Part 5

Ha több ember lenne körültünk, igyekezném magamat új alakban mutatni, de vele szemben az igazságot csak is ezzel a levél felmutatásával kéne kezdenem. És erre képes soha sem leszek.

*

Szeptember 10-én.

Azt hiszem, igen boldogtalanná teszem. Azt hiszem, tönkre teszem átkos viselkedésemmel. Úgy hitte, unom magamat; egy hétig tele volt a ház vendéggel. Ekkor napokig nem is mutattam magamat. Ekkor megkorholt, kemény volt velem. S még ilyen perczekben érzem legközelebb magamat hozzá. Ilyenkor nem félek a szemébe tekinteni, ilyenkor oly jól esik, hogy lágyan, melegen tekint a szavai sulyos értelmeinek daczára reám. De aztán, s ez a bökkenő, hogy nem szólok ellen s megalázkodom, megteszem, a mit mond, mintha elszégyelné magát, bocsánatot kér ilyenkor tőlem: s ez a bocsánatkérés már épp elviselhetetlen.

*

Szeptember 15-én.

Határozottan rosszul néz ki s beteg. Ma elvitt kocsin arra a birtokra, a melyet nékem szánt még _akkor_. Ott egy új cottageszerű házat építtetett, azt mutatta meg nékem. A nagy fáczányos szélén áll a kis épület. A mesterek három hónapig dolgoztak csak rajta. Természetes fa- s téglából készült kis emeletes alkotmány, gerendás tornáczokkal, czinóberszínű ajtók- s gerendaszélekkel. A terrasseokon angol piros fonott bútorok, nehány salon, s egy nagy hálószoba, a főépületben. Az utolsó szobában – az arczképe. Akkor festette Sargeant, a nagy angol mester, mikor jegyben jártunk. A hasonlóság feltünő, de a mellett ijesztő látni, mennyit öregedett azóta. Mi baja lehet? Arczbőre sárgás, szemei beestek, haja deresedni kezd. Én teszem tönkre? Boldogtalan volna? Annyira meghatott a kép, hogy a mellére borultam, s nem akartam sem az eredetit, sem a portrait-t látni.

Pedig ma majdnem derült volt máskorhoz képest arczkifejezése. Látszott arczán, hogy boldog, hogy e birtokot a házzal együtt végleg átadhatja nékem. Ha én most ezt igaz szívvel, tiszta szemmel fogadhatnám el, ha egyenesen szemébe tekintve így szólhatnék neki: – Köszönöm férjem, ajándékod nagy értékü és nemes, vedd érte szerelmemet, a melynél többel nem birok.

Ha ezt mondhattam volna néki!

*

Szeptember 20-án.

Nem, határozottan nem irok többé naplót. Ez átkos papiron szoktam rá a hazudozásra, s most, hogy lelkem igazságos képét irom le, napról napra nem birom el a sulyát. Bele bolondulok.

Nem jó az embernek igen mélyen tekinteni bele a lelke világába. Addig, mig külső éltemet írtam le benne, mulattatott a dolog. Aztán – igen, kimondom, szégyeltem, – ma, megörjít.

Nem irok többet.

*

Október 3-án.

Indulunk. Mától kezdve megint elkezdem az írást. Nem birom ki. Hogy ha még le sem írom, a mit érzek, úgy egészen egyedül vagyok. Igy legalább megkönnyit az, a mit énemből kipusztítok az által, hogy papirra vetem.

Indulunk. Tegnapelőtt mondta Sándor, hogy el van tökélve délolaszországi s algieri útját megtenni. Én eleinte elleneztem (már megint hazudtam, nem mondhattam, hogy azért nem akartam menni, mert Elek is ott lesz). Sándor azt hitte, a pesti világot sajnálom, megigérte, hogy Cannesba visz a tavaszi hónapokra. Pfuj, milyen véleménye van rólam, de megérdemlem. Legyen ez a bünhödésem. Nem ellenkeztem tovább, nem is mondtam ellent. Higyjen rólam annyi rosszat, a mennyit lehet. Az sem lesz elég…

*

Október 6-án.

Az utolsó pillanatban _egyedül_ oda szaladtam a partra, előttem a Körös, tovább a Katinkaliget, s a láthatárig a puszta. Mit mindent hagyott itt, a mit nem tudtam életté átváltoztatni…

*

Október 10-én.

Ime Pest: Egész nap itteni barátnőim járnak be hozzám, mindegyik irigyen nézi ezüst útikészletemet (csak a multkor kaptam Sándortól), megnézték ékszertokjaimat, elbámulva látják óriás solitair gyémántokból összefoglalt nyaklánczaimat, diadémjeimet. Egy se volt arra kiváncsi, hogy itt belül milyen a világ. Mama irigyen megcsodált, azt találta, sohasem voltam ily szép, még a papa is beczézgetett. Mindenki rontott. Harmadik napja vagyunk itt s s három ebédmeghívásunk volt.

Én? előkerestem azt a könyvjegyzéket, a melyet egyszer Elek adott nekem, s rendeltem vagy 50 kötet franczia és angol könyvet. Olvasni fogok az úton. Én azt hiszem, az olvasás eltávolít majd önmagamtól, pedig erre szükségem van.

*

Október 12-én.

Fiuméban. Sándor a hogy megérkeztünk, átöltözködött s unokatestvéréhez, a kormányzóhoz ment. Én a legegyszerűbb ruhámban, a komornám kiséretében, bejártam a várost. Olyan furcsa, kéjes érzés fogott el. Úgy éreztem, mintha ébredni kezdene valami a lelkemben, ez az arany napsugár, ezek a babérerdők, a végtelenség, ez a néptömeg, mely körülvesz s a mely nem ismer… Ime, tán ez legtöbbet ér. Hisz mióta megvagyok, üveg szekrénybe voltam kiállítva. Mindig tudta mindenki, vagy legalább tudni vélte, hogy mit teszek, mit gondolok s érzek. Itt senki, senkisem ismer. Lementem a horvát part egy osteriájába, leültem a szőlőlugas szélén, s belenéztem a messzehaladó tenger kék vizébe. Mily szép, szép az élet! Úgy éreztem, az életerő beleszalad a lelkembe… nini, szavalok! Most veszem észre. Nem hiába, hogy egész út alatt a Taine «Italie»-ját olvastam.

Elek, ha látna, csodálkozna rajtam. De tán nem annyira, mint én magam csodálkozom. Oly jól esett ez a frissen fejt tej, úgy éreztem, az igazság emlőjéből szivom! Azt hiszem, a mit látni fogok, közelebb fog az igazhoz hozni. Furcsa, hogy majd a művészetek segítségével kell hozzá jutnom. Tanulni akarok, fejlődni. Szeretnék az lenni, a mi vagyok, megszakítani a régi énemmel minden összeköttetést.

A kormányzóéknál igen boldog ebéd volt (ritkán használom e szót «boldog!»). Igen rokonszenves emberek. A governatore még igen fiatal ember, van valami igazán fejedelmi abban, a mit mond, abban a mit tesz. Felesége komoly, szép asszony.

Olyan komolyan nézett rám – hogy lesütöttem szemeimet. És – közvetlenül. Ez már haladás. Míg férjeink politizáltak, karon fogott, megmutatta a nagy, de roppant nyomott palota minden zege-zugát. Különös összeállítás, nagy aerarisch bútorok, s aztán ezek között olasz, velenczei ritkaságok. Úgy látszik, erre sokat tartanak. Furcsa, ezt soha sem láttam otthon. Peddig ezzel is mennyit szórakozik, tanul és felejt az ember. Ezeknek meg még erre sem volt szükségük, mert hisz boldogok, s van teendőjük elég. A gyermekekhez is bementünk. Komoly gyerekek, szinte már ezek is reprezentálnak.

Milyen különös, ezeknél minden olyan – igaz benyomást tesz.

Kiültünk egy terrasse-ra s hosszan elbeszélgettünk.

– Mondd, – kértem hirtelen, – hogy tanultad meg az igazság útját járni?

A fiatal asszony jóságosan mosolygott, nem felelt rá semmit, de szeméből láttam, hogy úgy született benne. Aztán tárgyakról beszéltünk. Minden egyes bútornak története van, mindegyikről tud valamit elmondani. Mennyit kellett hogy tanuljon, hogy érezze mindezt, hogy lássa, mi a szép, mi az összhangzatos.

– Hogy irigyellek, hogy Rómába, Nápoly- s Szicziliába mentek, – mondta.

