Part 11

A csendőr visszariadt. Maga se tudta miért, de ő, a ki annyi fegyveres emberrel állt már szemközt életében, ettől a fegyvertelentől iszonyodni kezdett. Bárcsak lett volna véle valami, egy kő, egy fejsze. De semmi, semmi. Nincs más fegyvere, mint a testi ereje. A keze fejével meg hogy illethette volna ennek a védtelen embernek a homlokát, itt az Isten ege alatt?

A nazarénus ment feléje, a csendőr meg hátrált. De János mind gyorsabban haladt s midőn odaért hozzá, megfogta szeliden a kezét s így szólt:

– Ketten vagyunk védtelenek. Egy olyan ember, ki fegyvert nem foghat a kezébe s egy lány odabenn, kit az édes apja elkergetett, mert egy éjszaka tartamán a te szavadra hallgatott és a ki ma a szegények szegénye, nincs egyebe, mint a mit az Úr végtelen kegye reá ruházott: lelki ereje. Törj reánk András, tégy tönkre minket. Vagy ereszd útjára a szegény embert, hogy megmutathassa annak a lánynak, hogy melyik az a csillag, a melynek fénye tündöklőbb az emberek hajlékából kiáradó mécsek sugarainál.

És a csendőr – egész lelkében megrendülve – megrázta a nazarénus kezét s aztán torony iránt elrohant a sötét éjszakába.

A nazarénus, megtörülve a homlokáról gyöngyöző verejtéket, visszatért a házba.

– Mai napunk munkáját bevégeztük, menj pihenni lányom. Holnap az igaz útra vezetlek.

Manga Julcsa felállt s ment feléje. A szemeik összenéztek, de nem szólt egyik sem.

Soká így álltak szemben egymással. Majd Julcsa szólalt meg:

– Vezess el bárhová,… csak oda ne. Bárhová vezetsz, az igaz ösvény leszen… érzem.

– Istenben bízzál csak, én az ő útját járom. A keskeny ösvény szövétnekét tartom.

– Megyek veled, – mondta a lány.

És a nazarénus elvezette. Nem ment messze véle, csak a szomszéd házig. Ott lakott az öreg Ányosné, annak gondjaira bízta a lányt.

XIII.

Ányosné, kihez vezette, szűkszavú, beteges asszony volt. Már jóformán nem is élt, csak abban még, a miben hitt. A homokháti főutczán lakott, tán ötödik ház volt a portája a Juczi néni korcsmájától. Kicsiny ház, szőllő közepén, a melyet szintén János munkált. Így szokták ezt a hivők, összetartanak, támogatják egymást. A ki elaggott és maga nem munkálhatja földjét, azét elmunkálják a «barátai», mint a hogy azokat nevezik, kik már beépültek.

– Egy bűnös, eltévelyedett lelket hozok a házadba, gondodra bízom. Meglátta az igaz ösvényt, azon akarná végigjárni ezentúl az élet útját. Igaz szolgálód leszen.

– Az Úr kedveli azt, ki bűnből tér vissza közénk s megtért. Az Úr szolgálója vagyok.

– Én járok majd hozzá tanítani. Te istápold.

Az öreg asszony felkelt ülőhelyéből, odament a lányhoz s az egyik nyoszolyához vezette.

– Itt megpihenhetsz, ha elfáradtál.

– Elfáradtam… nagyon fáradt vagyok, – szólalt meg a lány. Úgy érezte igazán, megingott alatta a föld s pihenni vágyna.

– De azért még elmondom azt, a mint mondanom kell. Hallgass meg néném, ki vagyok. A Gányó Julcsa, a nóták Julcsája. Pár nap előtt még fiatal szeretőm volt, – most hangja éles lett egy pillanatra. – Elhagyott. Odavetettem magamat a más karjai közé, kit nem szerettem, tisztátlan testem, lelkem, – tette hozzá most már nyugodt hangon. – Befogad így a házába?

– Nem azt kérdem, mi voltál. De azt, mi vagy. Ha elfáradtál, itt megpihenhetsz.

– Maradok, – s a leány körülnézve a tiszta tágas szobában, úgy érezte, e perczben született.

– Ányosné lát el engem is, Julcsa. Ő főz, mos reám, én meg a szőllőjét gondozom.

– Majd főzök, mosok én kelmednek ezentúl, tudok én hozzá, hogyha gányó leány vagyok is.

– Az nem vétek. Lehetsz gányó is, csak hivő legyél. A csárdába meg én átmegyek, tette hozzá János, és elintézem dolgaidat.

– Mitévő legyek a butoraimmal?

– Ruháidra bizonynyal nem lesz már szükség.

– Ágyamra se, elhálok én a földön is.

– De azért mind elhozom. Odaadhatod ruháidat a lánytársaidnak. Azokról úgy se tudsz majd ezentúl semmit.

– Ők se tudjanak rólam.

– Isten tudjon rólunk csak s mi róla, – mondta János és kiment.

A lány, hogy egyedül maradt az öreg asszonynyal, munkához fogott s dolgozott délig. Délután ő vitte ki az ebédet Jánosnak a szőllőbe. A nazarénus szürethez készült. Holnap reggel kezdik a szőllőt szedni, az idén hamar lesz újbor. A mint a lány végigment a nagy, tágas, pusztai szőllőn, meg-megállt az őszi napon. Elmerengett. Merre szem lát, csak szőllő. Itt-ott egy sugár jegenyenyárfa szakította meg a nyári naptól oly szinesre perzselt szőllő sorait… Ott az út szélénél kis présház, a melyet tökéletesen befutott az össze-vissza kuszált venyige, amott egy csomó pirosra érett riczinus. A szőllő útjain szerteszét ágbogas alma-, meggy- és cseresznyefák. Itt-ott egy százados diófa, jobb idők emlékeül. A tőkék oldalán érett, kékelő szöllőfürtök, a tőkék alján meg szertefutott tök s egyéb vetemények. Mindezen túlért, viruló mindenséget keresztültánczolta az ősz még szines, de azért már langyos napsugara… s a levegőt meg-megvonalozták a vén asszonyok nyarának finom, pókhálószerü ezüstös szálai.

Végtelen nyugalom itt a virulás közepén. Nyugalom, pedig holnap kezdődik a szőllő pusztulása; a szüret, s aztán letarolva élet, termés. Olyan, mint a hivők élete. Nyugodalmas, békés… pedig holnap tán már porba hull az élet gyümölcse és vége a földi létnek.

De jó is itt. Miért is jutott ide olyan későn? Miért nem jöhetett ez emberek elé szennytelen testtel, lélekkel; miért nem nézhetett annak az egyszerü embernek a szemeibe akkor, midőn még arczát sem a szenvedély, sem a szégyen pirja el nem futotta. Midőn még, ha tarka ruha fedte is a testét, lelkén még rajta volt a harmat, míg a forró nyár el nem pörzsölte szíve virágait.

– Késő, késő… Most már nem nézhet a szemeibe, csak akkor, ha hibáiról, vétkeiről beszél neki…

És a lány haladt lassan. Nem sietett, jól esett neki az őszi napfény, jól, hogy itt olyan távol van attól a másiktól. S egyszerre mintha kigyó siklott volna át a testén, úgy megborzadt. Eszébe jutott, hogy Bálint elhagyta, hogy megcsalta, hogy érdemetlen volt szerelmére. Egyszerre lángba borult a lelke – szilaj vágy fogta el, szembe nézni s arczába köpni néki még egyszer, utoljára azt, hogy undok, hogy haszontalan ember! Hogy gyülöli, hogy nem akar róla tudni se jót, se rosszat, hogy eltemette a szerelmét örökre… De minek azt neki elmondani, ha így van? kérdte önmagától… És így van-e? A lány összehúzta keblén a nagy fekete kendőt, (már sötét ruhában volt, mint a hivő asszonyok) meggyorsította lépteit. Egy pár lépés csak s a János kunyhója. Ott áll a kunyhó előtt s feni a kapáját. Odamenjen eléje?… Nem, nem, most nem. Úgy érezte, e perczben méltatlan arra, hogy a szemeibe tekintsen.

Odalopózkodott mögé, a kunyhó túlsarkára. Letette a kosarat és csendesen, nesztelenül elment…

De, mikor már jó messze volt a kunyhótól, önkénytelenül visszatekintett. János nem vett észre semmit.

XIV.

Egy délután, a mint künn ült a pitvarajtóban a földön s az öreg Ányosnétól kapott bibliát lapozta, egyszerre, a mint föltekint, mintha csak a földből nőtt volna ki – Bálint állt előtte. A lány felugrott. Be akart a szobába menni, Bálint megragadta a kezét.

– Állj meg egy szóra, csak egy szóra, Julcsa.

– Miért jöttél, hát nem volt elég, a mit mondtál, még tetézni akarod? – kiáltott fel a lány.

– Hallgass meg. Megbántam, a mit tettem, meg a mit elkövettem, te tőled függ csak Julcsa s visszatérek hozzád…

– Nekem nincs már szavam hozzád. A mi mondani valóm volt, megmondtam s megtettem. Azt is, a mit nem kellett volna. Miről legyen hát szóbeszéd ezentúl közöttünk.

– Arról… hallgass meg Julcsa… arról, hogy ma és mindig, örökre téged szeretlek. Hiába minden. Hiába az apám igérete, pénze, hiába a szülőim fenyegetései… Tevéled a nyomorúság paradicsom lészen, nélküled a jólét maga a pokol. Eljöttem hozzád, hogy megkérjem a kezedet.

A lány odakapott a szívéhez. Én Istenem, mily boldogságot jelentett volna néki ez a három szó pár nap előtt! És ma mit ér?

– Kezemet kéred. Hát nem tudod, hogy azt az éjszakát a csendőrrel töltöttem? – vágta szemébe Julcsa felegyenesedve, emelt fővel, szembe nézve vele.

– Tudom, tudok mindent. Mit bánom én még ezt is. Így is csak az a két szem fog reám nézni, mint azelőtt az éjszaka előtt nézett, az a két kar fog ölelni, mint azelőtt,… az a száj…

– Ne folytasd, mert többet találnál mondani, mint a mennyit a gyomrom bevenne. Megcsalódtam benned, – mondta a leány, de most már csendesebben, szinte oly nyugodtan, mint a hogy Jánossal szokott beszélni, – és nem csókoltalak soha, karom nem érte a vállad, szám nem illetett jó szóval…

– El akarod tán tagadni. Hát igaz az, a mit mondanak, hogy a nazarénus szeretője lettél. Egy takarás alatt három szerető! Sokra vitted húgom! – kaczagott fel Bálint s végig vágott botjával egy katang kórón.

– Gondolj a mit akarsz, – felelte a lány még nyugodtabban, színtelen hangon – ismétlem, hozzád jó szóval soha nem szóltam, mert a kihez én szóltam, a kit én szerettem, az nem te vagy. Legalább nem az, a kinek ma látlak. Az én szeretőm egyenes férfi volt, bátor, szavának állt, igaz ember volt… tehozzád nem hajolok le… a te nyelveden nem tudok. Az Isten vezérelje útjaidat – s a lány még egyszer a szemeibe tekintett, mintha ezzel a tekintettel végleg kitörölte volna lelkéből azt a véges haszontalan érzést, a mely ehhez a férfihez fűzte; aztán lassan elfordult tőle s a ház felé indult.

– Julcsa… Julcsa! Ez az utolsó szavad?

– A mit mondtam eddig, mind igaz szó volt. A mit ezentúl mondok, az is az lesz. A te nyelveden nem tudok.

– Megvert, megvert az Isten. Megbánod ezt még Gányó Julcsa. Ha majd tönkre tettél egészen… akkor az Istennél felelsz értem.

A lány visszafordult.

– Az Isten útjára léptem, annak a szavára hallgatok. Annak az itéletét várom. Az legyen veled!

A lány bement.

A legény meg lázongó lélekkel, szenvedélytől remegő testtel, kirohant az udvarból.

XV.

Pár nap a szüreteléssel telt el. Ezalatt Julcsa úgy érezte, végleg megnyugodott, úgy érezte, azzal a másikkal végzett s most már csak azt fogja tenni, a mit amazok, a hivők fognak néki mondani. Ha az élettel végezett is, úgy látszik, van még ezentúl is valami.

Mit tudott erről eddig? Pedig tágult a lelke amazok szavára. Mintha balzsammal csepegtették volna be sebzett, összetört szívét. Úgy érezte, nyugalom, béke áradt szavaikból. Az egyik sor szőllőt Jánossal együtt szedte. Elmondta néki, hogy Bálint járt nála s mi történt köztük.

– De jó is, hogy végeztem vele. Olyan könnyű a szívem, mintha mázsányi kő gördült volna le róla.

– Könnyen itélsz lányom. Nem tekintesz felé. De tekintened kell. Ha rossz útra tér, te lész okozója. Te felelsz meg üdvösségeért a Mindenható előtt addig, míg cselekedetei a tiédből szakadnak. A mit most fog tenni, azért rajtad a felelősség.

A lány elsápadt.

– Hisz én elutasítottam, én szemére vetettem, hogy miért nem akarok tudni róla.

– Ez nem volt elég, elhagytad menni a nélkül, hogy megnyugodott volna. Az elvadult ember vadakat tehet.

– Mit tegyek hát, mit? – kérdte a lány szívszorongva.

– Most nem tehetsz mást, mint várni. Ha meglesz a baj, néked kell majd megorvosolnod a lelkét.

– Én Istenem, mit követtem én el ellened, hogy annyit mérsz a fejemre – zokogott fel hangosan a lány.

János odament hozzá, felemelte fejét s a szemébe nézett.

– Az élet azért van ránk róva, hogy kiéljük. A mennyit az életben küzdünk, annyi nyugalom vár reánk azután. Mitől félsz?

– Attól, hogy szerettem. Hogy küzdjek így meg vele?

– Szereted még?

– Nem, – felelt a lány s most felnézett a János szemébe, nyugodtan, megnyugodva.

– Az Úr veled leszen.

XVI.

Vagy tíz nap mulva, hogy künn dolgozott az udvaron a lány, egyszerre csak Annus Terka, meg Czombos Mihály toppantak be az udvarára.

– Hát te Julcsa, hogy kerültél ide a hivők közé? – kérdte Terka.

– Úgy, hogy beálltam szolgálónak az öreg Ányosnéhoz.

– Hát a csárdában nem ment jól a dolgod? – kérdte ártatlan arczczal, kerekre nyilt szemmel, Terka.

Julcsa végigsimítva fekete rokolyáját, így szólt:

– Nem nékem való volt a munka… Beleúntam.

– Mondd ki már, ne szégyeld, hogy nem becsületes lánynak való, még ha gányó, akkor se, – szólott közbe Mihály.

– Én nem vagyok becsületes…

– Ne piszkold be magadat annyira, Julcsám, tudjuk mi azt jól, hogy miért vetetted oda magadat az András keblére. Tudjuk, hogy nem a gusztusod vitt arra, hogy csaplár-lány legyél.

– Akármi vitt rá, ezen már se Isten, se ember nem változtat. Ott a bélyeg a homlokomon.

– Lecsókolom, – tréfálkozott Terka és átölelve Julcsát, össze-vissza csókolta. – De tán fel is tartunk, Julcsa. Dolgod van?

– Nincsen. Úgy is izentem volna nektek, hogy jertek át, beszédem lett volna veled. Gyere be Mihály, segítsd kihozni a ládáimat.

Bementek, a szoba üres volt.

– Hát a gazdasszonyod hol jár? – kérdte Mihály.

– A gyülekezetbe ment. Este jő vissza.

– Van jó dolga. Különben vén asszonynak való időtöltés.

– Ne csúfolódj, Mihály. Nem jól áll néked. Komoly fiú voltál… Ne vedd a nyelved hegyére azt, a miről nem tudsz.

– Tán te is annak akarsz felcsapni, Julcsa. Az ám, most látom, hogy szakasztott olyan a ruhád, mint a hivő asszonyoknak.

– Attól kapom a ruhát, kinél lakom. A jóra meg az tanít, a ki segítségemre volt.

– A nazarénus János, úgy-e? – kiáltott be az udvarról Terka, ki figyelte a beszédüket.

– Az, ha ő nem lenne, vagy a szeméten lennék vagy a kopogi temetőben.

– Az Isten megáldja, ha jót tett veled, – mondta Mihály s felkapva egyik vállára a nagy ládát, kivitte az udvarra. Nem akarta sehogyse Julcsa segítségét elfogadni, a másikat azonban már csak ketten hozták ki.

Julcsa az őszi napon kipakolta a ládákat.

Ebben a viganói. Ez sáfrányzöld, amaz halványzöld, ez meg lángpiros. Mindegyik emlék,… de szive csak nem mozdul meg a láttukra. Pedig mindegyiket Bálint kedviért vette.

– Ez legyen a tiéd, Terka. Tudom, szeretted ezt a sáfrányszint mindig. Ehhez nagyon jól áll a kék selyem általvető kendő, tudod a nagy aranybabokkal.

Terkában elhült a vér.

– Nékem, nékem adod? – Örömében ujjongani kezdett, Julcsa nyakába vetette magát, aztán egyszerre csak, maga se tudta, hogy miért, de sírva fakadt.

– Ugyan bolond! Azért, hogy én nékem nem lesz többet tarka viganóra, tizennyolcz forintos selyemkendőre szükségem, azért még nem visznek ki a kopogi határba!

– Fogadd el, Terka. Julcsa tudta mindig, mit csinált. Nem habarodott meg azért, mert nem kell neki a babos kendő.

– Ezt meg, – mondta Julcsa, nem figyelve a mit Mihály mondott, – ezt a violaszín köntöst add a Rebekának. Az ő holló hajához illeni fog nagyon… Ezt a harmadik ünneplőmet meg Rétes Marinak adjad át. Felveheti az orosházi bálba.

– Hát akkor néked mi marad? – kérdte Terka álmélkodva.

– Én nékem már nem lesz szükségem ünneplőre, mert én nékem ezentúl mindennap ünnep lészen, – válaszolt Julcsa sugárzó szemekkel.

– Így igazán, igazán nékem adod a sáfrányszín rokolyát, meg a kék kendőt?

– Neked szántam. Legkedvesebb lánytársam voltál.

– Az vagyok tán most is, vagy mi? – s a lány ismét elfakadt sírva.

– Nem,… csak voltál. A mi útjaink szétválnak, Terka. Hol találkoznánk? A dolgunk más, ünnepelni is másutt fogunk.

– A Julcsa hivő lett, – mondta Mihály most már a mély meggyőződés hangján. – Beépült.

– Nem fogadnának be ilyen bűnös lányt, mint a milyen én vagyok. Nem vagyok én közéjük való. Csak a vétkeimről tudnak.

– Julcsa, elhagysz minket? El…

– Ti úgy sem akartok tudni rólam. Az édes apám szava sújtott. De megérdemeltem, most van időm elmélkedni róla.

– De hisz azért jöttünk éppen, hogy elmondjuk, édes apád megbánt mindent, haza hí, vár téged, megbocsájt.

– Késő. Más otthonom van nékem. Más utat látok és más tartja nékem a szövétneket, késő.

– De hát, hogy bolondíthattak el téged ilyen rövid idő alatt.

– Úgy, hogy megmutatták az élet igaz útját, azt járom.

Terka csak csóválta a fejét.

– Hagyd el, Terka. Julcsa fejét ismerem. A szívét meg becsülöm is. Keményfejű lány s a szíve vitte erre az útra, tán visszahozza majd minékünk is.

– Soha, Mihály, soha! Mindenki csak egy nyelven beszélheti az igazság szavát. Én már csak így tudnám. És most segítsd visszavinni a ládákat.

Terka ezalatt vállvonogatva, könyes szemmel, de mosolyogva, boldog arczczal rakosgatta össze a viganókat. Julcsa adott neki egy nagy vászon-kendőt, abba belekötötte, aztán még egyszer összecsókolta ismét nagy zokogás közt Julcsát s elindult hazafelé.

Mihály lassú léptekkel követte, az ajtónál mégegyszer visszafordult.

– Az Isten segítsen meg, ha haza vágynál, a mi kéményünk füstje után mindig elindulhatsz. Sütnek ott számodra is Julcsa,… ezzel megfordult s méltóságos léptekkel kiment az ajtón.

A lány soká nézett utánuk. Ott fordultak el a Juczi néninél, midőn eltüntek, Julcsa megkönnyebbülve sóhajtott fel.

Egy lépéssel most már közelebb… Kihez? Talán még Istenhez is.

XVII.

Az öreg Ányosnéval igen jól megfértek. Az ájtatos hivő asszony keveset törődött háza tájával s jóformán másra sem ért rá, mint «barátkozás»-ra. Ha csak ideje volt, hol egyik, hol másik hivő asszonyhoz ment át s aztán a vén asszonyok kiültek az őszi napnál az ambitusra és zsoltárokat énekeltek.

A házi teendőket meg rábízta Julcsára, ki el is járt benne hűségesen. Egész nap dolgozott. Főzött, mosott, sikált. Estefelé pedig rendesen Horváth János látogatott át hozzájuk, ki mindig nála költötte el az estebédet, hogy az Ányosné szolgálójának ne kelljen késő este átbandukolni egy egész soron.

Ilyenkor aztán Julcsa és János kiültek a pitvarba beszélgetni, addig míg az öreg asszony odabenn nagyokat bóbiskolva elszenderült a padkán.

Ma is – meleg őszi este volt, – künn ültek az ajtóküszöbön. Az est lassan leszállott, hamvas, kéményekből felszálló nehéz tőzeg-füsttel telített fátyol borult mindenre. A házak fehér árnyai belefolytak a leereszkedő ködbe. A haldokló ősz, beleálmodik lassan, csendesen az ébredő télbe. De a leány nem fázott, nem félt a téltől.

Hisz János annyi mindenre tanította meg, a hangja meg oly szép, olyan jó hallgatni.

– Minékünk nincs papunk, se egyházunk. Azt tartjuk, ember ne legyen közvetítő embertársai s az Isten között. Úgy házasodik a hivő ember, az Isten ege alatt. Maga az Úr adja össze feleségével. Mert hisz, a mit ember köt egybe, azt ember fel is bonthatja.

– De örök így a házasság? – kérdte a leány akadozva.

– Az, mert a ki megszegi, elkárhozik. Nem azért, mert társát csalta meg, de mert az Istent.

– De… Kimondom, hisz magamról tudom, meg kelmed is mondta, a szerelem nem tart egy emberöltőig.

– A szerelem nem. A szeretet igen, de te nem szereted Bálintot, – mondta tiszta hangon János, – mert nem volt az, a kinek hitted. Ha az lett volna, szerelmed átváltozott volna valami olyan érzéssé, a mely Istenhez vezet, mert az éltet adja.

– Ígazad van, nem szerettem Bálintot. Mást szerettem s az Bálint nem volt soha, soha se lesz. Ezt meg is mondtam neki.

– És tán ez vitte a bajba. Erről akartam már szót ejteni néked. Pár nap óta Bálint a Juczi néninél tanyáz, minden éjszaka iszik s húzatja.

– A lakodalma előtt? Úgy tudom, a hónap végivel lesz. Odáig pedig már csak egy pár nap telik el…

– Bűnös lélekkel megy az Isten elé, mert a leányt nem szereti s a te irántad érzett szerelmét mámorba akarja fojtani. Rosz útra tért.

– Én Istenem… Akkor hát én tettem tönkre…

– De máskép nem cselekedhettél. Nehéz útra léptél… De úgy-e üdvözölni akarsz?

– A kigyelmed szavában bizom csak. A mit kelmed parancsol, azt fogom megcselekedni.

– Csak arra hallgass, a mikor az Isten beszél belőlem.

– Mit tegyek?

– Most csak várj. Mást nem tehetsz. Holnap meg elvezetlek a gyülekezetbe s bemutatlak nékik.

– De hisz bűnös leány vagyok. Az utolsók utolsója.

– Ha meghajtod fejedet, ezzel elébe jutsz azoknak, kik emelt fővel járnak. Reggel eljövök érted. Az Úr legyen veled.

XVIII.

Reggel elmentek a gyülekezeti házba. Ott volt a nagy szélmalom mellett, a kis fehér ház, egyszerü, tiszta udvar közepén. Benn egy kis előcsarnok. Itt a hivők kalapjai, pálczái. Benn fehérre meszelt nagy szoba, a melynek falán se kép, se kereszt. A fal két oldalán padok, az egyik oldalon az emberek, a másikán az asszonyok ülnek. A padokban csak a biblia, egyetlen imakönyvük. A középen emelvény, innen hirdeti az Isten igéjét az, kit a Szentlélek megszállt.

Ma reggel csak kevesen voltak. Olyanok csak, kik már be voltak épülve. – Mind leborultak s imádkoztak.

Fekete mondta az imát:

– «Imádkozzunk. Add meg Uram Istenem, hogy éltünk minden perczében emelkedhessünk, világítsd meg a boldogulás útját. Add, hogy egyszerűek, szegények lehessünk. Add, hogy az ajándékozás és könyörület boldogságában részünk legyen. Minden szavunk, tettünk a Te országod mintájára legyen. Add, hogy már itt a földön megismerhessük cselekedeteink és szenvedéseink által is, a megnyugvás gyönyörét. Adj erőt Uram az élethez. Ránk róttad, így add meg nekünk azt, hogy így méltóan Tehozzád és önmagunkhoz kiélhessük. Életet adtál nekünk és mi életet igérünk. Igérjük, hogy éltünk minden perczében feléd fog gondolatunk, érzésünk szállani. Nem kérünk Tőled semmit, mert Te tudsz és Te akarsz. Mi csak sugárzó szemmel nézünk fel reád és hálát adunk Teneked, Te nagy, Te dicső, hogy az élet nyugodalmas perczeiben csak úgy, mint a szenvedés óráiban részünk lehetett, hogy erőt adtál elviselni a pusztulást, csak úgy, mint a sikert és a szerencsét. Van, a mi van, mert hogy lehetne máskép. Minden, a mi jó, Te vagy. De Te változtatod a roszat is jóvá. Tereád építünk, Téged dicsérünk, Te légy velünk ma és mindörökké!

Az ima végeztével Fekete kiküldte az egyik hivőt János- és Julcsáért, kik kézenfogva jelentek meg a hivők előtt.

– Ennek a bűnös hajadonnak lelkét megszállotta az Ur malasztja. A megismerésre vágyik. A szűk ösvényre óhajtana lépni.

– Legyen hát köze a mi dolgainkhoz. Utazzon velünk az örök világosság felé, – felelte a tanító.

– Ez a bűnös hajadon, a gyülekezet bocsánatát kéri. Kegyelméért esedezik.

– A kegyelem Istennél van, mi csak tanácsot adhatunk. Leányom, mik bűneid?

Manga Julcsa körülnézett. Lehettek vagy huszan összevéve. Ott az öreg Györgyiné is egy padban. Mind reá figyel. Mind elitélheti, mindnek hatalma lehet fölötte. De a leány felemelte fejét s egy lépéssel közelebb ment a tanítóhoz.

– Ki tud erről a lányról bűnt, rosz cselekedetet elmondani? – kérdte a tanító hangosan.

Elébb az öreg Györgyiné kelt föl.

– Ez a leány gőgös, nem tudja magát se az Isten, se az emberek előtt megalázni. Nem miközénk való.

– Ne itélj testvér. Csak azt mondd, mi a vétke, hibája, – harsogta Fekete az emelvényről.

Györgyiné folytatta reszkető, de határozott hangon:

– Hivalgó, hívságos. Megveti az egyszerü embert. Czifraságra, gazdagságra vágyakozik.

– Igaz ez leányom? – kérdezte Fekete szeliden.

– Ilyen voltam. Más leszek… Igérem, – mondta a leány határozott hangon.

– A leány parázna. Szűzi testét odadobta olyannak, kit nem szeretett sohase, gőgből.

– Igaz ez leányom?

Julcsa meg se mocczant, csak egy kissé halványabb lett. Hangja azonban még mintha csengőbb, tisztább lett volna, mint azelőtt.

– Igaza van annak, a ki vádol. Odadobtam szűzi testemet olyannak, kit nem szerettem sohase. Beállottam csárdai lánynak, beszennyeztem testem-lelkem, balga hiuságból, gőgös fejjel.

– Ki tud még e lányról valamit?

A szoba hátulsó sarkából szólt valaki:

– A lány megtagadta régi szeretőjét s az most ivásra adta magát és a pusztulás útjára lépett.

– Így van ez lányom?

– Így. Elutasítottam, mert már nem szeretem. Mert úgy érzem, más világból való, mint én. Most az italra adta magát s két nap mulva azt viszi oltár elé, kit sohase szeretett.

Ismét Györgyiné szólalt meg:

– Édes apja küldött érte, térjen vissza hozzá s ő megtagadta. Gőgjében nem akar a szülőjének megbocsátani, hogy az, mikor elbukott, elküldte néki minden podgyászát és nem akart róla tudni semmit.

Eddig Julcsa mind nyugodtan, határozott hangon beszélt, de ez igaztalan vádra elfutotta arczát a vér, egész testében reszketve, szakgatott hangon – úgy mint régen szokta – vágott vissza a vádra: