Part 11

Jegyeink, sivár szabadjegyeink a második emeleti páholyokba szólván, – _2-ièmes loges_, ami a leggyászosabb hely az Operában, még megpihentünk, mielőtt továbbmentünk volna a még magasabb fellegekbe, még megpihentünk egy percre az első emeleti foyer katedrálisában, tündértavában, salamoni kristály-kolosszeumában s egymásra néztünk azzal a rokonszenvvel s szolidaritással, mint a svájci turisták, mikor felérnek a Jungfrau első jegestengeréhez.

– _Ah! que c’est beau!_ – mondta a hölgy s nézte az egész kilátást a tükrök végtelenére, a csillárokra, melyek ezüst fényükkel áztak le, mint egy gyémántzápor, a fehér márványra.

– _C’est bien beau!_ – helyeseltem s boldogan gondoltam, hogy nem hallotta a Waterloot.

Gyűrött ruhámban, feldúltan, amint voltam, bozontos fejemmel, zongoraművészi hajhullámokkal az orromig a félszemem fölött, annak a revolúciós zeneköltőnek tűnhettem, aki néhány nonáns-akkord terrorja alatt tartaná a világot s oly gyakran látható, fenyegető magányosságában, hangversenytermekben s minden operaházban. Egy-egy tekintet szállt el rajtam, könnyedén s indifferensen, ami lefitymálta értékemet, két női szem sepergette rajtam, pillanatnyi fényével, zenei szemeteimet, mint egy reflektor, messziről. Előttem, Geneviève asszony, valósággal feloszlásnak indult sokféle színeiben. Az izgalom, a meleg is, a sok lépcső s minden, az egész bálványt megbomlasztotta, s tavaszi olvadása annál rettenetesebb volt, hogy a természet visszájára, a telet hozta vissza! Tavasz, nyár, pír, pitymallat, pirkadás és hajnal s mi minden még, szűz reggelek s üde kenőcs hófehérségek, amit kendőző palettájáról felszedett magára, a sok _crème céleste_ és _neige des cimes_, ezt mind lassanként lehullatta s a festék engedvén rajta, meg is enyhülvén, még förtelmesebbé vált, hogy elvesztette körvonalait. A szempillákról s a szemek aljáról tovaterjedt a khol s a szemhéját is bemaszatolván, az egész szemet abba a homályosságba vonta, a szemfehér kivillanásával, amit kéményseprőknél látni. A szájára kent szimbolikus cseresznye, engedvén vakmerő rajzából, dús máza skarlátját tovakente, fel és le, egészen az állára, s úgy mutatta a nőt, két vad fogsor vörhenyességével, mintha vért ivott volna! Csak az orra tartotta meg keményen, a vastag rizsporrétegeket, s olybá tűnt kinyúlt vonalával, mintha papírba volna csavarva egy tintafolttal a végén, ami a petty volt rajta.

– _Ah! que c’est beau!_ – ismételte.

– _C’est bien beau!_ – ismételtem, mert tíz szó nem volt a fejemben s a szótáramban.

Már akkor többen jöttek, mind többen, tömegestől és minden zúgott s a sok csillárok zengtek.

– Menjünk! – mondtam, – még van egy emelet…

Soha ilyen száraz torkom nem volt, mióta élek. Holott föl se tűnt már fonnyadt Sibylla, így szétmálva, amint volt. Az élet olykor, minden valószínűségek ellenére, éppen ott zárja le határait, ahol az ember, művészi értelemben, még nagyobb hatást remél, vagy megfordítva, még jobban fél a rossz hatástól. A fényben és a márványrengetegben itten, abban a sajátos atmoszférában, ami az ilyen Walhallákban, az ilyen istenek tornyában, egy Prinzregenten-ben, vagy a párizsi nagy Operában, a vesztőhelyek vagy a műtők atmoszférájához hasonlít, abban az egész feszültségben s magasságban, amit az imminens élmény kontaktusa ad, szegény anyó már kívül volt formákon s minden lehetőségeken, úgyszólván már nem is volt a világon. Ami egy-egy szó vagy megjegyzés hangzott, az is inkább rám vonatkozott, sajnos.

– _A roghrider!_ – mondta egy angol egy másiknak s ez bizony nekem szólt.

Igy értünk fel a második emeletre s benyitottunk a páholyba ünnepélyesen s leültünk egy-egy székre, egymás mögé, ahogy ez szokás az ilyen tömeg-páholyokban s az úrhölgy egy nagyot sóhajtott, hogy már ül végre, s elővette a keszkenőjét s a kis tükröt is s elállítgatván az olvadását, kellőképpen belefészkelte magát karosszékébe és sűrű mozgolódásokkal, testi formáihoz szabta ezt a széket. Ekképpen elhelyezkedvén egy örök életre, a páholy pereméről, ahová legyezőjét helyezte, elnézett, amerre csak lehetett, nézett szemközt, nézett jobbra, nézett balra, nézett a mennyezetre s a legmagasabb padlásra s a karzatra s arról a nyolcemeleti magasságról, ami a második emelet a párizsi Operában, lenézett a földszintre s a földszint fölött az _amphitheâtre_-re s még nézett s mindig csak nézett, ahogy csak egy nő tud nézni a sír széléről a legszebb világra s színházra s milyen boldog volt szegény, milyen boldog, mikor látta a sok népet és szépséget és sugárzást és regényességet, a nagy függönyt masszív redőkben valami isteni titkok és rejtélyek előtt, s a zöld lámpaernyők derengését a mélyben, mint egy zöld erdő s a zenekari népséget benne, mint a törpéket, amikor ezt mind látta, mind habzsolta, mind felszítta magába, mint egy öreg pók a magasban minden legyet a hálójába, milyen boldog volt, milyen boldog! És még nézett és még sokáig nézett és csak nézett s mikor hirtelen nagy csend lett s a karmester intett s a zenekar megrázkódott, ültében a sok hangszerrel a sok ember, s mind a többi, megdermedt, a nézőtéren háromezer ember, még csak jobban nézett, figyelt és maga is megdermedt!

A _Faust!_ Mit tudtam akkor, de ha tudtam is! Ez mind ropogott, durrogott és zengett a messzeségből és a sok _bel canto_, anszámbel és finálé ez mind dörgött és rengett és csak azt éreztem, hogy mindenki énekel a színpadon, torkaszakadtából, főleg azt éreztem, hogy _mindenki énekel_ és a fejem forgott! És a sok húrokon, rezeken, dobokon s hanghullámokon, a sok Gounodon és gongon, még közelebb bomlasztott sorsom Madame Genevièvehez s egész közel a többiekhez is, akikkel itt ültem, akik itt ültünk, nyolcan ebben a páholyban s mind gőzölögtünk s fújtunk, szinte fütyültünk, úgy fújtunk, mint egy forró fürdőben, úgy fújtunk, két öreg dáma, aki fújt egy katonára, egy aggastyán, aki rám fújt, s egy fiatal pár, aki egymásra, egy barna legény egy sápadt leánnyal, aki fújt egymásra, mindenféle kézszorongatásokkal s fokozásokkal, amit a nyakszirtemben éreztem, mert ezek mögöttem fújtak.

Meddig tartott ez, ez a gőz, ez a meleg, ez a mámor, ez a zene, nem tudom. De mikor vége lett s minden mozdult s minden nyüzsgött s mind mentek, a két öreg dáma, a katona, az ifjú pár s már az aggastyán is ment, csak álltam, vártam s néztem, – Madame Geneviève aludt! Egész feje úgy konyult le, szinte elválva a törzstől, mint ahogy egy kappan feje lóg az elmetszett nyak maradékjain. Hangyászó orra az ürben, az iránytű merevségével azt a fix pontot mutatta, ahol minden magasztosságokból, fényekből, márványokból, dicsőségekből s koronázásokból önmagába omlik össze az ember, holtrafáradva s kimerülve! S az a rettenetes arca volt, féloldalt borulva, amellyel az ilyen vénasszonyok álmukban, hulláknak tűnnek ideiglenesen.

