Part 8

A Sándor ügyvédje eljött s felolvasta nékem a végrendeletet. Az a végrendelet, a melyet esküvőnk előtt említett, de a melyhez halála előtt még Cannesban pár héttel nehány tételt csatolt. Istenem, milyen szégyen.

A nagy szalonba gyültünk össze, én a lehető legközönyösebb arczczal hallgattam. Nem, nem akarom, hogy megtudják, hogy majd meghalok utána. Anyám és atyám is (!!) jelen voltak ez aktusnál.

Ime a végrendelet: Nékem hagyja a salamoni birtokot egy kerek millió értékben. Ez az enyém lesz, mégha férjhez is mennék máshoz. A majorátusi javak felett nem rendelkezhetett. Ezeken kívül van még vagy másfél millióra menő szabad vagyon. Ez a többi gyermekeink között egyenlően lett volna felosztva. Eddig az eredeti végrendelet. Záradékában, ezt Cannesban irta, arról az esetről beszél, ha hirtelen meg találna halni, miután (így _mondja_) érzi, nem soká viszi már, az orvosok azt mondták, gyógyíthatatlan baja van. (Én tudom, mi volt a baja.) Igy, ha előbb halna meg, mielőtt gyermekünk meg találna születni, a végrendeletet a maga érvényességében fenntartja. Ha fiú, az összes javak örököse ő, (kivéve az énnekem hagyományozott részt), ha leány, a szabad javak illetik meg. Nevelését reám bizza, ki ebben, _tudja_, nevünkhöz méltóan fogok eljárni. Ha meghal, kér, hogy gyámul Eleket fogadjam el. Kit mint testvérjét szerette mindig s kit kegyembe ajánl. Hozzá teszi (én jóságos, fenséges lelkü uram!), hogy bevallja, úgy szeretné legjobban, ha hozzá mennék egyszer majd, a gyászév elteltével feleségül. Ki legméltóbban vezetné gyermekünk nevelését. Különben szabadon hagyja akaratomat, mert meg van győződve arról, hogy méltót s méltóan önmagamhoz fogok választani.

A végrendelethez még hozzá vannak hagyományai csatolva, vagy 200 ezer frt jótékony czélra, s vagy 50 ezer cselédei, hivatalnokai között kiosztandó.

De a végrendeletben még valami. Tanácsok. Ezt leirom a maga egész teljében. Ehhez kell alkalmazkodnom – ez legyen életprogrammom azután.

Ime a zárt levél:

Kedves, szeretett nőm!

Érzem, éltem virágai fogynak, érzem, elérkezik nemsokára a nyugalom, az ébredés órája. Tudom, helytelen volt tőlem, hogy téged, a viruló szép hajadont, az én korhadó életfámhoz lánczoltalak. Tévedtem, bocsásd meg tévedésemet. De ha szerelmem melegénél nem is tudtál felvirulni, engedd meg, hogy egy pár élettanácscsal szolgáljak; tanulj tapasztalatomból, hallgasd meg azt a programmot, a melyet elétek: Elek és eléd vonok. Engedjétek meg, hogy ha már boldogságtokban volt részem, éltetek helyes alakulásához hozzájárulhassak. Ti mindketten fényes családból származtok, mindkettőtöket nagy vagyonnal ajándékozott meg a mindenható. Legyetek méltók vagyonotokhoz, nevetekhez. A nagy név s a nagy vagyon csak teher annak, ki a boldogságot nem abba helyezi, a mit ad, hanem mástól várja. Az aristokratia hivatása megmutatni nagyban azt, a mit a többinek kicsinyben követnie kell. A századok tükrében hűségesen kell visszaadni azt, hogy nevéhez mérten hogyan _kell_ élni. Én nem voltam életemben más, csak aristokrata; tán azért, mert kedvem, tehetségem nem volt máshoz, vagy tán körülményeim nem engedték meg, hogy máskép nyilatkozzak. De a nemes ember hivatását így tán jobban tudom másnál, hát engedjétek meg, hogy mesteretek legyek. Meg akarom néktek a ti körötökön _belül_ a boldogság útját világítani.

Ma divatban van az aristokratiát gáncsolni, piszkolni. Valamely társadalom rétegét mindig piszkolni kell, hát legyenek ezek ma a főurak. Az igaz, hogy a pesti társadalom léha, a «svihákság» vezérfonala vonul rajta keresztül. Fenn az ernyő, nincsen kas. Ez a jelszó. De azért a mi társaságunk egy cseppel sem svihákabb a társadalom többi rétegénél. Csak nagyobb arányokban dolgozván, ez jobban szembetűnik. A boltoslegény hamis gyémántja nem olyan feltünő, mint a homokra épült várkastélyok szélkakasai.

Te feleségem e talajon születtél, az első szó, a mit tanultál, «látszani» volt s nem «lenni». És ez a szó mételyezi meg társadalmunkat. Felülről le mind látszani akar s igy az igazságot megveti s nem is akarja – ha tudná is – keresni.

A mi társaságunk ne legyen az, a minek nem kell lenni, ne akarjon minden újítást lóhalálában előre tolni; de igen, igen is, legyen egészségesen conservativ. Ez a hivatása. Vegye védelmébe a földet, a melyre hazánk épült s a mely századok folyamán a hazát – s két legerősebb tényezőjét, a nemes embert s a parasztot – istápolta. Mutassa meg, hogy kell annak a társadalmi testnek, mely gyökereivel mélyen, mélyen hat az anyaföld testébe, megnyilatkoznia. Hogy kell élnie, tennie, küzdenie s meghalnia. És itt a hiba, ti ezt nem teszitek ott fenn, vagy csak igen kevesen közületek.

A mi világunknak nem a pénz által való kérkedés a hivatása, hagyjuk ezt azoknak, kik mással nem hivalkodhatnak. Nekünk _ellenkezőleg_ azt kell bebizonyítanunk, hogy _daczára_ vagyonunknak, _nemesek_ maradunk. Hisz a pénz… igazuk van az anarchistáknak, lealacsonyít, kiöli az érzést a szívből, eltompítja az elmét, mert ostoba gőggel tölti be a koponyát.

Ebből semmise legyen a mi sziveinkben. Hajolj le a néphez s emeld fel magadhoz… tanítsd, segítsd, meríts tőle (végtelen bölcseségétől) vigaszt s ne felejtsd el egy perczig sem, hogy közelebb van hozzád minden másnál itt az anyaország határain belül. Tanuld meg tőlük a családi élet egyszerű strukturáját, tanuld meg tőlük az élet nagy esélyeit egyszerüen venni fel. És aztán fejleszd, nemesítsd, a mit tőlük tanultál, s ezt hirdesd fennen, de csak _akkor_, ha már igazsággá változott a lelked mélyén.

Ez a társadalom, hiszem, tönkre fog menni, mint a többiek tönkre mentek, ekkor lesz a mi hivatásunk – az aristokratáé, emlékeztetni az új embereket a régi erkölcsökre s átvinni mindazt, a mit szükséges tudni az új embereknek, mert a forrongás, a pusztulás, a harczok terén ezt meg nem tanulhatták.

Tégy jót, mert ez igazzá tesz. A felszárított köny megtanít mosolyogni.

Tudom, tudtam mindig, jobb vagy annál, a minek látszani akarsz. Azt hiszed, nem ismertelek? Nem láttam, hogy léha viselkedéseddel csak az Elek iránt érzett szerelmet akartad palástolni. Tudom, ez álczáskodásban többet szenvedtél, mint én magam. Mert te nem tudtad, hogy hová visz utad, míg én az első pillanatban, midőn megláttam, nem mehet a tiéddel párhuzamosan, láttam a czélját s utolsó állomását is. Mert szerettelek… nagyon szerettelek. Jobban életczéljaimnál, mindenemnél. Nélküled nem láttam az életben semmit s ezért… bocsásd meg tettem. Hisz úgy se tartott volna soká… még boldogságom se. Egy orvos már három év előtt megmondta, hogy napjaim meg vannak számlálva. Köszönöm azt az egy pár nagyon szép órát, a melyet néked köszönök… hisz ezért érdemes volt élni.

Még pár tanácsot. Tudom, követni fogod, mert most már, hogy nyugodt, – boldog leszel:

Pártold azt, a mi szép. A művészet- s irodalomért tégy annyit, mint a mennyit tehetsz.

Adj példát életeddel, a melynek ezentúl szépnek s igaznak kell lenni. És minden esetben átlátszónak. Érted?

És most menj, én feleségem, légy boldog mással. Megbocsájtok, mert _tudom_, hogy méltó édes anyja lész gyermekemnek. Én veled akartam élni, nem lehetett. Bocsásd meg tehát most, hogy nélküled mentem nyugalomra.

Légy _magyar_ és légy _igaz_. E két szót vésd lelkedbe… Ezzel boldogulsz.

A jó Isten megáldjon!

Férjed.

Légy igaz… Azt hittem leroskadok. Hát ismert, elitélt s kitért utamból. És azt hitte, Eleket szeretem. Miért nem árulta el egy szóval, hogy ismer, hisz akkor tán kipattant volna lelkemből az igazság, s tán még boldogulunk!

Én édes, szeretett uram, minden úgy lesz, a mint parancsolod.

Ezentúl ide, ebbe a könyvbe más bele nem lesz irva, mint az, a mit a te tanácsodra, a te igédre építve cselekedtem.

Láttam, a pénz mit árthat, aztán fel akartam használni a vagyon pusztító erejét, most meg kell a pénz áldásos erejét ismernem.

Megtanítottál élni.

Te vagy mesterem. Ha már a boldogság titkát nem is tanultam meg tőled, úgy megtanulom az igazság útját járni…

Úgy leszen!

*

Junius 6-án.

Elek jött hozzám. Ismét ajándékot hozott, egy képet… Nem fogadtam el. Látva visszautasító mozdulatomat, elhalványult. Azt hitte, végleg visszautasítom.

– Nem Elek, – mondtam, – ülj le, komoly beszédem van veled. Olvasd el e levelet… átnyujtottam neki Sándor utolsó sorait. Figyeltem arczát, míg elolvasta. Láttam, hogy lesujtotta, tönkre tette őt is. Tehát Elek is olyan, mint én, tán a lelkének gyökere ép, csak iszapban nyiltak virágai!

– Hogy az Úr Isten bocsássa meg nekem, hogy tönkre tettem, – mondta színtelen hangon, a mint a levelet visszaadta.

– Nem úgy, Elek. Hallgass meg. Nézz szemembe. Hallgasd meg végig az igazságot, s szedd össze egész erődet. Mert olyan fog néked igazat szólni, kinek egész eddigi élete csak hazugság volt, s ki minden egyes szavával csak hazudott. Hallgass reám… Én öltem meg Sándort. Ne mozdulj, ne ellenkezz, tudom. Én mérgeztem meg napról-napra lelkét, én tettem tönkre. Pedig, – és most nézz a szemembe s tekints a lelkem legmélyébe s ott is csak az _egy_ egyetlen igazságot fogod látni: pedig csak őt szerettem, és nem szerettem soha senkit mást a világon, és nem is fogok szeretni soha. Érzem, mert _ma_ már úgy ismerem magamat, mint a hogy az igazság útját látom tisztán magam előtt.

Az Elek arcza elborult, mondott volna valamit, de nem tudott, fel akart volna emelkedni székéből, de visszaroskadt, nem tudott mozdulni, szólni, tán gondolkozni sem e perczben, csak nézett maga elé.

– A perczben, midőn odaadtam testemet néked, akkor is a lelkem az övé volt, s azé lesz az utolsó itéletig… Nem ismertem magamat, nem tudtam a lelkembe látni, mert még nem tudtam a valót a hazugságtól, a lélek álczás képleteit annak igaz anyagától megkülönböztetni. Ekkor még csak hazudni tudtam. Egy ember életébe került, hogy megtanuljam az igazság útját, annak az embernek az életébe, kit legjobban szeretek a világon. Igy tehát szerelmemet néked nem ajánlhatom. És ne is számíts arra, hogy a nagy világban éljek. Ezentúl úgy fogok élni, s úgy fogom nevelni szívem alatt élő gyermekemet, hogy éltünk minden percze a Sándor akaratához legyen mérve. Ha te azonban egy ilyen élettársat elfogadsz, megyek veled…

Szerelmet nem ajánlhatok, csak hűséget s igaz életet. Ha elég erősnek érzed magadat egy vezeklővel lépést tartani, akkor fogj kezet velem, hűséges élettársad leszek.

Elek egész testében megrendült, aztán kezeibe temetett arczczal, görcsösen zokogni kezdett.

– Szegény barátom, eltévesztettük életünk útját. Még nem késő, én megmutatom a helyes ösvényt. Én már látom…

Közeledtem hozzá, megálltam előtte. Egyszerre feltekintett, aztán forró homlokát kezeimbe temette.

– Szeretlek… minden úgy lesz, mint akarod. Bocsáss meg…

És felvettük az élet keresztjét… tán elbirjuk együtt?

GÁNYÓ JULCSA

_Első kiadása megjelent 1894-ben._

BEVEZETÉS.

Míg pár hónap előtt megjelent regényemben, a «Pénz legendájában», a túlságba vitt analizis hatását akarom egy finomult lelki szövetü lényre feltüntetni, megvilágítván azt, hogy az akarat mennyire pusztul a túldifferenczirozott agyműködés hatása alatt; addig e kis tanulmányban a szenvedély impetuosus erejével foglalkozom.

A Pénz legendájában az akaratbetegséget, ezt a tán legmodernebb és legveszedelmesebb lelki kórt tárgyaltam. A melyet majd, a cziklus harmadik számát képező regényben, a «Fuimus»-ban szélesebben festek.

Hiszen ha a «Pénz legendájá»-nak hősnőjében, Mini grófnőben van akaraterő, akkor megteszi férje felé azt az _egy_ lépést, a mely megmenti. Éppen ugy, mint ha Bálványosy Sándor erélyes, akaraterős ember, megneveli alapjában nem rossz lelkü feleségét, de persze akkor e tulajdona megadja az egyéniségéből hiányzó egyetlen vonást arra, hogy kiváló, talán nagy ember legyen belőle. Ez esetben azonban nem tesz fel mindent egy kártyára: – a szerelemre s így valószínűleg a regény se történik meg.

A «Pénz legendájában» a bőség veszedelmét akartam megírni. A regény egy kiváló kritikusa, Pekár Gyula igazat adott nekem, hogy három főalakom: Mini grófné, Balványosy és Vezekényi Elek tragikuma abban áll, «hogy az élet minden dús javait mintegy magától az ölükbe ontja s így nem tudnak többé akarni…»

Gányó Julcsában társadalmunk egy másik typikus részének, a magyar népnek két véghatárát: a könnyűvérü, szilaj dohánykertészt és a csupa eszmévé tisztult nazarénust akarom bemutatni. Ezek között pedig a paraszt rationalistát, a gazdát.

Gányó Julcsát egészséges szenvedélye, ős ereje keresztül kergeti jón, rosszon, majd kiválasztja lelkének jobb anyagát s egy új vallás karjaiba hajtja.

Hogy menti meg Julcsát impetusa és lelki egyensúlya, ez utolsó tanulmányom filozofiai háttere. Hogy bukik el a passziv Mária grófnő, ez a pénz legendája.

Az egyikben a magyar nép haladó, bár még kötött filozofiáját akarom megvilágítani, a mely azért életképes, mert fajunk _józan ideálizmusa szülte_. A másikban egy túlfinomult társadalmi kör, csupán izgalmakat kereső, akaratra képtelen alakjának tragikus sorsát rajzolom. Mint grófnő elbukik, mert képtelen megtenni az egyetlen lépést a boldogulás felé. Elbukik, mert passziv.

Julcsa kiállja a tűzpróbát, mert fajának ez életerős, bár életnagyságúnál nem nagyobb s így typikus alakra szüksége van. Julcsa emelkedik, mert _erős_. Ebben párhuzamos a két tanulmány, ebben kapcsolódik össze. Ezt akarom a két regényben feltüntetni.

_Szent-Tornya_, 1893 szeptember havában.

GÁNYÓ JULCSA.

I.

Forró nyári estén Csepcsányi Bálint hazafelé indult a munkából. Szombat este volt, holnap pihen, vasárnap munkaszünet, így parancsolja ezt a magas kormány. Házuk túl volt a szabad-szent-tornyai határon, a Gyopáros partján. Épp a homokhát felé eső nagy utczán ment végig, midőn egy kis házból hangos énekszó hallatszott ki az utczára.

– Ki lehet? – gondolta a legény s oda ment a kerítéshez hallgatni. Leány dalolt, de mély hangja szinte férfiasan csengett. Hallgatta… csak hallgatta. A nóta hangzott, szétáradt a nyugvó mindenségben. A forró, poros este csöndjét betöltötte… s a jó Isten tudja, hogy történt, de Bálint szívében is megmozdult valami a hallatára. Odakönyökölt a kis ház falára s úgy hallgatta. Két sűrű szemöldöke összenőve, két szürke szeme elmélázva pihen. – Néha meg-megsimítja hosszú, seprüs bajuszát. Tetszik neki a dal. Pedig a szavát alig érti.

Betaszítja az udvar kis ajtaját, most már odahajol az ablakra s benéz. Odabenn a lány tánczol. Egy mécsestől van megvilágítva a termete, de azért Bálint kilátja, hogy hajlik erre, hajlik arra. És jól áll neki a táncz. Ki lehet? Arczát sem veszi ki. Ebben a házban meg, úgy tudja, hogy Madarászné lakik emberemlékezet óta, annak meg semmi néven nevezendő magzatja sincsen.

Eh, megtudja.

– Hé, húgom, adhatsz egy pohár friss vizet? – kiáltja be a lánynak. Aztán befelé fordul a pitvarajtó felé. De csak a küszöbig juthat, mert az ajtót hosszában becsapta az orra előtt a lány.

– Ide ugyan nem jön senki fia, de az Istennek se, – kiáltja ugyanaz az érczes hang s a lány nekifekszik a zárt ajtónak.

– No ne izélj hát, csak egy pohár vizet…

– Menj oda, a honnan jöttél, – volt reá a felelet s az ajtó elé tolta a reteszt.

De Bálintnak most már elfutotta a vér a szemeit. Ez a két szürke szem szembe néz azzal, a ki fenyegeti, legyen az férfi vagy asszony. Most már bemegy, ha addig él is.

– Ereszsz be, mert kiemelem az ajtót a sarkából…

Semmi felelet, némaság.

A legény nem rest, a mit mondott, meg is teszi. Egyet emel a vállával az ajtón s az kiesik a sarkából.

Előtte a lány, megvilágítva a függő lámpától – tetőtől-talpig. Csak egy rokkolya a termetén, fehér ingváll a derekán. Épp olyan sűrű a szemöldöke mint a legénynek, szürkéskék szemei villognak, széles állkapczája összeszorítva, felvetett ajkai lihegnek a visszatartott dühtől, karjait kifeszíti – támadásra készül vagy csak védelemre? De elszánt a lány.

Egy pillanatig némán szembenéztek. És le volt győzve a legény, le a lány…

– Adj egy pohár vizet, ihatnám, – mondja Bálint csöndesen.

– Itt a víz. – Azután, mikor átnyujtja a poharat Bálintnak, szeliden hozzáteszi: – egyedül vagyok. Néném, Madarászné, halottas-házba ment… De – és szemei ismét felvillantak – nem félek azért.

– Ne is félj semmitől. Nem vagyok én rossz ember, csak szomjas voltam, – tette hozzá lassan. – Messziről jöttem, poros volt az út.

– Poros nagyon. Aztán hazafelé indult? – kérdé a lány, mostan már épp oly csendesen, halkan, mint Bálint.

– Hazafelé a homokhátra. Odavaló vagyok. A Csepcsányiék tanyáját tudod merre van?

– Tudom. Szembe a Lőveyék portájával.

– Ott. Én az öreg Csepcsányi fia vagyok, Bálint…

– Hisz akkor, – s a leány szemei mintha felvillantak volna, – nálunk részes kigyelmed.

– Hát te ki vagy?

– Manga Julcsa, a gányó Manga András lánya. Hallottad tán a hírem…

– Még az apádat is ismerem. Úrnapja óta, hogy a nagy majorba vagyok részes. A nótát is tudom, a mit fújnak rólad.

– El ne mond, mert megbánod. – És a lány szemei megint felvillantak.

– Nem én. Meg nem is tudnám. Aztán, hogy jutottál ide, Kopogba?

– Segíteni jöttem Madarásznénak. Beteges volt a nyáron a keresztanyám. A jövő hét elején azért csak haza megyek, mert apámnak is szüksége lesz rám, anyám rég meghalt.

– Jövő hétfőn én is nálatok virradok. Vasárnap este kimegyek. Az Isten áldjon meg.

– Békességes nyugodalmat addig is… Világítsak?

– Tudom most már a járást… És a legény elhaladt.

Hogy a Hajduvölgy partjáról leért, azt a nótát kezdte fütyülni, a mit elébb a lány dalolt.

II.

Így találtak egymásra még a nyár elején. Most már nótát is fújnak róluk a gányók. Híres legény, híres lányra akadt. Beszéltek róluk annyit, mint akár a Zana Zsuzsiról, megtérése előtt.

Marga Julcsa apja dohánykertész volt a laposi uraságnál. Ott szolgált vagy huszonöt esztendeje. Az öreg gányó és két gyereke egy nagy szobában lakott, együtt a Györgyiekkel, meg az Annusékkal. Öt öl hosszú volt a szoba és huszonketten laktak benne. A szoba nagy volt, piszkos és czifra. A falról, az Annusék oldalán, czifra szűz Mária aranyrámás képe tekingetett alá. A sarokban poros, hosszú viaszgyertyák, a melyeket Radnáról hoztak magukkal az utolsó bucsú alkalmával. Itt lógtak egy fogason az Annus Terka czifra viganói is, vagy heten.

A másik sarok, a Volenszki Jóska sarka volt. Ebben szerelmes pár lakott. A leghetykébb gányó fészke volt. Picziny, fekete-szemü feleségével, Czombos Verával a harmadik eléggé üres sarkot foglalta el. Ezeknél csecs-szopó is gőgicsélt. A harmadik sarokban Györgyiék tanyáztak. Györgyi óhitü feleségével, kit Pankotáról hozott s a ki magával hozta a görög rituálizmus minden csudabogarát. Egy hosszú keresztet, a melyet a pópa szentelt meg, egy nagy fonatost, tán ezt is megszentelte valami papjuk. Meg aranyalapú orosz szent képeket, a jó Isten tudja honnan.

A háznak ebben a részében ordított a Mihály hat gyermeke, meg itt lakott Györgyi Jóska is, a nóta Györgyi Jóskája, kit megcsalt a kedvese, Rétes Mari s a ki ezért széles kedvvel, nagy megvetéssel, hátat fordított az összes gányó- s gazdalányoknak.

A háznak negyedik sarkában, mert hisz minden háznak négy sarka volna, lakozott özvegy Manga András leányával, Julcsával, meg nyomorék fiával, Lajkóval.

Épp vacsoránál ültek mind. Mindegyik a maga rekeszében, de azért átal-átal szólva a másik sarokba. Julcsán ócska, piros viganó, foltos, piros derék. De hajában piros muskátli, az urasági kertésztől kapta egy rongyos mosolyáért.

– Kelmed még mindig arra a lányra gondol, – mondta Julcsa, nem törődve, hogy a többiek is hallják.

– Arra hát, – felelt Jóska, lehuzva orrára a kalapot. – Annyit ér csak, hogy gondoljon rá az ember. Ha többet érne, meg is kérném.

– Miért ne kérné? – Azért, hogy a pajta alján mással találták? Akkor is magára gondolt, ha azt csókolta. – Ismerem én a Mari veséjét, a máját…

– Akkor mire volt ez jó neki.

– Arra, hogy kigyelmedet megigézze. Ilyen az asszonynép, nem egyenes az útja, – mondta Julcsa s keserűen nevetve oldotta le a kendőt fejéről, – többet ér azért az a Mari három gazdalánynál, kik vásárhelyi czafatos ruhában járnak s akkora selyemkendőt kötnek a derekukra, hogy mozdulni sem tudnak tőle. Azért olyan a tánczuk is, mintha medvét tánczoltatnának, nem tudnak a rokolyájuktól…

– De leszólod őket, pedig gazda fia a szeretőd. Vetette oda neki Jóska nevetve.

– Az, elnézem neki még azt is, hogy gazdaember az apja.

– De rátartós lettél Julcsa, – szólott oda az apja, a legöregebb majorosi gányó, kinek kékes inge, gatyája tisztára megbarnult a dohánylétől. – Azért nem vesz az téged el soha, ne higyj neki.

– Nem ám, – bólintott fejével Györgyi Jóska s utána mondta a Volenszki is, meg a felesége: – nem az.

– Nem-e? – pattant fel a leány kihuzott derékkal. – Kinek néztek engem? Hát én velem csak úgy lehet cziczázni, mint valami csárdai lánynyal. A hány selyemkendőt adtam neki, annyiszor verje meg az Isten…

– Ki ne mondd leányom. Az Isten szavát ne vegyed hiába, – szólalt meg a kemencze oldalán egy öreg, összetöpörödött asszony – a Györgyi-fiuk öreg anyja, ki vénségére beépült a nazarénusok közé.

Julcsa leült ismét s kibontva az asztalra terített kendőt, végig simította kétszer.

– Elvesz, tudom, igérte, – mondta nyugodtan.

E perczben felnyílott az ajtó s Tóth András, egy orosházi csendőr lépett be rajta.

– Szerencsés jó estét, hasznos beszélgetést, – mondta szinte félénk hangon.

Mind köszönt neki, csak Julcsa nem, ki föl se nézett rá.

– Jó estét Julcsa, – szólott most oda a magas, csontos fiú a lánynak. Még félénkebben, mint az előtt.

– Adjon Isten kelmednek is, – feleli a lány hetykén.

– Nem jöttél a bánomi bálba. Pedig vártunk.

– Ki várt?

– Hát… én is.

– Aztán kelmeden kivül még ki?

– Én nem vagyok elég?

– Nekem nem. Másnak lehet.

Györgyiné, hogy tompítsa a szóbeszéd élét, egy pohár borral kinálta meg a csendőrt. Az leült a Györgyiék sarkába s most már oda se mert a lányra nézni többet. Julcsa meg nem törődve, hogy a csendőr, meg amazok is ott vannak, lassan leoldotta rokolyáját, pruszlikját. Mind felaggatta egy fogasra. Egy szílkébe vizet öntött s megmosta arczát, fogait és sötét vászonszoknyát, felöltőt vett magára.

Mintha csak a csendőr ott se lett volna, pedig az majd felfalta a szemével.

– Kinek öltöztél fel ilyen későn, Julcsa? – kérdé Györgyi Jóska gúnyosan.

– A szeretőmnek, nyolczra végzi a dolgát. Azzal volna pár szavam.

– És ki az? – kérdi a csendőr, de már most hangja fenyegető.

– Tudja kelmed úgy mint én. De hajaszála se görbüljön, mert akkor még azt sem engedem meg, hogy egy perczre rajtam felejtse a szemét, – pattant fel a leány s aztán Tóth Andrásra rá se nézve, kiment az ajtón.

III.

Úgy esti nyolcz óra felé járt az idő. A nap lement már, de azért még elég világosan lehetett látni. A lány gyors léptekkel ment végig a nagy akáczsoron, a mely az országútra vezetett s ott a hajduvölgyi nádas szélén megállott.

Csendes volt minden. A napkeletnek elterülő falu fehér házai élesen rajzolódnak ki a szürkéskék ég alapjára. A kopogi-utcza felett sürü szürke por lebegett. Amarrébb, az Eötvösék határán levő akáczsor fái lilaszinü árnyat vetettek a szürkés láthatár vonalára. Egyik-másik házban már felgyuladt a mécses. Messziről egy cséplőgép egyhangu dudolása hallatszott, meg a nádasból felrebbenő vizimadarak sivítása.