Part 4

_Az ötödik_. Rittmeister Kappel. Egy Rittmeister. Igen szeretem, hisz annyira «ártatlan». Meg fog a magas iskola lovaglására tanítani. A kutyáról, lóról senki sem tud jobban, szebben előadni annak, a kibe szerelmes, mint ez a jó kapitány. Különben szép fiú. Mindenesetre a gárdának legszebb tagja, – jól áll – a ruhámhoz.

_A hatodik_. Ez erdélyi. Neve: Bélhiday Döme. Kicsiny, zömök, széles vállú fiú. Négyszegletes arcz, sűrűn összenőtt szemöldök. Rémséges erő. Multkor a terrassemon ülve panaszkodtam, hogy ott egy kis ákáczfa elveszi a kilátásomat. Döme (a «négyszeglet», így csufolják) leugrik a terrasseról, s egy pillanat alatt kicsavarja a fát tövestől. Különben medvevadász. Czélba lő, voltigerozik, kitünő csárdástánczos, s alapjában jó fiú. A legjobban őt sajnálom, hogy hozzám szegődött. Valami jó erdélyi kisasszonyt boldogíthatott volna… Én egy pár hónapját, tán esztendejét rablom el. Pedig az úristen a megmondhatója, hogy nem vagyok kaczér. De mit csináljak, ha Sándor mindig Elekkel van, s Elek meg a Balaton vizeit járja. Magamban meg nem tudnék maradni és kivált most nem.

Esténként aztán udvarlómmal és Kálnay Melaniéval a Denghelegy Sándor yachtján elibök vitorlázunk. A Melanie a legcsunyább asszony, kit életembe láttam, de roppant okos. S van annyi esze, hogy mindig olyan asszonyhoz szegődik, kit szépségeért ünnepelnek. Ennek napsugarainál aztán ő is melegszik. Azt mondják, már nem egy kétségbeesett – s hoppon maradt udvarlónak volt a villámhárítója. Az én oldalamon aztán hat mennykő is üthet belé. Illetőleg hét. Mert hisz – végre is – Elek nem tetszik nékem. Azaz, hogy Eleket csak azóta birom kiállani, mióta látom, hogy kerül. Vajjon a Sándor a saját kedvéből yachtozik mindig, vagy az Elek viszi magával? Ha ez igaz, – de nem, hisz tudom, Elek nem akarja. Tudja jól, hogy ezzel önmagának ártana az én szemem előtt.

Nos, – Melanie – s én, meg a hatos. Melanie igen okosakat mondott, annyira okos volt, hogy szinte rosszul esett. Hisz a Balaton oly szép volt, s az én uram oly távol. Nem találkoztunk velük, rosszkedvűen visszavitorláztunk. Sándor és Elek egy víz volt, hogy haza értek, valamiféle baleset érte őket, elmondták nékem, de az ő yachtnyelvüket nem értem.

*

Augusztus 7-én.

Reggel a Melanie volt nálam. Mig a komorna kifésülte a hajamat, furcsa dolgokat kérdett. Angolul beszéltünk, hogy a Mari ne értse.

– Mondd – kérdte, – nem szereted te a férjedet?

– Furcsa kérdés, miért?

– Hogy jóformán már a mézes hetekre ide jöttetek.

– Azért jöttünk ide – mondtam hatalmas applombbal, – hogy az még tovább tartson.

– Vigyázzatok, így a méz el is száradhat. És ezek közül ki tetszik neked? – kérdte tán abból a czélból, hogy a «többi» vigasztalásához kezdjen.

– Ezek közül… _én_ nekem? Te tán tréfálsz. Hisz tudod te is, meg tán veled az egész világ, hogy szerelemből mentem férjhez.

– Nem, azt sem én, sem a világ nem tudja. Azt mondják, szerencsétlen, lehetetlen szerelmed volt. S azért mentél volt gyorsan az _elsőhöz_, ki elvett.

– Édes Mélanie, tudd meg, hogy egyáltalán nem ez volt az első kérő, még a gyermekszobából kértek. Sándorhoz mentem, mert ép ő tetszett legjobban. S ma már szeretem is.

Azt hiszem, tökéletesen őszintén beszéltem e perczben, az ilyen kérdésekre adott őszinte feleletet azonban soha sem hiszik el. Melanie sem hitt nékem – megint a hatra tért át – hogy hát mégis melyik érdekel közülök.

– Édes Melanie, ha ez a hat egyedül lenne velem a világon, még akkor sem kellene közülök egy se.

– És Elek?

Hirtelen rá néztem, hát azt hinné…? Nem, csak azért kezdte, hogy éppen kérdjen valamit.

– Férjem legjobb barátja, – mondtam oly hidegen, hogy még önmagamat is megleptem vele.

– Te Mini, megmondjam? – s aztán oda hajlott egészen reám, – ez az egyetlen férfi, ki itt engemet érdekel.

– Nincs rossz ízlésed, – mondtam még impersonelebb hangon, – okos ember, de azt hiszem, nincs szíve. – Szeretném tudni, hogy miért tettem hozzá ezt a hazugságot.

Erre Melanie egy félórai védbeszédet tartott, ezer példával illusztrálva, hogy igen is van, mély szív és csupa érzés és így és úgy, – de már mindezt nem írom le, mert fáradt s álmos vagyok.

*

Augusztus 8-án.

Ma reggel Melanie megint eljött hozzám. S megint a házasságomról beszélt. Hogy jó barátném és a saját érdekemben fel kell említeni, a mit Füreden rólam pletykáznak. Hogy férjem nem szeret s azért hanyagol el. Hogy rég megunt stb. stb.

– Mit? hogyan? – Még egyszer elmondattam magamnak, hogy időt nyerjek. – Te, mondd, melyik udvarlómra vetetted magadat, hogy erővel össze akarsz a férjemmel hozni?

Melanie erre goromba lett. Én meg kiutasítottam. Az egész ebből áll. Pedig hiányozni fog nékem a parthiekon. Hisz rajta kívül más asszonybarátném nincs is, minddel össze vagyok veszve.

De… ez nem minden. Szavainak mérge is volt. Hátha igaz, hátha? s éppen ma este Tihanyban maradnak. Eh, unalmas estém lesz.

Pedig nagy czigányozás volt készülőben. Arra is kell gondolnom, hogy kivel menjek, hisz alig ismerem az itteni asszonyokat. Majd csak meglesz valahogy.

Esti hétkor.

Hatkor táviratot kaptam a férjemtől, hogy haza jő félkilenczre. Vacsorán tegyek el számára egy helyet. All right! Magam mellé őt nem ültethetem, hátha kedveskednénk neki s Eleket venném asztaltársamnak?

Jó van, úgy lesz. Hm. Mini, valld be, nem bánod ezt a combinátiót.

Éjjel háromkor.

Itthon ülök, ablakom előtt éjjeli zene, tudom, az erdélyi követte el, náluk van ez így szokásban; s míg a muzsika szól, írok; Sándort kértem, jőjjön be hozzám, s ő megtagadta, azt mondván fáradt, nem lehet; holnap hajnalban indulnak Elekkel. Ah! De hátha ez csak számítás? Ez nem tehető fel tőle. De mit jelent mindez? Mióta itt vagyunk, tökéletesen elhanyagol, rám se néz. Mintha csak a felesége sem lennék. Holnap beszélni fogok vele… És a zene csak szól. Ni, a zene. Hogy írtam, már egész el is felejtettem. Egy dalt játszik, a melyet Sándor annak a napnak az előestéjén énekelt, a melyen Elek Pusztahegyre jött… Multkor mondtam a négyszegletnek, hogy ez a kedvencz dalom, azért huzatja. S erre feküdjek le? Nem, ez tűrhetetlen, holnap beszélni fogok Sándorral.

De igaz; ezt még nem mondtam. Elek nem jött el a vacsorára. Na bizony, nagyon elvoltunk nélküle. Sándor énekelt is a czigányokkal. Ez az édes úr igen nagyon furcsa módon viseli magát.

*

Augusztus 9-én.

Este, hogy Sándor hazajött, egyenesen bementem szobájába.

– Ez nem mehet így tovább, – kezdtem éles hangon, – végre is a felesége vagyok, miért hanyagol el olyan nagyon. Hiszen már egész Balatonfüred ujjal mutat rám. Ez hallatlan, ezt nem tűrhetem, – aztán sírva fakadva egy székre omlottam. Éreztem, hogy végtelenül nevetséges vagyok. Sándor egész nyugodtan leoldozta nyakkendőjét s oda fordulva hozzám, így szólt.

– Elhanyagoltam? Hisz azt hittem, maga igen jól eltöltötte idejét a Melanie társaságában. (Hát a hat Sigisbéről miért nem teszen említést, mi!)

– Melaniet tegnap kiutasítottam, nem állhatom tovább szemtelen megjegyzéseit.

– Ha csak ebből áll a dolog, keresünk magának más barátnőt.

– Ne keressen senkit, de vigyen el innen.

– Hisz úgy is ezt akartam. Tudja, hogy egy hét mulva nyilnak meg a weidmannsdorfi vadászatok. Oda megyünk, majd ott bemutatom osztrák rokonaimnak is.

– Hát még? – mondtam félhangon, – nem megyünk haza?

– Mindent a maga idején. – És megcsókolta a homlokomat.

Ugyanaz este Elektől búcsúztam el, kit az egész füredi létem alatt jóformán alig láttam. Úgy intéztem a dolgot, hogy egyedül fogadhassam.

– Téged igen ritkán láttalak, – tegeztem, igen közönyösen.

– Füreden nem igen látnak az asszonyok!

– Kár, pedig az asszonyok egy eszes férfira mindig rászorulnak.

– Mini, maga nagyon udvarias, – mondta kissé gúnyosan mosolyogva.

– Kérlek, tegezzél, – mondtam kissé hevesen, – ezt a _módját_ a magázásnak ki nem állhatom.

Elek, mintha nem értette volna meg szavaim értelmét, terveimről tudakozott.

– Tudod tán, hogy Ausztriába megyünk az én nagy szomorúságomra.

– Hát mulatod magadat ott is, egy szép asszony mindenütt jól mulat. Aztán tudom, Niki, Stapszi is: meg Klienigstein Hansi is veletek mennek.

– Ezzel vígasztalsz?

– Mindenkit azzal, a mivel lehet.

Ezt meg én nem akartam elérteni.

– Mikor látunk?

– A tél derekán Biskrában, én már őszszel oda megyek… addig, – s most egyenesen a szemembe nézett, – vigyázz a szívedre, – mondta élesen s felkapva kalapját, ott hagyott. Mit értett ez alatt? S miért mondja éppen _ő_ nékem ezt. Hát tehetek én arról, hogy ő odajött Pusztahegyre, tehetek arról, hogy belém szeretett, tehetek, hogy férjem legjobb barátja, tehetek, hogy férjem… eh nem igaz, én a férjemet szeretem, hűséges felesége leszek, s néki fogok élni s boldog leszek. Úgy legyen!

Nem fogunk Biskrába menni.

*

Augusztus 11-én.

Bécs. Na hiszen, ez megint kedves úr volt. Sándorral nem voltunk egy perczig sem egyedül. Velünk a Klienigstein Hansi, a Niki s a Stapszi. Szép kompánia. Sándor, Stapszi s Hansi átmennek az étkező kocsiba kártyázni, én meg egyedül Nikivel. Nikivel! Ezzel éppen csak akkor hagynék igazán udvaroltatni magamnak, ha féltékenynyé akarnék általa valakit tenni.

Közel ült hozzám, czigarettájának füstjével körül ölelt. Pfuj! én is rá gyújtottam egyre, hogy kibirjam. Ha nem megyünk Weidmannsdorfba, hát goromba lettem volna vele, de így nem mertem. Ott szükségem lesz reá. Hisz alig ismerek egy-két osztrákot.

Mondom, oda ült hozzám egész közel, a karjával majd csak hogy nem a vállamhoz ért. S úgy beszélt. Ime udvarlása:

– Mini, te szép vagy.

– Tudom.

– Milyen kár, hogy Bálványosy herczegnővé nem tettelek.

– Igen szép, hogy így gondolkodol, de kérdés, vágytam-e vajjon én erre a végtelen tisztességre.

– Ha, ha, nem rossz. Azt hiszed, elhinném. Végre is gazdagabb is volnék, mint Sándor.

– De hát úgy látszik, azt hiszed, hogy én nem szeretem Sándort.

– Hiszek azt, a mit hiszek.

– Szemtelen, – nos és most én ügyetlen, a Sándorról dicshymnuszt zengedeztem el neki. Hogy milyen jó, milyen okos, milyen derék… s mikor mindezt elmondtam, igen elszégyeltem magamat. Végre is ez senkire sem tartozik. Úgy éreztem, mintha éjjeli pongyolába mutattam volna előtte magamat.

– Eh, lárifári! – vágott a szavamba, – azért te sohasem szeretted, s ő? ő róla sem tudom, hogy szeretett téged. Ez olyan illő házasság volt, végre is neked férjhez _kellett_ menned, Sándornak meg _kellett_ házasodnia s így – megegyeztetek.

Nem és nem. De hiszen én szeretem őt, miért ne szeretném? Én szeretem, csak alkalmam lett volna akkor neki megmondani. Ha ebben a pillanatban belép a kupé ajtaján, tudom, hogy a nyakába borulok s össze-vissza csókolom mindenki előtt. Mit bántam volna, ha ez a három majom meg is ütődik viselkedésemen. De Sándor nem jött be Marcheggig. Egyedül voltam az egész úton Nikivel. Este Sachernál ebédeltünk. Mindig Hansi, Niki és Stapszi társaságában. Sándort még ilyennek nem láttam. Unalmas, fáradt volt. Alig beszélt s hagyott engem ezzel a három rüpőkkel!

*

Augusztus 12-én.

Este az orfeumban voltunk. Hát ilyen? Repülő, félmeztelen lányok, meg lányok, kik illedelmesen vannak ugyan öltözve, de a mit mondanak, öltözetlenebbek az amazok meztelenségénél! Ostoba fonnyadt arczú urak a páholyokban, monoklival belenézve a semmibe, füst, lárma, lenn a szörnyű plebs, a maga rettenetes sörszagú bántó lármájával. A szomszéd páholyban «eine unmittelbare!» valami kis herczegné három udvarlójával s a férjével (nini, csak úgy, mint én) épp oly hangosan nevet s lármázik s iszsza a sört, mint azok ott lenn. Én leeresztem fátyolomat s hosszú keztyűim, azt szeretném, a vállamig érnének, hogy a testemmel semmi ebből a légkörből ne érintkezzék. Utálom e helyet, de hát mit tehetek? Nikinek esek neki:

– Hát ezekért a helyekért hanyagoltok ti minket el?

– Ohne Weiber… dalolja Niki az énekesnővel s nem felel.

– Mondd, mit szerettek ti _itt?_

– A salonjaitok zárkózottságát, ha visszatérünk beléjök – felelte gyorsan Sándor, Niki szavába vágva. Aztán keményen rám nézett. Láttam, nem szereti, a mit mondok. Én sem szerettem, de mit tehetek róla, ha szégyeltem, hogy itt szégyellem magamat.

Hogy hazamentünk, Sándor a kocsiban keményen megkorholt, kiéreztem, a balatonfüredi viselkedéseimet érti alatta. Én boldogan hallgattam, de úgy tettem, mintha haragudnék érte s nem eresztettem haza érve a szobámba. Fokozni akartam érdeklődését irántam. Azt szeretném, hogy őrülésig belém szeressen, akkor talán – lehet, lehet. Vagy tán már ma is? Valamit érzek itt benn a szívemben, de _mi_ az? s kiért? Ha én azt tudnám.

*

Augusztus 15-én.

Tegnap óta Weidmannsdorfban. A társaság nagy, 15–20 asszony s ugyanannyi férfi. De mi asszonyok egész nap egyedül vagyunk, mert uraink vadásznak. Milyen unalom. De ime egy pár alak. Az öreg Weidmannsdorff herczegné. Magas, szikár asszony, olyan mozdulatokkal, mintha nyakörvet viselne. Nem néz se jobbra, se balra, se le, csak mindig egyenesen felfelé. Szeretném látni ezt az asszonyt egyszer az udvar előtt bókolni, ugyan hogy törik ketté a dereka? Mindent kimérten, mereven mond el, minden szó, mi kiszalad a száján, az által, hogy ő mondja, nagy súlyt nyer. Csak kis ujját adta nékem, mikor megjöttem – tán megérezte rajtam a bizonyos ősapát? A férfi makog, nyafog s rémítően papucs alatt van. Leányuk van négy, mind olyan, mint egy-egy dragonyos, rettenetesen vállasak, szegletesek, de igen jó lányok. Az egyikkel, Marincsival összebarátkoztam. Minden szívbaját elmondta egy nap alatt. Tudom, kibe s hányszor volt szerelmes.

Itt még Stachelnitz herczegné, a Pepi, a bécsiek elkényeztetett Pepije. Játszik minden műkedvelői előadáson, elad minden bazáron, minden carousselen lovagol, tud fütyülni, dalolni, magas iskolát lovagolni, tíz nyelvet egyformán jól beszél, énekli a bécsi és párisi kupleteket, franczia és olasz dalokat. Olvas minden könyvet, mit írtak. Mindig pattog s nincs soha ideje valakivel egy félóránál tovább beszélni. A férjével még nem is találkoztam. Itt az öreg Klienigstein, finom mosolyú öreg úr, kinek azonban azt mondják, csak minden harmadik szavát lehet és szabad elhinni, mert azt hiszi, jó diplomatának hazudnia kell. Annál szókimondóbb a lánya, Lolly, ki már két gorombaságot mondott nekem, de mind a kétszer összecsókolt utána – es war ja nicht bös gemeint – mondta s egy perczre el nem hágy, mióta megbocsájtottam neki. Roppant férfias mozdulatok, bizonyos férfiaknak, meg az asszonyoknak tetszik. Én nekem is… bár egy kicsit olyan, mint egy elszabadult csikó.

Ezek a főbb alakok. Férfiak? Hansi, a bátyja, Niki és Stapszi (Istenem, de meguntam már őket), egy Gysenburg-Stachberg, a család feje, egy kis uralkodó herczeg, Ausztria legnagyobb partieja. Míg a férfiak vadásznak, addig a lányok őt vadászszák, «mert én jobb szeretem a vad libáknál a szelídeket», súgta nekem ebéd alatt, ezzel igen nagy bizalmat árult el irántam. De mit folytassam tovább, mind egyformák, legalább nékem.

*

Augusztus 16-án.

Sándort alig látom. Egész nap vadászik. Este halálra ki van merülve. De hát ez már vadászatoknál így szokás. Ebéd után vele lehetnék, de ha ő nem, én sem.

Ma este Pepi jött le hozzám. Én fáradt voltam, le akartam feküdni. Tulajdonkép nem tudom miért, de rosszkedvű voltam. Azt hiszem, a Katinka-ligetre gondoltam, azért. Pepi leült ágyam szélére.

– Látod, édes gyermekem, ha én te lennék, másképen élnék.

– Hiszen én olyan formán élek, mint te, csak mindenből kevesebbet.

– Néked édes Minim – mondta s hangja színtelen lett – nincs okod arra, hogy úgy élj, mint én. Te… boldog is lehetsz.

Csodálkozva néztem reá. Kissé furcsa volt, hogy így, első látásra olyan húrt pendít meg, melyből élettörténetére vonhatok következtetést.

– Látod, te szép vagy, én sohasem voltam. (Ebben igaza van.) A te férjed derék ember, s nem volt okod, miért ne menj szerelemből hozzá (ez is igaz), te fiatal vagy… nézd. Én, a híres Pepi herczegné, ki egész Bécset mulattatja, kinek kalandjairól két ország beszél, hiszed-e, ha elmondom – soha boldog nem voltam. Mit ér egy ilyen élet? Reggeltől estig hajsza, hogy a szív csendjét befödje. Mit ér? Menj haza férjeddel, kérd bocsánatát. Mert a hiba benned kell hogy legyen. Ismertem Sándort rég, a Bálványosyak között a legtöbbet ér. Menj haza vele s hagyj minket tánczolni a mi korpára épült tündérvárainkban.

Én megcsókoltam a kezét.

*

Augusztus 18-án.

Sándorral párbeszéd.

– Menjünk haza, Sándor, én már úgy vágyom haza.

– A hogy akarja, pár napig azonban még nem lehet, most, hogy a vadászatra a meghivást elfogadtam s én egy más vadász helyét elfoglalom, itt kell maradnunk végig.

– De én… én, úgy akarom!

– Mini maga parancsol s én… cselekszem, – mondta Sándor s megcsókolta homlokomat.

De azért itt maradtunk, ő győzedelmeskedett.

*

Augusztus 19-én.

Szemtelenség, szemtelenség. Ime Elektől ez a levél:

«Édes Mini!

Tudja, hogy szeretem. Tudja attól a percztől, hogy a Katinka-ligetben megcsókoltam a kezét. Tudom jól, hogy a maga lelke az én lelkemhez hasonló, s hogy a Sándor és maga között áthidalhatatlan örvény van, mert nincsenek egy anyagból. Szeretem. Maga volt az első, ki lelkemet felgyújtotta. Maga adott vissza önmagamnak. Nem tudja, mily üres volt életem, mielőtt megláttam. Az egész világban csak a szép érdekelt, s magában megtaláltam azt, a ki az asszonyban visszaadja ezt nékem. Nem szépségéről beszélek. Lelkéről. Van valami a tekintetében, a miből érzem, egy velem, egynek kell lennie, akár akarja, akár nem. Talán sohasem fog rólam többé hallani. De ezt meg kellett írnom. Tán tudja, hogy egy nagybátyám meghalt, váratlan óriási vagyon örököse lettem. Gazdagabb vagyok ma, mint Sándor. Ha ez egy év előtt történik, ma már nőm. De hát ezelőtt nemcsak szegény, de büszke is voltam. Kerültem magát. Ma megmondom azt, a mit úgy is tud. Későn találtunk egymásra, nagyon késő… Ne halljon rólam többet. Egy nagyobb afrikai utat teszek – az Isten áldja. Elek.»

Ezt a levelet _merte_ nékem írni. Hát azt hiszi, most már majd írni fogok neki, hogy kérni fogom, térjen vissza. Soha – Sándoré testem-lelkem. És boldoggá fogom tenni, mert megérdemli. Az Elek útjait az Isten vezérelje!

*

Augusztus 20-án.

Pepinél.

– Mondd, mit tennél, ha házasságod után 3 hóra a férjed elhanyagolna – a saját hibádból – s egy más ember üldözne szerelmével?

– Megmondanám férjemnek, – mondá Pepi, – az agyonlőné azt, a ki «üldöz szerelmével» s ez energikus actiója által ismét visszatérne hozzám.

Ezen gondolkozom.

*

Augusztus 21-én.

Nem, nem. A mit Pepi mond, az mégis lehetetlen. A skandalum, aztán meg Sándornak is történhetne baja. És Eleknek? Ezzel nem törődnék? Ha tudnám. Levelét nem téptem el; pedig mindig megbosszant, ha újra átolvasom.

*

Augusztus 22-én.

A vadászatok utolsó estéjén nagy bál. Roppant körülvettek, szép voltam s okosabb, mint ezek a jó bécsi dámák, kik gorombaságukkal akarják szellemi hiányaikat fedezni. Persze az egy Pepit kivéve, ki csak úgy csillogott-villogott a jókedvtől, szellemtől s a gyémántoktól. Folyton tánczolt. Tánczközben megérintette toll legyezőjével a vállamat, «menj haza, Mini… még nem késő», súgta angolul. Pedig milyen szép egy ilyen bál!

Sándor nem tánczolt, egy sarokban ült az öreg herczegnővel s annyira elmerült a beszélgetésbe, hogy engem észre sem vett. Megunt volna?

Holnap haza megyünk.

*

Augusztus 24-én.

Elutaztunk. A vasuton Sándor elmondta, hogy Elek nagy örökséget csinált. Én majd csak hogy a szavába nem vágtam, hogy tudom.

Aztán… észrevettem magamat. És _most_ e perczben közeledjek hozzá? Hazugságra állva kezdjem el a boldogságot… Nem, nem. Pedig hazudni tudok, jó iskolában nőttem fel erre. De ilyen esetekben nem. Éreztem, hogy egy borzasztó árny tolult közénk. Sándor pedig meleg volt velem s jóságos… Azt mondta, csak azért tartotta távol magát tőlem, nehogy azt mondhassák: ezek csak úgy, mint a fürediek, hogy én vagyok a dologban a hibás. Úgy akarta feltűntetni, mintha ez kettőnk közös megegyezése lenne.

– És úgy-e, ha ez így is volt, ezentúl nem lesz így, – mondta s közelebb húzódott hozzám s lágyan, olyan lágyan, mint azokban az időkben rég, nézett a szemembe. És én e két szemében valami olyan igen fájdalmas vonást láttam meg, és én e két szem kifejezését, tekintetét, melegségét nem birtam el többet. E perczben igen tudom hogy lehettünk volna ketten még. De hát az a harmadik! Hátha a Pepi tanácsát elfogadnám… igaz, ha megmondanék neki mindent. Nem, nem birom. Félek, félek.

Sándor át akart ölelni – s én visszavonulva a kupé egyik sarkába, sírva fakadtam – s nem hagytam magam. Azt hiszem, hogy nagyon boldogtalan vagyok.

*

Augusztus 26-án.

Igen, boldogtalan. Átolvasom e naplót idáig. Mi lesz velem? Most itt vagyok, hol boldog voltam pár napig; hol boldogíthattam volna valakit. De hogyan? Hiszen egész életem hazugság az első pillanattól kezdve. Ez az Elek-féle levél csak megvilágította azt, a mit már oly rég éreztem. Minden a lelkemben, egész életem csak hazugság. Megszülettem. A gyermekszoba már a hazugság páráival telítve. Hazudtam akkor, midőn anyám s atyám kezét naponta megcsókoltam, mert nem tisztelhettem őket. Hazudtam, midőn a myrtuskoszorúval oda álltam az oltár elé, mert ha testem szűzi volt is, lelkem tele volt szenynyel. Hazudtam a nagy világban, mert csak mesteri hazudozással lehettem mindig az első. Hamisnak, hazugnak kellett lennem, hogy nyerjek. Hazudtam, midőn hűséget s szerelmet igértem ennek a becsületes embernek. Hazudtam önmagammal szemben, midőn _most_ azóta azt hittem, hogy a mulatság iránt van érzékem csak, hazudtam néha még akkor is önmagamnak, midőn el akartam magammal hitetni, hogy boldog vagyok.

Hazudtam Eleknek, midőn úgy tettem, hogy nem ismerem fel szerelmét, álnok vagyok ma, midőn ezt a levelet folyton magamnál hordom, hogy senki rá ne találjon, s midőn mosolyogva hazudok _néki_ derült, nyugodt boldogságot, hogy ne tudjon meg semmit. Hazugságon állok, erre épült lelkem egész világa, erre jövőm… s most hogy boruljak én egy becsületes ember keblére s hogy élhessek az oldalán.

Ha bevallanék néki mindent? Pedig ez lenne az egyetlen mód a boldogulásra. Hogy legyen? Nincs erőm, nincs erőm, hogy gőgös büszkeségemet megtörjem, hogy kicsinynyé váljak előtte s meghajtsam fejemet, én, ki mindig s mindenütt az első voltam s ehhez vagyok szokva.

Folyton kerülöm, pedig vele szeretnék lenni, vele, hogy elbirjam azt, hogy az a levél úgy hiszem kiégeti a szívem egész érzésvilágát…

*

Augusztus 27-én.

Mamától egy levél. Leírom… mentségemül. «Légy mindig jó férjeddel. Látod, sokat köszönhetsz néki, hallom minden oldalról, hogy debut-d épp oly jól sikerült Füreden, mint Ausztriában. Ez nem kis dolog; és kivált így a «mézes hetek» alatt. Büszke vagyok rád, jól neveltelek. Érted, hogy kell az emberekkel bánni s hogy lehet mindig s minden körülmények között – nyakukra hágni, s erős kézzel ragadni meg az «elsőség» kormánygyeplőjét. Örülök, hogy boldogságod mellett «tenni» is rá érsz. Én tán azért nem értem rá soha, mert boldogtalanságom elfoglalt. A papa? Olyanabb az olyannál, multkor a bécsi angol követ tiszteletére ebédet adtam, képzeld, nem jött el, mint háziúr. Nem tudtam hová lenni szégyenletemben, ismét egy újat kezdett… De hát hogy értenéd meg, mibe kerül nékem ez a mosoly, a melylyel semmit, de semmit sem akarok meglátni, s a melylyel mindent, de mindent elfedek…»

Ez a mosoly, ez is hazugság. Hát ez a mi sorsunk? Boldogtalanság, szerencse, boldogság, minden csak hazug módon viselve?

*

Szeptember 2-án.

Félek tőle. Ma oly jó volt velem, oda jött hozzám, mikor sirtam, rá tette erős kezét a homlokomra s lassan felemelte fejemet. Szemeim kifejezését kereste.

– Miért sír? Tán boldogtalan? Lássa, én nem lehetek mindig emberek között, nem bírom ki a léhaságukat.

– Hát azt hiszi, – akartam kiáltani neki, de megakadt a szó a torkomon. Ha én most oda mehetnék hozzá, s megcsókolva nyugodt, tiszta homlokát, azt mondanám neki: «Bocsáss meg, én szegény, bűnös asszony vagyok, ki hazudtam néked akkor, midőn az oltár előtt álltunk. De ma igaz szívvel mondhatom néked, hogy szeretlek, s te vagy boldogságom, mindenem.» De az igazság lenne-e ez? Hisz még az a levél, a mit az a másik írt, mindig megvan, még megcsalom minden felkelő nappal, még napról napra mélyebben sülyedek a sárba.