Nem bántottam. Egy szendvics maradt itt egy papírtálcán, a páholy mélyében, egy széken. Ezt valaki itthagyta. Ezt megettem, csendben. Csak hadd menjenek, gondoltam, a sok nép, közönség, az egész színház, ez csak hadd menjen mind, ez így jobb nekem és nyeltem. Akkor felriadt hirtelen. Egy percig nézett és megértett mindent s nem szólt egy szót, csak indult, kissé kábultan aranyos s a karomat kérte. Igy értünk le, ketten, egyedül, kar-karban, majdnem az utolsók, így értünk le a nagy lépcsőn a Place de l’Operára. Intettem egy konflisnak a hölgy kívánságára. A hölgy is intett a legyezőjével. Egy rikkancs állt a járda szélén, a sokféle estilappal a hóna alatt, cigarettával a szájában és bámult. Ahogy a hölgy után magam is beszálltam, még jött egy lépést s odasúgta a fülem mögé, mint egy jó tanácsot:

– Kérje előre a pénzt!

XX.

Mikor végre elkészültem novelláskötetemmel, melyet annyi nélkülözések árán, annyi éjjel, annyi reggel, délben, este, annyi búbánatokban írtam, bátran azt mondhattam volna, ha éppen mondani akartam volna valamit, bátran azt mondhattam volna, hogy ez egy szűz-könyv! Soha semmi, ennyire szűz nem volt egész életemben. Ebből a kötetből senki nem ismert semmit. Egyetlenegy darabja ennek a kötetnek, egyetlenegy hangja, szózata, fohásza, siralma még nem jelent meg e percig, egyetlenegy betűje soha, se magyarul, se más nyelveken, sem kézírásban, sem nyomtatásban. Miközben írtam, se igen látta senki amit írtam, s mikor elmentem hazulról, gondosan bezártam az egészet egy fiókba, mint egy menyasszonyt, mint egy szűz szerelmet, mint titkos okmányokat, mint egy végrendeletet, mint egy kincset, egyetlen kincsemet! Nem igen volt bencés-barát a középkorban a Monte Cassino tetején, aki így őrizte, így ápolta s féltette volna kalligrafiáját. Ezt mind úgy írtam, ezt a sok sötét novellát, bőséggel és dühvel, ahogy az ember húszéves korában ír s azóta se tudja ezt többé, mint sok egyebet, soha többé életében! Ezt mind úgy írtam, mintha a kölykeimet szoptatnám, kizárólag a kötet ünnepélyére, hogy duzzadjanak az erőtől s a tejtől. Ezt mind így neveltem, becéztem, simítgattam, keféltem, csiszoltam és kényeztettem, ezt mind így őriztem s tartottam fenn érintetlen és friss sütetben, egyenest a kemencéből, – a kiadó számára!

Még így se kellett neki, hát nem szomorú? Még így is visszaadta. Nem mondom azt, hogy olvasatlanul adta vissza. Mert az ember talán nem is volna olyan ostoba, mint amilyen, ha nem olyan bölcsen kívánna cselekedni. Amit egy kiadó már _a priori_ nem akar kiadni, azt rendszerint elolvassa. Csak azt nem olvassa el, amit kiad.

Óh istenem, nálunk, odahaza! Az még nem volt nálunk, nem is lehetett soha, hogy az ember, mint egy Anatole France leüljön s egy egész tanulmányt írhasson, hálásan a szívében, egy Lévy nevű kiadóról! Az sem volt soha, hogy egy még régibb Lévy, egy hajtincses Lévy felszaladjon az ötödik emeletre, egy húszéves keresztényhez s ott aláírasson vele, te jó isten, egy egész nagy szerződést, egy egész nagy életre s könyvekre, egy manzard-ablak világánál! Ilyet idáig csak Rembrandtnál lehetett látni, egy álmodott életben, lefestve!

