Part 9

A lány figyelt. Még nincs itt, hol lehet? Pedig jól hallotta, mikor átöltözött, hogy az uradalmi gép zakatolása elnémult, így hát már vége a munkának. Oda könyökölt egy ákácz törzséhez s csak nézett maga elé. Itt is, ott is egy gazda tanyája. Ime egy ilyen háza, ilyen istállója s háztája van neki is. Bánná is ő, bárcsak semmije se lenne, hogy így semmi akadály se lenne a boldogságukban. De hát azok a házak tiszták s egyszerüek. Az ő életük, meg ruhájuk, a házuk is czifra, de piszkos. Dohánylétől szagos a czafat a testén. Pedig most le is tette azt az aranyszegélyű tarka rongyot s olyat vett magára, minőt a gazdalányok viselnek. Nem áll neki, tudja. Sápadt lehet… Kékes a szeme alja. Felemészti a vágy, a szenvedély. És az a dohány, a melynek kéjes nehéz illatja reggeltől estig izgatja!… Úgy érzi, felbontja testét ezer tűzparányra s ez mind külön ég és mind egyet-egyet követel: élni, szeretni, szeretve lenni. Eh, nem áll a testéhez ez a ruha. Hisz mint kis lánynak már dohánylevelek lógtak a bölcsője felett. Édes anyja a mig szoptatta is, csak dohányt csomózott s az első dajka-dalokat dohányfűzés közben hallotta. Aztán az átkos, édes dohánylevelek elvitték az anyját. Nem birta ki a nehéz izgató ájért, heptikás lett. Eltemették. Nem volt ki rájuk vigyázzon. Az öcscse, a Lajkó három éves korában felmászott a kasztenra egy köteg dohányért, a melyet el akart csenni, lebukott s összetörte a derekát. Ma nyomorék. Ő tudja, hogy lenne olyan, mint a gazdaleányok. Tudná ő is olyan begyesen, urasan emelni a lábait, mint ők, tempózni, mint ők szoktak – – de a dohány, az az… széttépi a módos tempót s kiárasztja a szívéből azt, mit ott már rég kifejlesztett. Öltözne ő is tisztán, egyszerűen… de a dohánylé elkeveri a fehér gyolcsot, kieszi a fekete vásznat. Olcsó rongyot kell akasztani a testére, a melynek tarka virágain nem látszik a piszok, a melynek lármás színei olyanok, mint néha a lelke, midőn az érzelmek össze-visszaságától majd kicsordul. Van ebben is minden, tarka, színes virág, szenny, aranyos czikornya, bársonyos szeglet, kimart alsó.

– Julcsa, itt vagy már? – kérdte Bálint s átfogta a derekát.

– Lassan, lassan, mert megégeted a körmöd. Nem látod, hogy olyan gúnya van a testemen, mint a milyet a ti lányaitok a templom udvarára vesznek. Ne nyúlj hozzám.

– No, kis czirmosom, szeretsz?

– Szeretlek. Most nézz rám. Ugy-e nem vagyok már olyan gányós?

– Hisz azért szeretlek, mert olyan vagy.

– Elvennél azért, hogy gányós vagyok?

– Hisz tudod, hogy elveszlek az őszszel, szüret után.

– Hiszem. De csak én hiszem. Amazok mind azt hajtják, csak hitegetsz. Csak a nádas szélén csillagfénynél igéred a házasságodat, a napfény tüze meg eloltja a szavadat.

– Hazudik a ki mondja.

– Még senki sem ismer az övéid közül.

– Ismernek a szavam után.

– Mit felelnek a szavadra?

A legény hangja megrezgett.

– Van olyan, a ki ellenzi… van olyan…

– Ki ellenzi? – pattant fel a lány. – Mit vethetnek a szememre. Szűz leány vagyok és szeretlek. Ilyen menyasszonyt nem kapsz minden tanyán.

– De van olyan, a ki nem azt keresi, de a tanyát, melyet a leány móringba kap. Anyám ötezerforintos leányt szánt nekem. Böske néném tizezressel hiteget.

– És te?

– Én rád gondolok, ha azokról beszélnek.

– De szót nem ejtesz rólam? Tudom.

– Anyám hallott rólad. Azt is megigérte, hogy egyszer eljő hozzátok és széjjelnéz a házatok táján. Azt mondja, a leányt háza tájáról ismerni fel.

– Huszonketten lakunk egy házban.

– De a pitvar ajtaját csak te söpröd?

– Azt is az anyád mondotta neked?

– Ő is. De ne bántson téged az, a mit mond, csak téged viszlek haza, a cserepes tanyánkra.

– Hej, bár csak gaz lenne annak a tanyának a teteje. Bárcsak ne is volna meg.

– Mit érnél vele? Akkor is csak téged vennélek el.

– Hej Bálint, attól félek, hogy csakis akkor vennél el.

– Gazda fia vagyok. Ura szavamnak, – mondta Bálint dölyfösen, felhúzva a vállát.

– Leszek a szolgálója… én édes gazdám. – A lány odaborult a vállára. – Azért, hogy én szegény lány vagyok, nincs az égnek annyi csillaga, mint a mennyit én kegyelmednek minden éjjel lehozok a csókjaimmal. Nem tudom, mit szeretek kelmeden. Azt-e, hogy akkor, épp akkor tért be hozzám s úgy, ott dalolva meglepett. Vitt a nóta, elvitt… úgy éreztem, tágul a lelkem, felpattant a kis ház ajtaja s az édes tavasz iramlott be rajta. Kelmed volt az első… A két szeme megigézett, azt hittem, mindaz, a mit eldaloltam, valóság lett s a mit még gondolatba se tudtam volna foglalni, hangos szóval elárasztotta a mindenséget Én gazdám, én uram…

És a gazda szerelemittasan vitte, vitte magával. Oda a nádas szélére, a melynek susogó rengetege ráborult a kiszáradt mocsárra s a melynek mélye édes vágygyal, forró szenvedélylyel, titkos homálylyal, kimondhatatlan boldogsággal van tele…

IV.

Pár nap multán a majori kukás pajtában fűztek a lányok. Az estalkonyat hamar leszállt, künn nagy a borulat. A mestergerendáról lecsüngő egyetlen ligroinlámpa éppen csakhogy a fűzőket világítja meg. A padmalyról száz kötéllel is csüngött már a dohánylevél. A munka gyorsan haladt. Mindegyik rekesz más családé. Mangáék épp az Annusék mellett fűztek. Annus Terka átjött a komájához, Julcsához fűzni. Ott ül most egymás mellett a két leány, mindakettő munkának vetkezve. Annus Terka kerek termetét csak egy nagy virágos vékony gyolcsruha fedte. Ujjai feltűrve, feje menyecskésen bekötve, hogy be ne keverje haját a dohányról leváló nehéz por.

Mindegyik leány kezében hosszu vastű, a melylyel nagy gyorsasággal, ügyesen fűzték a levelet.

– Az a, Julcsa! Úgy mondták nékem a bánomi legények.

– Hazudtak, mert én voltam az első szeretője, tudom.

– Lehet, – felelt rá Terka s nagy gyermekszemeivel csodálkozva nézte Julcsát. Öt éve, hogy egy házban laknak, de azért még mindig megbámulja pattogó szenvedélyét, szikrát hányó szemeit. – Én ugyan nem bánnám, ha lett volna neki tíz is… A Czombos Mihály még gyereklegény, így nem is lehetett neki… Elég baj rám nézve, hogy azt kell tudnom, hogy utánam lesz még neki vagy tíz…

– Hát nem várod meg?

– Megvárjam? Hogyan? Én tizennyolcz éves vagyok, a Mihály meg négy év mulva kerül sor alá, aztán meg még legalább két év… Öreg leány lennék, mire elvehetne, akkor meg már úgy se kellenék neki.

– És te ebbe beletörődsz?

– Mit tegyek?

– De ha csókol, nem szalad át a hátadon a hideg, hogy a jövő nyáron már tán mást ölel a karja?

– Ugyan ne ríkass hát meg, – s a leány sírva fakadt.

– No ne sírj hát, hisz csak kérdem. No te bolond gojhó. – És Julcsa nagy hévvel össze-vissza csókolta a sírástól csak úgy ziháló, nagy, kerekre hízott leányt. – Ne bomolj. Gyerekember szerelmét könnyü pótolni. Hisz még azt se tudja, mért csókol. – Mihály után lesz egy derék gazdád, a ki megbecsül s ha átfogja derekadat, tudja azt is, hogy ilyen derék leányt nem ölelt még, ilyen meleg szív nem volt az övé…

Annus Terka mosolyogni kezdett a könyei alatt.

– Aztán… tudnál ilyet? – kérdte halkan.

– No nézzék ezt a csifincset, máris erre gondol. Hát a Mihály?

– No most meg azt nem akarod, hogy megvígasztalódjam. Julcsa, de nehéz is veled. – És a leány megint sírni kezdett.

– No nézzék ezt a két lányt, összeül sírni, a helyett, hogy dohányt fűzne, – szólott át a rácson egy fiú, ki e perczben lépett be a pajtába. Végig nézett nagy méltósággal rajtuk, lassan bejött hozzájuk. Nagyot lépett, lassan mozdult, akár csak egy királyfi. Fiók Szent Lászlónak is csúfolták a gányók. Czombos Mihály volt, a Terka szeretője. Oda állt a lányok elé s nyugodtan felvett egy csomó dohányt és nézegetni kezdte.

– No Mihály, épp a szeretődet vigasztalom. Azt mondja, meghal, ha nem mehet hozzád.

– Tüstént el nem vehetem, – felelt rá a fiú, méltóságos lassúsággal leülve közéjük.

– Nem veszed biz azt el soha, mert nem lesz bolond megvárni.

– Elébb, mint téged a Bálint, – viszonozta Mihály s fűzni kezdett ő is.

– Hallgass, mert megbánod, – szisszent föl Julcsa, odadobva a lába elé egy köteg dohányt, a melyet kezében tartott.

– De úgy van. Büszke lány vagy Julcsa. Mi nem kellettünk neked soha. Nagyravágyó; tudja az egész major. Kávén, meg mazsolán akarsz ezentúl élni, meguntad a vöröshagymát.

– Azt mondják? Azt?

– Azt. Meg hogy a Bálint csak bolondít. Én nem bánom, semmi közöm hozzá. De néked jobb lesz tudni róla, azért mondtam el.

– Ugyan hagyd el, ne bosszantsd a Julcsát, – vágott szavába Terka s odasimult hozzá.

– Gazda ember lenézi a mi fajtánkat. Ezért nem szeretem, ha gányó utánuk jár, – folytatta Mihály, nem hagyva magát félbe szakíttatni, épp oly méltósággal és komoly hangon.

– Hát én, én, – pattant fel ülőhelyéről most Manga Julcsa, – jártam valaki után vagy látott valaki valaha egy lépést legény felé tenni. A nőválaszon nem ültem mindig… mert nincs a véremben, hogy én kérjek meg egy legényt… te mégis azt mered mondani.

– Én azt mondom Julcsa, a mit tudok, hogy gőgös vagy és szegény vagy. A szegénynek meg alázatosnak kell lenni, hogy boldoguljon.

– Te se vagy a rátóti zsidó keresztfia.

– Nékem nincs szükségem arra, hogy gőgös legyek, arra se, hogy alázatos. Hétköznap a dohánylevél között ülök… de dalolok az alatt is. Vasárnap meg, ha bálba megyek, a gányó lányok megismernek, akkor is, ha csak hat forintos a csizmám, s megismernének, ha színaranyban állanék is előttük.

– Meg ám Szent László.

– Annak neveznek, mert felfelé nézek, hogy a mestergerendába be ne üssem a fejemet.

– Majd a Terka lakodalmán beszélek még veled egyszer, – és Julcsa felnevetett.

– Azon is eltánczolom veled a csárdást, ha a gazdák ülve hagynak is.

– Ugyan legyetek egy kis nyugodalommal, Julcsa már úgy is eltépte mind a dohánylevelet…

– Az az ő dolga. A Bálint elveszi így is. Ha az ő felesége lesz, úgy se fűz többet.

De most már Julcsa nem figyelt. A szérüs kertről nóta hallatszott. Egy gányó nóta, de tudja jól, hogy gazda dalolja. Oda vetette egy csomóba a dohánylevelet, rá se nézve azokra, kisettyent az ajtón.

– Megbánja még, meglátod.

– Nem jóra visz az, ha a leány fut a legény után, kivált ha gazdag a legény.

– Ne hidd, hogy a pénzét szereti, én ismerem. Csak a szíve kapja el… Most is csak annak a szavára hallgatott…

Csak annak a szava felelet nélkül ne maradjon…

– Mihály… az én szavamra ki felel?

– Az, a ki a dohányod fűzésében is segítségedre vagyon, – felelt a legény s nagy méltósággal átfonta a leány derekán a karját.

V.