– Hogy irigyellek, hogy itt maradhatsz, – viszonoztam elszólva magamat.

– Mit irigyelsz rajtam, hisz néked is megvan mindened, mit kivánsz, férjed szeret, vagyonod nagyobb a mienknél, tehetsz annyi jót, mennyit akarsz, s élvezhetsz, a mennyit szemed és szád kiván. Mi kell több ennél? Még gyermeked nincs, de hát ez is csak idő kérdése. És te szabad is vagy, mi pedig kötelességünknek élünk.

A két utolsó mondata szeget ütött a fejembe. Gyermekem, hátha lesz nékem is! Tán majd a kis fejére rá tett kézzel még el is mondhatok néki mindent.

És kötelességem is lesz akkor. Most nincs? De ha nem birom, nem tudom betölteni!

Október 14-én.

_Róma_. Milyen furcsa volt tegnap a kis hajón vele együtt neki indulni a tengernek. Még soha sem voltam tengeren. Nyolczkor este lassan siklott ki a hajó a megvilágított fiumei kikötőből, oly csendes, oly nyugodt volt az éjszaka, és én úgy szerettem volna, ha nagy, igen nagy veszedelembe jutnék vele. Ha terhes felhők környékeznének, ha villám, mennydörgés elnyomná a szavunk. Hogy így közel-közel simulhassak hozzá még egyszer, s elfogadhassam védelmét, őszinte szeretettel, ragaszkodással.

A tenger bámulatos csendes volt. S Anconától Rómáig napfényes idő. Este értünk Rómába. A Hotel Quirinalban ember ember hátán, villanyvilágítás, nyüzsgés. Késő éjjel csendesek voltak az utczák.

Hát ez Róma?

Október 18-án.

Rómáról nem merek írni. Azt hiszem, ostobaságokat mondanék, így hát csak Stendhalt s Tainet olvasom s azokat igyekszem Rómában feltalálni. Pedig furcsa, minden más hatást tesz rám. Valószinüleg éretlen vagyok még.

Már két nagy ebéden voltunk. Sándornak mindenütt vannak rokonai. Az olasz rokonok! Gracié, majd felfalnak, olyan édeskések mind. Voilá une race qui ne me plait pas! Egy angolnéval, Lady Stanleyval ismerkedtem meg. Az vonzott hozzá, a mit az olaszoknál nem találtam meg: az igazság.

*

Október 20-án.

Istenem, Istenem, hát nem lesz ennek vége. Elek ismét írt. Azt mondja, Kairóból az arab pusztába expeditióra készül. S nem bir magával, hozzám fordul egy kis érdeklődésért. Mit tehetek én érte? Levele tele van Rómával s Rómán keresztül minden sorából szerelme beszél, a melyet azonban nem említ. Így hát megmérgezi nékem Rómát. Délután a Campagnában voltunk… nem birtam magammal, e végtelenül szomorú mezőkből, e szürkés hangulatból annyira az Elek szavai beszéltek hozzám, hogy megkértem Sándort, forduljunk vissza, rosszul érzem magamat. S most itthon vagyok a kis szobámban – a villanyfény besugárzik idáig az iróasztalomig, s azért csak az a nagy, néma, csendes Campagna előttem… tovább még keletnek az az ismeretlen sivatag, s azon egy ember, ki megy, tán vesztét keresve…

*

Október 24-én.

Ha gyermekem lenne Sándortól, minden jobbra fordulna. Ma bementem a Szent-Péter-templomba, ezért imádkoztam. Meghallgatott-e az Úr? Ah! hiszen vallásom sincs, ezt is kiölték belőlem. Az a czinizmus, a mely megölte bennem a szerelem iránti érzéket, elvitte magával vallásomat is. Senkiben, semmiben nem hiszek. De igen, Sándorban… Hát akkor?

*

November 3-án.

Palermóban. Megyünk, megyünk – az én szemeim nyitva s azért nem látok semmit, nem hallok semmit, nem vágyom semmire. Olvasom Baudelairet… Mint a mákony. Szeretném, ha mind e fény, pompa érdekelne. De mi közöm mindehhez?

*

November 16-án.

Megint egy levél Elektől, megérkezett a Szentföldre. Arra kért már akkor, hogy oda feleljek neki, s miután semmi hir rólunk, azt mondja, érzi, _igaza volt_, hogy megirta szerelmét, mert vagy tőlem kellett volna pár sornak jönni, vagy Sándortól egy levélnek, a melyben élethalál-párbajra hivja. Egyik sem jött, sem _igen_, sem _nem_. Tehát szavait félig meghallgattam.

És igaza van, úgy van. Megcsaltam férjemet – és tán – önmagamat is?

*

November 18-án.

Nem, nem fogok mindig ezzel foglalkozni. Ez ostobaság s eredménytelen.

Egy óriási parkban kocsiztunk, a mely Katinka-ligetre emlékeztetett. Vagy csak minden a mit látok, azzá hasonul át, a mi bennem van. Ma Verlaine-t vettem meg, az Elek kedvencz költőjét. Mint lánynak megvolt, hogy férjhez mentem – akkor azt hittem – nem lesz könyvekre, vagy legalább ilyenre szükségem, nem vittem magammal. Éjjel olvasni fogom.

*

November 19-én.

Egész éjjel Baudelairet olvastam, mint olaj a tüzre ez a könyv. Magamra olvastam benne. «Comme vous êtes loin paradis parfumé!» Volt-e ilyen paradicsomom valaha? Voltam-e gyermek, fiatal, mint mások. Rothadás vett körül, hogy meglettem, s a rothadás légköre tápláló légköröm.

*

November 24-én.

Nem értem, nem ismerek magamra. Napról-napra közönyösebb leszek. A külvilág nem érdekel. Úgy ülök a nagy ebédeken, estélyeken mint egy bálvány, szemeim kerekre tágulnak, nem mondok semmit, nem hallgatom azt, a mit beszélnek, nem látok, nem hallok, semmi érdekem, sem kedvem semmihez.

Este Baudelaire-re, Verlaine-re örülök.

*

November 30-án.

Nagy jelenetem volt Sándorral. Ez az ember tönkre megy mellettem. Napról-napra sápadtabb arczkifejezése. Girgentibe mentünk. Én a hajó egy sarkában egy Zólát olvastam (nagyon érdekel ez az író, ha utamba akadna, lehet, hogy vissza adna önmagamnak) Sándor a másik sarkában a Times-t. Így egész Sziczilián keresztül. Este későn érkeztünk.

Kocsin, zekegő úton a szállodáig, ott vár a megrendelt ebéd, en tête á tête. Ettől most mindig félek. Sándor két üveg pezsgőt megiszik egyedül, én pár osztrigát eszem, s hallgatunk. Aztán külön-külön lefekszünk. Másnap nagy szél kerekedik, én nem merek kimenni a szállodából, félek, hogy nevralgiát kapok. Sándor egyedül nézi meg a görög templomokat. Este vissza Palermóba.

Így lesz hát ez az út végig? Hogy vissza érkeztünk, kijelentettem neki, hogy én nem megyek tovább, már unom ezt a hajszát, aztán meg… Elek Biskrában. El fogom kerülni, bármibe kerül. Sándor nem tágított, nyugodtan azt mondta, ő megigérte Eleknek, hogy deczember végét ott együtt töltik s így _megyünk_. Megyünk. Igen… én pár perczig zokogtam, sírtam, aztán – mintha fénysugár szaladt volna át a lelkemen, végre is, miért ne, menjünk. Hisz úgy jobb lesz. Jobb szembe nézni az ellenséggel, így ártalmatlanabb. És aztán ki is fogom magyarázni vele a dolgot úgy, hogy baj nélkül megértethetem magamat Sándorral. De hát ez már megint csak nem lesz az igazság…

Sándor meghallgatta végelhatározásomat s ott hagyott: megyünk, volt az utolsó szava.

Most hát én… igen én, irok Eleknek, ez az egyetlen módja.

*

Deczember. 1-én.

Ime levelem:

«Édes Elek. Reménylem, soraim még Jeruzsálemben érnek. (De hát ha nem!) Hallgasd meg, a mit mondok. Nem szeretlek, nem is foglak soha. Nem akarlak látni se élve, se halva. Ne gyere utamba, mert kitérek előtted. Tudd meg, hogy tisztességes asszony vagyok s az is akarok maradni. Férjemet szeretem, s jövendőbeli gyermekeimnek akarok élni. Hogy megközelitesz, az gyalázatos dolog, s egész lelkem felháborodik, ha rágondolok. Mit akarsz velem? Testem nem lesz a tied, mint a hogy a lelkem nem az. Nem szóltam Sándornak, nem azért, mintha bármi módon vonzódnám hozzád, de mert nem akartam, hogy összeütközés lehessen köztetek. Nem akarom, hogy Sándort baj érje. Te mint könnyelmű lányt ismertél, mióta a _szerelem_ (igen, az a szerelem!!) átváltoztatott, azóta sem érzésem, sem gondolatom nem az, a mi volt. Mi megyünk Biskrába, de megtiltom, _érted_, hogy oda gyere. Nyugalmamat nem adom semmiért. Az isten megáldjon s ez leszen első és utolsó levelem tehozzád. Bálványosy Mária.»

Mini helyett Máriát írtam alá. Ebből aztán kiérzi, hogy semmikép sem akarok vele bizalmas lábon állani. Magam vittem a levelet a póstára, csak időre érkezne még oda. Jaffáig innen 6 nap, onnan 2 Jeruzsálemig, ott 8–10 nap alatt. Decz. 12-ére ott lesz a levél s akkor még tudom, ott kapja, hiszen karácsonyt a Szentföldön tölti.

*

Deczember 3-án.

Átolvastam a levél fogalmazványát. – Istenem, milyen ügyetlenséget követtem el, hogy azt irom: «nyugalmamat nem adom»; hisz így többet árultam el, mint kellett volna, lelki állapotomról.

De most naplót sem irok egy darabig, ez is csak hiába izgat. A tárgyaknak fogok élni. Ugy mint egy utazó, – ki felejteni utazik.

Felejteni… mit?

*

Deczember 30-án.

Anya vagyok, bizonyos. Ennek sem tudok most már örülni. Félek a gyermektől. Hogy neveljem fel, ha nem tudok igaz lenni. Az ő életét is megmérgezzem, mint a hogy az enyémet megmérgezték?

Sándor, uram! ments meg.

*

Tunis, január 4-én.

Éjjel-nappal a két férfi a fejemben. Nem látok semmit, csak őket. Éjjel róluk álmodom – úgy érzem, ketté tépik a szivemet. Mi lesz velem? Ha az Elek levelét olvasom, a Sándort is ott érzem az oldalamon. S félek mind a kettőtől s nem látok a lelkemben egyebet sötétségnél, némaságnál…

*

Biskra, január 6-án.

Sándor tegnap hirtelen hozzám fordult: «Az Elek _barátom_, bizom benne minden körülmény között… érted?» S mereven szemembe tekintett. Mit értett alatta – tán gyanakodott volna. Mikor árultam el magamat, vagy már rég gyanakszik? Egész testemben reszketek még most is, midőn szemeinek tompa kifejezésére gondolok. S holnap, vagy tán ma már megjöhet. Mi lesz velem? Összezavarodott az elmém s nem látok tisztán érzéseim chaosában. Nem látom a helyest, a jót, nem tudom, mit érzek igazán, nem tudom, hogy lesz… Én uram! támogass, mert eltántorodom…

*

Biskra, január 8-án.

Istenem! Istenem. Tönkre, tönkre vagyok téve. A dolog így történt. Egy arab kávéházban voltunk, Sándor és én. Rendesen itt töltöttük az estéket már jó ideje, Sándort igen mulattatja az arabok fegyvertáncza, mindennap eljáratja velök.

Épp a fegyvertáncz közepén – én Uram Istenem – ki lép be az ajtón: Elek. Azt hittem, rám szakad a ház. Sándor tüstént abba hagyatta a vad tánczot, de a pokoli lárma után beállott csendet nem lehet a szívem csendjéhez hasonlítani.

De tovább. Elek odafordul Sándorhoz, kezet ad neki.

– Tudod-e, miért jöttem oly gyorsan? – mondta merészen, egyenesen a szemeim fehérébe tekintve, – mert Mini irt nekem.

– Ugyan? – kérdé Sándor fásultan, – s te erről nem is szóltál.

Azt hittem, szétszakad a szívem.

– Igen, megirtam, hogy ide jövünk, miután tudtam terveidet, – rebegtem halkan, nehogy Elek megmondja az igazságot, hogy így az összeütközést elkerüljem.

– Igen, Mini meg akart lepni téged s ezért irt, – mondta Elek még folyton rám nézve hidegen, közönyösen, tönkre téve tekintete által, – s én sietve jöttem.

– Jól tetted, – mondta Sándor, hirtelen kézszorítását viszonozva.

Ime, hazugságból hazugságba. – De ez még nem elég. Sándor éjjel sakálvadászatra készült. Ide rendelte Ali Ben Hamedet, dragománját[1] a kávéházba, ki vezeti. Itt vártunk reá. 10 óra után megjött.

– Elek, légy oly szives feleségemet haza kisérni a Hôtel Saharaba, te is ott vagy szállva úgy-e?

– Igen, mellettetek vettem szállást, – felelte Elek szemtelenül. Sándor kezet szorított vele, nekem megcsókolta kezemet s szemembe tekintett. Ha száz évig élek, nem felejtem el tekintetét. Mintha egész lelkét a lelkembe lehelte volna. Vagy csak azért láttam ezt így, mert magam végtelen izgatott voltam s mert tudtam, hogy most, most fog elválni minden… Nem tudom. Elment. És Elek most hozzám fordult: «Indulunk hát?» Karon fogott. Én nem akartam, hiába mondtam neki magyarul, hogy nem engedem. Megtette. Végre is a még népes utczában, a hol az arab Ouled Nailok[2] házai előtt franczia katonatisztek árnyai suhantak el, nem téphettem ki magamat karjai közül. Elek a szó szoros értelmében vitt. A kis telep legnépesebb utczájába mentünk, a hol a téli éjszakán még ember ember hátán tolongott. És nem mertem szólni, egész testemben remegtem. Vitt, vitt. Egy európai kávéházba erővel bevonszolt. «Un caffé à madame, un verre de whisky à moi.» Úgy tett, mintha felesége lennék.

– Eljöttem, mert levelének sorai között olvastam. Ha szeretné férjét, akkor nyugodt lenne, nyugodtan odaadta volna levelemet neki, hisz «vér»-leány, ki nem fél egy párbaj esélyeitől. Maga ha szereti férjét, csak egy módon cselekedhetett volna, hiába mondja, hogy nem. A szerelem parancsol. Hiába minden törvény, hiába esküje, a mit mond. Az enyém, mert szeretem s mert viszont szeret.

És én gyenge báb csak hallgattam s mintha megszáradt volna a szó a torkomon, nem tudtam, nem tudtam rá felelni semmit.

– Azt mondja, nem ismerem azt, a mi ma. Csakis azt szeretem s nem azt, a minek lenni látszott. Maga még pár hó előtt nem önmaga volt, hanem társadalmi körének visszfénye. Egy szava nem jött szivéből s egy szó nem juthatott a szivéig, s így hogy választhatott volna akkor a szíve szerint. Az enyém az Isten s emberek előtt. Akkor a Katinka-ligetben láttam már – s ma az enyém.

Hangja olyan áttetsző, tiszta lett, mint a fejünk felett elterülő égbolt, a melyen az afrikai ég miriad és miriadnyi csillagja ragyogott. A mimóza-fák virágoztak, messzi, messziről szomorú dal hangzott, tán egy arab ház terrasseáról; fejem felett a tejút fenséges íve; szivem tágult, úgy éreztem, karjaim széttárulnak s átölelem az egész mindenséget, s szavam most is, mint mindig, máskép beszélt.

– Sándort tisztelem – kiáltottam (Istenem miért is ezt).

– Nem tisztelet kell nékem, de szerelem. – S vitt, vitt.

Úgy éreztem egész testem lelkem azon az egy karján csügg, a mely visz s a melynek ellenállani nem tudok. S nem tudtam. Felvitt. Szobánk egymás mellett… s a sötét éjszakában amazok ott nem láthatták, hogy az ő szobájába tértünk.

Hát miért is nem öntöttetek erélyt, szivet belém, _ti_, kikre ez rá volt bizva.

A Sándor gyermekével szivem alatt – ma az Elek szeretője vagyok. Ime az igazság.

*

Biskra, január 9-én.

Sándor délben jött haza, és furcsa, én nyugodtabb, s lehet mondani igazabb vagyok vele, mint voltam. Szinte kihivólag viselkedtem vele szemben. Kijelentettem, hogy áthurczolkodom a déli oldalra eső szobába, mert éjszaknak fázom. Sándor nem ellenkezett – pedig ez azt jelentette, hogy ágytól válunk. Nos igen, ha már így kellett hogy legyen, hát hadd legyen így. S legyen egészen. Kettős játékra már igazán képtelen volnék. Szivem alatt levő gyermeket említettem… ez aljas volt. De hát miért ne, ki egy olyan aljasságot el tudott követni, mint én tegnap, az már mindent pirulás nélkül elkövethet. Most hát előre – csuszszunk lefelé a lejtőn, nyitott szemmel, sans peur et sans reproche!

*

Biskra, január 14-én.

Sándor minden éjjel vadászni jár, már vagy húsz sakált s pár hienát lőtt. Azalatt én a Hôtel Sahara széles erkélyén ülök késő éjszakáig, mellettem Elek. Előttünk a végtelen csillagos ég s lábaink előtt a kis tér mimosa-bokrai. Keret, illat, mind ugyanaz, mint akkor. És én egész lélekkel oda vetem magamat neki. Szinte túlságba megyek, akkor csókolom száját, midőn tán nem is kivánom. Beszéltetem, mert szépen tud beszélni. Elmondatom vele szerelmének egész történetét, el, hogy mit szeret rajtam, hogy gondolt rám, ott azokon a hosszú útakon. Már rég szeret. Még – azt mondja – kis leány voltam s nevelőnővel jártam ki a jégre, hogy rám vetette szemét. Csak hogy büszke volt, el akarta nyomni szerelmét. Nem akarta, hogy a partie-vadászok közé sorolják, mint annyi mást Pesten. Került, mert szegény volt. Mióta azonban gazdag, olyan gazdag mint Sándor, azóta kétszeres erővel kivánt meg engem. Kivánt meg – igen, így mondta. Pfuj, a szó csunya. De hát méltó – viszonyunkhoz. Tehát mindig csak pénz!

*

Biskra, január 16-án.

Ma ebéd alatt elnéztem Sándort. Ez az ember beteg. Valami van a szemében, a mi szinte a túlvilágba húz. Milyen furcsa az élet. Miért találkoztunk mi egymással, miért ott, hol nem lehettünk az egymáséi. Milyen egyszerü dolog: két ember találkozik, vonzódik egymáshoz, megszeretik egymást, egyek lesznek a sírig. Így van ez az egyszerü embereknél. De hát nálunk hány kis mellékút, kitérés van a fővonalak mellett, vagy tán fővonalak nincsenek is; csak árnyalatok, csak félszinek. A félhomály misticzismusa, a mely éppen csak az igazsággal van ellentétben.

A félszinektől az örök világossághoz hogy lehessen jutni?

Én szegény hites férjem, miért is kellett néked éppen én rám bukkannod? Miért nem találtál magadhoz méltó, becsületes, igaz asszonyt, ki az oltártól a halálos ágyig egyet gondolt és érzett volna veled? Ha én egyszer elmondhatnám néked még az igazságot úgy a hogy van! De jól is van az, hogy _ma_ már ez lehetetlen. De jó, mert én, ha _akkor_ két mély szemeddel a szemembe tekintenél, visszakivánnám azt a boldogságot is, mely után egyszer már kinyujtottam a kezemet, és beléd találva szeretni – el kéne pusztítanom magamat. De jó is az, hogy az igazságot néked soha, de soha el nem mondhatom, mert tiltja az a kis gyermek ott a szivem alatt, az, melynek bűnös szivem minden dobbanását meg kell hallania, ki tud a _másik_ minden öleléséről – csókjáról.

*

Biskra, január 21-én.

Napról-napra merészebb leszek. Ma, hogy Sándor a Kadinál ebédel, mi Elekkel egy háromlovu kis kocsin Sidi Okbába rándulunk. A kocsi elhagyva a biskrai város utolsó pálmáit, szélsebesen szeli a sivatag homokját, az arab kocsis mélyen lenn guggol szinte a lábaink előtt, s dalt zümmög. Elek átkarol s úgy röpülünk át a végtelenen. A kocsis néha visszanéz, s bátorítva mosolyog ránk. Azt hiszi, férj és feleség vagyunk, tudja, hogy csókolom az Elek ajkát, hogy lássa ez az ember, hogy mondhasson el esetleg Sándornak olyat, a melyből meg kell hogy tudja vétkemet.