Part 4

– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a saját boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt hiszed, nem lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, amilyen te vagy, Züzánn?

– Azt hiszem, boldog lettél volna.

– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne pótolni.

Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs kacagással emelkedett föl:

– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid már, hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre a régi valcerre?

A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek már nem is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca átszellemült a régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen elhatározással fölállott és táncmozdulattal az asszony elé lépett. Vitkóczyné nem ellenkezett. Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és amire a leányok észrevették volna, már a szalonban folytatták a valcert, ahová Gyurkovay ügyesen bekormányozta táncosnőjét.

– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta Gyurkovay.

A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar belemelegedett a táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“ keringőzött, amely hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és Gyurkovay ezen nagyokat hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg Gyurkovay volt. Rendezte a táncokat és selyemkendőt lobogtatott.

– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! – kiáltotta.

A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és csaknem olyan jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett Vitkóczyné szinte röpülni látszott tánc közben. Könnyedén, egy bálkirálynő nyugodt magatartásával táncolt fáradhatatlanul.

Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet fiatal korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán tökéletesen kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy negyedóra múlva álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a térdét és így szólt:

– Én hazaballagok, mert öreg ember vagyok.

A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha nem is tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett reá rosszaló pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.

– Hazaballagok, – ismételte konokul Gyurkovay és a kabátját vette.

*

Az utcán Bajmoki doktor bizalmasan az öreg úr karjába kapaszkodott.

– Mondja, kolléga úr, milyen familia ez, ahol voltunk?

Gyurkovay keserűen elnevette magát és bömbölő hangon fölkiáltott:

– Olyan familia, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat.

Bajmoki cinikusan nevetett:

– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne!

– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének, hazaballagott.

Dickens úr barátai.

Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának ajtajáról és rémülten kiáltott föl:

– A papa ismét elszökött az éjszaka!

Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A fiatal asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki olyan kövér volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan döcögött, mint egy kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, nyomban letette a tollat és percekig gyönyörködött kövér unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a függönyt.

– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha valami igen nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy Dickens úr ismét, mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, mialatt senki sem vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s ki tudja, mikor kerül haza!…

A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan éjféltájban elhagyták a nők a helyiséget. A kis asztalon a hatalmas teafőző, amely úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még kürtöl is, mert a Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek arról, hogy Dickens úr otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas edény, amely fiatalabb korában bizonnyal személyszállító gőzös volt a Themzén, most mélységesen hallgat a nők szomorúságára.

A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. Ugyanezen okból a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas, amelyen Dickens úr kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott függni, üres, végérvényesen üres, Dickens úr most már teljes bizonysággal elhagyta a házat. Az asztal sarkán lapos alju, karcsu kerti rézlámpás, amelyben még most is pislog a kormos láng és rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az elhasznált lúdtollak tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt megfelelő tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író gyöngyalaku, apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt, folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete. Keresgél az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének:

– A regényfolytatásért is hiába jönnek!

A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt hangon kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet nyomban nagy fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott botocska, amely szökésében hű társa volt gazdájának és nem kopogott a Seffieldi-utca kövezetén, hogy árulóvá váljon.

A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon kalitkájában. Mintha egy középkori várúr ébredne komor sziklafészkében: a magányos madár tompa füttyszóval néz körül a szobában. S aztán nyomban elhallgat, mintha észrevette volna a szomorúságot, amely a házat betölti.

Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába Tom, a Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha Tom úr tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr több, sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a szerkesztőségnek olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott volna. Korábban egy fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az írókkal és szerkesztőkkel lépett összeköttetésbe, titokban mindig összeszorítja öklét, ha fügekereskedés mellett halad el a Cityben: személyes sérelemnek, gúnynak tekinti, hogy Londonban fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom úr megérdemli az utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times irodájából elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem kell, hogy egész Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az aznapi regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt a Times olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos kereskedelmi alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt kabátujjal söprögették a citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó arckifejezések között olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. Meg-megállt és sapkáját földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig volt oka. Irving úr nem tudná utánozni Tom úr arckifejezéseit, hahotáit, pillantásait, amelyekkel a City korareggeli publikumának tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz regényfolytatását olvassa. Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel megengedte, hogy tisztes távolból kövessék és résztvegyenek azon leírhatatlan élvezetekben, amelynek nyomait Tom úr arcáról leolvashatták. Tom úr néha annyira leereszkedett a fiatal gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt: „Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte olvasmányát. És bizony gyakran csorgott a nyála némelyik fiatal úrnak, amint zsebredugott kezekkel követte a népszerü Tomot a Seffieldi-utcából a Times irodájáig.

Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról értesült, hogy ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai regényfolytatás elmarad.

– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva, lehorgasztott fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai házból.

Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és mialatt a kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a házikó tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny kalapácsok, ezalatt az, aki a szomorúságnak okozója volt, gyanutlanul, bizonyos megelégedettséggel ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához címzett vendégfogadóban.

A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt Londonban és külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott le a háztetőről és az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár volt festve. Különösen ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A fuvarosok, akik nyári hőségben erre hajtottak, megesküdtek, hogy komlóillatot éreznek, amikor a söröspoharat a Régi katona falán megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári hőségben nem egészen megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más korcsmák előtt is érezték a komló illatát.

A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi katonának, amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig vonzotta. Kellett, hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának, aminthogy volt is.

Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval volt befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a lugas közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek állottak. Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az emberek szoktak ülni, akik körülbelül meg vannak elégedve a világgal és meg vannak elégedve önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek azt beszélték, hogy Warwick külvárosában nem ismerik a bajt, nyugtalanságot, idegességet és más efféle újmódi betegséget. A székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak, széles, terjedelmes kancsók, amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan igen jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság már nem divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, különösen postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes postakocsisok megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik torkukból az országút porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már nem igen divatosak ezek a poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint például többé nincs szokásban a postakocsis mellé ülni és vele egész úton beszélgetni. A postakocsis feleleteit ahhoz mérte, vajjon hány korsó sörre van kilátása a legközelebbi korcsmánál. Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok, mert rendesen a nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől nincs kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik Londontól Essexig játszva tették meg az utat a nehéz postakocsival.

A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a törpe fák között.

Mondtam, hogy két karosszék volt?

Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra lehetett látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki mostanában sűrün jár ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az öreg uracska neve – ismerőse az egész környéknek, a postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik a lugasokon kívül gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros valamennyi rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt szaladgált talán Twist Olivér is egykor.

Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg uracska, aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán hunyorít a szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, sűrün változnak. Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü, szélesvállu, fehérhaju fogadós és nagyokat hörpintve söréből, az országút felé tekint. De hát Cross úrnak más dolga is van, mint a lugasban üldögélni és Dickens úrnak hiábavaló locsogását hallgatni. A lovak abrakolására is fel kell ügyelni, mert Ryerson úr, a postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és ugyancsak lármát csap, ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.

A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a keskeny palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy öregember üldögél.

– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens úrhoz?

A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az oceánon, – ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy szóra és egy ital sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek. Meg aztán a tubákszínü öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja az embert a hazugságaival, soha sem vág közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat csendesen és fejével bólongat.

– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha és Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az asztalra teszi, új történetbe kezd.

Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő történeteinek is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a kapitány, kihörpinti sörét és visszavonul a szomszédba, a vadkörtefa alá, ahol magában azon tünődik, hogy ez a szárazföldi patkány, a Dickens úr, elhitte-e a singaporei esetet, amit az imént elmesélt, és ha netán elhitte volna, fel kellene világosítani, hogy a történetnek a vége kissé túlzott, határozottan túlzott…

A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad üresen. A távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a porfellegből kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással közeledik a kocsi a Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak pattogtatja ostorát a bakon. Már itt van a postakocsi és utasai nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék magukat egy pohár itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével, amikor az utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga nanking-nadrágos úr nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató? Hát az a pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek és urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma és vidám kacaj hangzik föl az utasok csoportjából, ügyet sem vetnek a hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az időközben visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: vajjon elhitte-e az öreg uracska a szingaporei esetet?

Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a Régi katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke elcsendesedik.

Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros napernyő és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton a Régi katona felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, elbúcsuzik barátaitól, a kapitánytól és a fogadóstól és botocskájával vígan kopogva megindul Elly kisasszony felé.

– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont felkutattuk már utánad, hol voltát ismét papa?

– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az öreg uracska. Magában ravaszul megjegyzi:

– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi iskolaigazgató volt!

Zathureczky agarai.

Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó agarász a vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az agarászatot, ahogy még nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal. Az agarászat nem csupán múló szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek elűzője és ideig-óráig tartó szórakozás volt, hanem olyan szenvedély, amely az egész életet betöltötte.

Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu.

Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, elnyuló testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi pusztákon, szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában: vagyonát ő is elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott emiatt. A költők számára tartatott fönn annak megállapítása, hány faluja, ménje, gulyája volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki látott már olyan tönkrement urat, – hogy későbben, idő mulásával ne emlegesse uradalmait és vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen megbocsájtható, hisz a multnak utóvégre mindegy, hogy mit fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak, mint eltüntek a falusi udvarházak.

Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu bácsinak három agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak meghalt néha egy-egy vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de csupán a három agár bírt az állandóság jellegével. Cicke, Fánni és Muki volt az agarak neve és szemre semmiben sem különböztek másféle agaraktól. Ha véletlenül nem a Zathureczky agarai lettek volna, az ördög sem törődött volna velük. De hát a Zathureczky agarai voltak… És annyi bolondos legenda, anekdota, tréfa keringett a három agár felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az öregedő férfiúnak, mintha egyéb dolga sem lett volna, mint folyton-folyvást új meséket kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a sarkában jártak és ahol megfordult Zathureczky, ott megszerették, megkedvelték az agarakat, annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták jobbra-balra és ebéd után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy Zathureczky elkezdje:

– A Cickével esett meg a minap…

Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek megsimogatták, dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz járt Zathureczky az agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a nevezetes agarakra. Valóságos legenda volt már az, ami a Cicke okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a Muki ravaszságáról keringett.

– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, – mondogatta Zathureczky.

Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky Samut. Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert egyébként nem volt valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha nem agarakról folyt a diskurzus. De mert agarai voltak, szépen megvolt a mindennapi ebédje, vacsorája. Jól tartották a kutyákat, – csak nem hagynak koplalni ilyen híres fajtát, – jóllakott velük Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt találta mondani:

– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket nálam…

– Hát aztán én mit csináljak?

Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se zsirálta volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. A megyei takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán már a századik váltóval kopogott nála, így szólott hozzá:

– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A takarékpénztár megveszi tőled örök áron az agarakat.

Zathureczky megvakarta az üstökét:

– Aztán mennyit adnátok értük?

– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik. Legalább a takarékpénztárnak megér.

Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz pengő szép pénz egy summában, de az agarak se kutyák.

– Majd gondolkozom rajta, – szólott és elköszönt.

Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a piacon, fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke éppen egy orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a menyecske nagy kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját megpillantva, hozzá menekült.

– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert mindjárt kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát.

Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Bíz ott nem talált semmit.

– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a Cicke nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba.

– Itt az egyik váltó, – mondta és fölvette a száz pengőt.

Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az Arany ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát. Szomorúan dobálta nekik az asztal alá a csontokat.

– Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélyegét, – mormogta.

Hetivásáros falusiak jöttek-mentek körülötte.

– Ugyan, csak nem beteg a Cicke? – kérdezgették.

– Még rosszabb, – felelt Zathureczky és búsan nézegetett.

Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az alkonyat, a cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. Addig hangolt, hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához:

– Valami keserveset! – parancsolta.

Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a zsebeit. Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó suhancot a piacról. Rámutatott a Fánnira:

– Vidd a takarékba!

Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb nóta jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is. Most már táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre érezné sorsát, vonított a sarokban.

Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből reggel. Akkor került a sor a harmadik agárra…

A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének agarai. – Ki tudja?

Asszonyok inspekciója.

Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen töltöttem. A kis fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki fürdőktől: fenyőfából épült svájci házak feküdtek egymás mellett a völgyben és a hegyoldalra pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott is kristálytiszta források bugyogtak föl és a telep gondnoka, Kapránszky Mihály, igazi sárosi szivélyességgel fogadta a gyéren érkező vendégeket.

Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok közül is el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó bajuszu ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, – sunyin nevetett a bajusza alatt:

– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz egyáltalában szoba Ilonafüreden.

Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány vendéget ott tartani.

– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a pestiek, külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap szobát. Egyik mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány, asszony, mint sehol az egész Tátrában…

De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk. Kapránszky Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az lesz a kellemetlen időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy egyedül marad a fürdőn, szinte sírva emlegette:

– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már májusban itt szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember volt!

Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva fogadott Kapránszky Mihály a reggelinél.

– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök része. Egy társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai asszonyok mind igen szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a táncterem.

A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak, takarítottak, mintha most kezdődött volna meg csak igazában a fürdőszezón, amikor Hutáról kiránduló társaság érkezik Ilonafüredre.

Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi toalett. (Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar egy bokor asszony lett látható, mögöttük néhány férfiú, akik kalapjukat és kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a hangjuk rekedt volt a sok énekléstől. Az asszonyok vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és kimerülten, bágyadtan ereszkedtek alá a meredek úton.

– Ezek se fognak táncolni! – mondom a gondnoknak.

Kapránszky megsímogatta lógós bajszát.

– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át a hegyeken, haza Hutára…

Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt tapasztaltam, hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni. Kétkedve hallgattam szavát:

– Nem vagyok dicsekvő ember, – folytatta Kapránszky Mihály, miután egy szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy felé, – de egyedül az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A napokban bennjártam a városban, – éppen a Marcsányi Mariska kézfogóján, – és elmondom ott Bikay Pálnak, a polgármesternek, Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és tanárnak, hogy csehül állunk az idén az időjárással. Minden vendégem megszökik Ilonafüredről. Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a nyárról nem is beszélek. Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár, amikor már senki sem várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az ilonafüredi vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a nemes tanács nyomban a külön szobában és meghányta-vetette a dolgot. A polgármester – a fürdőn elnök úr a neve – hümmögve mentegetőzött:

– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár. Várjunk türelemmel.