatát azokból a szép fehér terméskövekből, amelyek már régen ott hevertek a városháza udvarán a sárga homokban – a szobor majd csak megszületik a talapzathoz, amikor valakinek égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki volt az a valaki?

Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, hogy a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott eszébe a mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyiregyházi ember volt az, aki így szólott volna álmában a polgármesterhez:

– Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a bolondos várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az Akadémiát, meg mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát hogyan is kell helyesen mondani: nyiregyházai vagy nyiregyházi? Egymás között ezen disputáltatok. Ha idegen vetődött a városba, elébe tálaltátok a kérdést, mint valami nevezetességet. Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami tudományos cifrasággal. Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt ilyen nyelvészeti kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia nyilatkozott és amikor a legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt Andráscsik János a pazonyi-utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a mesterségét abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak dukál, s így szólott:

– Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják, ahogy megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare. Hát a nyiregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét? Úgy, hogy: nyirigyházi. Igy helyes, mert Szöged sincs a mappán, de szögediek mégis vannak…

Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betü elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy darabig, de a nyiregyháziaknak már mindegy volt, mit határoznak. A lakatos már döntött.

– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek azokat a kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja a vitát. Hát legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket kezditek vizsgálni. Hátha akad ott valaki szobornak való…

A história szerint eddig tartott volna Krasznay uram álma, mert a következő percekben már talpra ugrott.

– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. – Itt van Bessenyei, a testőr. Az Szabolcsmegyében született.

– Helyes, legyen Bessenyei! – mondták másnap.