Part 10

– Ismer? nem ismer? Szegény ember lánya vagyok. De… csak úgy megyek a fiához, tudja meg, hogy ott hagyja értem mindenét, pénzét, tanyáját, családját. Hogy csak úgy megyek hozzá, ha koldus lesz. Koldus vagyok, koldus legyen a párom.

Ezzel kiment.

A házajtónál Bálint várt reá. Körülte a gányók.

– Megmondtam anyádnak is, megmondom neked is. Úgy megyek hozzád, ha elhagyod értem apádat, anyádat, el pénzedet. Mert csak így vagy az én nyomorúságomhoz méltó. Gazda-emberhez nem megyek.

A gányók szemmeresztve hallgatták. Czombos Miska szólalt meg:

– Igazad van. Most már veled tartok. – A kinek nem tetszik, a mit a Julcsa mondott, megfelelek neki én.

– Ne akarj az olyannak prókátora lenni, kinek nincs szüksége reá, – mordult rá Bálint, félrelökve a fiút. – Te meg gyere Julcsa innen velem, még nem késő. Békéld meg anyámat s menjünk aztán a paphoz.

– Én… őt? És ha azt mondanád, tépjem ki a szívemet gyökerestül, hamarább megtenném. A mint mondtam, úgy van. Most terajtad áll, hogy az enyim lész-e vagy másé. Szegény sorsban veled megyek. Nem az én gyomromnak való a gazdák kenyere… Isten áldjon…

És a lány, a többi gányó legények-, lányoktól követve elment.

Bálint egyedül maradt. Odabenn meg szegény Annus Terka nyelte a keserű falatokat egyre-másra, Csepcsányiné meg csak tartotta szóval.

IX.

És Manga Julcsa várt. Napok multak s Bálintról se hír, se hang. A munkába embert állított maga helyett. Izenetet meg nem küldött a lánynak semmit.

Julcsát majd elpusztította a lelkében lázongó szenvedély. Se éjjele, se nappala nem volt. Szólni meg nem szólt senkinek. Nem engedte a büszkesége. Dalolt egész nap, hogy azok ne sejtsék, mi marja a szívét. Pedig a fenhéjázó szavával megnyerte mind a gányókat. Mind neki adott most már igazat. Nem volt melegebb szószólója Czombos Mihálynál, a ki pedig idáig lenézte, mert azt hitte, csak a legény pénze után bomlik.

De mit törődött ő most ezzel? Mit a szóbeszéddel? Mit bánta volna, ha az egész világ felfordul is, csak Bálintról jött volna hír.

Esténkint leste a hajduvölgy szélén, tán oda jő beszélni véle… Tán akadályok vannak az útjában, azért nem jöhet, tán ez, tán amaz. Szabad-Szent-Tornyáról meg csak jöttek a részesek, de büszkesége nem engedte, hogy tőlük tudakolja, hogy mi van Bálinttal.

Így telt el egy hét. Vasárnap Juczi néninél, a homokháton volt bál. Hítták a lányok, Terka meg Rebeka, menjen velük. Nem akart. Bálint nélkül úgy se érne a bál semmit…

– Ugyan hagyd el, hisz még azt mondják, ott hagyott, azért nem mutatod magad, – ejtette ki Terka.

– Azt mondják, azt… Akkor megyek… Nem látta még Manga Julcsát senki se sírni, nem is fogja.

És a lány felöltözött a legszínesebb ruhájába. Fejébe, hajába piros szegfűt tűzött. Rózsaszín szallagot font a hajába s hat alsószoknyát vett a selyem viganója alá. Olyan kényes volt, mint még soha.

Suhogott a sok szoknya körülte, illatozott egész teste a rozmarintól, szagos majoránnától. Napbarnult nyakán tíz sor kláris, arany gyöngykoszorú övezte a fejét. A fülében két nagy máriás arany fülbevaló. A füle mellett egy egész csokor téglaszín muskátli.

A mint kilépett a házajtó elé, a két másik lány irigységgel, elragadtatással nézte. Ilyen szépnek még nem látták soha se.

A mint végigmentek a homokháti főutczán, a gazda-lányok mind összebújtak szapulni. Ez az a híres Manga Julcsa, ki a Csepcsányi Bálintra vetette a szemét, ez az, ki azzal kérkedik, nem kell néki se pénze, se háza. – Ez az a híres gányó lány, kiről hét nótát csináltak egy takarás alatt.

