Part 12

– _Le suis-je?_ – kérdeztem s nagyon boldog voltam. Majdnem sírtam, olyan boldog voltam. Nem hagyom el soha, gondoltam, s még jobban pártoltam, mint egy magányos finom hölgyet, úgy pártoltam. Akkor elkészült _Les Rois_ című regényével.

– Adja ide! – mondtam.

– Itt van! – mondta, nagyon derűsen.

Egy fillért nem kért, semmit, csak nagyon örült s nagyon derűs volt. Két hét multán, már megindult a regénye, a _Magyar Hirlap_-ban, – _gratis!_ Alig vártam, hogy meglássa, hogy megint legyen egy jó perce! Rögtön írt is, mikor találhatom s már szaladtam is a sok újságokkal.

Még jobban örült, még derűsebb lett, hirtelen le is ült, úgy örült, de rögtön fel is állt s úgy nézte a sok folytatást a sok ujságokban.

– _C’est du hongrois?_ – kérdezte, – _du_ _vrai hongrois?_ – és csak nézte a betűket s nem akarta hinni.

– _C’est du vrai hongrois!_ – mondtam.

– Most színdarabot írok ebből a regényből, – mondta és nézett.

– Odaadjuk Budapesten, a Nemzeti Színháznak! – mondtam.

Még derűsebb lett.

Csupa főherceg szereplője volt a színdarabjának, sőt jó öreg királyunk is játszott benne valami bús szerepet valahogy travesztálva, aminthogy az egész dráma, haloványan, franciásan, a mayerlingi történet volt.

De Sarah Bernhardt, aki a női főszerepet játszotta, nem engedte, hogy odaadjuk a Nemzeti Színháznak! Lemaitre rögtön közölte ezt velem, finoman, kímélettel. Igért egy jegyet az utolsó próbára, vigasztalásképpen.

Sajnos, a darab nem sikerült, nem rajtam mult, – én összes magyar lapjaimat, napilapjaimat, hetilapjaimat, egész konszernemet teleírtam vele s az egekig magasztaltam. Maga Lemaitre is mellém állott s egy egész nagy tárcát írt a darabjáról a _Journal des Débats_-ba, ahogy ezt szokta, de ez se sokat használt. Gyorsan írt egy másik darabot, csak ez használt. Különben is, ha nem csalódom, nagyon szeretett darabokat írni. Azt hiszem, mikor elutazott Beaugency-be, a falujába, csak azért volt, hogy darabokat írjon.

Ez a _L’Age difficile_ volt ez a másik darab, a Gymnase-színházban, Suzanne Després-vel s Antoine-nal a főszerepekben s velem a legfőbben. Mert itt még jobban belefeküdtem, soha még így bele nem feküdtem. Irtam tíz gyönyörű cikket, ahogy ez csak tellett tőlem, olyan gyönyörű tíz cikket, ezt mind lefordítottam franciára hány éjszakán át! szegény gyermek, s elküldtem Lemaitre-nek. «Ez mind semmi, – írtam neki, – de az arcképét is kiadom az – _Ország-Világ_-ban! Ennek örült csak aztán igazán, drága kedves ember, _homme charmant!_ Rögtön jelzett vagy egy féltucat fotografust, akiknél az arcképét megkaphatom s még a pontos címüket is megírta, a házszámot is, hogy valahogy el ne tévedhessek!

Óh istenem, így mentem, így mentem a könyvemmel, e jó barátom háza irányában. A nap sütött, tavasz volt, igazi párizsi tavasz, már-már lombos fákkal az Avenue Friedland-on, ahol befordultam végre az Ecuries D’Artois-ba! Már láttam a nagy ablakot a földszinten, az utca sorján, a nagy ablakot napsütésben a sok színes virággal, ami föstve volt rája. Már csengettem is, már jött is a kövér szakácsné, akit ismertem, már csattogott belülről két olyan papucsban, melynek sarka volt.

– Jaj! – mondta, amint meglátott az ajtóban, – nincs itt az úr! falura ment, Beaugency-ba, nagyon fogja sajnálni!

– Irhatnék egy sort? – kérdeztem csalódottan, a könyvemmel a hónom alatt.

– Óh hogyne! Tessék! Akár kettőt!

S már indult előttem s csattogott a papucsban s csak úgy rengett és rezgett királynői kövérsége, s olyan csípője volt, hogy rá lehetett ülni. Csak Lemaitre-nek lehet ilyen nagypréposti szakácsnéja, gondoltam, amint jöttem mögötte. S adott tintát, tollat, papírt, a magáéból a konyhában.

– Milyen jó szag van! – mondtam, miközben írtam egy kredencen.

– Épp sütök egy szeletet, – felelte. – Ha itt akarna maradni, ha volna kedve, így kettesben, velem ebédelni! Nézze csak, elég kettőnknek! – mondta s felém fordította a serpenyőt, az egész szeletet, sistergőn s illatokban, ahogy csak egy kövér szakácsné tudja meghívni ebédre az embert.

S már megterített egy kis asztalon s tologatott két széket.

– Mondja csak kérem, – kérdeztem mikor már a feketét ittuk, – mondja csak kérem, olvasta azt a szép cikket, amit Anatole France írt a _Temps_-ben Jules Lemaitre úrról?

A kövér szakácsné úgy ült szemközt velem egy konyhaszéken, hogy legdúsabb testrészei jobbról s balról messze túl voltak a széken. Az arca ragyogott a maga kis csészéje fölött. A két ajka közt, játszadozva, egy fogpiszkálót tartott.

– Bizony nem olvastam, – felelte. – Nem is nagyon érek rá olvasni.

– Én nem tudom, miért képzeltem azt, – mondtam, – hogy maga mindent elolvas, amit a gazdájáról írnak a lapokban s általában a világon. Még azt is, amit én írok róla, – tettem hozzá önmérséklettel. – Egy ilyen intelligens nő, mint maga! Egy ilyen aranyos szakácsné!

– Pőh! – mondta, – különösen France az… _c’est spécialement France_, – így mondta, – aki nem érdekel engem. _C’est un vieux maquerau!_ – mondta s kifujta a fogpiszkálót a szájából.

Nagyon ámultam, megvallom. Arról a magaslatról, ahová legájultabb csodálatom úgyszólván a mennyekig követte Anatole-t, úgy el voltam söpörve időben és térben, mint egy sirály pelyhe az óceán fölött. Ez időtájt, a húsz évemmel az életben, még az illúziók illúzióin csüngtem s még nem ismertem azt a játszi könnyedséget, azt a vakmerőségig menő természetességet, amellyel Párizsban, az ilyen szabad szellem, mint ez a szakácsné is, ilyen frappánsan megjelöli a dolgokat s embereket. Együgyü csodálatom egyenesen kifordult négy sarkából s magam is majdnem lefordultam a székről. Naiv hitemben összetörve s lefokozva a legsúlyosabb inferioritásig: mint egy sibyllát néztem a szakácsnét, _Teste David cum Sibylla_. Nyilvánvalóan nincs semmi pedantéria e nőben, gondoltam, a mellett, hogy ilyen kitünően érti művészetét, mert annál a vajban sült szeletnél, amit megosztott velem, még nem igen ettem ízletesebbet, – igaz, hogy elég ritkán ettem. Szakavatottsága és tájékozottsága azzal a furcsa súllyal nehezedett szívemre, ami különöskép a kövér nők varázsa, mikor véleményt nyilvánítanak, s látszólag lenyomják egész testi formájukkal azt a szerencsétlent, akiről valami rosszat mondanak. Azonfelül a gazdája presztízse is, valósággal sugárzott róla annak a meleg jólétnek, derűnek s jóindulatnak a hozzáadásával, amellyel az ilyen háztartási menyétasszonyok, otthonosan a konyhában s hálószobákban, rendszerint a gazdáik szellemét s erkölcsét reflektálják. Derengő megértésem apránként bontogatta szálait s a szakácsné életében, keserű kijelentése kapcsán, valami regényességet éreztem, ami érzékeny szívét, csalódott szívét, úgy erkölcsiekben, mint valószínűleg anyagiakban is csalódott szívét, a France szívéhez kötötte. De e ponton, a dolog homályosságánál és szövevényességénél fogva, nem kutattam tovább. Ösztönszerű szemérmetességem, de mély tiszteletem is egyrészt France, másrészt a Lemaitre szakácsnéja iránt, nem engedték, hogy itt messzebb szárnyaljak a képzeletek világában. Az is lehet, gondoltam, hogy társadalomtudományi szakkifejezése csak egyszerűen arra a közismert, de áldozatkész barátságra célzott, amelyet a költő Madame Caillavet részéről élvezett, – ezt gondoltam s lezártam szívemben az ügyet. De folytattam azon az esztétikailag fontosabb ponton, hogy tudniillik a szakácsné kritikai fegyelmezettsége, éleslátása s spontaneitása valószínűleg annak az erkölcsi filozófiának a rendszerébe kapcsolódik, ami a Lemaitre rendszere is volt, hogy ugyanis boldognak kívánva látni minden embert, senkitől nem vesz rossz néven semmit s mivel semmiben sem hisz ezen a világon, nem is kénytelen semmit letagadni, a mellett, hogy mindent lehetségesnek tart. Aranyos szakácsné! S csak néztem, mint egy javasasszonyt, mint egy menyétasszonyt, mint egy démont, mint egy angyalt, mint egy Sába királynéját!

– Pedig! pedig! – mondtam, – édes szakácsné, lássa, – és sodortam egy cigarettát, hogy időt nyerjek a szellemi fordulatokra.

– Látom, fiacskám, – mondta fölényesen s szürcsölte a kávét.

– A helyzet az, – folytattam, ahogy rágyújtottam, – a helyzet az, hogy jó magam is ismerem Lemaitre-t, hiszen bőven írtam róla. De azzal, amit France ír róla, még jobban meg van világítva előttem. Én nem vitatom, amit maga mond, édes szakácsné, de ami igaz, az igaz: France nagyszerűen tud gondolkodni. Minden gondolatával valósággal felolvasztja a dolgokat, csak azt lehet rá mondani. Ha minden ember úgy tudna gondolkodni, mint ő, az egész világnak rögtön vége volna s megszünne létezni. Ezért nem is kell csodálkozni azon, hogy az emberek félnek gondolkodni.

– Ebben van valami, – mondta a szakácsné. – Nem is jó dolog az, gondolkodni. Hagyni kell a dolgokat, amint vannak. Vagy úgy beszélni róluk, mintha az ember nem is mondana semmit. A dolgok nem szeretik, ha az ember beszél róluk.

– Jaj, Istenem! aranyos szakácsné! – kiáltottam fel lelkesedve és boldogan is, hogy belemegy a vitába, – aranyos szakácsné! Szakasztott ezt mondja France! – magyaráztam. – Azt mondja például, hogy Lemaitre úr úgy mond meg mindent, mintha nem is akart volna semmit sem mondani. Azt mondja, hogy nincs Lemaitre úrban semmi elfogultság és doktrinája sincs neki. De minden gondolatnak a másik oldalát is látja, s ami mind úgy tűnik, hogy összeegyezhetetlen, azt mind össze tudja egyeztetni! Ha két olyan eszmére talál, amelyik ellensége egymásnak, ezeket rögtön kibékíti egymással, olyanformán, hogy az ellenséges és nem ellenséges eszméket mind egybefoglalja s összeboronálja. S amikor ez mind megvan, akkor ezt mind elküldi sétálni! S ha mégis, egy adott pillanatban, megpillantja azt a nagy semmit, ami az élet, rögtön odahajít egy szál virágot, ami az ürt eltakarja!

– _Ta, ta, ta, ta!_ – mondta a szakácsné fitymálón s franciásan. – Odahajít egy szál virágot! – _avec ça!_ ezt én már jobban tudom, hogy mit hajít oda! Az élet mindenkinek az élet, – mondta ez a nagyszerű szakácsné. – Ha akarja tudni, megmondom magának, – s odahajolt az asztal fölé s megint felvette a fogpiszkálót. – Ennyi, lássa, csak ennyi! – mondta, amint felmutatta ezt a fogpiszkálót s apró darabokra törte s elhajította. – Az egész élet csak ennyi! – s azon kövéren egy nagyot sóhajtott, mint aki megfejtette e földön való összes titkokat.

Azzal felállott még kövérebben, még dúsabban, még terebélyesebben a derekával s azzal a két csípővel, mint két párnával, amit jobbról-balról hordott. Jelképes demonstrálása egy fogpiszkáló tört darabjaival, annál mélyebb hatással volt reám, hogy testi monumentálitása egész létünket ilyen véknyan magyarázta.

– Most egy kicsit le fogok pihenni, – mondta. – Isten vele, fiatalember!

S nyújtotta a kezét, azt a vastag, meleg, barátságos kezet, amelyben, mint általában bizonyos nők kezében amint nyújtják, valami vibrál a húsban, a vérben, az izomban… a lélek. Nem ismerek királynőt a világtörténelemben, nem apátnőt az egyháztörténelemben, holott verzátus vagyok e matériákban, akinek ilyen keze lett volna. Egy hajszálon múlt, hogy nem borultam lágy dudorai fölé és meg nem csókoltam hódolattal. Minden ösztönöm e mozdulatnak hajtott s nem is tudom, miért állottam meg félúton. Talán, hogy még ekkor nem értettem a dolgok visszájának művészetét s az alázatnak azt a tiszta fenségét, amit csak a vallás sugall az embernek.

Kiérve az utcára, a tavaszba, a fák közé, az Avenue Friedlandra, a tömegbe, – megint csak mentem, szegény fejem, megint csak mentem a könyvemmel és csak mentem s már-már úgy volt, hogy e néhány jó percem után, ami elmúlt, megint magamba roskadok vissza, árván, hontalan, reménytelenül, holott a könyvemmel! Egy-egy lépésemmel a járdán, egy-egy mozdulatommal, megint magamra ismertem s tulajdon életem úgyszólván önnönmagamnak szállított vissza abból a távoli világból és egekből, ahol egy vajas szelet, mint egy leáldozó nap tűnt el a horizonton, beláthatatlan időkre. Ha elbúsult merengéseim során, a szakácsnéval való barátságom meg is erősítette bennem jobb sorsomba s jövőmbe vetett hitemet, lehetetlen volt nem éreznem bizonyos iróniákat, melyekkel jó csillagzatom, inkább csak mosolyog rám egy sivár végtelenből, semmint őrködik a fejem fölött. Oh Istenem, megvallom büszkén, mert ez valóban érdemem, soha nem is küzdöttem a dolgok s az élet ellen. Lefegyverzetten, valami belső remegésekkel, inkább csak lágyan átadtam magam, a legprózaibb esetekben is, lírai bánatoknak s magamba szállva, csüggedt szárnyakon, valóban az a _chérubin_ lehettem, akiről Jászai álmodott s akit Renan _serúbim_-nak nevez tiszta héber nyelven. Igy mentem a könyvemmel, így mentem, a sok bús gondolatokkal, ami mind zúgott a fejemben s amit mind összegyüjtöttem s összeboronáltam, hogy amikor mind megvan együtt, akkor szélnek bocsássam, – _à la_ Lemaitre, elküldjem sétálni az összes gondolatokat! Megvallom, nem sikerült. A gondolatok, alighogy elmentek sétálni, már rögtön mind vissza is jöttek, de sőt még többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek, mintha azokat is elhoznák magukkal, melyekkel útközben találkoztak. A gondolatok, úgy éreztem, inkább a fejemben szeretnek sétálni, mint házon kívül, a boulevardon. Már nagyon fáradt voltam s alig vártam, hogy hazaérjek. De amint befordultam az Avenue Messine-en, a sarkon, mégis csak megálltam. Megálltam egy szobor előtt.

_William Shakespeare_. Csak álltam és néztem. Csak álltam a könyvemmel, nagyon félénken és néztem. Ő is állott, magasan a két görbe lábán, karcsún, véknyan a feszes ruhában s olyan bizonytalanul nézett a világba! A tramway-ket nézte, úgy látszott, az utasokat az imperiálon. De mivel a talapzat alján, a lépcsőkön, mások is ültek és pihentek a napsütésben, magam is leültem ide. Leültem, szerényen, _serúbim!_ a könyvemmel a térdemen.

XXII.

Nem lévén ez időtájt semmi filozófiám, minden reggel azzal a szent áhítattal ébredtem, ami fiatal szívemet, _a priori_, a nagy emberek felé fordította s boldogan számítgattam, hogy még mennyien vannak ilyen nagy franciák, ilyen nagy emberek, akiket meg kell, hogy látogassak! Volt olyan reggel, amikor már felkészülve, indulófélben, percekig haboztam, kihez menjek, melyiknél tisztelegjek, olyan nagy választékom volt ilyen illusztris emberekben, s kénytelen voltam, a sok közül, kisorsolni egyet apró cédulák segélyével, amelyekre felírtam a nevüket s amelyekből, csukott szemmel, kihúztam egyet, mint a lotérián az árva gyermek… Nem tudom, hol hallottam, hogy hasonló lutrizásból lesznek a történelmi események. Csakugyan ámul az ember, ha olvassa a történelmet s elgondolja az időket, hogy micsoda kezek húzgálják ki olykor a sokféle lehetőségekből, a legsúlyosabb dolgokat és számokat, egész nagy népeknek.

Az én lotériám, szerencsére, nem volt ilyen tragikus fontosságú az emberiségre s csak a magam szűk körére szorított. Csak a tulajdon sorsomat s ostobaságaimat húzgáltam ki a cédulákból, azt a bús életemet két fáradt lábamon, hogy már korán délelőtt szaladgáljak Párizsban, a fejemen olyan dús hajzattal, hogy alig tudtam rányomni a cilinderemet, s két olyan lakkcipőben, mely már régen tönkrement.

A cédulán, mely döntött e napra, a _Türr István_ neve volt. Nem mondom, hogy fiatalos rajongásommal, izgalmaimmal s nyereségvágyammal, nem valami nagyobbat s még illusztrisabbat kívántam volna, valami még gyönyörűbb nyereménytárgyat! A lutri nyelvén szólva, ez csak _ambó_ volt a sok többi kombinációhoz arányítva, s nem _ternó!_ De a sors, a sors, a lutri, lutri s beértem a tábornokkal. Tábornokokhoz fantázia kell s ahogy ez csak tellett tőlem, fölkészültem ez irányban. Gondoltam, beszélni fogunk nagy harcokról s csatákról. Nagy harcokról s csatákról művészi értelemben, Alphonse de Neuville-i értelemben, mert egyébként, megvallom, nem igen voltam barátja, stratégiai értelemben, a nagy harcoknak s csatáknak. Ezekből, úgy éreztem, nyilvánvalóan elfogultan s irodalmiasan, hogy semmi jó nem származik. Arra is gondoltam, hogy megmutatom a tábornoknak a könyvemet. Nem vártam e ponton sem valami rendkívüli eredményeket s csak éppen az lehetett célom, hogy polgári jelentőségemet jelezzem a hős katonának, – _ambó!_ A Mikszáth levelét már el se hoztam magammal, olyan bizakodó voltam. S útnak indultam elég lelkesen, igaz, dús hajzatomon a cilinderemmel, de azzal az árnyalatnyi elborulással s egy csöppet csalódottan, ahogy az élet a legédesebb érzés aljára valami keserűt csepegtet.

A Boulevard Haussman-on, a korinthusi vállalkozás irodáiban, találtam a tábornokot.

Le kellene festenem, mielőtt elbeszélném, de ehhez, sajnos, nincs terem. Mindenki tudja, milyen gyönyörű ember volt, milyen magas szál, ritka ember. Meg lehet figyelni a történelemben, hogy a kiváló személyiségek testformája, csekély kivétellel, két szélsőség között váltakozott. Az idők évezredes éjjelében, még kizárólag titánok játszák a nagy tragédiákat. Görögországban a kinevezett félistenek mind magasnövésű úrak. Az antik Róma is, úgy tűnik, az ember testi formájához köti politikai drámaiságát. De már a középkor óta s főként a modernebb időkben, a hősök átlag vagy nagyon magas, vagy nagyon kicsi termetűek. Ilyen kicsik sűrűbben is vannak. A másik fajta, a nagyon magas, vállas, izmos ember a történelemben, az óriás a történelemben, látszólag kihalófélben van, mint ahogy bizonyos igen nemes s nagyméretű állatfajok múlnak el a természetben.

Türr István, rendkívüli formákra szabva, egyenesen ki volt jelölve dekoratív szépségek számára. Vitézségein s erényein túl, születéses főhadsegéd volt, ezt bátran lehet mondani. Mert a királyok a mult évtizedekben, mérlegelvén az érdemeket, az emberi test alkatát is figyelembe vették s különösképpen főhadsegédeiket úgy választották a leggyönyörűbb termetű férfiak közül, mint harci méneiket a középkori királyok, a legszebb csődörök hierarkiájából. A demokrácia, sajnos, kiölte a harci méneket s a királyok megszüntével azok a gyönyörű embertípusok is megszüntek, akikből főhadsegédek lettek. Talán gróf Paar volt, biológiailag szólván, az utolsó igazi főhadsegéd a világon, szeretett Ferenc Józsefünk mellett.

Mikor beléptem a korinthusi vállalat irodáiba, már rég lezajlott a szabadságharc, már rég meghalt Viktor Emánuel király, már rég elhangzott harci dobja a marsalai vitézeknek. Türr István egy nagy asztal előtt ült, ezer tervrajz, részletrajz, számadat s papírtekercs előtt. Egy kis selyemsapkával a fején ült rengeteg hártyapapír előtt, de mégis, nem tudom, micsoda derűs poézisben s álombeli napfényben az én számomra, amit egy görögországi tengerszoros vetített erről az asztalról s ezekből a hártyákból, rajzokból s geométriákból, ifjonti képzeletem elé. A kék tenger hulláma, szellője s végtelenje, a partmenti cédrusfák az alkonyban a teli holddal a lombjuk közt, a sok hajó kémény-népsége, árboc-gótikája, vitorla-drapériája, bolygó-kalandossága, nagy útja az éjszakába s az öböl mélyén az első lámpás, ami kigyúl az estében, pirosló fényével a vízen, ott egészen messze a vízen, – ez mind, ez mind körüllebegte, amint ült az asztalnál, a kis selyemsapkával a fején. Már nem volt fiatal ember, de pazar természete, férfiasan, valami dús szőrzetben ütött ki rajta s nagyszerű bajusza fölött, az orrán is volt egy kis szőrcsokor. A szemüvege alól nézett rám kémlelőn, ahogy számokhoz szokott ember vizsgálja a jövevényt s két szürkéskék szeme rámtűzött azzal az acélos fényléssel, amit megtartott a múltakból, mint egy régi kard a régi fényt. De nem mult egy perc, hogy bevezető szavaimra s imhol szemüveg nélkül az orrán, egész számfejtő tekintete valami ábrándos szelídségbe olvadt s tábornoki keménységét csak a testi formákra redukálta. Amint felállott s nyújtotta a kezét s amint megint leült az asztalhoz a kis selyemsapkával a fején: egész katonai sugárzása oly lágy és finom emberiességbe omlott s oly érdekessé vált, hogy már örültem is, hogy ő jött ki a lutrin!

Felbátorodva, elsimítva a hajamat, _à la_ Alfréd Musset, lázas homlokomról, megmutattam a könyvemet, lappangó öndícséretekkel.

– Oh Istenem, – mondtam, – az egy életem: írni. Azontúl? írni, éjjel, nappal írni! Igy lett ez a könyv, – mondtam.

– Szép könyv, – mondta Türr, amint átvette és nézte. – Bizonyosan jó dolgok vannak benne.

– Jó dolgok, Istenem! – sóhajtottam, – keserű emberi dolgok vannak benne, – mondtam, egy bús ránccal a homlokomon.

S mint rendszerint az olyan ember, aki rettenetesen meg van győződve arról, amit mond, nagyon ostobának tünhettem. De Türr csak nézte a könyvet.

– Keserű emberi dolgok, – mondta tájékozatlanul, de jóval kevesebb meggyőződéssel.

– Itt hagynám a tábornok úrnak, hogy kegyesen elolvassa, – feleltem, – de csak ez az egy példányom van.

– Lehet rá előfizetni? – kérdezte Türr, anélkül, hogy felpillantott volna.

– Előfizetni? – ámultam e váratlan konjunktúrára, – oh hogyne, kérem! lehet! – dadogtam.

S elképedve a gyönyörtől figyeltem egy mozdulatát, amellyel az asztal sarkában, néhány aranypénz közül, felém tolt egy napoleont! Istenem! gondoltam, milyen jó cédulát húztam! _ternó! quaternó!_ nem is tudom, _tombola!_ de rögtön el is szégyeltem magam.

– Nem kerül ennyibe, – hebegtem, – nem is fogadom el, kérem, – mondtam, – a világért sem, tábornokom, _mon général_, – mondtam összevissza, magyarúl és franciásan, de főként kétségbeesetten abban a borzasztó lemondásban, amelyre elszántam magam. Nem hiszem, hogy a marsalai ezer között lett volna egy ilyen hős, amilyen én voltam e percben. De mindig úgy mondtam le életemben, ahogy ez egyedül lehetséges: mikor már csak nyújtani kellett volna a kezemet, – míg a vágyam tartott, a reményem! soha nem engedtem semmit. Türr rámemelte két szürke szemét s nézett. Mint szakértő mindenfajta vitézségben, könnyűszerrel olvasott a lelkemben.

– Azért írja a könyvet, hogy el is adja! – mondta egyszerűen s bátorítón a napoleonra.

– Ez igaz, – feleltem, – _mon général_, valóban azért írom, de nem én adom el, ez nem lehet, – s felálltam, mint egy herceg.

Vannak percek az életben, olykor igen nagy, feszült percek, végtelen percek, melyeket úgy vág el a sors, mintha jelezné, mennyire nem fontos neki semmi, ami történhet az emberrel! Valaki kopogtatott az ajtón. Ez elég volt ahhoz, hogy megmaradjak hősnek, konok büszkeséggel s Türr elfelejtse az előfizetést.

Bejött egy ember, egy nagyon szikár, nagyon egyenes, nagyon öreg úri ember, mint egy ősz ciprusfa, olyan egyenes finom öreg úri ember, olyan szakállal, ami a legnagyobb jólétről tanuskodott. Soha ezt a szakállt nem érte olló semmiféle irányban, a mellett nem volt dús növésű és gyér szálaival egészen csipkeszerűnek tűnt. Olyan szakáll volt ez, amelyben a szél megérzi költészetét. Olyan szakáll volt ez, amilyet csak szenteknél látni. Olyan szakáll volt ez, amilyet jótékonysági vásárokon, egy-egy ezerfrankos túlfizetés ellenében, meg szabad símogatni fiatal mágnásasszonyoknak. Olyan szakáll volt ez, amilyen nincs több a világon. De az egész ember, micsoda ember! ugyszólván, láthatatlan ember, – főleg azt lehetett érezni, micsoda láthatatlan profán szemek számára a világban, ahová soha be nem téved, micsoda szakállas láthatatlan zárt termei mélyén, egy gránitkőkandalló előtt, ahol bámulja a tüzet az idők végtelenjén, mint egy saskeselyű a vérző horizontot, téli este, egyedül egy hegyen. A jó Istent képzeltem ilyennek gyermekkoromban, a jó Istent a mennyekben, karácsonykor, egy égi szalamander mellett, amilyen ez az öreg ember volt, a bárányfelhő szakállával. Holott csak Arsène Houssaye volt, amint megismertem egynémely arcképe után. Ez a tündéri öreg ember, kis malackönyveket írt.

Illőnek éreztem elköszönni, aminthogy nem is tartóztattak. Még haboztam egy percig, könnyedén elborulva, mert szerettem volna, megvallom, nagyon szerettem volna megmutatni Houssaye-nek a könyvemet! De átnyújtani az óceán partjáról a túlsó partra ezt a könyvet, valóban könnyebbnek tűnt, mint odajutni vele ehhez az aggastyánliliomhoz. Leszédülve a lépcsőn, még láttam a kapu előtt a fogatát és mentem. Oh Istenem, gondoltam, – és nem gondoltam semmit. Oh Istenem, gondoltam, ha lehetne a húszfrankosért visszamenni! Az életben mindent lehet, gondoltam, csak nem lehet visszamenni!