A Julcsa meg futott-futott végig a pajta szélén, ment a hang után. Csillagtalan az éjszaka. Minden csendes, csak a nóta hallatszik. Ott a nagy szalmakazal aljáról szól a hang. Nyomtatás után Bálint lepihent s még a pipája ki nem égett, eldalolta a szíve szerelmét.

A leány megállt előtte.

– Dallos a kedved, Bálint?

A legény felriadt.

– Hát lejöttél…? Hát eddig sohase jöttél ide. Nem akartál a világ csúfja lenni… így mondtad. – És a legény karja tágult.

– Nem úgy. Nem csókolózni jöttem. Van itt még rajtunk kivül valaki?

– Amott a szalmakazal túlsó oldalán az öreg Bús, meg a Kunos Mihály szalonnát sütnek, a többi már alszik a kert árka szélén.

– Jól van. Annál jobb… Hallgass rám… Ezek mind csúfolnak, bántanak. Mert eddig mást nem szerettem. Hiába járt utánam három határ legénye. Most azt hiszik, a pénzedbe szerettem. Attól nincs se nappalom, se éjjelem.

– Hiszen tudod jól, hogy én nem hiszem.

– Ez nékem nem elég. Nem akarom, hogy leszóljanak. Ha a tieid megadják nékem a tiszteletet, a többi is tisztelni fog. Ha anyád ellátogat hozzánk, nékem is jobb dolgom lesz. Akkor még elvárok valameddig.

– Az anyám?

– Az. Hisz igérted, hogy még a nyáron eljő.

– Jól van, legyen, ha addig élek is, de elhozom. – És a szerelemittas legény két szeme felvillant. – Szeretsz hát?

– Szeretlek… Tudod, hogy nincs szívembe zárva, csak a te képed, csak a te szavadra hallgatok, csak a te nótáid kavarognak a szívemben. Tudod, tudod jól, – s a leány leült Bálint mellé a szalmába.

– Lesz egy kis házunk. Mert ha magam gazdája leszek, apám rám iratja a kis rátai részét.

– Lesz két olyan dolgos kezed, mint a milyen családodban nem volt még. Dalom betölti nem csak a kis házat, de az apai jus egész területét. A mit lámpagyujtáskor mondok néked, arra a feleletet a hajnali csillag adja…

– Lesz két kis tehenünk is. Az egyiket anyám ajánlotta, úgy igérte az esküvőmre.

– Még akkor is, ha engem viszel a paphoz?

– Hisz te fogod fejni majd, gyönyörűm.

– Lesz kertünk is? Lesz benne majoránna?

– Lesz benne virág. Meg mák, paszuly, szőllő. Te sütöd nékem a turóslepényt szombat este.

– Te meg szombat éjszakáján, mikor kifekszünk a küszöb elé, átfonod a karodat a derekamon, aztán elaltatsz édesen, csittítva szívemet, csittítva a csókjaiddal.

– Így, – s a legény át akarta fonni a leány derekán a karjait. De a leány nem hagyta magát. Felugrott. – Nem, nem. Csak ma nem… Az Isten áldjon Bálint, – és fejére húzva a fehér kendőt, eltűnt a sötét éjszakában.

VI.

A lány hazafelé indult. Alig hogy kiért azonban a szérüskertről, egy magas ember állta útját. Tóth András volt.

– Rám leselkedett kelmed úgy-e? – kérdte a leány, megriadva, de azért hetykén.

– Rád. És most már szemedbe mondom, hogy nem jó úton jársz. Én elvettelek volna.

– Ugyan úgy-e, hát azt hiszed, mentem volna hozzád?

– Jobb amannak a szeretője lenni?

– Hallgass András! Elhallgass!

– Nem, nem hallgatok. – És most az erős legény megfogta Julcsa kezét s úgy megszorította, hogy az felszisszent. – Eddig nem mertem szólni néked. Nem tudom mi volt, az életem csak veszedelem, de ha szembe találtam magamat véled, olyan lettem, mint a ma született bárány. De ma nem félek. Nem… Elmondom, a mi a szívemet nyomja. Szeretlek, tudod. Szeretlek úgy, hogy bűnbe kergethetnél, hogy az édes szülőmet meggyilkolnám érted… te meg csak nevetsz rajtam s nem hallgatsz a szavamra. Mondták, szeretőd a Bálint, tudtam, hogy vele tánczolsz minden bálon, hogy az ő gyűrűit hordod, hogy… de, hogy az éjszakákat vele…

– Ki ne mondd, András! Ki ne mondd!

