Part 6

Sidi Okbában is így viseltem magamat (hála a régi divatos manierjaimnak, a melyek napról-napra jobban visszatérnek), hogy az európai fogadósné, kinek terrasseán ebédelünk, már nem is az Elek feleségének, de párisi cocottenak tart s folyton «ma belle» – nek szólít. Ez vérszemet csinál nékem, czigarettára gyujtok s Elek vállára hajtom a fejemet… s e perczben úgy érzem… nem érzek semmit.

Késő este érkezünk haza. Sándor tekintetét keresem. Lenn várt a fogadósnál, előtte fehér burnusos dragománja, ki vadászhistóriákat mond el neki.

Még fel se nézett, hogy lejöttünk, azt se kérdte, honnan jövünk. Pedig kihivó tekintetemmel magam mondtam el neki mindent! Istenem, ha megölne mindkettőnket!

*

Biskra, január 23-án.

Ma Elekkel Ó-Biskrába járunk. Egy arab asszony jövendőt mond nékem. Oly szép szőke gyermekeim lesznek, mint a gazdámnak (ez alatt Eleket értette), rá fog hasonlítani a szemök, szivök azonban olyan lesz, mint az anyjuké. Reménylem, hogy nem… A város végeig megyünk, ott egy oued-en[3] kellene átgázolnunk. Elek habozik, pedig túl a folyón gyönyörű, úgy mondják, a kilátás.

Én? mutatom, hogy kell. Lehuzom sárga kivágott czipőimet, harisnyáimat, ruhámat felemelem a térdemig, s megyek előre. Elek is átgázol. Vissza már a karjain hoz át a vizen.

Ugyanazon eszközök, mint a Pál és Virginiában. Első regényem volt, igen szinpadiasnak találtam akkor, csak úgy, mint a mai kirándulásnak egyes részleteit.

*

Biskra, január 24-én.

Ma komornámat hazugságon értem. Ali Ben Hamettel valahol a városban csatangolt s azt állította, hogy a bibornok által épített menházat vizsgálta meg. Kisült, hogy hazudott, a vendéglős ott látta az oáz azon részén a dragománnal, hol mi jártunk tegnap. Nem szidhattam meg, mert nincs már jogom hozzá. Érzem, napról-napra sülyedek.

*

Biskra, január 26-án.

Elutazásunk előtt tisztelegni voltunk a carthagói érseknél. A bibornok itt szokta a teleket tölteni. Egész operettejelenet volt. Az öreg úr felcziczomált szinpadias fogadószobájában, veres székében, s mi hárman előtte. Mert mind a hárman ott voltunk. Aztán a biboros hosszú beszédje, melyben házasságunkat példásnak és tanulságosnak nevezte. Végén czélzások nagy vagyonunkra.

A beszédet, azt hiszem Eleknek igaza van, minden átutazó de marque házaspárnak el szokta mondani, az alluziokat is elértettem. Küldtem neki szegényei számára 1000 frankot. Megfizettem a hazugságát, a mint amazok az én hazugságaimat fizetik meg. Eleknek mégis igaza van, kár skrupulizálnom, hiszen minden hazugságra van építve, egész társadalmunk, minden intézményünk. Egész fejlődésünk, minden tettünk, minden szavunk hazugság.

De hát miért kárpótol ez engem?

*

Algier, január 30-án.

Ime a Hotel St. Georgeban. Csupa angol s angolné. Csupa flirt az egész bódé. Lépcsőkön tuczat számra ülnek el az angolok missjeikkel, a kiknek felét egy saisonra elbolondítják. A salonok spanyolfalai mögött, az istálló dohányzójában, a tennistéren csupa flirt. Annyira beleillek a keretbe, hogy siettetem elutazásunkat. Most már igazán egy olyan helyre szeretnék menni, mint Cannes, hol a nagy világ telel. A mámor, azt mondják, jót tesz, hadd igyam ki poharát szinig.

*

Algier-Marseilles, február 1-én.

A hajón. Sándor és Elek a hajó orrán beszélgetnek. Nekem a fejem fáj. Szomorú vagyok. És furcsa, most még ijesztőbbnek érzem azt, a mi reám vár.

Mi lesz velem?

*

Február 3-án. Cannes.

Kora reggel érkeztünk ide. Sándor egy igen nagy butorozott villát bérelt a Californiában. Ennek berendezése szórakoztat, elvonja figyelmemet. A villának falai rózsaszinüek, igen jól áll a boldogságunkhoz.

Lépcsőház fehér lakk-fából. Igen könnyen építve, salonok, ebédlő mind lakkirozott puha fából. A butorok igen izléses, egyszerü kartonnal áthuzva. Itt-ott pár értékes régi, vaskos tölgyfa szekrény. Minden sans prétention, s igen nagy izléssel berendezve. A salonok s ebédlő óriási ablakaiból nagy virágparkligetre a kilátás, tovább pedig a cannesi öböl, ellátni Frejusig. Ez a tájkép az, melyet Maupassant egyik könyvében a herczegek paysage-ának nevez.

Factice itt minden, de ez áll jól az én benső világomhoz. Ez kellett nekem, most már teljek be vele.

*

Február 4-én. Cannes.

Boudoirom is rózsaszin. A plafondjára angyalkák vannak festve. Émelygős persiflátió. Sándor a másodikat lakja, ő maga választotta a lakást, én a földszinten. A fogadószobák az első emeleten (a mely a kert felé tekint) vannak. Elek a közeli Montfleury szállodába ment lakni. Tiz percznyi gyaloglás innen. Ha kerti kapunk kulcsát odaadjuk neki, három percz alatt ide ér.

*

Február 5-én.

Igen, ezentúl csak tényeket irok le. Nem ér ez az érzelmeskedés semmit. A dolgokat úgy sem változtathatom meg. Glissez mortel n’appuyez pas! ez volt a papa jelszava is. A szerint fogok élni. Ma egész nap Pepivel, ki itt tölti a telet szintén, bár sajnos, a város túloldalán, a West Endben lakik. Látogatásokat csináltunk. Bejártuk a város 200 lehető házát, voltunk, mint Pepi nevetve mondta, nehány lehetetlenben is. Pepi igen mulatságos előadást tartott Cannesról, ez a snob-ok városa. Itt épp csak herczegnél kezd az ember számítani. Van vagy 12 nagy, fő- és vérbeli herczegük. Azonkivül 30 olyanféle családból, mint ő. Ezeken kivül az egész párisi, londoni és bécsi high Tory-világ jórésze itt telel. Ezek mögött meg az amerikaiaknak egész hada, kik azért jöttek ide, hogy mivelünk megismerkedjenek. Hogy bátyáink az ő leányaikat vegyék el… hugaink (ha vannak) fiaikat szerencséltessék.

Óriási hajsza. Első kérdés: «ki ő» valakiről, ki megérkezik. Második: «How much!» mennyit ér. A «ki ő» alatt családját értik. Hány őse van, mi rangfokozata, «született, vagy nem született.» A zsidóbárók és amerikaiak így taksálják az «ember» fiát. Pepi igen szellemesen megjegyezte, hogy arra van elég ősünk (már mint neki), hogy a bécsi kamarabálokra meghivják, arra azonban nincs mindig, hogy egyik-másik vasuti király, vagy párisi pénzfejedelem elhivja az intim jellegü ebédjeire. Mais n’est ce pas nous, nous en passerons! mondta mosolyogva.

Beiratott minden nagy herczegnél (én persze mindenütt a Sándor nevét is oda bigygyesztettem), elvitt minden socziális hatalmassághoz. Mindenütt voltunk. És én haza érve, halálra fáradtan végig feküdtem a chaise longuera s messze, messze repültem el innen. Ha egy év előtt lenne még? Tán okosabban élnék? Nem hiszem. Hisz nincs anyag bennem a boldogulásra. Csak az élet kis eshetőségeire vagyok kikészítve.

Este Sándor állítólag kártyázni ment. Elek a művészetbe akar beavatni. Azt mondja, a művészet czélja elfeledteti az élet hazugságait. Azért minden nagyvilági embernek dilettansnak kell lennie. Hogy így igaz élete is legyen. Azt hiszem, ebben igaza van.

Pedig Elek!… Ah, de mindegy! Legyen _így_. Beülünk a kis rózsaszinü boudoirba s a narancsszinü lámpaellenző fényénél egy Bourget-regényt olvas fel nekem. Néki tetszik, én nékem ezek az asszonyok mind hamisak. Úgy tünnek fel nékem, mintha egy velenczei kristálycsillár utánzatát látnám. Nem egy dolgot másképp tennék, mint ők teszik. Je serais plus canaille et plus grande dame à la fois. Hogy beleuntunk az olvasásba, Elek előadást tartott nékem a «szép»-ről. Nem sokára majd a jóra kerül a sor s akkor… pirulni leszek kénytelen. Azt állítja, jól állana nekem, ha aláfesteném szemeimet s szemöldökömet is meghúznám a Pinaud plajbászával Miért ne? ha őt mulattatja, tegyük meg. Elek hiu – s úgy látszik, hiu reám és szebbnek szeretne még, mint a milyen vagyok. Midőn elmondtam neki (féktelen czinizmusomban), hogy anyának érzem magam, már innen-onnan két hónapja, aggályait fejezte ki, hogy fogok majd kinézni, hogy fogok majd öltözködni kis idő multán. Furcsa, én nékem már egész más aggályaim vannak. Elek szépségemet szereti. Ez is valami. Ha Sándor is _csak_ ezt szeretné!

Aztán Elek elmondja, hogy az egész asszonyi világot látta itt s én vagyok a legszebb mind között. Milyen kár, hogy már ennek sem tudok örülni. Mit ér?

*

Február 6-án.

Redfernnél 17 ruhát próbáltam fel. Pompás foglalkozás, ez alatt az ember határozottan képtelen a gondolkodásra. 13 (rossz szám!) utczai ruhát tartottam meg, a számla 9000 frank. Aztán Worth szabásza érkezett meg Párisból (1600 frank cachet azért, hogy lejött!) 9 estélyi ruhát rendeltem. Egész nap mérték, szabták a testemet. Estére annyira ki voltam merülve, hogy pirulás nélkül dobhattam magam az Elek ölelő karjai közé.

*

Február 7-én.

Sándor egy yachtot és egy kis vitorlás hajót bérelt. Az utóbbi oly kicsiny, hogy maga kormányozhatja. Ennek örülök. Tán némelykor elvisz – Elek nélkül is. De ezt már alig merem reményleni. Ha ugyan «reményleni», ez a szó kifejezi azt, a mit gondolok. Hisz félek vele egyedül lenni, nem tudok néki semmit mondani s ő is épp csak egészségemről tudakozódik. Ezt is úgy, mintha minden egyes szavával mentséget akarna nékem adni arra, hogy miért lakik ő a másodikon és én földszinten.

*

Február 8-án.

Felülmulom magamat. Ma este az örökszép Fernande estélyén debuteiroztam Cannesban. Első megjelenésem volt a nagy világban. A szó szoros értelmében – meztelenül jelentem meg. Én nem tudom miért, de az ilyet most megkivánom. Fáj nékem kínozni vele Sándort, tudom, s mégis meg kell hogy tegyem. Egy finom, szinte áttetsző selyem directoire ruha volt rajtam, a mely alatt csak igen könnyű alsóruha. Nem volt fűzőm s mellem alatt csak egy aranypánttal volt a ruha megerősítve. Fejemen babérkoszorú gyémánt cseppekkel tarkítva, nyakamon semmi. Midőn letettem sorteéimat, Sándor elsápadt. S az inasok is zavartan néztek rám. Én kihivó arczczal léptem be a salonba – utolsók voltunk – s egy csapással, éreztem, mind meghódítottam őket. Asszonya meghódolt, mert tudta, érezte, első leszek köztük, férfia – én Istenem, ha az Elek szemeinek kifejezését el tudtam viselni, akkor elviselem ezt is.

Az ebéd alatt egy zsidó báró s a választófejedelem között ülök. A fejedelem igen rokonszenves ember. Van valami bánatos, igen bánatos az arczán. Én nem tudom mi, de valami úgy vonzott hozzá, hogy az ebéd végén már barátok lettünk. A háziasszony kissé ingerülten látta, mily gyorsan «elbántam» a prince charmanttal, Cannesban a diadal a választófejedelem első mosolyánál kezdődik.

Asztalhoz a háziasszonyt vezette, de már a fekete kávéját oldalomon itta ki. És pedig… nem a ruhám «szabása» vonzotta, mint a többieket, valami suggestio-féle volt kettőnk között, mi? magam se tudnám megmondani.

Egy óráig lefoglalt. Jóformán csak közönyös dolgokról beszélt, a melyek között volt valami, a mit elmondani első látásra nem lehetett neki. Azt mondják, nagy beteg. Mi lehet a baja? Mily könnyen viselném én el egy betegség minden kínját!

Hogy a herczeg elbocsájtott… fiatal urakból udvar támadt körültem. Majd mindegyik bemutatta magát nékem. Ugy fél 10-kor, midőn már az estélyre hivatalosak is érkeztek, kilenczen vettek körül. Elek 10-kor jött. A mint belépett az ajtón, tekintete engem keresett. Diadalmasan mosolygott, midőn a fejem fölött lebegő villanylámpától fényesen megvilágított testemet meglátta. Látszott a szemeiből, hogy büszke, hogy ez a fejedelmi termet az övé… s hiába van körülöttem egy tuczat udvarló, azért fehér karjaim csak őt fogják ölelni. Övé a testem… tekintetének igaza van. De a lelkem? Az is… mert azt csirájában fojtotta el és ugyanakkor, midőn már-már meg akart volna születni.

Sándort egész este nem láttam. Valami öreg douariére oldalán beszélgetett.

A kocsiban férfiasan kikérte magának, hogy máskor ilyen toiletteben megjelenjek. Hogy haza értünk, hirtelen pongyolába vetettem magamat (hisz a Sándor oldalán égetett ez a ruha) s a ruhát becsomagolva, átvittem néki a második emeletre. Tudom, szinpadias volt, pedig igaz érzést akartam ezzel kifejezni. Dobja a tűzbe – mondtam neki. – Megtette, a kandallóban elhamvadt, aztán hirtelen kisiettem a szobából.

*

Február 9-én.

De azért – reggel csak alá festettem szemeimet. Meg kellett, hogy tegyem. Miért? nem tudom megmondani, bizonyos voltam, Sándort bántani fogja. Elek? Elekkel nem törődöm. Azaz ebből a szempontból nem. De valami visz feltartóztatlanul ebben az irányban. Jóformán nem akarom egy perczig sem, hogy Sándor azt ne higyje, hogy őszintén – az vagyok, a mi vagyok. Ha már meg nem mondhatom neki, legalább hadd lássa meg; minden nap minden órájában, hogy aljas, hozzá méltatlan a testem, a lelkem. Elek elragadtatva látott így. Este, hogy háláját megmutassa, egy mogyoró nagyságu smaragdot hozott. Elfogadtam. Pedig vehetnék magamnak, a mit akarok. De… el fogok tőle mindent fogadni. Hadd legyek az, a minek születtem.

*

Február 10-én.

Három igen mulatós asszony van itt, kettő nagyon szép, a harmadik csunya, de azért ünneplik. Ezekhez szegődtem én is. Igy most én vagyok az ostorhegyes Cannes legfast-abb asszonyai között. A legszebb köztük, Malthens grófné, egy nehézkes német felesége. Születésére nézve angol. A legártatlanabb kifejezésü sötétkék szemek, mit életemben láttam. Aranybarna haj, finoman ivelt szemöldök. Roppant sápadt, vértelen arczszin. Nagy szalonban nem mutat semmit, de otthon a legbájosabb asszony, kit életemben láttam. A legártatlanabb arczczal tud olyanokat mondani, a mikről én még nem is álmodtam. Maga a romlottság s ezt tudja és erre büszke. Tudja – de nem hiszi senki – még barátnői, vetélytársnői sem, olyan ártatlanul tud nézni. Oly szomorunak látszik… Inséparable-ja a sötét hattyúnyaku Bennettné, egy amerikaihoz férjhez ment római principessa, csupa szenvedély és láng – látszólag. Pepi azt mondja, olyan mint egy darab jég.

A csunya asszony köztük Herrenstein Dahnstein Marianne, csunya s eszesnek látszik, oly szemtelen, oly vakmerő s oly biztos önmagáról.

Mi – úgy látszik – asszonyok – mindazzal tetszünk nekik, hogy nem vagyunk azok, a minek látszani akarunk. Én egy cocodette benyomását akarom tenni, pedig tán egy szemernyivel jobb – és igen sokkal rosszabb vagyok a cocodette-eknél.

*

Február 10-én.

Délután rendesen három baratnémmal Rumpelmeyernél, a tengerparti czukrászdában találkozunk. Mindegyik elmondja a haditervét, mit akar aznap tenni, hány embert akar elbolondítani. Ez mulattatja őket. Marianne és Bennetné felkapaszkodnak a Marianne két kerekü kocsijába, a melyet az maga hajt – s elrobognak.

Hová? nem merem megkérdezni. Én egyedül Matthes Lillyvel. Furcsa párbeszéd.

_Lilly:_ Ti – tegez, mert itt is már divatba jött a mi kinövésünk, az általános tegeződés, a kik egy «set»-hez tartoznak, tegezik egymást – együtt jöttetek Vezekényi Elekkel Afrikából?

_Én_ (nyugodtan): Igen, ott is jó időt töltöttünk együtt – két hónapot (egy hónappal többet mondtam neki).

_Lilly:_ Nem értem hogy kibirod egy udvarlóval. Én halálra unnám magamat.

_Én:_ Ki mondta azt néked, hogy csak egy udvarlóm lesz. Lesz – a mennyit akarok.

_Lilly:_ Azt tudom. De… úgy látszik, túlságosan tartasz erre az egyre, hogy a többinek igazán audencziát adj.

_Én_ (naivan): Rokonom!

_Lilly:_ Nektek meg az osztrákoknak mind rokonaitok – ez semmit sem jelent. Rokonod-e a férjed is?

_Én_ (még ártatlanabbul): Hogy ne… kivált azóta, mióta elvett.

Hangosan felnevettünk.

Pár percz mulva Sándor bejött a szobánkba. Lilly rettenetes sokat fáradozik, hogy «fény»-körébe vonja. De hát Sándor… jobban szereti nálunk a yachtot.

Mikor egy órai időzés után elmegy, Lilly elragadtatva beszél róla, hogy mennyivel érdekesebb mind a többinél, kik itt vannak, mennyivel érdekesebb Eleknél is… és énnékem _ezt_ gúnymosolylyal ajkamon, szinte érdektelenül kell végig hallgatnom.

Elek jő értem. Szerettem volna, ha éppen most nem jő. De hát…? Mit tehettem. Ugy tettem, mintha igazán _ő lenne_. Haza kisért, feljött velem a villába s mindig, mindig abba a rózsaszinű boudoirba. Már úgy utálom s azt találom, azok az amorette-ek ott a plafondon épp oly factice-ok, mint a mi szerelmünk Elekkel. Csókjai úgy hatnak rám, mint egy édeskés franczia parfum illata.

Sándor egész nap láthatatlan volt. Holnap kis vitorlás hajóján kirándulást tesz. Én a választófejedelemnél ebédeltem. Előbb ültettek D’Agnan herczegnénél. Ezt pedig Francziaországban nem teszik, ott rang szerint ülnek a dámák. Ő így, mint herczegné, a fejedelem mellett kellett volna hogy üljön (másik oldalán az «örökszép» Fernande ült), s harmadik volt köztünk. Midőn kimentünk az asztalhoz, elsápadt, elveresedett s azt hittem, tüstént haza megy. Engem két perczre mulattatott a diadalom. A herczeg jóformán csak velem foglalkozott. Hogy fogják azt nékem a többiek megbocsájtani?

Ebéd után kivitt a villa terrasse-ára, honnan messze ellát az ember a California örökzöld ligeteibe, (ni, ni, észrevettem a tájképet, mit jelent ez?) egy ellenző mögött elrejtett japáni kanapén leült mellém.

– Mondja, grófné, – mondta halk hangon, – érzi maga azt, hogy valami közös van köztünk?

– Én az első perczben kiéreztem, fenség.

– Mi lehet ez?

– Ez, fenség, – s egyszerre tisztán láttam magam előtt azt, a mi bennünk közös, – ez, fenség az, hogy mindketten az igazságot keressük.

– De sehol, sehol se tudjuk megtalálni, – tette hozzá Degenburg örökös és választó fejedelem.

– Énnekem kezemben volt, fenség, de… lányos fővel, ostoba észszel ki hagytam siklani kezemből.

És most én magam se tudom miért, de kitört lelkemből minden, úgy éreztem, megtaláltam benne azt, a kit oly rég kerestem, barátomat, azt, a ki anyámat, atyámat pótolja, azt, a kinek mindent elmondhassak.

– Lássa fenség, a hogy így maga előtt állok, minden izében romlott asszony vagyok. – A fejedelem jóságosan mosolygott, nem látta, úgy látszik, csak a szemem szinét s nem azt, a mit szemeimnek vissza kellene tükröznie.

– Lehettem volna derék asszony is. Azt hiszem, benne volt a lelkem mélyében a becsületesség csirája, a mely fává, hatalmas fává növekedhetett volna. De hát a környezet, az első szavak, a melyeket életemben a szerelemről, az élet nagy törvényeiről hallottam, megmérgezték lelkemet gyökeréig. A társaság ezer hazugsága fátyolt vont szemeim elé, az első pillanattól kezdve nem láttam meg az igazság útját, a melyet pedig oly szenvedélylyel szerettem volna követni. Most – ma? Nincs senkim. A férjem? Fenség, nincs ember a föld hátán, kit jobban ne tisztelnék nála. De hát lássa, milyen formát ölt az a tisztelet, mire világot lát… Pfuj, fenséges uram, undorodom magamtól, undorodom a világtól…

– Különös szavak, különös hang egy annyira ünnepelt asszonytól, mint a grófné.

– De hát nem érti, hogy épp én…

– De értem, – vágott szavamba. – Egyszer majd én is önmagamról fogok a grófnénak beszélni, s akkor majd meglátja, hogy mi vonzott engem önhöz. – Erre karját nyujtotta s bevezetett a szalonba. Ott már észrevették hosszas távollétünket.

Elek (igaz, ő is hivatalos volt az ebédre) dühös pillantásokat lövelt rám.

– Ugyan szedd össze kissé magadat, – sziszegte, midőn közel jött hozzám, – mindenki észreveszi.

– Mit? – mondtam majdnem hangosan, egyenesen a szemébe nézve.

– Azt, hogy hogyan igyekszel a herczeg fejét is elforgatni.

– Férjem vagy? – kérdtem élesen.

– Nem, a szeretőd. Tehát sokkal több jogom van hozzád.

S én, hogy önmagamat büntessem, nem feleltem szemtelen szavaira semmit, odaadtam néki az egyik rózsát a bokrétámból. Az örökszép Fernande belesápadt, mikor ezt meglátta. Midőn Elek elment, odasietett hozzám s élesen markirozott hangon megleczkéztetett.

– A mi időnkben, a második császárság idején, sohasem mertünk volna egy férfinek – éppen a fivérünket kivéve – egy rózsát nyilvánosan átadni; ti a század végének asszonyai igazán kissé túl mentek a határon.

– Vous êtiez vieux jeux voilà tout, madame, – feleltem rá én s hátat fordítottam neki. Észrevettem, hogy az egész salon figyel minket, s gyors, éles mozdulatomat meglátták csak úgy, mint Fernande elhült ábrázatját. Meglátta mindenki, hogy _én_ voltam az erősebb. Ha így halad, én leszek Cannes legünnepeltebb asszonya. Mit ér?

*

Február 11-én.

Elek ma egy Dagnan Bouveret képet hozott nekem ajándékba. 15 ezer frankért vette, tudom, multkor együtt néztük meg. Igaz, születésnapom van, 20 éves! és már milyen tapasztalt. Sándor egy egyszerű ibolyabokrétát küldött. Maga le sem jött szobámba, csak ebédre jő majd haza, üzentette. Elek már 11-kor itt volt, meg akarta látni, milyen hatást tesz rám fejedelmi ajándéka. Látszik az ajándékozási módján, hogy «nouveau riche». A pénzével akar nékem is port hinteni a szemembe. Furcsa, pedig jó családból van, mégis?… Ugy tettem, mintha el lettem volna ragadtatva ajándéka által. Mellemen azonban a Sándor bokrétája volt s ezt nem tudhatta, kitől való. A képről hosszú előadást tartott. Én figyelemmel hallgattam, szinte várva, mikor mondja majd el, hogy mennyibe került. Igyekeztem azonban úgy kinézni, mint a falánk gyermek, ki éhesen falja az édes süteményeket, de ha két tuczat nyalánkságot is eszik meg, mégse tud betelni vele. Mit adnék érte, ha tönkre tudnám tenni úgy, mint azok a hirneves párisi cocotte-ok a szeretőiket. Hadd pusztuljon el az a pénz, a mi engem tett semmivé. Mert végre is ha nem örököl, sohasem mert volna megközelíteni.

Ugyan gyűlölöm-e, vagy még szeretem? Vagy egyiket sem tettem soha? Ha meggyűlölném, akkor valóban szerettem valaha.

Az a bajom, hogy az igazság iránt nincs érzékem s így önmagam lelkében sem látom meg a valót. Sándorral egyedül ebédeltünk. Az asztalon csak én magam egyszerü fehér ruhában, mellemen csak az ő ibolyabokrétája. Sándor azt hitte, nagy ebédünk lesz, fehér nyakkendővel, frakkban jött az asztalhoz. Bámulatát fejezte ki, hogy egyedül vagyunk. Az asztal ibolyadísze felett udvariasan bókot mondott. Nem mertem néki megmondani, hogy én magam diszítettem fel. Cannesról beszélt, hogy milyen jól mulat a tengeren – egyedül. Sohasem járt a yachton, csak mindig a kis vitorlás hajón. Battiste, a matróza se jő most már vele, egyedül megy, jóval túl a szigeteken.

– Istenem, ha valami baja lenne?

– Ugyan Mini, mi jut eszébe, hisz tudja, hogy kezemben a vitorlázás minden csinja, binja…

– Elvisz-e egyszer magával? – susogtam félénken, szinte bámulva, hogy ki tudtam nyögni.

– Miért ne, – de elébb egyszer barátnéit a yachtra hivjuk meg. Akarja hogy holnap a nizzai versenyre a yachton menjünk. A szakács meg tudja addig a hideg villásreggelit csinálni.

– Hogyne, – mondtam örömmel, hogy így egy napot mégis vele tölthetek. – És kiket hivjunk?…

– Barátnéit – a három inseparablet, aztán azok férjeit és barátait, – mondta minden hangsúlyozás nélkül.

– De – tettem hozzá zavartan, – igen sok barátjuk van.

– Válaszsza ki közülök azokat, kikre leginkább tart. Carpont, Steatont, Eggerfeldet, Starzenskyt. Ha akarja, mondta gyorsan, minden habozás nélkül.

– Hát ha sok lesz? Eggerfeldet talán ki is hagyhatjuk.

– És Eleket? – kérdte nyugodtan Sándor.

Azt hiszem elpirultam. Én Istenem hová jutottam?

– Eleket is, ha nincs ellenedre.

– Eleket is, válaszolt.

Tudja vajjon? Mit gondolhat akkor rólam? Miért nem öli meg, akkor legalább látná, hogy csak őt, igen, csak őt szeretem. Akkor megmondanék neki első mámoromban mindent. Akkor nem félnék, akkor látná szememben, hogy még mindig, mindig őt szeretem… s fogom szeretni, örökké.

*

Február 12-én.

Óriási tömeg a parton, midőn indultunk. Három barátném s Pepi (kit még hozzá csatoltam a listához) mind tarka-barka ruhákban jelentek meg. Rengeteg kalapok, toll, legyezők, gyémánt övök s csattok. Az urak fehér flanell szines ing, nyakkendők. Akár egy marionette-szinház. Elek halványlila flanellruhában volt. Sándor volt az egyetlen, ki férfinek nézett ki közöttük. Izmos derekán sötétkék yersey, yachtsapka fején, vitorlavászon nadrág, sárga bőrczipők. Ő vezényelt.

Mi mind kis csoportokba oszoltunk. Elek persze mellém ült. Szerencsére hogy Pepi nem hagyott vele egyedül. Sándor onnan felülről az egész fedélzetet belátta, pedig nem szerettem volna, ha folyton az oldalam mellett látja halvány lila flanellruha, sárga selyempántlikás, szalmakalapos barátját. Pepi nagyokat nevetett, mintha csak csiklandoznák. A szigetekig jól ment minden.

A férjek lementek az alsó szalonba rouge et noirt játszani.