Part 2

De a leányok szívbeli dolgait is számon tartotta a járásban Haviár Józsi. A legényeket elvitték katonának, vagy elmentek Amerikába, de a leányok itt maradtak. Néha csak egy piros korállgyűrű jelképezte az elhalasztott esküvőt, de sokszor egy síró-rívó tót gyerek hivogatta vissza a pittsburgi szénbányában dolgozó legényt. Haviár számontartotta az apátlan árvákat és megsimogatta az idő előtti menyecskék arcát.

– Ne félj, lelkecském, majd én tanuskodni fogok a gyerek mellett. Majd csak előkerül az a gazember!

Haviár Józsi ilyenformán, habár még fiatalember volt, – hisz a bajuszát nagyon szeretné kipödörni, a haját pedig középen elválasztotta, – egy csomó neveletlen árvának lett a nevelő apja. Számontartotta a gyerekeket és ha a korai menyecskékkel találkozott, ujjával megfenyegette őket.

– Aztán nehogy új gondot hozzatok a nyakamra! – mondogatta. – Mit csinál a gyerek?

Amikor pedig az öreg Franyó János, a szolgabíróság fuvarosa meghalt, – a haldoklótól még annak legényfiai gondozását is elvállalta. A hosszura nőtt tót legényeket hatalmasan megrakta, ha csinyt követtek el és utóbb megházasította őket.

Mindezekből pedig azt lehetne gondolni, hogy Haviár Józsinak semmi gondja nem volt magára. Pedig dehogy is nem volt. Négy apró gyerek várta haza Józsit, – meg egy beteges asszonyka imádkozott érte, ha csikorgó téli estéken farkasoklakta tájakra bolyongott el egy kis borért, pálinkáért, keresztelőért. Akkor is a Svarcznál, a puttykói vendégfogadósnál üldögélt szokás szerint a szolgabírósági írnok, amikor hírül hozták neki, hogy a beteges asszonyka elbúcsuzni kivánna tőle, mert felsőbb hatalom elszólítja az idevaló hegyek, völgyek közül.

– Ejnye, – kiáltott fel Haviár József. – A holnapi lakodalomból úgylátszik tehát, hogy nem lesz semmi. Egér ugrott a tejesfazékba. Hogy az az Irma is nem tudott várni egy kicsit!

A nyakába vetette kiszolgált régi köpenyegét, amelynek szárnya alatt be sok pálinkát, hust hordott is haza a vendégeskedésekből, – aztán hosszu lépésekkel megindult hazafelé, a község utolsó háza felé, ahol a büszke szolgabírósági írnok meghúzódott a gyerekeivel. Szokás szerint elkomorodott, amint hazafelé közeledett. Abban a szalmafödelü házban ő nem is volt a járási gavallér, nem volt „szolgabíró úr“, de még „Józsi barátom“ sem. Ott ő „apuska“ volt, és apuska nem szeretett lenni.

Az apró gyerekek sírva, sirdogálva állották körül a szalmás-ágyat és egy búskomor tekintetü szentkép a falról figyelte a történendőket. Józsi szokás szerint rosszkedvűen lépett be és egy félig elmondott káromkodás végső mondatát nyelte el.

– Ugyan, ugyan, Irma, hát megbolondultál? – kérdezte mérgesen. – Télvíz idején kizavarod az embert a meleg vendéglőből.

– Haviár, – mondta az asszony suttogó hangon, – én ma este meghalok. Szeretném, ha megigérnéd, hogy a gyerekeknek gondját viseled, nem küldöd el őket koldulni az országútra.

– Irma, Irma, hát olyan komisz embernek ismersz engem?

A halovány asszony nem válaszolt mindjárt, csak nagyot fohászkodott:

– Azt is szeretném, ha második asszonyt nem hoznál a házhoz!… De tudom, hogy erre hiába kérlek.

– Esküszöm! – kiáltott föl Haviár Józsi és őszinte zokogásba fulladt a szava.

És azon az éjszakán, – miután az asszony valóban meghalt, – nem törődve semmiféle gavallériával, sem úritempóval, becsületesen, szíve mélyéből megsiratta a halott asszonyt. Hogyha a megholt asszony lelke még ott bolyongott ezen az éjszakán a házban és környéken, bizonyára megnyugodhatott: Haviár Józsi igazán szerette a feleségét és szíve mélyéből búsongott utána. Úgy sírt, mint egy verhovinai tót, akit a csendőrök visznek el katonának, – vagy tán még keservesebben sírt? Szinte jólesett neki ez a nagy fájdalom, mely a szívét marcangolta és hívta, csalogatta a könnyeit, hogy bőségesen kisírhassa magát. Szinte megkönnyebbült, mikor reggelfelé elapadtak a könnyei, mintha valamely súlyos kötelezettséget végzett volna el. Most már aztán rendben lesz minden.

A halovány asszony elment a közeli temetőkertbe, a négy kis árva hűségesen látogatta a hegyoldali sírt, vasárnaponkint Haviár Józsi is odaállott gyomlálni a sírhalom mellé, midőn a tavasz füvei, növényei növekedtek ki a sírból.

Egyszer pedig álmodott is az asszonnyal. Az asszony mintha megkopogtatta volna az ablakot és bekiáltott volna:

– Józsi, Józsi, rongyosak a gyerekek!

Máskor meg mintha a kútnál látta volna holdas éjszakán, amint a gyerekek ruháit mosta a halott anya.

A temető-kert sovány akácfái alatt játszadozó árva-gyerekek pedig minduntalan látták nyári alkonyatkor a Haviár Józsi feleségét végigsétálni a sírok között.

– Nono, – mondta a szolgabírósági írnok, – majd megszokja a síri nyugalmat idővel. Persze, hogy nem érzi jól magát eleinte.

Csakhogy sehogyan sem akart a halott asszony megpihenni. Minduntalan jelt adott magáról a másvilágról és Józsi nyugtalankodva figyelte a gyerekek romlását, fogyását.

– Az asszony hivogatja őket, – mormogta magában. – Tenni kell valamit, mert még elviszi őket tőlem. A halottak mind rosszak. Irma is elromlott a másvilágon.

Haviár Józsi addig gondolkozott a dolgon, amíg kisütötte, hogy a halott asszony ellensúlyozására élő asszonyt kell szerezni a házhoz. Eleinte nagyon nehezen ment a dolog. Kevés az asszony ezen a vidéken, aki van, azt mind lefoglalták Józsi előtt. Végre Sztropkón mégis csak talált egy feketeszemű özvegyasszonyt, aki hajlandó volt Józsihoz feleségül menni. Az özvegy férje azelőtt szabó volt és az asszony is megtanulta a szabóságot.

– Legalább ruhájuk lesz a gyerekeknek, – gondolta Józsi és elvette az özvegyet.

Egy-két hónapig csak ment valahogy a dolog. A halott asszony elkerülte a házat és senki sem látta többé a faluban bolyongani. De egy esős este, amikor a mostoha az országútra kergette az árvákat, a közeli temetőből sietve tért vissza az elhalt édesanya. Későn járó fuvarosok látták is, amint a négy apróságot egy fehér, ködből, árnyból szőtt asszonyi alak elvezeti a faluból. Elvitte őket, – senki többé nem hallott a gyerekekről. Haviár Józsi egy darabig kereste őket a környéken, ment a nyomok után, apró, rongyos kis gyermekcipők nyomai után. De a nyomok messzire vezettek, Haviár Józsi sohasem ért el odáig.

Mindezek után természetesnek látszik, hogy Haviár József szolgabírósági írnok igen jól járt, midőn gyermekei eltünése után nemsokára meggyulladt benne a pálinka és a járás lelke, neveletlen tót gyerekek apja eltávozott a puttykói járásból.

Mondják, – akik a másvilági dolgokban járatosak, – hogy Haviár Józsi a büntetések elszenvedése után igen jóravaló apa és férj lett odaát. Csak ideát emlegetik néhanapján sajnálkozva.

– Haviár József óta senki sem ismeri többé a puttykói járást. A tótjainkat már senki sem tartja számon. Egy szép napon elfogy valamennyi.

A fejnélküli barát.

A gyermekkori emlékeim között van egy szürkeköpenyeges barát, aki őszi estéken titokzatosan suhan tova a ködös sikátorban és a fejét a jobb kezében viszi. Sokszor – ó, milyen csalékony a visszaemlékezés, – magam is azt hiszem, hogy a kísértő szerzetest szememmel láttam a középkori városka meredek házai között, ahol a párás, alacsony ablakok mögött Fábián György takácsmester szövőgépe kattogott: tik-tak-takk, ahogyan a szövőgép már háromszáz esztendő előtt beszélt, amikor rajta azokat a habkönnyüségű, hófehérségű, selyempuhaságú vásznakat szőtték a szepesi takácsok, amely vásznakat cárnék és fejedelemnék viselték. A szővőgép ugyanaz ma is, csak azok a régi takácsok mentek el a merev házak közül és vitték magukkal a titkát sok olyan vászonnak, amilyent többé senkisem tud szőni. Pedig a mai takácsok külsőleg éppen olyanok, mint a régiek. Bizonyság arra, hogy némely mesterséget üző emberek évszázadokon keresztül megtartják testüknek bizonyos formáját. A fegyverkovácsokra illik ez különösen, de a szabók és a takácsok sem maradnak messzire. Fábián György tehát már a gazdag és vidám középkorban is, amikor a pazar lengyel grófok uralkodtak a városkában, itt kattogtatta a szövőgépét: ugyanő állott a bolthajtásos műhelyben, sötétszőke szakállal, amelyet apostol-szakállnak neveznek és fejebúbján kis bőrsapka volt. Ki tudja, ki tudhatná, minek kellett a kis bőrsapka a takácsok fejére? Annyi bizonyos, hogy mind hordta. Minden, minden a régiben van, – csupán a gazdag korszak múlott el és véle a fényűző vásznak szövésének tudománya. És a fejetlen barát már ekkor is végigsétált nagy titokban a sikátoron, amelynek egyik végén mintegy aludni látszott egy nagyon régi, megfeketedett templom, olyan némasággal, hogy az ember szinte megrázkódott, amikor váratlanul tompa, rekedt zengéssel ütött a toronyban az óra… Gondolatban az egész városrész együtt olvasta az óraütéseket, amelyek különös hangjukkal úgy hatottak, mintha messzi elmúlt századok elevenednének meg hirtelen: a szövőgép halkabban kattogott, az emeleti ablakból kihajolt egy százesztendős ember és füléhez emelte a tenyerét, Müllerné átkocogott az utca egyik feléről a másikra és megzörgetett egy ólomkarikás ablakot:

– Lizi, engedd haza a diákjaimat!

Lizi, a szelid, szőke, meghajlott dereku varróleányka, aki körülbelül kétszázötven esztendő óta ideálja a városrész diákjainak, mosolyogva felel:

– Már mennek is a fiatalurak, kedves Müller néni.

És mindennek tetejébe az ódon toronytetőn, amely zöld immár, megrebbennek az ott gubbaszkodó fekete madarak, mert a tető alatt kürt harsan meg és harsan a világ négy tája felé annyiszor, ahányszor az óra ütött. Mert nem bizonyos, hogy mindenki ismeri az órát a városka lakosai között. És Scholtz Antónia kisasszony csupán a kürtszó negyedik elhangzása után vonja félre az alacsony emeleten, ablakáról a zsenilia-függönyöket és telepedett asztalkájához, ahol, Isten tudja hány éve, rakosgatja a patience-ot. Scholtz Antónia lengő Margit-parókája, piros ronggyal dörzsölt, fonnyadt arca és kerekre kopott kártyái kötik le néhány percre az érdeklődést. Az öreg esőcsatornák a falak mentén, a szélkakasok és sarkukon forgó szélkatonák a háztetőkön mind a kártyázó vén kisasszonyt látszanak figyelni. Müllerné kosztos diákjai leteszik a könyvet, Fábián takács fölpillant bőrsipkája alól és a feketerigó kalitkájában szintén azt látszik kérdezni: vajjon kijön-e a patience Scholtz Antónia kisasszony asztalkáján, mert hiszen már harminc év óta nem jött ki. S ezt mindenki tudja a környéken. Bizonyos idő múlva a vén esőcsatornák, szélkatonák és diákok szomorúan látják, hogy a kisasszony csüggedten dobja össze a kopott kártyákat és a zsenilia-függönnyel ismét befödi ablakát. Mára vége van minden jókedvnek és többé nem mutatkozik az emberek előtt. Néha, ritkán ugyan megjelenik este a sikátorvégi szatócsboltban, hogy némi élelmiszereket vásároljon, de akkor annyira beburkolódzik kendőjébe, annyira rejtőzködik és titkolódzik, amíg szégyenkezve előkotorássza a rézkrajcárokat, hogy bízvást el lehetne mondani, hogy Scholtz kisasszony akkor inkognitóban járt lakásán kívül.

És mégis – bár, mondom, minél ritkábban ment inkognitóban az utcára, – vele történt szegénnyel az eset egy ködös, bús novemberi este, midőn az ég havát már apránkint küldözgette és a homályban, ködben, vízben a régi toronyóra ütése mintha kétszázesztendőnyi távolságról hangzana: találkozott a fejnélküli baráttal.

Bár már olyan este volt, hogy a környéken mindenki aludt: az esőcsatornák, Müllerné diákjai, a kattogó szövőgép is álombamerült és álmában bizonyosan Lubomirszky hercegnőről álmodott, akinek hajdanán szoknyáit szőtte, – mégis hamarosan nagy riadalom keletkezett. A félájult Scholtz Antóniát a szomszédok ágyba fektették, mialatt a kisasszony parókája félrecsúszott és Fábián takács izgatottan hozta elő házipatikáját, amelyet egy utazótól vásárolt meg a nagyapja három aranyért. A soha ki nem dugaszolt, titokzatos üvegecskéknek most is megvolt a szokott gyógyítóerejük, Scholtz kisasszony fölnyitotta megtört szemét:

– A templom felől jött és a sarkon eltünt, – nyöszörögte. – Szürke köpönyeg volt rajta, mint mindig és levágott fejét kezében vitte…

A ködös éjszaka szinte megnépesülni látszott a csöndes sikátorban. A mély homályban mécsek és gyertyák gyúlnak ki, – talán több is, mint egy tucat, – amely mécsekről, gyertyákról fogalmuk sem volt eddig az embereknek. Mozgások, zörgések, elfojtott szavak hallatszottak. Emberi árnyak suhantak ki a házakból, be a házakba és az öreg esőcsatorna fölébredve, halkan, búsan eresztette vizét a kikoptatott kövekre. Valami szél meglendítette a mozdulatlan szélkatonát és a régi toronyban tompán ütött az óra…

– Mához egy hónapra meg fog halni, – suttogta valaki valahol.

És egy perc múlva az egész ódon sikátor utána susogta a hangnak.

– Hónap múlva meg fog halni!

És Scholtz Antónia kisasszony mosolyogva ült föl ágyában és szíves szavakkal köszönte meg a szomszédok jóságát:

– Olyan jól érzem magam, mint még soha az életben… Azaz, hogy már egyszer éreztem így magam: midőn a torony erkélyéről messzelátón a lublói utat kémleltem és ott megpillantottan hazatérő vőlegényem kocsiját… Akkor éreztem így magam, jó szomszédok. Müller néni, maga ugy-e emlékszik Budeuszra, a vőlegényemre!…

Müllerné csaknem elsírta magát, amint csöndesen bólongatott szürke fejével.

– Emlékszem, lelkem, szép menyasszonykám…

Fábián és mások, akik a szobában tartózkodtak, nem kérdezték meg, hogy miért nevezi Antóniát menyasszonynak Müllerné. Elértették nyomban a bús célzást. A fejnélküli barát menyasszonya immár Scholtz Antónia. A barát megjelent neki és egy hónap múlva érte jön, amint századok óta tenni szokta. És ezért mindenki szomorú volt. Az idegen diákok fázósan bujtak össze kis szobájukban, Lizi, az örökkön szerelmes varróleányka boldogtalanul sóhajtott föl földszintes szobácskájában:

– Ó, bár én láttam volna a szerzetest!…

A szél sóhajtozva fujdogált és a tetőn a szélkatona, mintha valami régi táncot járna, forgott a sarkán.

Csupán Scholtz Antóniának ragyogott a szeme és mosolygott az ajka még másnap is, meglátogatta Müllernét, amit sohasem tett azelőtt és vidoran kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e az apjára, az egykori polgármesterre, aki az úrnapi körmeneteken még abban a medvebőrben járt, amelyet egyszer a vajdák és grófok viseltek vállaikon, midőn a városka fölött uralkodtak? Müllerné mindenre emlékezett és Antónia ragyogva, szerelmesen kiáltott föl:

– Soha sincsenek azóta olyan processziók!

És délután, midőn az óra négyet ütött, a zsenilia-függöny vidáman húzódott félre az ablakról és a kártyák fürgén kezdtek igazodni a kis asztalkán. Senkit, a világon senkit sem lepett meg az, hogy a patience ezen a napon sikerült. „Kijött“ a kártya és erről örömtelenül vett tudomást a sikátor.

– Most már így lesz ez mindig – egy hónapig, – morogta az apostol-szakállu Fábián takács.

És Antónia kisasszony mintha napról-napra szebb és fiatalabb lett volna. Még ócska parókáján is mintha megfiatalodtak volna a lengő, szőke fürtök és a piros rongyocskák olyan rózsákat föstöttek arcára, hogy szinte igaziaknak látszottak e rózsák. A szekrényből mindenféle ócska ruhák kerültek elő, amely ruhák újaknak látszottak és a szótalan feketerigó zordon kalitkájában naphosszat fütyölgetett, pedig azelőtt alig lehetett a hangját hallani. A fehér hó nem olvadt többé mocskos sárrá az esőcsatorna közelében, megmaradott hónak és mint finom prém szegélyezte az alkonyi napsugártól megpirosodott régi háztetőket: mint vidám öreg király vállán a hermelin-palást.

És Scholtz Antónia kisasszonyt egy hónap leforgása multán egy napon halva találták ágyában. A szomszédok elővették előre elkészített könnyeiket, szomorú arcaikat. Ez a haláleset senkit sem lepett meg a sikátorban, talán csak magát Scholtz Antóniát.

Jézuska csizmája.

A Jámbor utazóhoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt, félig meztelen vendéget dobott ki Hircs korcsmáros szolgái segítségével. Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett állott Eperjes és Bártfa között, amely országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait látta elvonulni. Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és zarándokok, akik északról délnek tartottak, ezt az országútat taposták és a Jámbor utazó várszerű falaival és kapújával biztonságot nyújtott az országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek idején a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat, bevert fejjel menekültek el a Jámbor utazó környékéről. Hircs, a tagbaszakadt fogadós nagy kutyáival és zömök, szélesvállú legényeivel talán még rendes katonaság ostromát is visszaverte volna, Krakkótól Kölnig jó hírneve volt a Jámbor utazónak és a kereskedők gyakran kerülőt tettek rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.

Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a Jámbor utazóból a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához. Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút végigverekedték és Milánóba készülődtek, mert azt hallották, hogy ott némi csetepaté igérkezik. Hosszúhajú, bikanyakú, vadtekintetű hadfiak voltak, akik verekedésből tartották fenn magokat. Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna őket, mert a zsoldos-katonának nem a legjobb híre volt békés országokban. De Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a vitézektől, amikor az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a másiknak pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok bejárására alkalmatos nagy bivalybőr-csizmák a lábakon, amelyeket a zsoldos-katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is rejtőznek a széles övekben és Hircs uram figyelmét a vastag ezüstkarika sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. Befogadta tehát a zsoldosokat és a konyhában, a tűzhely mellett jelölt nekik helyet a zsupszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig fölakasztotta az öblös bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A főtt bornak talán kevés hatása van egy krakkói takácsra, a zarándok-ember, aki jóban fáradozik, szintén nem izgul föl a bográcstól, de a zsoldos-katona elveszíti minden akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött és a fűszerszámok bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az ördögnek is van némi köze. Az ördög szerelem-gyökeret szokott dobni a borba, amikor az forrni kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög beveti fűszerét a kürtőn.

A fogadós jól számított. A zsoldos-katonák: Penge és Vjuk a zsupszalmán heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után és fölkeltek fektükből. Csupán egy hosszúszakállú, jámborképű, idős zarándok volt akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak felől megérkeztek. A katonák a zarándokot is kínálták a borból, de az tagadó mozdulatot tett és a jégvirágos ablak felé húzódott. Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt a zarándokon és a vállán a keresztalakú jelvény, amely azt bizonyította, hogy e férfiú megjárta a szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek csörögtek és a szakálla az övét verte.

– Nem iszom, – tiltakozott a zarándok, – mert a borban az ördög lakik.

A zsoldosok nagyot nevettek ezen.

– Bolond vagy, öreg, – kiáltott föl Penge, – a bor az Úristen adománya. Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük nincsen. Ha bort iszom, mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor elszáll a mámor, megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig az atyám becsületes szűcs-mester volt Rozsnyón… Nagyon régen volt.

Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette és összeszabdalt, durva arcán mámoros mosoly terült el, amidőn a borból ivott.

– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek és egy hófehér, szőke imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így lesz, ne legyen Vjuk a nevem.

A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta és az olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele, aztán kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és ezüstpénz látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. Hamarosan a katonák mellé telepedett és többé nem vetette meg kínálásukat. A tisztes öreg olyan hatalmasan ivott, hogy a zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni. Vjuk széles kedvében megölelte a zarándokot:

– Szentférfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett? A „Jó Landsknecht“-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit mindenki ismer az Odera mellett.

A tisztes férfi letörölte szakálláról a bort és így szólott: – Az Odera mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen képecskékkel szoktak játszani: nézzétek!

Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, a római császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt föstve. Egy kártyán az ördög is rajt volt piroscsizmásan és tollas fövegben és azt mindenkinek ütni kellett.

Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a kártyát nem ismerik. Ösmerték ők az újmódi játékot, s csak a kártya híán kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon új játékot játszva, amelyet „Landsknecht“-nek hívtak és annyit lehetett a játék alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.

A zarándok ügyesen forgatta a kártyát és a zsoldosok csakhamar kardot rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem volt rest: előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve és jól helyben hagyta a zsoldosokat.

– Most pedig játszhatunk tovább, – mondta a zarándok a verekedés lecsillapultával.

Időközben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke köntösü fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, hogy valamely apáca-kolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán két nagy fekete szeme csillogott a jövevénynek és kezéből hiányzott a szent olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván megszökött rendjétől és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes zarándok nyomban rákiáltott, amint megpillantotta:

– Apage! – mondta és keresztet vetett.

De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán és borral kínálták.

– Honnan jösz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt megpillantotta.

– Nem tudom! – felelt az a kendő alatt.

– Hová mégy?

– Nem tudom!

Hircs uram kinyitotta az ajtót.

– Pusztulj innen! – kiáltotta.

De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és Vjuk kardot rántottak és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha a zarándok szelid szóval le nem csillapítja a fogadóst.

– A katona urak, – mondta alázatosan, – jó Krakkoviankák és Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd be tehát a szádat.

Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok iszákját. Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér csörgött.

– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom, – mondta és megveregette a tisztes férfi hátát.

A zarándok lesütötte a szemét.

– Megtesszük, amit lehet.

Amire besötétedett, az arany és ezüstpénzek a zarándok tarisznyájába vándoroltak egytől-egyig. Vjuk egy darabig a kardját kereste, hogy széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat elrakta a fogadós. Penge vígasztalta a pajtását:

– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja, mint a lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az aranyat a talléraitól.

Vjuk lassan megnyugodott és a bográcsot vette szemügyre. A fogadós új bort öntött a tűz fölé és a zsoldosoknak hatalmas kedvük támadt. Táncolni kezdtek és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött apáca dalolt a tűz mellett és a zarándok is lángra kapott. Vén cser volt az öreg. Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett. Jobbra-balra dőltek mellőle a mulatók és ő még mindig rakta egyedül. Hajnaltájban aztán abbanhagyta a mulatozást és fölcihelődött. A katonák már aludtak a szalmán és csupán az apáca látta félszemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a zsoldosok csizmáit, lehányt ruhadarabjait és búcsú nélkül elhagyja a fogadót.

*