Part 26

Már akkor elmondtam Daudetnek mindent, a lehető legfinomabban fiatal életem történetét, majdnem úgy, ahogy kívánta, ahogy szerette, ahogy képzelte ezt a történetet. Ahogy ő írta volna meg, reszketeg kezével kis negyedrét papírokon. Magam is sokat tanultam ebből a munkából, mennyi mindent tanultam! micsoda kínnal és fönséggel, micsoda transzponálásokat kemény hangnemekből lágyabb hangnemekre, fordulatokra s borulatokra, az éneknek és hangzásoknak, harmóniáknak s hangmértanoknak micsoda keserű technikáját, mellyel odafordítottam volna, a szépség elé, a magam nyomorúságos életét! Megtanultam, milyen nehéz kiválni gondokból s bilincsekből, milyen nehéz éhségből s szomjúságból magasra szállni, eljutni odáig, hogy mindennek lelke legyen, még annak is, aminek nincs, hogy ez az egész rettenetes élet úgy tünjön, hogy szép! Mennyi mindent kell kihagyni belőle, olykor az egészet! mennyit hozzáadni! Ezt mind megtanultam. Ezt mind látta Daudet, ezt a lelki gyakorlatot, ezt a lelki tornát, ezt mind látta a monoklijából mint egy ablakból, a világra. Kimerülve a nyomorban, csak vonszoltam magam előtte az irodalmiasságban. Egy egész más életem lett az ő kedvéért, egy egész külön kis szomorú életem, egy sor balladában. Egészen át voltam hangolva az ő gyakorlatára. Ahogy Liszt írta át a legsötétebb _Tannhäuser_-t két kézre, egy hercegnőnek.

– Én szenvedtem a maga könyvei miatt, nem is tudja, mit szenvedtem! – mondtam. – Főleg a _Sappho_-ért szenvedtem, fiatalon és többször is azóta és végig az életemen és nem tudom meddig fogok még szenvedni, nyilván öregen is fogok szenvedni, mint aggastyán is egy nő miatt! Mikor a papok kiűztek az iskolából, s hazajöttem, mint egy kis szőke csikó búsan, aki elvágta a lábát a karámban, az anyám sírt s azt mondta, elveszett gyermek vagyok. Ezt mondta, holott olyan szép volt, mint egy angyal s olyan fiatal is, nem is mint egy anya, olyan fiatal, hogy nem is értettem, hogyan mondhat ilyen szomorú dolgot. Mert igaz, az anyák ismerik legkevésbbé a gyermekeiket. De az apám, aki melódikus ember volt s minden este a Massenet _Lahor királyá_-t zongorázta, titkon megcsókolt, drága apám s azt mondta: »nem baj, legyél zenész, ha a keresztények nem akarnak téged«. Mert az nálunk úgy volt odahaza, hogy Goldmarck óta erős hitünk volt zenei hivatottságunkban. A bánattól sincs messze az énekhez s a jajveszékeléstől csak egy lépés van a zenéig. Aztán később, még alig voltam zsurnaliszta a _Pesti Napló_-nál lámpafényben, mikor egy színésznő kínzott a _Sappho_-val, mint egy szereppel, ami a vérévé vált, egy ragyogó színésznő, aki a _Sappho_-ból a legkeserűbb dolgokat mondta egyéni érzésére bontva, mintha a saját szívéből komponálta volna s mindezt mikor még a legjobban szerettem és ragaszkodtam hozzá! Nem tudja, mit szenvedtem, nem tudja!

– Dehogy nem! – felelte kéjesen, két rövidlátó szem átható tekintetével, mint egy avignoni inkvizitor a középkorban, aki szakértő is női vétkekben. – Nők szeretnek regényekből idézni, – magyarázta. – Mintha ők mondanák, úgy idézni, hogy nem is látszik, hogy ezt olvasták s megtanulták a szívükben. A regény hangja olykor épp annyira fájdalmas az életre alkalmazva, amennyire hatástalan olykor az élet hangja a regényben. De ez mind nem baj, igaz? A csillagot kell nézni, mely őrködik.

– A csillagot, igen. Én tudom, mi az a csillag, – mondtam, bekapcsolva magam ebbe a planetáris szakadékba. – A három királyok is nézték ezt a csillagot. Ők milyen tündőklőnek látták! Azóta sok baj van ezzel a csillaggal. Én mind tudom ezt és mind éreztem ezt. Ha lehetne primitíven élni s mindenkinek a maga rendeltetése szerint! Sok embernek nem lett volna szabad eljönnie Galileából. De aztán ott van a nagy szabad élet, oh Istenem, én tudom azt, mi az a szabad élet!

– Maga mindent tud! – vetette közbe finoman.

– Az ember nem lehet független önmagától, – mondtam. – Az önmegtagadás is felkuszálja az életet s a szegénység van olyan zűrzavar, mint Karthagóban a legzajosabb nap. A regények is komplikálják az életet. Olykor a regények jobban adják az emberi érzéseket s dolgokat, több színnel, fénnyel s dicsőséggel, mint amennyit a természet nyujtana hozzájuk. Az ellen kellene törvényt hozni, hogy egy nő ne írhasson olyan búcsúlevelet nekem, mint Fanny Legrand a kedvesének.

Oh Istenem, ilyen ritka matériában voltam, szerencsétlen! ilyen _inedit_ dolgokban, mondhatnám princepsz kiadásban ezzel a reszketeg emberrel, a két gyönyörű kezével sárgára világítva a napsütésben, ami csillogott az ablakon. Meddig sodort a sors, micsoda távolokba, hogy már szinte tetszettem magamnak? Ez nincs sehol, gondoltam, ez nem kapható még Balzacban sem ez a szituáció, holott ott talán megvan írva minden, ami csak lehetséges az emberek életében. Nemcsak a hang s az érzés emelt fel keserveim mélyéről ilyen lírai magasságokba e regényíró kedvéért, de átjátsztam egy remek regényét az életem valóságának! Kettőnk között ez a _Sappho_, ezzel a két halotti kézzel, mely megírta ezt a könyvet, megkenve könnyel, kínnal, vérben ázva ez a könyv, csakugyan valami _Unam Sanctam_-nak tünt az avignoni időkben, csakugyan valami zord bullának egy női árny eretnekségével s jó magammal, mint egy áldozattal. Itt álltam, mint egy távoli században, mint a XIII. században, letörve az életemmel, megsebezve, lélekszakadva, mint egy Bonifácius előtt! Azt hittem, már a máglyát rakják az udvarban, ahogy a sokféle hangokat hallottam odalenn. Itt álltam olyan közel magamhoz és olyan messze magamtól, hogy már alig ismertem magamra. El voltam bűvölve álmoktól s fantáziától, nem is tudom, mitől voltam elbűvölve. Valamitől, ami több volt, mint az élet s kevesebb, mint az álom. Azt hiszem, nagyon szerettem.

Daudet csak nézett, mosolygott, csak _írt_, úgy tünt. A monokliján úgy átláthatott rajtam, mintha egy ablakon át nézne a szívembe. Azon a magas erkélyen is, halmozott bolthajtásokkal, amit emeltem magamnak, nyilván belátott a két szomorú gyertyámhoz, egyenest a szobámba, a nyomorba, a vetetlen ágyamig. Mindent tudván rólam, mindent! – azt szerette bennem, amit elhallgattam, amivel az ő számára magamat feldíszítettem. Hát miért ne, ha így akart? Olyan kevés kell a poézishez! Nem szükséges, hogy az ember egy márványterraszon járjon mint Heliogabalus, s hintse a rózsákat Rómára. Olykor elég néhány szál ibolya, ami fonnyad egy pohárban. Olyan kevés kell ahhoz, hogy az ember készítsen egy verset, különösen önmagáról, egy verset. Minél több a poézis, annál kevesebb kell hozzá. Olykor elég egy hang, egy sóhaj, még ennél is kevesebb.

– Éjszaka, mikor megyek haza a boulevard Saint-Germain-en, – mondtam, – felnézek egy-egy világos ablakra. Utcahosszat olyan csend van s ez olyan jelentős, nem tudom, az a világos ablak, ami dereng fenn a magasban. Gondolom magamban, odafenn van egy nő, aki virraszt s akit nagyon tudnék szeretni! És megint egy ablak s megint egy másik ablak s egy selyemfüggönyös ablak s megint csak az, oh Istenem, hogy tudnám szeretni! És minden ilyen világos ablakhoz szinte odaragad a szívem.

Csak nézett.

– Szegényes magányos, – mondta és csak nézett. Majdnem a könnyekig meghatva nézett. Úgy láttam, nagyon megfeleltem.

Másnap írt egypár sort egy névjegyen s mellékelt egy ujságcikket, kivágva egy magyar ujságból. Egy hosszú ujságcikket, ami róla szólott.

»_Mondja csak, ha ez jóindulattal van-e írva, amit itt nekem beküldenek Budáról!_»

XLIV.

Két héttel később, a könyvem megjelenvén, már rohantam is az első szűz-példánnyal a _Szép Vadászat_-utcába! A portás átvette a könyvet. Daudetnek dedikálva, az első szűz-könyvet! _Mon livre!_ mondtam a portásnak. S rohantam vissza, haza! a többi szűz-példányhoz a szobámban, mint a leggyönyörűbb szűzekhez.

Reggelre már itt volt a _boldogító!_ már jelentkezett! Már el is olvasta a könyvemet, ilyen hamar! már írt is róla, milyen gyönyörűen, milyen hosszan! két egész oldalt egy kis levélben, igazi boldogító! Soha ilyen hódító, ilyen bódító nem volt, ilyen varázslatos, ilyen boldogító! Minden soránál, minden mondat után be kellett húnyni a szemem.

Már ahogy kezdte: «_Mon petit Szomory_», így kezdte, ilyen tündöklőn, mint a csillag, amelyik a magasból köszönti az embert. S ahogy folytatta: »_Nagy örömmel olvastam el a könyvét_«, ahogy ezt így jelentette! »_Gyakran meghatott és elragadt e történetek izzó szenvedélyessége_«, – írta. Ezt írta! A _Sappho_ költője! – s csak álltam behúnyt szemmel, teológikusan, szegény fejem. A két gyertyámra emlékeztem, az egész munkámra a kis szobámban, az egész nyomorra, annyi éjjel! A messzi távolokra emlékeztem, a szüleimre! Pestre! a többiekre, az egész életemre! S megint megkentem a szívemet egy második mondattal, megint! Megint nyeltem egy ilyen édes cseppet a magas mennyekből!

»_Főképpen a Pásztor Endre történetét szeretem, noha az ön fiatalsága áttűz rajta sok sötét színnel s naivitással A »Levél a halálból«, tökéletes._«

Tökéletes! A falnak dőltem, – hittem! Hittem, hogy egy remekművet írtam. Az ember sohasem tudja, mikor ír egy remekművet, gondoltam. Én sem azzal ültem le ehhez a kis novellámhoz, hogy no most írok egy remekművet! Az a legnagyobb titok, hogyan születik egy remekmű, gondoltam, hogy az ember, aki írja, soha nem is tudhatja! Oh Istenem, _Marchand de bonheur!_ a kis boltjával az utcára! csakugyan volt egy perc, mint egy évszázad egy olyan perc, ami itt rámszakadt a boldogsággal! Olyan súlya volt a vállamon, hogy alig tudtam lélekzeni, olyan súlya a szívemben, a lehúnyt szemem alatt. Jól megmérte, dúsan, bőven ezt az adagot, majdnem csalt! S megint olvastam és néztem a sorokban ezt a sok gyönyörű dolgot, amit idehintett, ezt az egész nagy porciót a két gyönyörű kezéből. No de valamit kértem is, olyan szerényen! no de kértem, – ezt kerestem ebben a levélben. Valami kis válaszát arra, amit kértem. Amit szívszorongva kértem! Valami kis pártfogását Philippe Gille-nél, egy jó szavát a könyvemért, hogy mondjam? a könyvem érdekében!

»_Igen, fogok beszélni magáról Philippe Gille-nek, csak engedjen egy kis időt. De már itt mindjárt hadd mondom meg magának kedves gyermekem, hogy egy ilyen első könyv az ön korában, csak éppen annyi, mintha a vízbe dobta volna. Ez volt az én esetem is, emlékszem, mikor a »Piroska regénye« című első könyvem megjelent, – senki nem beszélt róla s nem adtam el egy példányt. Ne búsuljon, dolgozzon, olvasson, tanuljon, – egy nap meg fogja találni ezeket a »Verebek»-et._«

Oh Istenem, no ez volt itt, amire kértem, így visszaformulázva kis emlékekre, tanácsra, vigaszokra… milyen furcsa! Egy kicsit elmerengtem ebben a fordulatban, figyeltem, kutattam, mint a fűben térdig, úgy kutattam a fordulatban s a szavakban, el is akadtam, meg is álltam, mint ahogy megáll az ember az effajta levelekben s fordulatokban, olykor végzetes, olykor szerelmes levelekben, egy-egy szóhoz, egy-egy mondathoz fűzve… Több volt ez a levél, mint amit kértem, amit vártam, kevesebb? – vajjon már átderengett a boldogságomon, ami, sajnos, tökéletlen minden boldogságban? Megint olvastam, megint kezdtem, előlről kezdtem, visszatértem, következtettem, »_Igen, fogok beszélni magáról Philippe Gille-nek_«, oh Istenem, hogy ezt olyan távolinak éreztem, olyan ködös ígéretnek! Holott ez volt itt, annyi dús szavak között, az élet valósága ebben az örömárusfikcióban, annyi sok szép hangzatok között az egész porcióban, az egyedül fontos, sorsdöntő! s éppen ez kitolva az időkben! _Marchand de bonheur!_ milyen furcsa! Hogy ilyen bőkezű, ilyen pazar, ily hódító, ily bódító! s oly kimért, oly tartózkodó! ahol szavakon túl is segíthetne… Hogy mindent ad s mégis lecsíp a súlyból, – hát csak így lehet?! oh Istenem, nem mertem kérdeni s csak álltam behúnyt szemmel. Csak hittem, szent ifjúság! minden hűséggel a szívemben. S szaladtam Philippe Gille-hez egyenest! Betömtem azt a kis rést, ahol ez mutatkozott a boldogságomon. Betömtem a léket a csolnakon. Átugrottam az időt egy szent ígéretben. Nagyon kábult voltam, nagyon lobogtam. Száz ember között a _Figaró_-nál, mint egy tébolyodott lobogtam s kerestem ezt a könyvkritikus fejedelmet, ezt a Philippe Gille-t, mint egy Szép Fülöpöt, ünnepélyesen!

– Itt van egy levél, – törtem be ajtóstul, – egy drága kis levélke, egy gyönyörű levél! Irta Daudet Alfonz!

– Csak az? – kérdezte és nézett, ahogy csak egy könyvkritikus nézhet, egy ilyen hatalmasság, valami elborult végtelenséggel.

Másnap, mikor ez mind megjelent a _Figaró_-ban, az egész szöveg, az egész levél hiánytalanul! nem is tudom, hogyan omlottam össze, micsoda titkos kéjekben s izgalomban, rabbinisztikusan. Az a rejtélyes gyönyöröm volt, átható, majdnem keserű gyönyör, amit vétkesnek érez az ember. A fejem forgott. Valami nagy titkomat éreztem, lesujtva s elragadtatva abban a revelációban, amellyel a sors olykor vállonragadja az embert. Istenem, annyi bánathoz voltam szokva, annyi nyomorhoz, éhséghez, könnyekhez! Itt meg voltam írva! csakugyan úgy tünt! Itt ki voltam ragasztva! A honvágy marcangolt. Ha szaladhatnék haza, Pestre! ezzel a papírlepedővel! S csak álltam suhogó tömegével, lobogva az utcán, mint egy zászlóval a szélben, csak álltam az utcán. Párizs zúgott körülöttem, rohant! A lovak dobogtak, a hármas percheronok oroszlánsörénnyel. A sok nép, tömeg, torlódva, ezer és ezer ember, mind seperte s ragadta magával, mint egy erdő sűrűjébe, mint egy óceán sivatagába ezt a nagy percet amit éltem s ami elveszett itt örömtelen, érzéktelen, jelentőségek nélkül, egy lelketlen emberiségben. Soha törpébb nem voltam, soha nyomorultabb a világban, ahogy itt ellebegtem ebben a nagy mozgásban, ahogy sodródtam ebben a végtelenben, ahogy végül megint magamra találtam abban az ösztönös visszafordulásban, mellyel az ember beszakad, zászlóstul, önmagába. Mit fog Daudet szólani ehhez? Talán nem is a nyilvánosságnak szánta ezt a boldogításomat, ezt a finom kis levelet, hogy ezt így mindenki meglássa! Talán illetlen is volt közreadni, tapintatlan, talán kicsit mohó is voltam… mindenesetre furcsa volt, hogy mindez csak most jutott eszembe, mikor ez a levél már ki volt nyomtatva! Mégis nekivágtam, bátran, a _Szép Vadászat_-nak.

Ahol csak mentem az utcán, mindenütt a könyvemet láttam, szűzisége hajnalán s tavaszában, a borítékja kökörcsin árnyalatában, de _incognito_ viselkedtem, igazi méltósággal. A boulevardokon egész pillérekben láttam azokon az asztalokon, melyeket a könyvárusok kiraknak a járdára, kétfelől a boltjuk mentén, a vásárlók csábítására, a hosszú asztalokat roskadva a könyvektől.

A küszöbön, egy tükör alatt, féloldalt fordítva s ami reflektálta az asztalokat, egy segéd őrködött s nézett jobbra-balra s figyelte akik válogatnak a sok könyv között az asztalokon és olvasnak. Magam is néztem és figyeltem a járda széléről, ahol megálltam s lestem a járókelők sorfalán át, aki odamegy az asztalhoz és odanyúl a pillérhez, oszlopomhoz! a sok könyvemhez méternyi magasságban, tőrülmetszett egyformaságában, szaporulatában, növendéklány sorozatában, ahogy éppen kibukkant a világra! Mint a gondviselés a látatlanból, követtem a járda széléről, ismeretlen nagyságomból azt az ismeretlent, azt a finom embert, azt a vándort, azt a lebzselőt az utcán, azt a lézengő magányost, aki egy percre, az életemhez volt fűzve az életével, egy könyv előtt, ami az én könyvem volt! Akit láttam, hogy megáll és néz és leemel egy példányt a pillérből, felüti, lapoz benne, olvas! – mit mondjak? imádtam! Egy másik csak éppen hogy fogott egy példányt s már is visszatette, – megfagytam a szívemben! Egy harmadik pénz után nyúlt a mellényzsebébe, – _megveszi!_ mondtam magamnak, mint egy szent titkot, amit ellestem, mint egy tüneményt a természetben, mint egy eseményt a történelemben! És csak lestem és csak lestem s már letört a lábam. S már egy kis kutya hozzám dőlt három lábon, ahogy csak álltam mozdulatlan, ahogy csak lestem s vártam ismeretlen híveimet, vevőimet, a finom franciákat! S vártam azt a mandulafaágat akit láttam, azt a két ibolyaszín szemet akit láttam Lemerre-nél egy este, – ezt vártam, nem is mint egy nőt, csak mint egy mandulafaágat!

Mit fog Daudet szólani ehhez? kérdeztem s már jöttem fel a lépcsőn. A küszöbön megálltam, szívdobogva. Még éltem ezt az álmot, – most lesz vége! gondoltam. Gondoltam be fogom jelenteni magam, hogy el is küldhessen mindjárt, ha nem akarna látni többet. Még álltam egy percig s megnyomtam a csengőt.

– Legyen szíves bejelenteni engem, – mondtam az inasnak.

– Most egyszerre bejelenteni? – felelte s kitárta elém az ajtót.

Már ott láttam, ahogy ült bepólyázva, ahogy várt és nézett, olyan angyali nyugalommal, valami olyan magasan, leroskadva az asztalához, két súlyos keze remegésével, valami olyan magasan az életében és a szenvedésben. Talán nem is tudja, gondoltam. Talán nem is olvasta, reménykedtem. Mégis csak indultam, botorkálva a szavakban:

– Nem tudom, ha jól tettem-e? – mentegetődztem egy félmondattal, olyan felesleges volt, hogy egészen befejezzem.

– Hogy jól tette-e? mit? – kérdezte.

– Hogy odaadtam a levelét közlésre, – hebegtem.

– Oh Istenem, miért nem? – felelte.

S a keze reszketett, ahogy követni látszott minden ízületében ezt a pár szót, amit mondott.

Éreztem, el vagyok veszve. Éreztem, hogy elakadt velem ebben a meseszövésben, ezen a fonálon, hogy elírtam magamat, hibásan a tolla alatt. Hogy nem az vagyok többé, aki voltam. Hogy a szívem mélyén, inkább őriznem kellett volna, magamba zárva, mint egy titkot, mint egy nő szerelmét, ezt a gyönyörű barátságot s nem elkérkedni vele, nem rohanni anyagiasan! egy ujsághoz, szegény fejem. Valami hiba volt itt a stílusban, több! valami zökkenő a kompozicióban, amit nem tűrhetett, valami torz! művészietlen! elavult! valami kisiklás, amit fehér keze oly idegesen követett kis nyolcadrét papírokon, mintha csakugyan írná ezt a regényt. Regény! Hát igen! Amennyire írói munka volt, annyira vigyázni is kellett, hogy meg ne szűnjön törékeny művésziességében. Úgy kellett lenni ébren a formáihoz, illúzióihoz, az egész ködéhez, ébren álmodni egy életet, vagy élni egy álmot, ebben a regényben. Már itt megtört egy szögletében, félrement. Finom zengése megszakadt egy betört ablak csörömpölésével. Már itt átderengett siralmas gyakorlatiasságom ezen a poézison. Olyan sok kell a poézishez! ez az igaz. Nagyon szégyeltem magamat.

– Oh Istenem! ha ez magának hasznos! – sóhajtott kárvallottan, – miért nem?

Próbáltam javítani a helyzeten. Próbáltam javítani a legnagyobb eszközzel, amivel lehet, – hallgattam. Lehetett volna elindulnom valami kis újabb líraiságokkal, bánatokkal, félhangokkal, finoman egy új balladával. Hallgattam. Ez egyszer elhallgattam a költészetet a valóság javára. Hallgattam azzal a megadással, méltósággal, vértanúsággal, ahogy mindent bevall az ember, ahogy többet hallgat egy perc alatt, mint amit valaha mondott az életében. Azzal a töredelmes hallgatással. Itt álltam egyszerűen, ahogy voltam, minden szegénységemmel, éhséggel és keservekkel, minden titkos ambiciómmal, a könyvemért való minden naív rajongásommal, atomokra bontva. Daudet átlátott minden intención, felismert minden szépséget, minden alázatot, – ezt is felismerte. Nagyszerű megérzése s lelki muzsikalitása úgy meghallott mindent, hogy itt nem maradt egy rezgésnyi hang, egyetlenegy kótafej, ami nem szólott a szívéhez. Itt nem maradt árnyéka a titoknak. Az egész nyomorult zene szólott. Az voltam, aki voltam, fiatal, hontalan, kétségbeesett, boldogtalan. Valami mély költészet aludt rajtam, ebben a néma melódiában. Meg kellett, hogy bocsásson.

– Szegény! – mondta, ahogy maga is vissza próbálta javítani a figurámat, ahol elhibáztam. S nyujtotta a kezét, drága ember! olyan magasról, mint egy keresztfáról.

– Tudja, – mondta, – a napokban volt itt egy honfitársa s kérdeztem, ha ismeri-e magát? »Oh az egy zsidó!« mondta, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy én már most forduljak el magától. Hát nem sértő ez? hát _ez_ vagyok én? aki adom a szívemet, aki tele vagyok irgalommal! Hogy én rögtön kihajítok a szívemből valakit, ha megtudom, hogy zsidó? _ez_ az ember vagyok én? ilyen silány! – s majdnem sírt. – Nem fogadom többé ezt a honfitársát, – mondta.

S csak nézett a monoklijával, ha meg vagyok-e elégedve, megváltva ezen a világon!

– Igaz, nem szeretem a zsidókat, – vallotta be egy sóhajtással. – Azért nem mondom, _Judaei… sine differentia combusti…_ nem is írnék egy olyan könyvet, mint hajdan Agobert püspök, _De insolentia Judaeorum_, Isten őrizz! A legjobb barátaim között vannak zsidók, mint Marcel Schwob és Vandérem. De én annyit szenvedek! S engem nem érdekel csak aki jó.

Alig mertem szólani.

– Most sokáig nem fogok jöhetni, – mondtam végre konklúzióképpen erre az evangéliumra. – Most jönnek a szüleim Párizsba. Az apám, az anyám, a testvérem, képzelje!

Oh, hogy nézett! hogy tudta, mit jelent ez számomra, az életemnek! A szüleim! a testvérem! oh, hogy tudta! Rögtön bele is formálta a kompozicióba, ahogy folytatta ezt a regényt.

– El kell hozni őket hozzám! – kiáltott fel, remegőn a két gyönyörű kezével.

Hozzá! az apámat, az anyámat, hogy elhozzam! Ahogy ezt látta, megírva! transzponálva! ahogy maga is el volt ragadtatva! Ahogy ezt tudta mondani olyan őszintén a hangjában, hogy szinte láttam az egészet nyomtatásban!

– Majd adok jegyeket a színházba! – mondta.