Ifjú Renan, öreg Lévy, öreg Lévy Miska, Michel Lévy! csakugyan, hol voltam én ezektől! hozzám nem jött fel senki az ötödik emeletre, hogy kiadja a művemet! Inkább én szaladgáltam, legalább tízszer egy nap, fel és le öt emeletet s rohantam a postára levelekkel s rohantam ki a vasútra levelekkel, mikor lekéstem a postát s mindig csak rohantam levelekkel a könyvem érdekében, hogy kiadót szerezzek! Nem hiszem, hogy volt valaha magyar író Párizsban, s általában az emberiség történetében, aki annyit rohant volna levelekkel a könyve érdekében! Már többet írtam levelek formájában, mint amennyi az egész novelláskönyvemnek az egész kézirata volt. Már egy egész függeléket írtam, egy egész féregnyulványt írtam százféle levelekben. Talán többet írtam levelekben ez első könyvem érdekében, mint amit azóta írtam, harminc év óta, drámákban és királydrámákban s másféle fantáziákban, talán húsz-huszonöt kötetekben! Ahol csak lehetett, ahol csak volt papír, a szobámban és egyéb helyen, a Grand Caféban s a Napolitainben, a Terminusban s az olvasótermekben, mindenütt írtam egy levelet a könyvem érdekében! Még ott is írtam egy levelet a könyvem érdekében, ahol valaki rám szólott: _On n’écrit pas ici!_ Több levelet írtam, mint Rousseau Voltairenek, mint Schiller Goethének, mint Mirabeau a grófnőnek, mint Sevigné asszony a leányának s a többieknek. A fivéremnek annyi levelet írtam a könyvem érdekében, két-háromszor egy nap, mint József császár a fivérének Toszkána érdekében, – még szerencse, hogy csak ez az egy fivérem volt! Aki csak volt barátom és pártfogóm Pesten, holott volt! annak mind írtam egy levelet a könyvem érdekében. Irtam egy püspöknek, aki szeretett, egy katolikusnak! Irtam Szemere Attilának, Atillának! az semmi. Irtam Szilágyi Dezsőnek!

S még mindig írtam, hetekig írtam, írtam a _Magyar Hirlap_-hoz kollégáimnak, írtam a főszerkesztőnek, írtam a nyomdának, írtam Beöthy Zsoltnak, s még mindig írtam, s még mindig csak írtam, amikor csak egyszerre megjelent a könyv, nem is tudom hogyan jelent meg, úgyszólván magától jelent meg, mintha nem tehetett volna máskép, hogy olyan sok levelet írtam! Nem láttam se levonatot, se íveket, semmit, nem korrigáltam, nem imprimáltam, nem csináltam semmit, csak ahogy lejöttem egy este, ott találtam a könyvemet, annak a kis fali szekrénynek rekeszében, ahová a kulcsomat kellett aggatnom, csak ott találtam a könyvemet a rekeszben, ahogy az esti postán megérkezett!

Mit mondjak? Soha ilyen édes kis rekeszem nem volt életemben! No de van arra szó, sóhaj, sikoly, van arra egyáltalán hang valami nyelven ezen a világon! Aki valaha írt egy könyvet életében, húszéves korában, egy első könyvet, az megérti a szívemet! Nem hittem a szememnek, nem hittem semmiféle érzékemnek, nem hittem azt, hogy álmodok, mert az igazi gyönyör, mint a fájdalom is, épp azzal szédít el vagy sujt, hogy tüzes fullánkja alatt az ember ébren érzi a szívét, mégha álmodja is ezt. Egyáltalán nem hittem semmit ezen a nagy világon, csak a könyvemnek hittem, hogy ez itt van készen, fűzve, kötve, kinyomtatva, az egész könyv! Valami olyasfélét hittem, mintha most jöttem volna a világra, valami tündéri világra, s ezt látnám egy tükörben.

Sajátos dolog! Micsoda gyöngéje az embernek, hogy társat keres a maga gyönyöréhez? Jézus a maga gondolatába belekapcsol egy világot. Ehhez a magam kötetéhez, mámorához, halálos magaslatához, megállítottam volna Párizst, az egész forgalmat az utcákon! Nem bántam volna, ha lezárnak érte! Valahogy megkettőzve ezzel a könyvvel, úgy éreztem egy másik részem szabad marad a világon. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül többé. Ez volt a legnagyobb élményem életemben, hogy azt éreztem, nem vagyok egyedül!