Éppen három órát ütött, hogy befordultak a Juczi néni kapuján. Az udvarban volt az egész mindenség. A nagy eperfák alatt tánczolt a hármas falu egész fiatalsága.

Ott volt Misinszki Franczi sötét gyászruhában (nem tudom kit gyászolt olyan vígan) az újdonsült urával. Ott Guba János meg a felesége, kit a tavalyi szénagyűjtéskor választott künn a sós-tó partján, három lány közül. Ott Molnár Jánosné, madárkaszerű arczélével, meg a derék Jánossal, ki kötelességtudólag, nagy figyelemmel és becsülettudással tánczoltatta pirinkó feleségét. Meg Berta Pál, kivel Molnárné, mint a hogy az írás mondja: «ült egy meleg subában, no de persze régen, még kislánykorában». A subát Bertáné sikkasztatta el valami vándorlólegénynyel, hogy ne legyen többé szóbeszéd róla.

Meg a csendes Éliásné is eljött a falu széléről, gyönyörködni a süldő legény fiában, kiből olyan híres tánczos lett.

Meg Rétes Mari, magára rántva legszebb tarka viganóját, kijött Orosházáról, hol szolgálatba lépett és itt nyolcz major gányósága, elvegyülve fehér gyolcsgatyáju, kaczkiás kis kalapjukban, a gazda-fiúk fekete, finom posztó-mándlijai között. – Hányféle szín a sárga napfényen, a fehér ingek, gatyák szinte vakítóan világítanak ki a tarka selyemkendők, színes viganók közül. A homokháti paraszt-banda húzza, odabenn meg két czigánynál, néhány legény mulat.

Bálint nincs a tánczolók között. De hogy is lenne, hisz itt úgy se tánczolhatna mással, mint a «gányólánynyal».

Azért Julcsa csak elmegy a tánczba. Hisz itt minden legény, lány tudja a történetét, itt hát nem lehet bús, levert. Itt nem láthatják, csak csapongó kedvét, három határban híres tánczát. Györgyi Jóskával járja. A legények között ő a legjobb tánczos. A legény méltósággal, lassú lépéssel kezdi, ő azonban gyorsítja. Tánczol, mintha csak minden egyes lépéssel a szíve bánatján könnyítene, annyira rezeg egész teste, oly szenvedélylyel járja.

A csárdás alatt azonban eszébe jut, hátha Bálint az ivók között van, hátha egy pohár bor mellett várja… nem akar addig tánczolni, míg megérkezik.

A táncz végeztével odasiklik az ivó ajtajához. Odabenn csak Tóth András, meg egy társa isznak. Széles a kedvük, hangzik a daluk, két czigány húzza nékik, de annak a két czigánynak még a czinczogásából se hall az ember semmit.

«Mig engemet szerettél, Piros csizmát viseltél. De mióta nem szeretsz, Mezitláb is elmehetsz.»

Így dalolja a csendőr. Érti a lány, ellepi két arczát a vér. Hirtelen a tánczolók közé vegyül s még feléje se néz többé az ivónak.

Senki… senki. De hát hol lehet? Hát csak ilyen volt a hűsége, olyan, mint az árvalányhaj virága, a melyet az első nagyobb szél elkap s elvisz oda, honnan nincs visszajövetel! Eh… annál jobb, hajtja a lány. És tánczol, tánczol őrült szenvedélylyel. A legények meg majd szétszedik. Hisz azelőtt csak nagy nógatásra ment el egyik-másikkal. Most meg nem nézi, ki kéri, megy mindegyikkel és szinte tüzes szenvedélyével lávát önt annak a lelkébe is, a kivel tánczol. Mert a legény is mind úgy járja az oldalán, mintha ennek az egy táncznak végeztével már egyenesen az örök fényesség birodalmába kivánkozna. Julcsa lángszín rokolyája perdül, kibomlott piros szalagjai körülövezik testét, megrezgő ajka kéjes szenvedélytől liheg, szikrát hány a szeme, minden izma mozdul, úgy tánczol, mintha csak nem is a testével, de a féktelen kíntól megtelt lelkével járná a csárdást arra a hegedű hangjára, a mely boldogságról, szerelemről húzza ezt a keserűt!

Egy táncz végeztével, egyszer csak odasiklott hozzá Juczi néni s letörülve az izzadtságtól gyöngyöző arczát nagy piros kendőjével, így sóhajtott fel:

– Hej, ha nékem ilyen szolgálóim volnának, mint te vagy Julcsa, nem volna üres az ivóm hétszámra.

Julcsa szürke szeme szinte bogárszínűvé vált, oly sötéten nézett vissza Juczi nénire:

– Nem fogadna fel tán szolgálójának? – kérdte élesen.

– No, ne haragudj hát lányom. Ennél én ugyse tudtam volna többet mondani a tánczodról.

De a leány oda se figyelt már rá, odadobta magát egy új tánczosa karjai közé s csak járta-járta tovább. Késő este lett s csárdása még csak oly tüzes volt, csak oly szenvedélylyel járta ki a muzsika minden hangját, mint kezdetben, a mint épp egy friss kellő közepén meglátta, hogy Bálint lassan… mint a kinek nem sietős a dolga, belép a korcsma kis kapuján.

Julcsa azért csak tánczolt, mintha nem is látná… A csárdás végeztével aztán felment a ház sötét folyosójára épp az ivó elé s ott várta. Itt lesz a legjobb hely, mert sötét is, az ivók zajától meg nem hallatszik a hangjuk.

Egy fél perczig egyik se szólt, csak álltak egymás mellett, végre Bálint törte meg a csendet.

– Egy hétig küzdöttem. Egy hétig – mondta megcsukló hangon. – Nem bírtam velük és most…

– És most eljöttél úgy-e… Megmondani, hogy velem maradsz és megélünk a két kezünk munkájából, – szakította félbe Julcsa, hevesen közeledve Bálinthoz.

– Most eljöttem – s Bálint akadozva folytatta – tudod, hogy szeretlek, tudod. Nem lesz soha más a szivemben, csak végtelen szerelem… irántad. De így nem lehet. Nem, nem lehet… Az öregjeim kitagadnak. De nem ez fáj. Az apámat szeretem, nagyon öreg már és gyönge. Szüksége lesz rám nemsokára. Látod, mit tehettem… Meg kellett tennem. Akad még néked vígasztalód, Julcsa. Énnekem nem lesz ebben az életben boldog napom többet. Koldushoz ne menjél!

Elhallgatott, kereste a szót. A lány meg nem felelt rá semmit. Nem hitte, nem, a mit hallott. Hát ilyen is lehetséges? Annyira nem várta Bálint szavát, hogy szinte beledermedt a hallatára. Szinte a szíve megszünt dobogni, szinte elalélt a lélek benne.

Hallgattak mind a ketten. Az udvaron azok új csárdáshoz kezdtek. Odabenn meg a két czigány csak czinczogott. Tóth András harsogó hangja meg elnyomta a két muzsikás visszás hangját – s csak folytatta a nótát folyton: «Mezitláb is elmehetsz…»

Ismét Bálint szólalt meg:

– Mit tehettem? Voltam Zalaiéknál. Egy hétig kértem apámékat, könyörögtem egy hétig.

– Egy hétig! egy hétig! – kiáltotta be a hangos éjszakába a leány. – És egy örökkévalóság fogja bánni, a mit meg én követek el. Kövess! – mondta tompa hangon Bálintnak. Aztán feltárta az ivó ajtaját, ott András a czimborájával, odakönyököl az asztalra s csak dalol. A korcsmárosné egy liter bort tesz éppen eléje.

– Tóth András, tudom, nem kellek már neked hitestársul. Nem is kívánom ezt a tisztességet. Jobb lánynak való ez, mint én vagyok. A Gányó Julcsát nem viszik a paphoz, az csak ölelni jó. Leszek a szeretőd, ölelj át… Kelmed meg, Juczi néni, ha dallos, nótás szolgálót akart, hát leszek én olyan, hogy még a homokháti pap szava se hallik, fogadjon meg, leszek a cselédje…

És odament Tóth Andráshoz, lebontotta nyakáról az odakötött kis selyemkendőt s odanyujtotta néki. Az félig mámorban, mint ki maga se tudja, ébren van-e vagy álmodik, átfonja karját a leány dereka körül…

Bálint, egyet káromkodva, mint párducz ott terem s ki akarja a karjai közül tépni. De a leány megnyúlt derékkal, erős karral visszalöki, úgy, hogy a poharak közé esik.

– András a szeretőm, ne legyen gondja kelmednek rá.

A lármára a tánczolók is bejönnek. Julcsa egyenesen szembe néz a mindenséggel.

– Vezessétek ki ezt a legényt. Szememre hányta, hogy az András szeretője vagyok. Hát igaza volt. Az leszek. Vigyétek innen, mert elvesztette a fejét, megártott neki, hogy gazdalánynyal volt a papnál. Ti meg lányok, – fordult oda a két gányó lányhoz, Rétes Marihoz meg Annus Terkához, – mondjátok meg otthon, hogy a Julcsa nem olyan lány, a kit el is lehetne venni. Az csak csárdába czégernek való. Igazuk volt… Beszegődtem a Juczi nénihez. Itt majd megbecsülnek…

És a szilaj leány oda vetette magát András karjai közé. Bálintot meg a gazdalegények körülfogták s erőszakkal kituszkolták az ivóból.

X.

Reggelig dalolt, mulatott az András oldalán, csókolta az ajka, ölelte a karja… Csak a szívében volt véghetetlen némaság. Mikor aztán a csendőr mámorosan elhagyta s a két czigány is kilódult a csárda ajtaján, a leány szinte bambán kérdte magától, igaz volt-e mindez vagy álom? Hová jutott és hogyan?… Maga se tudta. Egy lépést tett csak előre s ezzel lecsúszott, le a lejtő legaljára. Miért? Hisz Andrást nem szerette… Bálint meg nem érdemelte meg a szerelmet. De most már késő a bánat, késő…

Reggel még munkához se foghatott, hisz nem volt vele egyebe, mint ez a tarka köntös, csupa selyem, arany a testén. A Juczi néni meg boldog is volt nagyon, hogy egy ilyen szolgálót kapott, hogy hagyta volna már első reggel dolgozni! Hisz még így tán el is kedvetlenedett volna a dologtól.

Mig az öreg asszony benn a szobában rendezkedett, porolt, Julcsa leült a tornácz lépcsőjére és nézett maga elé… A szomszéd szőllőben egy ember kapált. Nem volt éppen fiatal, haja is deresedett már, ránczok boronálták be a képét, de azért a szemeiből fiatal, ifjú szív melege sugárzott ki. Horváth János volt, a nazarénus.

A leány csak nézett maga elé.

Az ember úgy látszik, hallott a históriáról, mert munkája közben nem egyszer feltekintett reá. Míg egyszer csak, hogy tekintetük összevágott, megszólalt.

– A Manga András leánya vagy, úgy-e hugom?

– Az, – felelt rá a lány röviden.

– Ismerem apádat. Györgyiékkel laktak egy házba, tudom.

– Azokkal.

– Reggelig tartott a bál?

– Nem, csak az ivóban tánczoltunk.

– Te is? A Manga András lánya.

– Az vagyok. Gányó Julcsának is hínak. Nóta is van rólam.

– Ez nem érdem.

– Nem? Az se, ha az ilyen szegény ember lánya csendőrökkel mulatja át az éjszakát?

– Az meg már éppen bűnös cselekedet.

– Hát ez nem bűnös, ki ott hagyja szeretőjét s olyat vesz el, a kit nem szeret?

– Az olyan elkárhozik.

– Mit ér az nékem?

– Csak az Isten malasztja ér valamit.

– Kelmed tán hivő?

– Krisztusban hiszek.

– Én is hittem az Isten igazságában eddig. Most kiben higyjek, ha a szeretőm szavába se lehet.

– Ne káromold az Urat, lányom, – mondta János szeliden. – A nagy megpróbáltatásban van ő legközelebb hozzánk.

– Hej, elszakadtam én tőle… igen nagyon messzire.

– Egy megtért bűnös száz jámbor hivővel felér, így mondja ezt a szentirás.

– Elbukni könnyű… pedig még nem is olyan rég buktam el, csak tegnap. Ugyan milyen is lehetek így, megváltozott az ábrázatom? – Ezzel oda ment a lány a kúthoz s belenézett a medrébe. – Olyan vagyok, mint voltam. Úgy látszik, azelőtt se értem többet.

– Annyit értél, mint a mennyi jó érzés a szívedbe szorult.

– Szerettem Bálintot… szerettem. És most vette észre magát, hogy ennek az idegen embernek itt, maga se tudja miért, de mindent elmondott.

– A szerelem határa az emberöltőig se tart, csak az az érzés ér valamit, a mi Istenhez emel.

A lány felnézett rá. Az ember dolgozott nyugodtan, fel se tekintett rá, a mint ezt mondta.

– Könnyű kigyelmednek. Én nékem üres a világ.

– Nékem telve van azzal, a mit érzek…

– Mit érez… mit? – kérdé a lány kérdő arczczal.

E perczben kocsi állott meg a csárda kapuja előtt, egy rakott szekér. Rajta nyoszolya, ládák, kocsisa Czombos Mihály.

A mint Julcsa meglátta a kocsit, azt hitte, meghasad a szive. Megismerte a ládákat, az ágyat. Az ő ruhája… az ő ládája, az ő szűzi nyoszolyája van rajta. Az, a melyet a Bálintékhoz kellett volna vinni, szüret után… Így hát kitették az apai födél alól. Nyitva, nyitva előtte a széles világ…

– Az apád küldött, – mondta Mihály egymásután lerakosgatva a butorokat földre. – Elküldötte néked a két ládát.

– El? – kérdte a lány szívszorongva.

– Meg ezt az ágast, a ruháidat akasztottad rá, úgy tudom.

– Azokat… aztán mit még?

– Meg a nyoszolyádat. Benne van az ágyneműd is mind. Egy dunyha, négy vánkos, két derékalj, czihák…

– Aztán még mit?

– Ezt a pár tányért is. Keresményedből vetted. Jó lesz néked… ezentúl.

– Egyebet semmit?

– Egyebed nem volt.

– Aztán… izent valamit még nékem?

– Úgy szólott, hogy hagyjam meg néked, – mondta kérlelhetetlen nyugalommal Mihály, – hogy soha többé át ne lépd a házuk küszöbét. Hogy ne tudjon rólad ezentúl se jót, se rosszat. Ne hallja a nevedet említeni, még a halálos ágyán se, mert ha szegény ember is, meg gányó is, de eddig becsületben öregedett meg. Csárdás lányt nem tűr meg a házánál. Így mondta.

– Így mondta?

– Így. Többet nem mondott.

Julcsa odament az egyik szekrényhez s kinyította. Mintha csak rá nézve e perczben a legnagyobb fontossággal az bírna, hogy minden megvan-e benne. Aztán odament a másikhoz, kinyította azt is. Abban is rendben van minden. Majd odafordult Mihályhoz.

– Jól van Mihály. Menj haza… Én meg csak azt izenem néki, hogy a jó Isten áldja meg minden ősz szál haját. A jó Isten őrködjék minden lépte fölött… és ne is halljon soha, soha többé rólam semmit. Ezt mondd meg neki Mihály egyedűl, most az Isten áldjon…

Mihály odament hozzá és kezet adott neki. Összenéztek, egy se szólt egyet se. Aztán felpattant a fiú a kocsira, közibe vágott a lovaknak s gyors vágtatással elrobogott.

Julcsa pedig, elfelejtve, hogy Horváth János ott van a kerítésnél és láthatja, oda rogyott az egyik szekrényre s keservesen elkezdett sírni.

Sírt, sírt soká. Elsírta a tegnap szivében maradt könnyet is, a melyet csókra, ölelésre váltott az éjszaka.

A mint így elhagyatva zokogott, egyszerre csak egy hang riasztotta fel, János volt. Átjött a kerítésen. Rátette vállára a kezét.

– Mi bajod van leányom?

A leány felvetette szemét. Hej, ha ezelőtt valaki így sírás közben találja, de megbánta volna… Vagy tán ennek az embernek szabad?

– Egyedűl vagyok és széles a világ.

– Telve a világ azzal, a mit érzek, és az Isten veled vagyon, – mondta a nazarénus és lassan elballagott.

XI.

Julcsa mint szolgáló nagyon bevált. Rendes, gyors és pontos volt. Ellátta a Juczi néni minden vendégét, mindegyik nyelvén tudott szólni, csak csókolni, ölelni nem hagyta magát többé. Akkor este egyszer – és soha többé. De ennek a híre csak több vendéget hozott a csárdába. A legények kerülgették nagyon, mind azt hitte, ő lesz az, a kit kiválaszt s kinek majd szavára hallgat. Azért aztán a Juczi néni is belenyugodott, hogy nem tesz eleget a vendégei kivánságának. Egy hétig nyugodtan is volt. Mind csak azért remegett, hogy Tóth András majd visszajő s jogait fogja követelni. De az orosházi csendőröket Csorvásra rendelték, hol a szocziálisták újra zavarogni kezdettek, ott lehetett az András is. Reggelenkint, mielőtt vendég jöhetett volna, odament a kerítéshez s elelbeszélgetett Jánossal, ki ott bíbelt szőllőjében.

– Aztán mikor lesz a szüret bátyám?

– Az idén korábban, egy hét multán meglesz.

Egy hét multán. És a lánynak az járt az eszében, hogy pár hét még és Bálint esküvője is meglesz… és akkor, akkor vége lesz reá nézve dalnak, vége táncznak. De hát ma is, mit ér! Vissza csak nem térhet már hozzá.

– Hosszú lesz a tél, – mondta a lány. Arra gondolt, milyen lesz a tél. Hová hajtja majd a fejét? Itt csak nem maradhat örökké.

– Nékem nem. Mert nem fogy el a dolgom akkor se.

– De mi lesz az én dolgom télen?

– A vendéget ellátni, mint tavaszszal, nyáron meg őszszel.

– Tán csak nem hiszi? – pattant fel Julcsa, lángszínre pirulva.

– Tudom, hogy nem. Látom a szemedből. De hát nem találnál jobb helyet?

– Hol, kinél? Urat még nem is láttam.

– Parasztgazda is felfogadna.

– El is szegődök innen, csak találjak helyet. Bár a Juczi néni nem bánt. Beletörődött már abba, hogy csak félkonvencziónak teszek eleget.

– Az Istennek csak nem tetszik ez a hely.

– Majd elsegít innen… aztán meg – – tette hozzá akadozva a lány – itt hallhatok hírt amazokról is.

– A Bálintról úgy-e?

– Arról is. De meg a majorosiakról is.

– Ha az én szavamra hallgatnál…

– Nem vagyok én arra érdemes, hogy kigyelmed a szavát pazarolja rám, – felelt reá Julcsa keserű hangon.

– Ha te megértenéd, hogy Krisztus miért eresztette magához a kicsinyeket, miért hagyta megcsókolni a lábait a vétkes asszonytól…

A leány figyelte arczát, hangját. Nem tudta maga se miért, de úgy érezte, mintha más ülne itt, mikor beszél s más hallgatná a szavát, nem ő. A beszédje alatt, mintha elaludt volna a tűzláng a szivében, mintha se gányókról, se Bálintról, sem a csendőrről nem tudott volna semmit. De jó is elhallgatni, a mit beszél.

A szeretet szavát hallotta mindenben. A ki szeret, az nem kárhozik el, a ki szeret, csak az él.

– De a ki meghal – az szerelmét is elviszi magával. – S a lány úgy érezte, leg is jobb lenne meghalni – s elvinni szerelmét magával a fekete föld alá.

– Nincs halál, csak élet, élet volt, van és lesz, – mondta a nazarénus és nyugodtan feltekintett reá. A lány meg lesütötte a szemét. Bálint pedig soha se látta szemlesütve. Azzal szembe nézett mindig. Ez meg, ha reá néz, mintha kinyítná a lelke könyvét s lapozna-lapozna benne úgy, a hogy a kedve tartja.

A lány hallgatta volna még soká, de Juczi néni kiáltott reá, be kellett az ivóba mennie. Tán vendég érkezett.

XII.

Utolsó házai csendes faluvégnek, – Minden kis ablakban piros mécsek égnek. Kivilágítanak a nagy éjszakába, Letaposott utcza fehérlő havára. Amott a hegy felett, tiszta fehér fényben, Ragyogó nagy csillag a távol kék égen. Bizalmas a mécsfény – ott emberek laknak, Betérek hozzájuk – hátha befogadnak? Ugyan mért térnék be? Engem ott ki várna? – Csak a csillag után – tisztább a sugárja.

_Czóbel Minka._

Egy este, tán három napra rá, a mint a vendégek elmentek és Julcsa elrakosgatott, kinyílott az ajtó s Tóth András lépett be rajta. Julcsa azt hitte, fejére szakad a ház. Mintha tűzláng borította volna el a lelkét, daczosan megállt előtte és szembe nézett vele. András azonban nem riadt vissza, kitárta karjait, ment, mint a ki ismert háznak kapuján indul befelé, biztosan.

– Vissza, András. Ne nyúlj hozzám!

– Tán ismersz még hé, Gányó Julcsa!

– Az vagyok, de nem a szeretőd.

– Egy éjszaka az voltál.

– Meg is átkoztam százszor azt az éjszakát.

– Én meg megáldottam minden pillanatát.

– Akkor éjszaka fordult tőlem el az Isten.

– Akkor éjszaka nyílott ki előttem a magas égbolt. Julcsám, gyönyörűm! – s a férfi közeledett hozzá.

A leány halottra válva, szinte megdermedve ott állt egy helyen, a mint azonban hozzáért a karja, egy ugrással az ivó túlsarkában termett s az asztalt tolta maga elé.

A csendőr szemét azonban elfutotta a vér, már nem látott, nem hallott semmit, csak az a multkori éjszaka járt az eszében. Bírni akarta a lányt, ha addig él is. Egy kézzel félrelódította az asztalt s most előtte állt.

A lány egy perczig tétovázva nézett maga elé, sem előre, se hátra. Előtte a magas, erős férfi, mögötte a fal… Mit tegyen? Egyszerre, mint a macska, felszökött az ivóból a padlásra vezető létrára s homlokegyenest felszaladt rajta. A meglepett férfi első pillanatban nem tudta, hogy történhetett. Aztán észrevevé magát, utána akart rohanni, de a lány egyet rántott a létrán s felkapta a padlásra. Ide nem jöhetett utána. De a legénynek volt-e távolság, a melyet át ne lábolt volna, – volt-e olyan emelet, a melyre ő érte fel ne tudott volna mászni. Egyet gondolt s aztán gyorsan oda húzta az ivó asztalát a padlás-ajtó elé, egy szék még reá és fenn van. Ott pedig a padláson az övé, – ott nincs, nincs mentség.

Eh, ha meghal – czikázik át a leány lelkén – hát meghal. Amott a padlás hátulsó ajtaja nyitva, arra kimenekül. Egy ugrás és a János szöllőjében van… Ha kitöri derekát… az is jobb, mint egy pillanat még ennek az embernek a karjai között.

Mint a macska, odasiklik az ajtóhoz, behunyja a szemeit s egy pillanat alatt lenn volt a szőllő-venyigék között. De jó az Isten. Egy pár nap előtt kapált itt János, puha a szőllő hantja s a lánynak csak a ruháját tépte el a venyige.

Innen hová? Csak egy út lehet. Ott a János kunyhója, egy mécses világít még ki belőle, – oda. A lány lélekszakadva rohan a kis házig, belöki ajtaját és benn halálra válva, János elé rogy.

– Mentsen meg, mentsen meg! Tóth András jő utánam. Meghalok, ha itt ér.

– Hajad szála se görbül az én kunyhómban, – mondta János nyugodtan. Kiment háza elé, rázárta a lányra a kunyhót s ott várt az ajtó előtt.

Az éjszaka csendjét András káromkodása szakította meg. Kiugrott ő is a lány után. Összekarmolva a képe, vér önti el az arczát, – de azért nyomában.

Látta, hogy abba a kunyhóba ment be.

A küszöbnél, szemben egymással, a két ember.

– Itt van, ereszsz be, mert tönkre teszlek.

– Az én házam az Úr hajléka, oda csak tiszta fővel, tiszta lélekkel jut az ember.

– Ereszsz be, mert darabokra zúzlak – s felemelte a kezét.

A nazarénus nyugodtan közeledett felé, leeresztett kézzel, messzire elhajítva magától a süveget.

– Itt a homlokom, nincs süveg rajta, mely ütésedet felfogja. Nincs kezemben fegyver, nincs velem más, mint az Úr mindenható ereje. Testemen keresztül bejuthatsz, lelkem azonban megvédi akkor is a lányt.