A pénz legendája; Gányó Julcsa
Part 3
Aztán a kocsit haza küldtük. S mi karonfogva, mint férj és feleség végig mentünk a ligeten. Az erdei madaraknak, meg a két erdei csősznek feltálalva boldogságunkat s büszkeségünket. Boldog? Nem hiszem, az vagyok-e. De büszke, az bizonynyal. Férjem, hiába, a legférfiasabb férfi nálunk, gazdag, Magyarország legelső családjából. (Bizony vehetett volna el egy unmittelbar bécsi leányt is, nem pedig egy ilyen ungarische Comtesse-t, mint Bécsben mondják.) Sokat látott s a hangja olyan férfias, mint a karja. Il n’y a rien à dire c’est un homme!
*
Julius 3-án.
Mama jött hozzánk. Alig hogy kiszállt a kocsiból, sírni kezdett. Szörnyű volt végig hallgatni. Azt mondta, hogy húsz éve mióta férjnél van, hogyan él. Eddig, azt mondja, nem beszélhette el, mert nem volt comtessen lectüre. Nem is nézett körül, csak jött be a hálószobámba, leült a tükör elé és idegesen, éles hangon elmondta, hogy milyen a papa. Hogy csak pénzéért vette el, hogy soha sem szerette. Mikor menyasszony volt, az arczképét elküldte egy szinésznőnek, «Und diese garstige Kredl muss ich heiraten», írta a kép hátára. Ezt későn hallotta meg egy barátnéjától. Ha előbb tudta volna meg! De hát! S azóta egyforma évről-évre, olyan, minden évben megcsalja, minden évben mással. Eleinte mondaine-ek voltak, «ez a vén Bálványosyné, azt hiszed, papa nem lovagolt keresztül az ő szivén is.» Ha ha! ilyen soká jóformán egygyel se volt a «bájos»! Leontinének viszonya, mint a papával. Aztán Lucie, aztán Klienigsteinné, hm Lolly!… a Lolly, a _te_ nénéd. Az öreg Klienigsteinnak annyi szarva van, mint a mennyi érdemrendje a mellén, már pedig azt ambitionálja, hogy neki legyen legtöbb Európában. Szarva mindenesetre neki van a legtöbb. És a Rézi, és Niffor Felicie, és ez és amaz. Midőn öregebb lett, kopaszabb, s nyivákolóbb a hangja, akkor jöttek a szinpadi szépek. Eleinte csak a java, most már az aljára jutott… és így, így tart évek óta, folyton s én nem birom már bevárni, hogy végre rám jőjjön a sor s engem, _engem_ szeressen. S mindez azért, mert az orrom valamivel hosszabb volt, mint a görög istennőknek.
Szegény mama, a hogy így most szánalmasan ránéztem, igazán, életemben először úgy tünt fel, hogy az orra még sem olyan igen hosszú; és bizony a papa még hű is lehetett volna hozzá. Mindenesetre a papa hangja kellemetlenebb a mama orránál!
– Szegény mamám, és hogy te erről nem szóltál.
– Nem lehetett, nem neked való volt az én életem. Aztán meg, – és most kissé még jobban lekonyította az orrát, – szégyeltem volna is magamat, most már ismered az életet, jobban megérted!
Megsajnáltam. Szegény asszony, jobb sorsot érdemelt volna. Hát ezért volt velem mindig olyan hideg. Mert szeretetében soha semmi érzés nem volt, valami olyan nem létező valami volt. Megcsókolt, kényeztetett, beczézett, csak – éreztem, nem szeretett soha. Hogy a szobájába ment, önkénytelenül a férjemhez mentem. Kopogás nélkül nyitottam be hozzá (először eddig!), épp az egyik majorból jött meg, még nem is öltözködött át. Én magam sem tudom miért, de jól esett.
– Lássa, – mondtam és szükségem volt ezt neki elmondani, – ne csodálkozzék rajtam, hogy oly hideg vagyok. Tán, – susogtam, pedig nem szégyeltem, a mit mondtam, – méltatlan magához. Itthon nem tanítottak meg szeretni. Hideg és fényes volt az életem, könnyű, de üres. Tanítson meg szeretni, úgy a hogy kell… kérem.
Sándor nem értette el, a mit mondok, átölelt és lehúzott magához.
Oh! nem értett meg s így azt hiszem, elszalasztotta a perczet.
Egy félóra mulva a villásreggelinél nagyon furcsa arczczal ültünk mind a ketten a mama két oldalán. Én nagyon szégyeltem magamat, sokat beszéltem s ostobaságokat. Sándor villogó szemekkel nézett reám… haragudtam reá. Mama? Azt hitte, nagyon boldogok vagyunk, s a házasélet örömeiről diszertált. Szegény mama, ebben a perczben papa valahol egész másutt örülhetett a létnek!
Igaz, csak annyit, hogy tegnap este elbúcsúztam Sándortól s a mamánál aludtam.
– Beszélgetni akarok vele még az éjjel, – mondtam.
Sándor nem szólt, csak megcsókolta kezemet. Olyan nyugodtan, bizalomteljesen nézett reám, hogy nagyon elszégyeltem magamat. Hát ha neki volt ma délután igaza, nem nekem? Olyan rossz kedvem volt, hogy egy szót se szóltam mamához, hanem befordultam a fal felé s reggel azon gondolkoztam, hogy milyen ügyetlen is vagyok.
Reggel a Sándor nem látta meg, hogy a szemeim ki vannak sírva (miért is sírtam?) milyen bakfis vagyok még, s úgy ölelt át, mint mindig. Olyan külünös, egyenletes a szerelme, szeretném egyszer fékvesztettnek, szevedélyesnek látni. Már azért is érdekelne, mert ilyen férfit még nem láttam soha. Legalább közelemben nem!
*
Julius 5-én.
Mama elutazott, örömtől sugárzó arczczal, hogy papához visszatérhet, kit daczára mindennek, húsz éve, egy hétnél továbbra nem hagyott el, s megelégelve boldogságunkat. Boldogságunkat! Boldogságát talán. Én… szerelmes szeretnék lenni! Az az egész.
*
Julius 16-án.
Hát holnap érkezik ide Vezekényi Elek. Sándor tegnap egész este róla beszélt. Hogy milyen jó barátja, tán egyetlen barátja. Na ezzel nincs sok mondva. Tán Niki lenne vagy Stapszi? Akkor soha sem mentem volna hozzá.
Sándor nagyon szereti Eleket. Ez az egész generáczió igen összetart, pedig ugyancsak sokféle elemből állanak. Én már jórészét csak látásból ismertem. Hárman közülök meghaltak, egynehánya megházasodott. Jóformán már alig van közülök valaki Pesten. Ezek a fiatal urak reactionáltak. Sokan ki nem állhattuk őket; azt mondták, infesztálják a kaszinót, csak Bastien Lepageról, meg Wagnerről tudnak beszélni. Sándort szép hangja kötötte hozzájuk. Lett közülök minden, de mindben volt valami olyan fin de siècle-ismus; s ezért majd mind többet gondolkozott, mint – ugratott. Ezt mind a Sándor beszélte, ki az ő régi társairól csak jól emlékezik. Elek volt köztük az expert. Felolvasott képekről, kiállításokról, járatta a föld összes képes lapjait, a mennyire pénze engedte (sok nem volt neki soha), képeket vásárolt, de ezekből is csak az igen en avant dolgokat. Aztán írt, zongorázott és énekelt. Je ne le goberai point azt hiszem, van benne valami, a mi kiállhatatlan, magam sem tudom miért. Villásreggelire itt lesz, azzal a vonattal jő, a melylyel a mama érkezett.
Ma pedig olyan szép esténk volt, a Sándor énekelt; ha énekel, van a legközelebb hozzám, magam sem tudom, miért, és ha ének közben szemembe néz, úgy érzem, a két sötétszürke szemével még többet tud elmondani, mint a mennyit e dalokkal kifejezhet.
Ha mindig dalolna, belé szeretnék.
Épp a Saphische Ode-t énekelte, midőn egyszerre félre verték a harangokat. Hirtelen abba hagyta, elsápadt… Én önkénytelenül az órára néztem, 11 óra volt.
– Megyek, – mondta s fogatott.
– Én megyek veled.
Nem akarta. De hát a miféle asszonynak akaratával, hogy birna egy ilyen erős férfi. Mentem vele… oda símultam, egészen hozzá, olyan közel, hogy azt hiszem, a szíve dobogását is hallottam. A kis amerikai hintó gyorsan siklott a sötét pusztán. Egy közeli faluban volt a tűz. Én Istenem, hát ilyen is létezik! Ott ült egy csomó asszony egy üszkös gerenda alján s bambán nézte a pusztulást. Az egyik sikított, mert a gyermeke benn az égő házban. Mielőtt feleszméltem volna, már Sándor benn volt a recsegő, ropogó kunyhóban. Énbennem meghült a vér: ha elveszteném. E perczben nyomorultabbnak éreztem magam azoknál a szegény, szegény asszonyoknál… Imádkoztam. Oh anyám, szegény anyám, de csak jól is tetted, hogy megtanítottál – sirni. Két perczig nem láttam semmit, minden összefolyt a szemem előtt. Egyszerre recsegés, ropogás, a ház eleje bedőlt. Csak azt látom, hogy az a csoport asszony felkel ülőhelyéből s égnek emeli hangját mind, de nem szól. Oda veszett volna? Mi lesz akkor velem? De a jövő perczben a ház alsó részéből, füstből lángból, kihozta onnét a gyermeket, magasan emelve a férjem, _az uram_. Nem tudtam, mit teszek, a mi nálam volt az a pár forint, mind kiosztottam köztük s aztán sírtam, sírtam soká. Egy óra multán ott ült mellettem a kocsiban piszkosan, rongyosan, mint amazok. És én? Szeretem hát már mégis? Így hát boldog lennék?
*
Julius 17-én.
Elekért ment a kocsi, én vártam jövetelét, tudja Isten miért. Úgy éreztem, hogy szinte büszkén fogom majd megmutatni ennek a kételkedő gúnyos mosolyú uracskának, hogy igenis _boldog, boldog_ vagyok. De végre is, most hogy leírom, azt kérdem, hogy miért éppen neki? Mi köze hozzá?
De nem jött. Villásreggeli után érkezett a távirat, hogy csak két nap mulva jöhet és én, ki boldogságommal kérkedni akartam, úgy vettem észre, hogy most, hogy nincs nézőnk, valami után vágyakozom. Szóval _ő_ még nem elég.
Csak lenne asszony barátném, kivel az én furcsa lelkiállapotomat megbeszélhetném. De kivel? nincs senkim…
*
Julius 19-én.
A várva várt Elek megérkezett. Leszállva a kocsiról, jóakarólag a Sándor vállaira vert. Nekem kezet csókolt. De kézcsókjában volt valami, a mi bántott. Ajkain folytonos gúnymosoly, úgy éreztem, a mint megláttam, hogy a pesti Mini ébred fel bennem.
Hát legyen à la guerre comme à la guerre. Villásreggelinél folyton Pestről beszélt. Ez mit tett, az mihez kezdett, ennek mik a tervei. Hány házasság van készülőben, ki kivel. A Szent-István-díjra melyik ló a favorit, a Katinkát a Feri veszi-e el, vagy a Tóni. Bánom is én, hogy a Tökfilkó lesz-e a favorit, vagy a Starlight. Bánom is én, Feri lesz-e, vagy Tóni a nábob veje. Egyformák vagytok ti ott mind, arra valók csak, hogy az orruknál vezessünk titeket. Pedig azt hiszem, ez a fiú zavarban volt, mert annyi mindent összehordott. Mi lehet az oka. Hát igazán szerelmes belém? Én rám mindig olyan gúnyosan néz, mintha keresztül látna rajtam, de hisz akkor nem szeret?
Délután Sándor elvitte kocsin, én visszavonultam s lefeküdtem a chaise longue-ra. Fáradt vagyok, magam sem tudom, hogy miért.
*
Julius 20-án.
Ma délután Sándort a sándorlaki majorba hivták. Én Elekkel egyedül mentem járni. Furcsa kiváncsiságból a Katinka-ligetbe mentem vele. Itt mintha más ember lett volna belőle. A gúnyos mosoly lefoszlott ajkáról s szemei fáradtak, szomorúak lettek. Tehát amaz csak álarcz? Miért?
– Mondja, – kérdeztem hirtelen, – maga miért komédiázik a világban, nem olyan rossz maga, mint a milyennek látszani akar. (Most vettem észre, hogy magázom, pedig tegeznem kellett volna, hisz unokatestvérek vagyunk – Sándoron keresztül.)
– Én…? – s felelet helyett egy kóró fejét ütötte le.
– Lássa, magának nincs joga szomorúnak lenni. Hiszen azt mondják, annyi tehetsége van, hogy ebből tiznek is juttathatna.
– Mindenből valami s egyféléből semmi…
– Aztán látott, tanult, tapasztalt. Ha olyan gúnyosan néz reám, azt hiszem, tudatlanságomat neveti. Tanultam volna, de kitől. A nevelőnőktől – épp úgy, mint a társaságtól, csak felületességet tanul az ember. Szüleimtől? Anyámtól talán megtanultam volna a tűrés mesterségét, lássa, magának ezt is el mertem mondani. Papa? szeretett s megtanított lovagolni. Kitől tanulhatnék, – s aztán egyszerre észrevéve magamat, hirtelen hozzá tettem: – Sándortól még nem volt időm.
– Maga tanulni akar? Én feledni szeretnék.
– Eh, ez szépen van mondva, de sok értelme nincs. Sokat olvasott s megcsömörlött belé, hát jó, nyitva az élet, tanuljon meg küzdeni. Legyen férfi, – mondtam önkénytelenül.
E perczben Elek felvetette rám szemeit, s én nem mertem tovább folytatni… tehát ez is. Hogyan, hisz alig látott, alig tudott rólam valamit. Önkénytelenül felkeltem ülőhelyemből s elindultam lassan, lassan, szótlanul, végig mentünk a Körös partján s én félni kezdtem önmagamtól. Eh, minek jött ez az ember utamba – Sándor szeret s én szeretem. Látom ott fenn a töltésen lóháton, mily férfiasan ül a nyeregben, mily bátor, nemes, csak ő és senki más. Szeretni akarom s szeretni fogom. Petit fin de siècle, jó éjszakát.
Vacsoránál a két férfi barátságáról beszélt. Ifjúkori kalandjaikról. Arról az időről, midőn mindketten még olyan «zöld» ifjú urak voltak. Különös generáczió volt nagyon, mindegyik tanároknál lakott, de azért kiki azt tehette, a mit akart. Mindennap másnál jöttek össze. Sándor egy családi házat lakott egyedül a Stáczió-utczában. A bolond fiúk néha a ház födelén cziczáztak. Egy éjjel, egy első májusi éjszakán, mind a legcsodálatosabb jelmezekbe öltözve, bejárták a Ferenczváros legalsóbb rendű butikjait, s reggel tértek csak haza. Egy izben Sándor és Elek eloltottak egy utczai lámpát, a rendőr bekisérte őket, épp midőn a legtöbb ember járt az utczákon, elég furcsa lehetett, midőn a Ferencziek terén levő fiakkerstand előtt haladtak el s a kocsisok mind megsüvegelték a két «gavallért». Meg mikor a Sándor házának tűzfalát teli lövöldözték flobert-pisztolyaikkal, meg az utczákon lakáshirdető czédulák, a szállodák, felcserélt czipők, s egyszerre egy este a két fiú egy nagy orgia kellő közepén, a Sándor lakásának egy hátulsó kamarájában, reá talált az egymás lelkének magjára. A dolog így történt: míg az első szobában a pajtások majd csak hogy az egymás fejét nem verték be széles jókedvükben, Sándor, ki dulakodva Elekkel, esett be inkább, mint lépett a kis szobába, így szólalt meg:
– Te Elek, – kérdte Sándor.
– No.
– Mulattat ez?
– Engem nem, és téged?
– Engem se.
– Akkor?!
S a két fiú letelepedett egy kerevetre, elmondta, hogy mit élt eddig s mit látott az életben. Egyszerre bele láttak az egymás lelkébe s ott «másfélekép» álltak a dolgok. (Ej, hát ez a férfiaknál is lehetséges!) Mindkettő már szerelmes volt s a szerelemtől (mint Elek mondja) a legmélyebb filozófiához csak egy lépés. Reggelig beszélgettek. Amazok hiába keresték a háziurat, elszéledtek, a nélkül, hogy reá találtak volna. A szobák lámpái elaludtak. A két fiú meg beszélt, beszélt. Én Istenem, ha én egyszer úgy istenigazában kibeszélhetném magamat valakivel. Egy hétre rá valami angol egyletfélét alapítottak, tudom, sokat hallottam még én is kislány koromban a Bálványosyék «bating»-jéről, mint a hogy az egyletüket csufolták. S ott kezdődik az Elek és társainak működése. A sok zöld filozofia, a sok kék szappanbuborék! Sándor csakhamar kivált közülök s ment a maga magányos útjain. Elek a fait son chemin aussi. És ez emlékeken alapult barátságuk. A hogy felkeltünk a vacsorától, Sándor átölelte Eleket s karon fogva őt, oda vezette hozzám.
– Fiatalságom legjobb évei még is csak hozzá vannak fűzve.
Mindketten kezet csókoltak nékem, egyszerre. Hogy Sándor a zongorához közeledett, Elek oda fordult hozzám:
– Lássa, – mondta alig hallhatóan, – ezért nem kellett volna jönnöm.
És Sándor énekelt, de én csak e pár szót hallottam, hallom most is.
Nem, nem szabad. Hiszen ott van előttem Sándor, a mint a tűzből diadalmasan felém tart, átölel. Megyek, megyek feléd… hozzád!
*
Julius 21-én.
Átolvastam újra tegnap irt naplómat. Mini, Mini, te melodramatikus kezdesz lenni. Őrültség, hát nem tanultad meg a papa jelszavát: – glissez mortel n’appuyez pas! – Sándor jó, komoly ember, szeretem. Elek: polichinel en bleu lilas. Mini, te pedig: szedd össze magad s légy méltó nevelésedhez. Ma lefeküdtem s ágyban irom e sorokat. Azt mondtam nekik, hogy fáradt vagyok, pedig szó sem igaz, untatnak, pihenni akarok. Egy Zola-regényt olvasok az ágyban. Eddig nem volt szabad. Mennyivel többet ér egy ilyen regény a valóságnál.
Mini, tudod-e, hogy nagy ostobaság naplót vezetni?
*
Julius 23-án.
Ma reggel Sándor bejött hozzám, hogy keljek fel, ha csak lehetséges, mert Elek bucsuzni akar tőlem. Lini néninek igaza van, a férfiak s kivált a férjek mind egyformák.
– Nem megyek.
Oly idegesen mondtam, hogy Sándor észrevette, hogy a pár napi gyöngélkedésem csak szinlelés volt s hogy nem igaz, hogy beteg vagyok.
Csodálkozva nézett reám. Aztán én idegesen, éles hangon kikeltem Elek ellen (oly jól esett!), elmondtam, hogy nem szivelem, hogy nem állom az arczát, hogy ki nem állhatom, hogy így, hogy amugy. Sándor nyugodtan odajött ágyamhoz s megfogva kezemet, így szólt:
– Keljen fel, jőjjön ki, – mondta határozottan! nyugodtan, egy csepp harag nélkül. Úgy látszik parancsolni akart nékem, mint egy gyermeknek.
– Nem fogok, mert utálom, mert nem tudok szemeibe tekinteni.
Sándor leült ágyamhoz s végig simította arczomat.
– Figyeljen reám, gyermekem. Elek legrégibb barátom, tudja, s így magának is jó barátja kell, hogy legyen. Érti, _kell_. Sokkal tartozom neki, fiatalságom első derült napjait mindenesetre néki köszönhetem, így hát értse meg… máskép nem lehet, nem szabad lennie. Annál is inkább, mert az idei tél (s ezt tegnap határoztuk el) egy részét együtt fogjuk tölteni. Mi is Algierba megyünk s ott találkozni fogunk. Tehát keljen fel, s legyen nyájas vele… hisz tudom, elég ostoba, unalmas emberrel volt életében az. Erőszakoljon ajkaira mosolyt, ma egyszer az én – s a maga kedveért. Ezzel még egyszer megsimította arczomat, s kiment. Én még utána kiáltottam: – nem, nem megyek – s aztán (hogy szégyellem magamat még most is, hogy leirom e sorokat) felkeltem, s egy félóra multán lenn voltam az ebédlőben. Sándor arczára tekintettem, nem mozdult egy vonása sem. Úgy látszik, _áldozatomat_ egész természetesnek tartotta. Ez ismét felingerelt s rossz kedvemet Eleken töltöttem ki.
– Így hát hallom, – mondtam élesen, – a tél egy részét együtt töltjük, szép, hogy velem is közölték terveiket.
– Ha néked ellenedre van (most tegezett a szemtelen), mehetek én Indiába is Algier helyett.
– Óh miattunk – már-már gorombaságot mondtam volna neki, ha Sándoron nem akad meg szemem (hát félnék tőle?) – miattunk ugyan mehet Indiába is, de azért jere oda, a hol mi leszünk – mondtam kellemesen mosolyogva (mamám, még mindig méltó tanítványod vagyok.)
Elek kezet adott nekem, szerettem volna visszahuzni… (nini, most meg az én kezem reszketett, akár csak mint az övék) de nem lehetett. Mosolyognom kellett. Elek elment s én Sándorral egyedül maradtam. Mit tegyek? Elek Füredre utazott.
*
Julius 24-én.
Mióta Elek elment, nyugtalan vagyok. Valami kimagyarázhatatlan idegesség vett rajtam erőt. Ki nem állhatom ezt az embert, s érzem, utamba veti magát. Szeretnék elbánni vele, hogy így nyugalmamat visszakapjam.
Szembe kell hogy nézzek vele. Aztán attól is félek, hogy Sándor észre veszi, hogy érdekel. Érdekel, nem, nem ez a szó illik lelki állapotomra. De mi? Érzem, ha Elekről van szó, hangom nem közvetlen.
*
Julius 25-én.
Ma Sándor egy általa telepített faluba vitt. Hogy szereti a nép. Ezt még legjobban értettem, faire le bon roy, jót tenni, s megfürdeni az általános szeretet langy fürdőjében. Értem a nép-jótevőket. Igen mulatságos lehet jót tenni. Tréfásan akarnék irni, de nem megy, bevallom, meghatott…
*
Julius 26-án.
Határozottan nem megy. Napról-napra jobban bosszant ez az ember. Eh, ha máskép nem lehet, ám legyen. Megyünk mi is a füredi regattákra. Hisz Sándor augusztus közepén ugyis a weidmannsdorfi vadászatokra akar menni, hát egy pár nappal előbb mit sem tesz. S e pár nap alatt annyi szemtelenséget mondok majd neki, hogy minden bizonynyal elmegy a kedve velünk Biskrába jönni.
*
Julius 28-án.
Reggel a kissé meglepett Sándornak kijelentettem, hogy Balatonfüredre _akarok_ menni. Az akarok szót hangsúlyoztam. Ő egy pillanatig csodálkozva nézett reám, aztán egész nyugodtan beleegyezett. Ez bosszantott, azt hittem, nagy ellenzésre fogok találni. Így hát holnapután megyünk. Megyek, mert tisztázni akarom Elekkel a helyzetet. Megyünk, itt hagyjuk ezt a szép ódon házat, itt a Katinkaligetet, kettős boldogságom boldog szinhelyét. Mini tu es atroce!… Megyünk. Ha látom, meg kell hogy utáljam Eleket. Megyünk s mégis!… Egy perczig vártam s reá néztem Sándorra. Azt hittem, megszán s itt tart. Semmit sem akart észrevenni. Közönynyel megcsókolta homlokomat s kiment a gazdaságba. Egész nap egyedül hagyott. És én sirtam, nem is tudom mérgembe, avagy szomorúságomba. Ha megkérhetném? Nem, nem, megyünk, ám legyen.
*
Augusztus 5-én.
Hogy Füredre értünk, Elek állt a hajóállomáson s vele egy egész füredi társaság. Fékvesztett jókedvet mutattam, kaczérkodtam, úgy viselkedtem, mintha végtelen örömöt éreznék, hogy ismét a nagyvilágban lehetek. Csak azért, hogy Sándor észre ne vegye, hogy zavarban vagyok, s Elek azt ne higyje, hogy az ő kedvéért jöttem idáig. Elekhez különben alig szólok. A többiek előtt csak nem mennék vele semmire. Majd egyedül más lesz. Csak legyek egyszer egyedül vele…
*
Augusztus 6-án.
Első nap már ostobaságot követek el. Sándor el akar vinni yachtján, s mert Elek is velünk jött volna, nem megyek velük! Kijelentem, (ideges, éles hangon) hogy jobb szeretem a Balatonnál a füredi társaságot. A mi megint hazugság volt. Sándor elkomolyodott, nem szólt.
*
Augusztus 7-én.
Egész a régi Mini lett belőlem. Hat udvarlóm van, meg a férjem, meg Eleket is gyakran látom. Ezek ketten folyton együtt az egész napot a Balatonon töltik. Furcsa élet. Reggel fél nyolczkor felkelek, matrózkalap, könnyű vászonruha a testemen. Egyenesen a Tomiék villájába. Ott lenni egész ebédig. Igen mulattat, mert legjobban játszom köztük. Ebéd a terrasseon, czigány húzza, s én nem figyelek arra, a mit játszik (quelle discipline), hanem a Niki ostobaságaiban gyönyörködöm. Igen, a Bálványosyak feje most lábaim előtt fetreng s halálosan szerelmes belém. A multban a maga kedves ékes bécsi dialektusában tudtomra is adta, hogy daczára annak a bizonyos ősnek, elvett volna, ha tudta volna, hogy annyira homogének vagyunk. (Atrappe!) A füredi leánysereg ezért gyülöl, azt mondják, hogy a partiekat mind elvonom tőlük, s kivált Nikiért dühösek, kit legtöbben akarnának, miután néki közülök úgyse kéne egy se. A Niki egy pesti kisasszonyra rá se nézne! Ezt mondta nékem a maga fakó mosolyával, mintha ezzel nékem a legnyájasabb dolgot mondaná a világon.
Második udvarlóm _Bálványosy Stapszi_. Mindig annak udvarolt, a kinek a bátyja. Nem tudom, illedelemtudásból, vagy mi? Azt mondják, az öreg herczegné szoktatta őket így. Niki t. i. mindig a legfashionableabb (s így legpénzesebb) lánynak szokott udvarolni, kit azonban ő, ki csak «unmittelbar» herczegnőknél kezdi a világot, soha sem vesz el… s az így felültetett szépség aztán (ki tudja) hátha Stapszihoz megy majd férjhez, kinek ugyan csak évi járuléka van, de végre mégis csak a Bálványosyak herczegesített ágából való. És Stapszi annyira megszokta ezt a «pót»-udvarlást, hogy most az én uszályomhoz is odaszegődött. A Stapszi majd csak nem olyan, mint a bátyja. Kissé nagyobb fogakkal, a melyek (mint a hogy Elek szokta mondani) tökéletesen hozzá vannak bőréhez hangolva s azért oly sárgák. Szintelen, halványkék szemei, kopaszodó homlok, hegyes szakáll, hegyes vadászkalap, s hegyes «academia». Orrhangon beszél és sokat. Mindig utamban van, azt hiszem, egyszer igen goromba leszek vele.
_Harmadik udvarlóm_. Ez yachting. Egész nap fehér sapka, jersey, fehér ing, fehér czipők. A mellett feketére sült arczbőr, fekete torzonborz szakáll, sötétzöld szemek. Beszél: hajózásról, a szelek járásáról stb. Neve: Denghelegy Sándor. Kora 34 év. Foglalkozása: ismétlem yachting. Télen pedig Monte-Carlo. Családja: fejedelmi sarj. Ezt el is mondja néked a harmadik találkozásra. Snobis. Családja azért nem gróf, mert nem kellett nekik. Este lábaim előtt szokott ülni, sokat nem beszél, de jól hallgat. A mit (sajnos) többi udvarlóimról nem éppen mondhatnék.
_A negyedik_. Hans Graf von Klienigstein stb. stb. Különben huszár főhadnagy. A Gyallay Tominé és a Lolly bátyja. Ganz aerarisch. Olyan pozsonyvidéki bécsies úr. Igen gyakran emlegeti a pratert, a Ronachert s a kamarabálokat. Minden nap szerelmet vall nékem, katonai műszavakat használva, de azért mindig értésemre adja, hogy egy bécsi wäscherballi Mariankában több van, mint ezekben mind… ezek alatt, az összes jelenlevő kisasszonyságot érti, magamat is beleszámítva. Ostoba, de jó fiú. A napernyőmért szoktam küldeni, ha elhagyom, s nagy barátságot kötött Lindorral, a dán doggommal, a melyet ötödik udvarlómtól kaptam. S azt hiszem, Lindorral jobban meg is értik egymást, mint velem.