– Kimondom, miért ne mondanám. Hisz most már úgy sem veszítek vele semmit, hogy az éjszakákat nála töltöd, azt csak ma este tudtam meg… Mert úgy-e, úgy van?

– Higyjen, a mit akar. Ott járok, a merre nekem tetszik, arra nézek, kire kedvem tartja, annak a gyűrűit hordom, a kiét elfogadom.

– És azt ölelem, csókolom, a kit szeretőmnek elfogadtam. Julcsa, ide jutottál?

– Csendőr, kisérj be, lehúzom a kendőmet. Állíts a pellengérre!

– Julcsa, Julcsa, hallgass reám. A hogy én szeretlek, annak még az árnyékát se közelíti meg annak a gazdának a gondolatja… Tud is ez a gazdanép szeretni. Csak a kétszer-kettőt tudja.

– Azt, hogy énrólam mit mondtál, azzal nem törődöm. De Bálintot ne vedd nyelved hegyére, mert megbánod.

– Nincs mit veszítsek, ha te nem szeretsz.

– Nem, nem szeretlek. Elmondom ma, holnap, mindennap. Se feleséged, se társad nem lehetek… Menj utadra, András.

– Megyek. Az Isten meg fog verni, nem azért, hogy az én társam nem lettél, de hogy mással bűnbe estél.

– Ha megver, én tűröm, nem te. Az Isten megáldjon, András, – s most, mintha a leány szívében megrezdült volna valami: – Szánlak, András. De nem tehetek érted semmit. Az Isten áldjon.

A leány ment útjára hetykén, de azért a szíve mélyén sajnálta Andrást, annyira sajnálta, hogy még azt se vette neki zokon, a miért azt merte neki mondani, hogy most már úgy se venné el feleségül…

VII.

Bálint meg másnap – vasárnap reggelre – haza ment, pedig nem volt szándékában. Beszélni akart az anyjával. Künn volt a tanyájuk, közel a Gyopároshoz. Magas part szélén épült, az udvarban néhány eper- és cseresznyefa. Egyik oldalán istálló, a másikon szérűskert. A tanya körül nagy darab föld, hatvan hold. Ez kettőjüké lesz, Bálinté, meg a testvérnénjié, ki egy vásárhelyi gazdához ment feleségül.

A házban még a szülőin kívül, az édes anyja huga, a kora özvegységre jutott Keresztesné, Böske néni, mint a hogy a hármasfalu nevezte: Kopog, Ballarész, meg Homokhát, s annak egy kis tizenegy éves leánya, a Julcsa lakott. De csak édes anyja volt otthon. Az öreg, száraz, csontos asszony a kemencze oldalán ült, talpig sötét festőruhában, derekán vastag húszforintos gyapotkendő, ha mindjárt julius van is.

– Azt véltük, haza se jösz, – mondta az öreg asszony, hogy Bálint belépett az ajtón. – Vasárnap ritka vendég vagy itthon, Bálint.

Bálint leült a lóczára, maga elé vetette kenyeres tarisznyáját.

– Hazajöttem tisztálkodni.

– Majd a fejed megmosásával kezdem el. Csak nem mész a Zalaiék felé. Pedig tudod –

– Hallgasson reám szülém, – szólt szavába hirtelen Bálint, – nem veszem el azt a lányt. Nem szeretem.

– Ki beszél szerelemről? Tán még nótát is tudsz a szeretkezésről, mi? – nevetett az öreg asszony, de nevetése köhögéssé csorbult. És minél jobban köhögött, annál gyorsabb, élesebb lett a szava. – Nem kell néki a Zalai Örzsi, hogyis kéne? Az apjának hatvan holdja van az orosházi határban s a lány magába van rá. A szőllők szélén pedig négyszázötven forint a kis hold ára. Hogy kéne az az én Bálintomnak.

– A szívemet nem is kérdi.

– A szíved tartja majd el a gyerekeidet?

– Anyám, tudja kelmed jól, hogy Manga Julcsát szeretem.

– Ne beszélj erről. Mit ér neked az, ha szereted. És mit ér nekünk? Ezzel se te, se én nem leszünk gazdagabbak.

– Csak az a pénz ér hát valamit a világon?

– Csak. A szerelem elröpül, nyoma se marad. Nézd a sok szocziálistát, ez mind szerelmes szívvel fogott feleséget, mert mivel fogott volna egyébbel? Most még se telik be a szerelemmel. Elhallgat a szív, ha üres a gyomor.

– De a mienk nem lesz az.

– Apád földjére számítasz, meg a kis rátai tanyára? Apád csak kitagad, ha elveszed, – mondta az öreg asszony véghetetlen nyugalommal.

– Két karomat nem vághatja le, – felelt reá Bálint épp oly nyugodtan.

– Azt nem, azt majd az élet töri meg.

– Anyám, igértél nékem valamit még régen, még mielőtt a Zalaiék hatvan holdjáról szó lett volna ejtve.

– Igértem neked sok mindent, te is azt igérted mindig, hogy engedelmes cselédünk lész.

– Az leszek. Csak egyet tegyen meg. Olyat, a mit igért. Jöjjön el a Mangáékhoz csak egyszer. Ha meglátja Julcsát, tudom, közbenjáróm lesz az édes apámnál.

– Ezt igértem, meg is tartom. De apádnál csak a menyasszonyod értéke szól majd érted.

– Julcsa aranyat ér.

– Ezt mondod, mert szereted.

– Kelmed is meg fogja szeretni.

– Én elmegyek veled, körülnézek náluk, hogy megmondhassam, mit tartok róla.

– Mikor jön hozzájuk?

– Akár ma is. Minél előbb, annál jobb. Az Annusné, kivel laknak, úgyis ángyom. Azt látogatom meg s akkor őket is kinézem.

– Csak le ne nézze őket…

– Azt látom majd meg, a mi látható. A szemeimet meg az Úristen adta nékem.

Bálint nagy örömében nem tudott hová lenni. Kisietett az ajtón, megmosdott a kútnál, hamar magára rántotta a tisztát, befogta a két mezőhegyesi lovat s úgy bepótyikálta nagy kendőkbe az édes anyját – a juliusi napon – úgy, hogy az pipacspirosra pirulva ült az oldalán.

VIII.

A mint Csepcsányiék kocsija megállott Mangáék háza előtt, a gányók mind künn voltak a napon czifra ruhában. Ünnepeltek. Ott virított a Manga Julcsa sáfrányzöld selyemviganója mellett, a melyre szürkéskék selyem átalvető kendő borult, az Annus Terka sárgás rózsaszín rokolyája s a Badár Rebeka fehér felöltője, nagy virágos narancsszín szoknyája mellett. Mindegyiknek hajában, kezében, mellén lángszín muskátli. Köztük vegyesen a legények vörös ingben, fehér ránczbaszedett gatyában, sűrűn pitykézett mellényben.

Manga Julcsa, a hogy meglátta az érkezőket, pár lépéssel elindult feléjök, végigsimította a ruháját, azután megállt… várni. Hátha még se hozzájok jöttek.

– Eljöttem, – szólalt meg Csepcsányiné, hogy leszállt a kocsiról, – az ángyomat, Annusnét, meglátogatni. Otthon van, Terka?

Terka lesegítette a ruháiba bonyolult öreg asszonyt.

– Nincs itt, – mondta, megcsókolva arczát. – Bánomba ment, Pál bátyámékhoz, de azért fáradjon be nénémasszony a mi szegényes házunkba.

– Hát nem hozzám jöttek, nem, – gondolta Julcsa, s az egyik kezében levő muskátlit lassan szétmorzsolta.

– Ez itt… a Manga Julcsa, – úgy-e? – kérdezte Csepcsányiné, odafordulva Julcsához. – A Madarászné komámasszony huga (hát csak erről ismersz, erről, – zengett a Julcsa fejében). – Derék lány, pajtásod Terka, úgy-e? Együtt laktok?

– Együtt, néném, meg Volenszkiékkal és a Györgyi Mihályékkal. Szegényesen vagyunk.

– Kis házban nagy boldogság elfér, – szólalt meg most Julcsa.

– Nagyba is elfér az, húgom. Nagyba is, – felelt reá Csepcsányiné.

Ezalatt Bálint levetette a lovak istrángját, oda jött a ház elé s a gányó fiúk közé keveredett. Az öreg asszony Terkával bement a házba. Julcsa daczosan künn akart maradni, de Bálint intett neki, erre bement ő is.

– Hát melyik a ti részetek, ez? No ide ülök, miután hozzátok jöttem el látogatóba. Csinos nagy ház, tele van.

Terka leült mellé, Julcsa pedig a saját szegletükbe vonult s ott kihúzta a sublót egyik fiókját, úgy tett, mintha keresgélne benne valamit.

– Csinos ház. És ez a tengersok viganó mind a tied, Terka?

– Az a, néném. Most is hét van rajtam ez alatt, – mondta, felhajtva a selyemszoknyát.

– Persze, persze, telik nektek. Én nékem soha se volt háromnál több egyszerre a testemen. – Persze, persze. Ti birjátok.

– Mi nem birjuk, néném, – szólott oda most Julcsa, pártját akarva fogni Terkának. – De nénémasszonynak egyebe is volt, mint a teste, nem kellett annyira csinosítani, mint minékünk. Minket nem vehetnek el az apánk négy ökréért, mert neki nincs.

– Ejnye de igazat is szóltál. Engem csak azért vett el az uram.

– Azt nem mondtam, néném, – felelt most hevesen Julcsa, vérvörösre pirulva. – Csak úgy magunkról beszéltem.

– Ti kényesek vagytok. Mi nem voltunk. Selyem viganó se volt rajtam, mint lány, soha se. Két átalvető selyemkendőm volt, az egyiknek hat forint volt az ára, a másiké négy. A tied mennyijébe volt az apádnak, Julcsa?

– Semennyiébe se. Magam szereztem a mult kukoriczatöréskor. Tizennyolczat fizettem érte.

– Erre persze jutott. Erre mindig jut.

– Jut másra is, néném, – szólott közbe Terka, hogy csittítsa a két beszélőt. – Nézze, ez a láda tele van vászonnal, ezt a Julcsa mind a saját keresményéből szerezte…

– Persze, persze. Ez a lakodalomra készült. Módos ember fia kerülgeti a szép leányt, hát tizenhat vég vászonra lesz szükség, hogy az ágyakat befödje véle…

– Nem kell nékem egyéb, mint egy kis kunyhó gazfedele s abban egy vaczok szalma. Boldog leszek én azon is azzal, a kit szeretek, – vágta oda Julcsa mind élesebb hangon.

– Boldog-e? De jó is a dolgotok. Az én édes apám nem mert volna négy szekér bútor nélkül elküldeni az uramhoz. Úgy tudták az én gondos, bölcs szülőim, hogy mikor a tejfel elfogy, akkor nincs már méz se.

– Az Úristen nem csengő aranypénzért árulja a kis méheknek a mezei virágok mézét.

– De a koldustarisznyába se juttat belőle.

– Koldus az, a ki kér, könyörög. Én nékem mindig magasan volt a fejem. Nem tudtam megalázni magamat semmiért.

– Büszke lány vagy, gányó Julcsa, büszke lány, – vágott vissza az öreg asszony, de mind nyugodtan, mozdulatlanul. Még ajkain is csak oly egyforma változatlan mosolylyal, mint mikor leszállott a kocsiról. – Büszke, persze selyemruha a testeden. A suhogása bátorít…

– Nem az, de a szerelmem. Tudja meg néném, hogy az, a kit szeretnek, az méltán büszke lehet, mert azt az Isten pártolja.

– Akkor az is fog tudom megvédelmezni, ha a szegények szegényei lesztek, úgy-e?

– Az, akkor is. A szegényt szereti az Isten a legjobban.

– De nem azt a szegényt, ki selyemmel födi a rongyait.

– Ne bántsa néném. Nem ismeri, milyen jó, derék lány az. Színaranyat ér a szíve, – szólalt meg Terka, a ki félve figyelte a két asszony harczát.

– Hagyjad el Terka, hisz azért jött ide, hogy legyalázzon.

– Azért jöttem ide, – mondta az asszony s nyugodtan simogatta a kezében levő keszkenő szélét, – hogy megmondjam néked, hogy hiába jársz a fiam után. Jobb, ha idejekorán én tőlem tudod meg. Menj máshoz, ne vesd a szemeidet mindjárt a legderekabb s legpénzesebb gazda fiára. Mert az csak addig pénzes, míg téged nem ismer. A mi fiúnkat nem gányó lánynak neveltük, a mi portánkon ne érezze senki a dohánylé szagát…

De ezt már Julcsa nem birta tovább. Felpattant ülőhelyéből, odament az öreg asszony elé és szembenézett vele: