Part 12

– Ez nem igaz! Nem igaz! Hazudik néném, ki merem mondani itt a gyülekezet előtt. És ezért el fogják itélni, mint a hogy elébb engemet itélt el. Nem mentem vissza apámhoz a kelmedék nemzetsége közé, mert megtaláltam az igaz ösvényt, mert látom a világosságot. Hogy menjek én vissza a dohánylé s a czifra rongyok közé, mikor itt a tisztaság fehér gyolcsa világít a szemem előtt… Tehetek én róla, hogy Gányó Julcsa volt a nevem? Tehetek arról, hogy éltem minden perczében csak a hivalkodást, a kérkedést tanulhattam meg? Tehetek róla, hogy szennyben nőttem fel? Tehetek róla, hogy gyermeklánykoromban már pirosítót vettem az iskolapénzen. Hogy egy rőf szalag többet ért nekem az örök üdvösségnél? Szidjatok, itéljetek el, köpjetek a homlokomra, itt van, – s lebontotta kendőjét, – csak engedjétek meg, hogy köztetek maradjak életre, halálra… Ne hagyjatok el! Támogassatok, mert szegény vagyok és nyomorult…

Horváth János megfogta a kezét s mondá:

– Én ezt a lányt tisztának nevezem. Mert bűnbánó és érez.

– Én ezt a lányt szennyesnek nevezem, mert elbukott és fenhéjázó szava, gondolatja, – felelt reá Györgyiné.

– Györgyiné, ne itélj, hogy ne itéltessél, – harsogta most neki a tanító s lelépve az emelvényről, megfogta a leány kezét és így szólott hozzá:

– Elfogadom vallomásodat. Bűnbánó vagy, alázatos és beismered vétkeidet. A mi elmult, arról ne tudjunk semmit ezentúl, a jövőre meg az Úr veti fényes sugarát. Elbuktál, gőgös voltál és hiu. Most csak azt kell tudnunk, milyen lész, hogy a szerint itéljünk feletted, addig, míg «utazol». Megpróbáltatást pedig kettőt mérünk reád, úgy-e testvéreim? Egyik, hogy haza mész apádhoz s azok előtt mind elmondod néki vétkedet s megkérleled őt. A másik és ez lesz a nehezebb, régi szeretődet, ki miattad teszi magát tönkre, a helyes útra téríted s visszaadod őt övéinek. Ha e két próbát leteszed, visszatérhetsz hozzánk. Nyitott ajtóval fogadunk s karjainkba zárunk. Most pedig menj én eltévelyedett testvérem, menj útadra. Addig járd ez ösvényt, míg a lelked gőgjét meg nem törted és míg egyszerü szívvel, tiszta lélekkel, lelki békével telve, visszatérsz közénk.

Te pedig, Horváth János, te lész a tanítója, vezetője. Érdemeld ki magadnak e lelket és fogadd alázattal rendeltetésedet.

János és Julcsa lassan kimentek.

XIX.

Ezalatt Bálint csak ivott.

A menyasszonyát, Zalai Örzsit, épp csak akkor látta, mikor a paphoz mentek együtt. De ez fel se tűnt azoknál. Hisz gazdák, ezek meg a tempót szeretik. A szerelmet – ha van is – jobb nem mutatni, így illendőbb. Ezt szokta mondani Böske néni Örzsinek, ha tán az kérdőleg vetette volna reá a könyektől alig-alig felszáradt szemeit.

Bálint szülői azt hitték, hogy az esküvő után megváltozik. Azért siettették is a lakodalmat, még szörnyű savanyu, karczos volt az újbor s mégis október negyedikére tűzték…

A lakodalomra nagy előkészületeket tettek. Egy nappal előtte ott sütött, főzött a Csepcsányiék minden asszony rokonsága a konyhában. Böske néni vezette az asszonyok hadát. Hazajött a Bálint nénje is, Monusné, a vásárhelyi pusztáról, az urával. Böske egyre-másra kanyarította ki a szép fonatosokat, Monus Mari meg rakta befelé a kemenczébe.

– Hej néni, mikor még az én lakodalmamra rakták így a fonatosokat, de jó idő is volt az.

– Jó-e?… Jó az most is. No nézzék, nem ízlik neki az a fehér kalács, a mivel az ura tartja.

– Ízlik az Böske néném, de jobb volna sokszor egy darab száraz kenyér annál.

– Hát mi bajod?

– Az a bajom, hogy még máig se szeret az uram.

– Nyolczvan holdja van a vásárhelyi pusztán, nagydarab föld, úgy se tudnád telesírni, – mondta Böske néni, feltűzve a kötényét.

– A tenger medrét telesírtam én már nyolcz esztendő alatt!

– Hát mást szeret az urad?

– Azt hiszem, nem szeret az senkit, semmit, csak az aranypénzt.

– Hisz akkor jól van. Mi kell több ennél. Így bizonyosan nem halsz meg éhen az oldalán.

– De elszomjazok… Nincs a ki szeressen.

– Ti mind olyan hóbortosak vagytok. Mind a hány. Látod húgám, engem szeretett a megboldogult Boldizsár, – s az asszony az égre vetette a szemeit, – mégis nyomorogtunk hat éven által. Abban az időben, mikor én férjhez mentem, még olcsón adták a lányt. Te kikaptad mindjárt az anyád jussát.

– Bárcsak az uram szerelmét is megkaptam volna vele.

– Mit tettél volna akkor, ha úgy kellett volna nyomorogni évszámra, mint nékem. Úgy loptam meg magamtól krajczárról-krajczárra a mai vagyonkánkat. Bálba nem jártunk, szalag soha se látta a nyakamat Selyem átalvető kendőt, két éve, hogy az elsőt vettem.

– És aztán, mit ér el vele?

– Azt, hogy most már megvan.

– És ez a boldogság?

– Nem, nyugton vagyok. Nem félek attól, hogy éhen halok meg. Lesz, ki megfizesse a temetésem árát.

– És ezzel mit ér?

– Mit érek? Hát te mit érsz el azzal, hogy furt azt vitatod, hogy az urad nem szeret?

– Ezzel könnyítek a lelkemen.

– Úgy, mint Bálint az ivással.

– Ezt is tönkre tettétek. Meglátod, Böske néném, ennek nem jó vége lesz.

– Nem-e? De hát mi kell ennek a fiúnak. A lánynak hatvan holdja van az orosházi szőlők alatt. Hisz ez kincset ér. Ötszáz forintot is megkaphatnak holdjáért. A lány szép… Van olyan, mint az a rongyos Gányó Julcsa volt…

– Mit ér neki, ha nem szereti.

– Meg fogja szeretni. Ha meg nem fogja… Hát eltölti az időt a felesége hatvan holdjával. Az ad majd neki munkát, a munka meg a legjobb búfelejtő.

Böske néni beszélt, beszélt, de nem jött ki nyugalmából. Fonta egyre-másra a fehér kalácsot… Egyszerre csak felpattant az ajtó és Bálint lépett be rajta.

– Jöjjön át a másik szobába néném, – szólott oda a nénjéhez.

Mónusné letörülte a két kezét s átment a szobába vele.

– Hol vannak az öregek? – kérdte Bálint mogorván.

– Bementek Orosházára, még egyet-mást vásárolni a holnapi napra.

– Tönkre is tették testem-lelkem üdvösségét, – mondta Bálint tompa hangon.

És Mónusné ugyanazt ismételte most Bálintnak, a mit elébb Böske néni mondott neki: hogy a lány szép, pénzes… Csak Gányó Julcsáról nem tett említést.

– Mit ér nékem? Kelmed legjobban tudhatja. Mert hisz, a mióta férjnél van, egy boldog percze se volt. Kelmedet is feláldozták, mint engem.

– De én szeretem az uramat, – felelte Monusné megadással.

– Hát így a kelmed dolga még könnyebb. Mivé lettünk. Az a gazdanép nem akar más egyebet látni a földön, mint a mi kézzel fogható. Nem kell néki se nóta, se táncz, csendes leszen a föld. Tán még a madarak is elhallgatnak… Hej! csúnya, csúnya világ ez Mari néném.

– Hát azzal meg mit érsz, ha iszol?

– Akkor elkábulok… Ilyenkor még úgy érzem, érek valamit.

– És… Julcsát láttad azóta?

– Annak se kellek már. Pedig azt tudtam, ott hagyok érte mindent… Megutált. Tán hivőnek készül.

– Van jó dolga, – nevetett fel hangosan most Böske néni, ki egy tálba kalácsot hozott. – Gányó Julcsából csárdás Julcsa, azután meg hivő Julcsa. De sokszínű viganója van a lelkemadtának, akad minden alkalomra.

– Elhallgasson néném, el! Mert úgy segéljen az Úr Jézus, hogy nem hagyok rá mondani még egy rosz szót se. És ma még kevésbbé, mint régen. Hisz hogy gányó-lány volt, arról nem tehetett. Mert hisz csak a kelmedék fagyos világában szégyen a szegénység. Hogy aztán csárdás-lány lett, azt daczból tette. Én tudom, mert hisz azóta győzöm az italt, mióta így van. Hogy hivő lett belőle… Az Isten megáldja érte. Tán juttat a lelke üdvösségéből minekünk szegény bűnösöknek is valamit. A jó Isten áldja meg mind a két kezivel.

– A menyasszonyodról beszélsz, Bálint? – kérdte az öreg Csepcsányi, a mint belépett a szobába s a port leverte sötétkék ünneplőjéről.

– Nem, a szeretőmről… A régi szeretőmről apám…

A fiú hangos zokogással odaborult az apja vállára, kit nagyon szeretett s a kinek föláldozta boldogságát.

XX.

Pár napra a lakodalom után Bálint már megint csak a Juczi néni vendége volt, csak úgy, mint azelőtt. Az italban találta meg azt, a mit a felesége csókjaiban nem találhatott: – feledést, nyugalmat.

Az ivó üres volt, csak az egy Tóth András ivott a kármentő oldalánál.

Ezt is a szerelem vitte az italra.

A mint Bálintot megpillantotta, hirtelen fölkelt, nagy zajjal letette poharát az asztalra s odalépett elé:

– Jó, hogy jöttél Bálint, vártalak. Volna még szóbeszédünk együtt.

– Van ám, van, – felelt rá Bálint és fokosával nagyot ütött az asztalra. – A te paráznaságod vitte őt a bűnbe, az tántorította el tőlünk. A tejfelt te szedted le az édes tejről, te, ki eddig csak savón éltél.

– Tán azt veted a szememre, te gőgös gazda, hogy én az alamizsnádból éltem.

– Az enyimből is, máséból is, – vetette oda néki Bálint gőgösen.

De erre a csendőr már nem felelt, hanem felkapott egy széket s azzal ment Bálintra. Bálint egyik kezével messzire eldobta magától azt s aztán egyet rántva a csendőrön, belökte a padok közé.

Erre már a csárda népe összeszaladt. Juczi néni és szolgálói jajgatva nézték. De hát nem tehettek semmit, férfi nem volt a házban.

András zúzott karral, de azért fölkelt a darabokra mállott lóczák közül, felvett egy butykost s azt vágta volna Bálint fejéhez, de az irányt tévesztve berepült a csárda ablakába, a mely most nagy csörömpöléssel betört.

Bálint erre egyet kanyarított fokosával a levegőbe s egyszeribe a csendőr fejét érte, kinek szerencsére fején volt a kalap, a mely most szétmállva lehullott a földre. Homlokából meg csergedezni kezdett a vér. A csendőr egyet fordult maga körül, azután halotthalványan összeesett.

– Meghalt… gyilkos vagyok! – rebegte Bálint és kirohant az ivóból.

A legény most félőrülten szaladt végig a nagy utczán… Ment, ment… abba a házba, hol tudta, hogy a Julcsa húzta meg magát. Ugyanazzal a fokossal ütött egyet a ház ajtajára, a mely a csendőr homlokát érte.

A zajra Julcsa kilépett a küszöbre. Az esthomályban is megismerte, hogy ki az.

– Mit akarsz, hogy így fokossal kéred a «fogadj Istent?» – kérdte tiszta hangon Julcsa.

– Eljöttem, megmondani néked, Julcsa, – felelt rá Bálint épp oly tiszta, csengő hangon, – hogy gyilkoltam érted. Az Andrást elpusztítottam, most már itt a bűn a homlokomon. Isten és ember eltaszított. Most már nyomorult vagyok, senkim sincs… Szeretlek még mindig, jobban mint valaha.

A leány megingott. Milyen borzasztóan bekövetkezett… Azok azt mondják, csak akkor jut közéjük (s mikor azokra gondolt, János két szeme világított a lelkébe), ha Bálintot megmenti… Bálint gyilkolt, halálos bűnbe esett… És Bálint most földönfutó. Szegényebb, nyomorultabb nála és tán reá szorul.

– Érted, mit mondtam? – kérdte Bálint hangosan.

– Értem, de most már teérted semmit se tehetek, – felelt neki a lány egy percznyi ingadozás után. – Ha egy hónap előtt történik, ha egy hónap előtt rongyosan, vérben állsz meg előttem s azt mondod, gyere velem Julcsa, oszd meg a kenyeret, a melyet bujdosásban napról-napra fogok összekoldulni, mentem volna veled. Most már késő, mit érnél velem, ha már nem szeretlek…

– Hát igaz, igaz, hogy nem szeretsz?

– Szánlak. Ha tehetnék érted mást… egyebet, megtenném. De ma már nem adhatom a szívemet oda… mert…

– Mert másé, – szakította félbe Bálint fenyegető szemmel. Mondd ki, hogy másé, az a birkaszivű ember megigézte, azé tested, lelked.

– Testem és lelkem az Istené. Olyané leszen, kit az Isten szán nekem, a kit megérdemelek.

– Hogyne… Hisz ha a nazarénushoz mész, egyenesen a mennyországba emel a két karja, megnyitja a paradicsom hét pecsétes kapuját a csókjaival.

– Hallgass, – szólalt meg Julcsa szilárdan, erős hanggal, de egy csepp élesség nélkül. – Távozz hajlékunkból. Ide alázatos fővel kell még annak is jönnie, ki a koldusok koldusa. Úgy, ha maga a király fia is. Ez a hajlék tiszta… Mert még én is megtisztulok benne. Ne szennyezd be sárral a fehér oldalát. Menj Bálint, az Isten segítsen meg ezentúl is. Imádkozni fogok érted… Ennél többet nem tehetek. Az Úr legyen teveled.

Ezzel megfordult s bement a kis ajtón, de a melyet csak behúzott maga után, a nélkül, hogy a reteszt rátolta volna.

Bálint odaborult a kis ajtóra s hörögve kérte bocsánatát, aztán eldobva magától a fokost, a melyet eddig még mindig a kezében szorított, kirohant az utczára. Egyenesen Orosházára ment s ott feladta magát a járásbiróságnál.

Julcsa pedig bement a szobába, hol Ányosné remegve várt reá, megcsókolta az öreg asszonyt s így szólt:

– Helyesen cselekedtem néném?

– Én nem tudom. Én csak azt tudom, hogy derék, jó lány vagy. János majd megmérlegeli szavaid súlyát. Én szegény, gyengeelméjű asszony vagyok, én csak azt tudom, a mit szívem sugall nékem, én derék lányom, – mondta és zokogva a nyakába borult.

XXI.

Szerencsére, Tóth András sebe nem volt súlyos. A csapást a fején lévő kalap felfogta. Aztán meg ő volt a támadója (a csárdai asszonyok vallomásai szerint), így Bálint csak egy pár hetet kapott.

Tóth Andrást meg áthelyezték a szolnoki csendőrséghez, hogy így minden zenebonának elejét vegyék.

Julcsa nagy megkönnyebbüléssel hallotta a hírt.

– Mi lett volna velem, ha igazán agyonütötte volna Andrást? – kérdezte egy izben Jánost.

– Félek, lányom, hogy akkor nem épülhettél volna be soha. Mert nem számolhattál volna Bálint lelke üdveért a Mindenható előtt.

– De így is? Hogy számolhatok? Ha ki is jut. Holnap újra kezdheti.

– Akkor kell majd térítő munkádat elkezdeni.

– Én Istenem, hogy lesz az? – kérdte a leány szívszorongva. – Hogy lesz?

– A jó Isten segíteni fog ezentúl is, mint a hogy eddig megsegített. Minden akadályon átjutottál eddig.

– És ha megtérítettem… Azután való cselekedeteiért is én leszek a felelős?

– Hogy lennél. Csak azért lehetsz, a melyet a te befolyásod alatt követ el. A mit ezután tesz majd, az az ő és a Mindenható dolga leszen.

– Addig pedig…

– Addig Ányosnét látod el.

Szegény öreg asszony nagy beteg volt már három nap óta. A gyomra megdagadt és se enni, se beszélni nem tudott már. Meghűlt vagy az öregség tette, nem lehetett tudni.

Julcsa éjjel-nappal ápolta. El nem hagyta egy perczig se. Oly nyugodtnak érezte magát a nagy beteg mellett, ki úgy látszik, boldogan néz át a másvilágba s ki a multkor is, hogy felnyitotta szederjes ajkait, vigasztalást adott neki: – nincsen halál, csak élet! – rebegte s aztán ismét visszahanyatlott párnái közé.

Egy nyugodt őszi estén négy hivő asszony látogatott el hozzá, meg János, ki minden este, úgy most is átjött hozzájok. Az asszonyok énekeltek, az egyik nehány őszi rózsát hozott, azt hintette az öreg asszony lábához. Mind nyugodtan beszélt. És ép oly nyugodtan felelt Ányosné is kérdéseikre. Mint családtagok, kik nagy út előtt állnak, mielőtt szétválnának, ügybajaikat beszélik meg. Halkan beszélgettek.

Ányosné eközben egyszerre csak felült az ágyában, kimeresztette elhaló szemeit, ajkai rebegtek valamit s aztán visszaesett párnáira. Meghalt.

Julcsa megborzadt, aztán sírva fakadt volna, de hisz egyiknek se változott az arcza. Talán meg se halt. Egyik ép oly nyugodtan ült ott, mint a másik, aztán egyszerre a nélkül, hogy összenéztek volna, mind a négy egy zsoltárt kezdett el énekelni. Dicsérték az Urat.

János meg odamegy az öreg asszonyhoz és csendesen leszorítja szempilláit. Julcsa még egyszer odanéz egyikre-másikra, majd elfullad és zokogva odaborul az ágy szélére.

János nyugodtan megfogta kezét, szinte mosolyogva így szólt:

– Úgy mondta a testvérünk, a ki meghalt, hogy nincsen halál, csak élet. Emlékezz szavaira. Elment… Mi is elmegyünk nemsokára utána. Jó helyre jutott.

És ezt mint vigasztalást mondta.

XXII.

Másnap volt a temetése. Négy férfi: János, Fekete a tanító, Ravasz és az öreg Franyó vitték a gyalulatlan deszkakoporsót. Pár férfi a nyomában. Asszony nem jár a nazarénusok temetésére. Azoknak lágy a lelkük, ki találnának törni és sírni találnának akkor, mikor ujjongani kéne, hogy az elköltözött az Úr színe elé lépett s része vagyon az örök fényességben. Julcsa nézte, a mint nyugodtan, sírás és ének nélkül kimentek a ház udvarából. Követte szemével a menetet. Csendesen, szótlanul elmentek a lombvesztett nagy eperfák alatt. Végig haladtak a homokháti főutczán, aztán csak mentek, mentek.

Ott a középlakhely végiben van a hivők temetője. Oda vitték. A négy ember letette a koporsót, aztán sírt ásott a kis terület szélén. A koporsót átkötötték kötéllel – leeresztették a földbe. Se szó, se hang. Csak a koporsóra hulló göröngyök tompa kongása. A kis hantot hamar ráhányták, aztán mindegyik elment a maga útjára.

János a halottasházba indult. Ott találta Julcsát sírva.

– Mit sírsz? Ne sirasd. Üdvözült.

– Tán magamat siratom. Hisz úgy megszerettem. Anyámat nem ismertem. Ez a jó, csendes asszony meg pártomat fogta.

– Ezentúl se lész árva. Mi mind körülted leszünk.

– De hol leszek ezentúl? Ez a hajlék már most nem lehet az enyém. Az Ányosné családja eladja vagy bele jő lakni. Hová hajtsam fejem?

– A ház az enyém. Ányosnénak én adtam lakásul. Szegény volt. Nekem meg ez a ház nagy. Magános embernek az a kis kunyhó is megteszi. Ezért főzött, mosott reám az elköltözött.

– De én így magával nem lakhatok.

– Nem lakhatnál, ha gányó lennék. De lakhatsz mert Krisztusban hiszek. Ki illethetne szóval? Tetteinkért Istennek vagyunk felelősek, azt meg hogy csalhatnánk meg?

– De örökké csak nem lakhatok itt?

– Csak míg beépülsz.

A leány nem kérdezett többet semmit. János azonban folytatta: – Még két lépést kell tenned. Az egyik atyád felé. Még nem követted meg.

– Vasárnap akartam menni, mikor mind otthon lesznek, hogy így nagyobb súlya legyen.

– Ez igaz szó volt, a mit ejtettél.

– És a második megpróbáltatás?

– Ez akkor lesz, ha kiszabadult!

XXIII.

Következő vasárnap Julcsa magára vett egy fekete hosszú szoknyát, fekete derekat s elindult gyalog az atyjához.

Elment a mellett a kis ház mellett is, a melyben akkor takarás idején először találkozott Bálinttal. De sok idő is telt el azóta. Több, mint a mennyi négy esztendő keretében elfér.

De Julcsa közönyösen látta a házat, épp oly nyugodtan maradt a láttára, mintha csak ott soha semmi se történt volna.

A szabad-szent-tornyai főutczát elkerülte. Igen sok kérdésre kellett volna felelnie. Neki meg már megtudnia valója úgy se volt semmi. Keresztül vágott a letarolt mezőn s ment. Milyen másnak érezte magát, mint akkor rég! Pedig akkor is érzéssel volt tele a lelke mindig. Minden fűszálra, minden hervadó levélre, minden fakadó virágból, nóta ébredt a lelkében. Most minden, a mi életre ébredt s minden, a mi elmúlik, egy érzéssé simul a lelkében, de ezt az egyet nem váltja dalra, lenn marad az, a lelke legbensőbb kamrájában, ott, hová emberi szem nem láthat, hová csak az tekinthet, ki ezt életre hivta: az Isten.

Lassan haladt, nem mintha félt volna. Tudta, a mit tenni fog, lealázkodással jár. De hát hogy ezt megteheti, épp erre volt büszke a hajdani gőgös Gányó Julcsa. Érezte, hogy kicsinyes hiúság, kicsinyes gúny nem érintheti már lelkét. Egy utat lát maga előtt már csak, a mely keskeny s tele van göröngygyel, de maga elfér rajta és végén egy világ. A majorhoz érve, perczre megállott. Ott a hosszú ház, az, a melyben született. Az ott a kukás pajta meg, a melyben a dohányt fűzték. Hej, de sokszor elöntötte lelkét benne a keserű bánat, hányszor fent járt a lelke, fenn… a csillagoknál. Miért? Ma úgy érzi, semmiért. De ezt azok hogy értenék? Ott állnak a ház előtt mind. Ide rikít a ruhájok. Látja Terkán az ő régi köntösét. Milyen különös ez neki most. Mire volt azon a ruháján nyolcz fodor. Mivel ért ő azzal többet? Miben segítette meg az, hogy a hajában arany gyöngyöt viselt s hogy a nyakán czifra kláris csillogott-villogott. Ez csak a testét ékesítette… Csoda-e, hogy így csak a testét kivánták meg. Mit ért azzal, hogy a bálban minden tánczát elkapdosták? És minek volt maga az a táncz? Tán, hogy forrongó, csapongó vérét lecsillapítsa? De hát hol az a vér? elfolyt… Vagy vízzé lett a testében. Megvan, megvan! Harsogja át valami a lelkét… Gyorsítva lépteit, úgy érzi, épp oly tüzes láva csörgedezik most is az ereiben, mint azelőtt, csakhogy most… Hol, és hogy fog kitörni?

Megy, gyorsított léptekkel. Körülveszik a leányok, csókolják arczát-nyakát. A legények is körülzajongják, ő meg csak hagyja. Úgy érzi, nem egy képet alkotnak véle a boldogságról, hát mit mondjanak így egymásnak ezentúl?

– Hát hazajöttél, haza Julcsám! – kiáltja örömujjongva Annus Terka, ki most még azt se bánná, ha ezt a czifra köntöst vissza is kéne neki így adni.

– Visszajöttem. De nem azért, a mit ti hisztek. Csak apámhoz jöttem… Egy pár szavam volna vele. Jertek be ti is mind, hogy tudjátok, mi járatban vagyok.

– Jertek.

És a lány bement a házba. A legények s lányok meg utána.

Az öreg Manga épp a kemenczénél ült és ebédelt, a mint leánya belépett az ajtón.

– Hozott Isten, édes lányom! – Az öreg megtántorodva odasietett hozzá.

– Nem apám. Hallgass meg. Nem jöttem vissza hozzád. Nem ez hozott vissza. Nézd, menyecske lett a lányodból, pedig férjhez nem is ment soha, (azt eszelte ki reggel, beköti fejét, hogy szemmel látható legyen szégyene). Bűnbe estem. Gyalázat érte lányodat. Nem érdemli meg többé, hogy felemeld. Nem is kérem ezt a kegyet tőled. Csak megkövetni jöttelek. Bocsásd meg lányodnak, a mit tett, mert akkor nem tudta, mit csinált…

Julcsa meghajtva fejét, odament atyja elé s úgy érezte, most épp úgy csapong a lelke, mint mikor féktelen szerelemmel, észbontó vágygyal volt színig tele. De hogy lesz most? Az öreg ember szinte tántorogva odament hozzá, megfogta a bekötött fejét és odaszorította a melléhez.

– Én szegény, szegény menyecske lányom, – mondta megcsukló hangon.

És most, úgy érezte, most jött a megpróbáltatás nehezebb része.

– Az Isten megáldjon. Az őrködjék a házad felett. Én megyek, mert más a hivatásom.

– Maradj velem, édes lányom. Öreg, nyomorult vagyok már. Ne menj el.

– Én ide vissza nem térhetek. Közétek nem illik se szavam, se tettem. Az én életem nem vágna a tiétekhez. Megyek apám. Magamhoz meg úgy se vehetnélek, mert nincs otthonom.

– Hát kinél vagy?

– A hivő Horváth János házában. Ányosné meghalt. Egyedül lakom most már benne.

És egyszerre az öreg ember arcza eltorzult, eltaszította a leányt magától.

– Hát igaz az, a mit mondanak, most meg a Horváth János szeretője lettél. Te czégéres! Hát ilyen vagy. Minden héten másik, eltakarodj a szemem elől… Mert össze találom törni csontjaidat, te… te… s odaköpött a homlokára.

Julcsa lassan letörülte a halántékát, aztán felkötötte a kendőt a homlokára s nyugodtan így szólt:

– Horváth Jánosnak az élete tiszta. Csak az enyém szennyes. Az ő házába belát az Isten, ott az őrködik és tudja, hogy mi történik a négy fala között. Az Isten áldja meg a kelmed hajlékát is, édes apám, az Isten áldjon titeket…

A gányókon nyugodtan végig nézve, kiment az ajtón.

Mikor letért a rétre, úgy érezte tágul a lelke, mint akkor rég, mikor néha napján csillagos éjjel dalolva tért haza a takarásból, mint hajadon lány, szűzi testtel, szűzi lélekkel.

Másnap a gyülekezeten felvették az «utazók» közé.

XXIV.

Egy este egyedül üldögélt a nagy házban, Jánost ma estére nem várta. Pár nap előtt Kondorosra ment két kocsi hivővel barátkozni, az ottani nazarénusokhoz. Kinn lassan hullott a hó. Maga se tudta miért, de tán először, mióta a hivőkkel van, elszorult a szíve. Félt, vagy mi… Maga se tudta. Elgondolkozott. Milyen furcsa is a sorsa. Egy fél év se telt el s mennyin ment keresztül. Úgy él ebben a nagy házban, mint valami magányos özvegy. Pedig még férje se volt. A lemondás útjára lépett, pedig jóformán még az életet sem ismerte meg. Ha egy sugár volna, mi az élethez köti, mert hisz olyan az élete, mint a sűrű fehér hópehely alatt nyugvó világ, csendes és vágytalan.

Egy fény, egy csillag!… Mely a hófehér pusztaságból kivezesse. És a lány imádkozni kezdett. Nem úgy, mint a szektákhoz tartozók, nem borult le, nem kulcsolta össze a kezét, nem kért semmit, csak nézett, nézett maga elé. Látott… Látta maga előtt nyitva az örök világosság birodalmát. Látott ott maga előtt végtelen fényességet… és egy keskeny utat. És annak a fehér ösvénynek, a mely olyan fényes, mintha hó lepte volna el, – annak szélén egy deresedő ember, kinek szürke szemei úgy világítanak felé, mint maga a fényesség ott a távolban…