Part 3

Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki és a zsoldosok átkozták magukban az ördögöt, amidőn reggel a Jámbor utazóból az útszélre vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg nélkül találták magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban és a rettentő hidegben még beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény azt adta nekik tudomásukra, hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé vette az útját. A zsoldosok találtak is a hóban valami nyomokat. De az lehetett farkasé is.

Az út a hegynek kanyarodott és a hegyi út közepén kőfeszület állott, amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak sem látszottak a téli tájon; nagy messziségben, mint fehér kupacok emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok.

– Megfagyunk odáig – mondta alig hallhatólag Penge.

– Én is azt gondolom, – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a kutya hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a feszületet érjük el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben. Most szeretnék a feszület alatt meghalni.

Penge a cimborája karjába kapaszkodott és húzta, tolta előre a hóban. Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta. Csak most, amidőn a halál farkasa ólálkodott a két vándor körül, most látszott, hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.

Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre tompa kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük és a karjával integetett, hogy megvárják.

– Mindjárt ketten leszünk, cimbora, – szólt Penge. – Ketten könnyebben bírunk veled.

A szürkeköntösü asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyirott fejéről levette a kendőjét és a megdermedt Vjuk vállára borította.

– Csak addig a feszületig, – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös vagyok.

Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tólták a magával tehetetlen Vjukot a kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan messzire van az a feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el soha. Mintha minden lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület ugyanannyival ment volna messzebb a hegyen. Az apáca hóval dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét, hátát és csodálatos bizalommal suttogta fülébe:

– Mindjárt ott leszünk! Aztán lábadra húzzuk a Jézuska csizmáját.

– Vjuk vacogva nézett az apácára:

– Hát van a Jézuskának csizmája?

– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak gyere, te szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon lévő karjával integetett a messzi feszület felé:

– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a pogányok ellen harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta.

Penge a lenyírtfejü asszonyfélére nézett és látta, hogy annak nagy szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány karjáról lecsúszott a hamuszínü köntös és a kar bizalommal, hivogatólag integetett.

És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna lefelé a hegyoldalról és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy hóban feléje törtettek.

– Hozza Jézuska a csizmáit, – kiáltott a nővér. – Neked is hozza, Penge!…

Penge arcán könnycsepp pergett végig és naiv hit sugárzott a szeméből:

– Soha sem kockázom többé, – dideregte, – csak még egyszer legyen csizmám.

– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk és dermedten állott meg az út közepén.

S a feszület jött.

Már ott állott előttük, jobbra az úton és a két zsoldos-katona tágranyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, barna kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög vert át, két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma, amelyben a zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A tolvaj nem bírván terhét, így szabadult a csizmáktól.

Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott és szeme lezárult. Álmában sóhajtotta:

– Jaj be szép csizma! Aranypatkó van rajta és berlini zsinórral van hímezve…

Az apáca leakasztotta a csizmát és nehezen, erőlködve a Vjuk lábára igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az már aludt, halálos dermedtséggel aludt…

A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három boldogtalant, szerencsétlent és az egyiket közülök magához szólította.

Ábrándok.

Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az éji-dal és Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyáron szabadságát egy budai kis korcsmában töltötte, fölemelkedett asztalától:

– Ismét az a titokzatos hang, – mormogta maga elé és megindult a hegyoldali utcában fölfelé.

Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja hallgatta az éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb része volt Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek voltak, a vénségtől, régiségtől félig a földbe sülyedtek. A városi hatóság mintha megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak lámpást sem helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy gázláng csupán és annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus árnyékokat vetett az út közepére. A házaggastyánok homályba burkolóztak; mintha több száz esztendős lett volna ez a homály. A keskeny ajtók, földhöz közel levő ablakok mögött mély csend honolt és Hollós dr., aki abban az időben éppen középkori tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán visszhangzottak az ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori lovag, aki kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely donjonban vagy egy rácsos erkélyen és valami titkos ösztön azt súgta neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is azért énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem bírnak a szívecskéjükkel.

Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába. Képzeletében sarkantyúkat érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését mérsékelni kell. Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha hirtelen karddá változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van titokzatosságokkal és sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a mogyorófapálcából, amint középkori levente lett az egyszerü múzeumi segédőrből, meg aztán jól esett ez az ártatlan don kihóteség, – hisz néha bizonyos körülmények között mindnyájan Don Kihóték vagyunk.

Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót, amelynek erkélyéről az éji dal hallatszott, megállott egy kapumélyedés alatt és elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha „szerelmét“ megpillantja. Vajjon mit is fog mondani? – Eddig még sohasem jutott tovább annál a bizonyos kapumélyedésnél és tíz napon át elhangzott a dal, anélkül, hogy Hollós szerelmét megpillantotta volna, vagy csak közelebb is lépett volna az erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden elcsöndesedett és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De ma minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós csupán rövid ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait rendbeszedje. A dal még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr bátran megindult a ház felé és szemét a földre sütve, mintha csak véletlenül került volna ide, megállott az erkély alatt.

A dal elhangzott és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét hiába leselkedett „szerelme“ után. Azért is, mint jól nevelt lovaghoz illik, nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani, előbb a kapu fölött lévő házszámot kezdte nagy gondossággal tanulmányozni. De abból a sötétben semmit sem láthatott. Lassan vonta végig tekintetét a régi ház cirádás falán és szívéig összerezzent, amint hirtelen megpillantotta az erkélyt és az erkélyen egy fehérruhás nőalakot.

A szobában lámpa égett és annak fénye gyöngén megvilágította az erkélyt. Hollós mitsem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek is kereste volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal volt, bizonyosan üde és fiatal a hölgy, amint a középkori kisasszonyok mind azok voltak, akikért lovagjaik meghaltak.

Most megmozdult odafönn a nőalak és a lámpafény szőke fürtöket világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a liliom.

Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A nő ránézett, – érezte, hogy nézi és várta, hogy megszólaljon odalenn a lovag. De Hollósnak semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit előre elgondolt, – a szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a vers is, amelyet pedig számtalanszor írt az emlékkönyvekbe, elpárologtak a fejéből. Állt megszégyenülve, megnémulva és igen szerencsétlennek érezte magát.

A nő már olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hagyni az erkélyt, amikor Hollós végre levette kalapját és rekedt hangon megszólalt:

– Kérem ne vegye sértésnek, hogy önt megszólítom, szép ismeretlen!… Már napok óta hallgatom nagy szívgyönyörüséggel az éji dalt, amely e helyről elhangzani szokott. Ma végre nem tudtam ellentállani, hogy ide ne jőjjek. Ugy-e, nem zavarom önt? Kérem csak egy szóval mondja, hogy kellemetlen vagyok önnek és én elmegyek, és soha többé, sohasem alkalmatlankodom.

Hollós elhallgatott és a nő semmit sem felelt, de az erkélyt sem hagyta el. Hollós ezt bíztató jelnek itélte, azért valamivel bátrabban folytatta:

– Ön talán azt gondolja felőlem, hogy valami szegény bolond vagyok, aki éjfélután alkalmatlankodik tisztességes nők ablakai alatt. És meglehet, hogy igaza van! Csakugyan szegény bolond vagyok. Mert én, bár nem ismerem, bár sohasem láttam – asszonyom, vagy kisasszony, – szeretem önt, amint csak azok szoktak szeretni, akik még sohasem szerettek. Én még sohasem szerettem az életben. Az ön hangja, az ön éji dala megtanított arra, hogy szívem van, amely szerelemre vágyik. Nem kérek öntől semmit, még csak azt sem, hogy tudomást vegyen rólam. Csak egy szál virágot dobjon le és én boldog leszek. Egész életemre boldog leszek…

A nő nem felelt, de Hollós dr. látta, hogy hajához nyúlt és abból fehér virágot vett elő, amelyet lassan leeresztett az erkélyről.

– És most Isten önnel! – mondotta a hang a magasból.

Hollós fölkapta a virágot. Hervadt kis rózsa volt az, de a múzeumi segédőr úgy érezte, hogy ilyen illatot még sohasem érzett; mintha az egész utca, az egész város rózsaillattal telt volna meg. Mámorosan intett az erkélyre:

– Köszönöm. Szívemből köszönöm. Tudom, hogy ostobaságot cselekszem, tudom, hogy a mai férfiak nem szoktak megelégedni egy szál virággal azoknak részéről, akiket szeretnek. De én szeretem a titokzatos, sejtelmes dolgokat. Sohasem fogom megismerni önt – és ön sem engem. És én mégis örökké megőrzöm szívemben ennek a szerelemnek az emlékét. Az éj emlékét, amikor olyan szerelmes voltam egy nőbe, amilyen szerelmes többé sohasem lehetek. És ön sem fog megismerhetni engem. Mert ha megismerne, talán kiábrándulna belőlem, talán megcsalódna és megsajnálná, hogy virággal ajándékozott meg akkor, amidőn még nem ismert… Isten önnel! Én boldog vagyok. Mert tudom, hogy még évek múlva is eszébe fogok jutni, ha majd csöndes éjszakán azt a dalt énekli, amelynek varázslatos hatása engem megigézett. Eszébe jutok és magában azt kérdezi: vajjon ki volt az a szegény fiú? vajjon ki volt? És szomoru lesz, hogy azt sohasem fogja megtudhatni.

A nő ebben a percben kihajolt az erkélyről. Hollós összerezzent, amint csöndesen megszólalt:

– Szeretném önt megismerni, hisz ön olyan bánatos embernek látszik, amilyen bánatos nő én vagyok.

Hollós csöndesen ingatta a fejét.

– Nem, nem ismerhet meg engem… Senkisem vagyok; árnyék vagyok, aki csöndes éjszakán odalopódzik önhöz és szomorúan ránéz, ha a dal fölhangzik. S ön majd hiába kérdi: ki vagy, te árnyalak? Feleletet nem fog kapni.

– Uram, ne bolondozzon! – kiáltott most föl haragosan a nő. – Kívánom, hogy azonnal távozzék, mert a házmestert szólítom.

Hollós csöndesen indult lefelé a hegyoldali utcából, de még visszanézett és látta, amint az ismeretlen nő fejére hajtja kezét és merengve néz utána az éjbe. És Hollós nagyon boldognak érezte magát, – mert még fiatal volt és szerette az ábrándokat.

Gyurkovay hazaballag.

I.

Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók. Mert ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni? Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá, hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse“ a leányát, vagy legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes embereknek, – hogyan is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt gardirozott a honi bálokban.

De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is, amikor pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebe-hurgya rendezőség előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat, sőt toldjuk is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni, hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.

Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, – hosszúéjszakáju felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de, hajh, a két kisasszony mégis csak gyűrü nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott, amerre jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai közé és a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak, hogy a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama, aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis csak nagyobb potentát egy halott csillagkeresztes dámánál.

De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső csapkodta a restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem látszott sehol. A restaurációban már világosság volt és még Vitkóczy mama ugyancsak noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt és egy bundába burkolt, nemez-csizmás alak, krákogva lépett ki a perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre, amikor hatalmas hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó.

Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:

– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig mint az erdei haramia.

A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“ mormogtak. Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle kombinációktól.

– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló hangján.

– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem kevésbbé erős hangon.

– Ugyan ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.

– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem, másodszor, megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember atyafiságba.

– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon szépeket írt a leányokról.

– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a Vitkóczy-kisasszonyok.

– De éppen ő…

– Ugy-e mondtuk, mama?…

– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itthágy a vonat.

Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva, kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult be havas bundájában egy másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggelt-je a kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja.

A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal néztek az anyjukra.

– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai vannak.

– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott.

A leányok lehajtották a fejüket.

– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje igéri, hogy férjhez ád.

II.

„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai. Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt annak a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel elkészült, nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.

– Ment ám episztóla tótországba!

De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét tegye és élőszóval referáljon az előörsi szolgálatot tévő levelek minéműségéről. Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a házakat, ahol beköttetlen fejü hajadonok léteznek. Az ördög nem alszik, – mondogatta, – a kaszinóban legföljebb pártimat veszítem el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom, már öreg legény volt, nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.)

Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a pipafüstös, tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra felé a következő postával érkezett haza kiküldetéséből:

– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni.

Erre Vitkóczyné stantepede elájult.

Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli asszonyt, aki különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett volna bátran a leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, hogy a leányok ijedten dugták be a fülüket.

– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak éjjeli baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz. Most már hol van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené a kontyát ez adott esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az ember?

(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha benne volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.)

– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni, hogy a szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!…

Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal megszenvedett volna a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen viselkedett és nem kellett ártatlanul szenvednie.

Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este nyolc órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az udvar felől, pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. Gyurkovay csakugyan elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, a végrehajtót, sem Vadász Attilát kártyás cimboráját, hanem valóságban Bajomi Sándor tótországi köz- és váltóügyvédet, amin Vitkóczyné eleget csodálkozott.

– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e percben úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné minden kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, aki szinte ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.

– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az otthoniak? Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz szerencsénk? Szereti-e a töltött káposztát? Hát a püspök-tortát? Mert éppen az lesz vacsorára…

– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is észrevétessék, de csupán egy rosszaló pillantásban volt része a Vitkóczyné részéről, még mindig a késői üzenet miatt.

Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában megfogadta, hogy ismét hosszú időre beszünteti az úgynevezett családi viziteket, amikor az emberrel nem törődik senki.

Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és mazurka-lépésekben vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü gondolataiból arra tért magához, hogy valaki megcsípi a karját.

– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett mérgelődéssel Vitkóczyné.

Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház asszonyát az ebédlőbe.

Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt magában gondolta.

A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay uram nem győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte Vitkóczynétól:

– Ez volna a szeplős Sári?

Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás alakjában a lábára.

Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek és jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos kedélyességét és miután túláradó magasztalásban részesítette a szakácsnő áldott kezét (mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), poharát a ház úrnőjére emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás közben fölpirult az arca, deres bajusz-szálai egyenkint mozogni látszottak, csupán az zavarta meg, hogy senki sem méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet Vadász Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és amidőn Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek mint fénylő csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú Vitkóczyné is elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére legyintett.

Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a Vitkóczyné fehér, erős kezének. Mintha villamosütés érte volna Gyurkovay Pált, a megcsontosodott öreg legényt s egyszerre föltámadt a szívében minden gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, amellyel a női nem iránt viselkedik. A szeme fölragyogott és a nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú fiatalemberrel a szalonba vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón át mindenféle ósdi valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az új kotta drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett beszélni:

– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam körül, az jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az életünket. Nekünk valójában egymásénak kellett volna lennünk. Emlékszel arra a régi majálisra, amikor fehér ruhádban először láttalak meg… Emlékszel a szent esküvésekre, amellyel egymásnak örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett? Az élet kifacsart engem, mint egy citromot és te sem voltál igazán boldog soha…

A Rip van Winkle keringőjét verték odabent a zongorán és Vitkóczyné elmélázva hajtotta félre a fejét.

– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom.

Gyurkovay szenvedélyesen suttogta: