Part 27

… Reggel hatkor jött a vonatjuk, – már éjfélkor kimentem a vasútra. Leültem a perronon a sínekhez egy padra, az üres vágányhoz, amelyen be kellett jönni a vonatnak, ahhoz az üres vágányhoz a padra, egy menetrenddel. Igy ültem és vártam és gondoltam, vajjon most hol lehetnek, hol utaznak, micsoda vidéken, micsoda tájban s néztem az órát s néztem a menetrendet, – még messze vannak, Svájcban! az éjszakában és az alagutakban, még messze utaznak, így hárman a fülkében, a bársonyülésen, a lámpa alatt opálos félhomályban, talán más utasokkal, talán egyedül ők hárman, még messze az éjszakában! S gondolatban leültem melléjük, az apám mellé a bársonyülésen, ahogy ültem a perronon, a padon és vártam. Olyan furcsa csend volt körülöttem, pályaudvarok csendje, éjjel, alig hallatszott egy hang. Nagy ritkán indult egy csonka vonat a túlsó vágányokon messze, inkább tolattak s magányos kocsik gurultak egy nyugtalan lámpással, ami elbolyongott egy másik kocsi felé, egy magányos mozdonyhoz a pálya végében. Nagy ritkán jött egy vasutas egy táskával s befordult egy világos küszöbön, ahonnan árnyak látszottak a fényben és az éjben. Olykor, messziről, egy telefoncsengő szólott s egy bús hang felelt, mint a szarvasbőgés és elhangzott. Megint néztem az órát, megint néztem a menetrendet, mindig közelebb a szívemhez az órákat s a perceket, mindig közelebb ezekhez az üres sínekhez a vonatot a menetrendben, ahogy mult az idő. A pad száguldott alattam, úgy tünt. Mindjárt a francia határon lesznek, még egy óra! Becsuktam a könyvet, néztem a sínek mentén a lámpákat rubintban, a szemafort tilosban, a váltók mentén a zöld tüzeket, mint a zöld salátát a földön, s néztem a távolba, a tüzeken túl, szemafóron túl, üres vágányokon túl a messzi végtelenbe egy fantomvonat tűz-csíkja felé az éjben, néztem a fülkébe, ahol ülnek a bársonyülésen, az apám, az anyám, a testvérem! S megint néztem az órát, megint kinyitottam a könyvet, épp a határra értek! vámvizsgálat! talán éppen aludtak… S onnan a padról, velük, gondolatban, kitártam a táskákat, beszéltem a finánccal, mint hajdan, _j’ai un cilindre_… oh Istenem, megírtam, ilyet ne mondjanak, nem is mondanak, drágák, olyan okosak, már készen is vannak, már indulnak is, utaznak! S most már, a határtól fogva, követhettem az útjukat a francia menetrendben szinte kerékforgásra, szinte nyomról-nyomra, helységről-helységre, őrházról-őrházra, ahol meg se álltak, csak átrobogtak, mindenütt, ahol jöttek nagy füttyekkel a messze tájban, városról-városra ahol jöttek s ahol jöttem, ahol megálltak s megálltam, kivártam az időt, néztem az órát, néztem a percet, indultak! indultam! s így utaztam velük az éjszakában! Két állomás között nagyobb távolságban, megint becsuktam a könyvet, hagytam robogni a vonatot, rohanni a mozdonyt izzó füstjével aranybokrétásan, számláltam a negyedórákat, a perceket, számoltam százat, ezret, százezret, megint néztem az órát, megint a menetrendet az órával összhangzatosan, már itt voltak a közelben! milyen messze a közelben! megint megálltak, megint indultak, rohantam! megint robogtak azon a sínpáron, melynek itt van a vége, ahol ültem a padon, a perronon és utaztam a menetrendben! Künn Párizs ébredt, a tüzek halványultak, egy jelzőlámpa forgott mint egy gonosz szem, mint egy gonosz szellem, egy vasrúd fordult mint egy árny aki suhan a sötétben, egy-egy vonat indult túlonnan a szürkületben, utasok szaladtak, gyűrötten álomtól s párnáktól, eltüntek. Még volt két óra, egy óra! egy félóra! egy perc! s aztán nem volt semmi, csak valami nagy mozgás hirtelen a csendben, valami feszültség a mélyben, ahol mint egy szülésben, a sötétből, kibukkant a mozdony két izzó szemével. Még jött magasan, súlyosan, a pontossága masszivitásával, kérlelhetetlen, s mindig magasabban, súlyosabban, valami lezajlott haragjával úgy jött, csak éppen szuszogva egy kicsit a nagy úttól, futástól, éjszakától, viszontagságtól, gőzökbe burkoltan s dörögve a váltón, hajnali szörny! Csak most éreztem, hogy nem utaztam, hogy itt vártam a perronon, mikor a szüleim kiszálltak, a szüleim megöregedve! a testvérem is kis serkedő bajuszos állapotban, annyi hosszú évek után!

– Sok bánatot okoztál nekünk, fiam, – mondta az anyám.

– Most hagyjuk ezt! – mondta a fiatalember, hajdani kis öcsém, igazi bölcs, – most ne beszéljünk erről! – mondta jótékonyan. – Itt vagyunk Párizsban! nagy az öröm! Ki fogunk menni a papával a lóversenyre!

Istenem, meddig tartott ez, meddig? ez a másik élet az életemben, ami itt felvirradt rám e reggel? Meddig tart ez az egyórai álom, ami az egész élet? Mert megint kijöttem a vasútra egy este, de már nem az üres vágányhoz, s nem a menetrenddel, mert ott állt a vonat készen a síneken, a nagy mozdony lihegve, – hazautaztak! Már be is szálltak, már a kocsi ablakában álltak, egymás mögött hárman, mint három egyetlen a világban, akik elmennek, az apám, az anyám, a testvérem. Már indult a vonat s mind sírtunk. Már nem volt mit mondani, csak álltam és sírtam és az ablakban sírtak és már ment az ablak. Egypár lépést mentem a vonattal, alig bírtam. Már el is mentek s még mindig ott álltam és sírtam. A lábam gyökeret vert. Végre mégis csak menni kellett. Mégegyszer néztem a vonat után. De már nem volt sehol. Mindenfelől lámpák világítottak, a magasból, vasrudakról, hídakról, a sínek mellől, ahol a földön világítottak reménytelen utakra, kéken és zölden a sok lámpa a földön mint egy sivatagban. Más vonatok érkeztek és mentek sípolva, utasok szaladtak, én is mentem az utamra.

Az utcán, egy lámpa alatt, megálltam, hova menjek? A sok ember tolongott körülöttem. A lovak dobogtak. Túlonnan, a Sebastopol-boulevard estéli fényeit vetítette az égnek. Akkor, a tömegből, kivált egy fiatal nő, aki jött felém s megnézett.

– _T’es malheureux!_ – mondta azzal a lágy testvériességgel, amellyel az ilyen utcai leányok Párizsban a maguk művészetét lelki dolgokra is alkalmazzák. Olyan melegen szólott, annyi irgalmassággal, jósággal és megértéssel, annyi tájékozottsággal emberi szenvedésben, kétségbeesésben, szerencsétlenségben, olyan izzó sugallatával vigasznak s felejtésnek, hogy megremegve, magam is csak néztem s csak álltam a lámpa alatt, odaszögelve s csak néztem. No lám, gondoltam, ennek is van egy kis boltja az utcára, ez is árul, mint az a másik, boldogságot! de sőt! ez adja is, – _Marchande de bonheur!_ s ez az igazabb, ki tudja!

– Menjek veled? – hebegtem.

– Még kérdezed? Nem látod, hogy tetszel nekem?

– Tetszem? Miért?

– Mert sírsz.