S berohantam Madame Genevièvehez.

– Nézze! – mondtam, – nézze! nézze!

S minden «nézzé»-t úgy fokoztam, mint Berlioz fokoz a _Tuba Mirum_-ban.

Átvette a könyvet, a hosszú orra érzékenységével, mert itt érzett elsőbben az orra végén, itt fogott fel mindent. Két vékony keze, felgyűrűzött csontokkal, ami a tíz ujja volt, lágyan kinyúlt, mint a pók, ha indul s nem siet. Fellapozta a könyvet, zárt ívein az egész könyvet és belenézett, mint egy zárt világba, mint hieroglifákba s elepedt lelke, elaggottan, valamit keresett itt magának az oldalakban s a sorok között, mint ahogy mindenütt keresett magának valamit s ahogy általában a nő mindig keres valamit, még egy könyvben is, magának. Egy-egy szót olvasott is, franciásan, finoman, hogy rokonszenvét kimutassa s végül azt mondta:

– _C’est du baragouin!_

De adott kölcsön, aranyos! tíz frankot, ahogy máskor ötöt adott, de most ez tíz volt, _un petit louis_, hogy ilyen nagy napom volt!

Mentem a könyvemmel, mentem, hogy mentem?! micsoda égi paripákon az éjben s a mennyekben, micsoda boulevardokon és tejutakon, ezernyi lámpa s fényszóró alatt, ami mind rámsugárzott, a húsz évemre! az első könyvemre Párizsban! A tíz frankot is éreztem a zsebemben, a _petit louis_-t, de ez nem volt fontos. A könyvemmel mentem, vagy a könyvem ment velem, már nem is tudom, de úgy mentünk ketten, mint ahogy egy ember megy s egy zászló, s ha nem is lobogtattam, de úgy vittem magasan a légben, hogy aki jön mellettem vagy aki jön mögöttem, az mind megláthassa!

– _C’est un fou!_ – mondta valaki.

Hát bántam?! A Flammarion könyvesboltja előtt, a Boulevard des Italiens-en, ahol mind ki volt rakva a sok Hugo Viktor s a többi sok könyv a járdára, megálltam a könyvemmel s kacérkodtam. A küszöbről bámult a segéd, aki őrizte az asztalokat és a polcot a sok aranyos fedelű könnyvvel.

– _Qu’est ce que c’est?_ – kérdezte.

– _C’est mon livre qui est paru!_ – mondtam.

Ez is megnézte, fellapozta.

– _C’est du baragouin!_ – ez is azt mondta.

Marha! – gondoltam s mentem a könyvemmel, a fényben, a tömegben, lobogva! Itt nem lehetett egy szó, egy hang, itt nem eshetett egy olyan tégla a fejemre, itt nem lehetett a jó Isten villáma az égből, ami lefokozhatta volna boldogságomat! Annyi rossz nap után, annyi kétségbeesés után, úgy fel voltam üdülve lelkiekben s úgy megváltva is anyagiakban, tíz frankkal a zsebemben, hogy valami hűs csillagon lógtam a lázas homlokommal, magasan a végtelenben lógtam, ama végső határok fölött, ameddig az ember csak el tud menni, el tud szállni a gyönyörben!

Mindössze annyi volt csak, hogy rezerváltabb lettem. Hogy a lelkem mélyén még mélyebbre szállva, imhol elzártam magam bántó profánságok elől s a könyvemmel a hónom alatt, beértem azzal az intimus örömmel, amit az ember nem mutat senkinek. Féltékenyen kincsemre, kapkodó mámorom írói méltóságommá vált s művészi öntudatom ébredésével csak azoknak kívántam megmutatni a könyvemet, akik, ha nem is értik édes magyar nyelvemet, de megérzik e zárt világon át annyi munkámat s szent éjszakámat egy manzard-ablak alatt, ahol egy gyertya ég. Gondoltam, meg fogom mutatni holnap Jules Lemaitre-nek!

Aztán csak mentem, céltalan, csak mentem s minden zúgott s minden zajlott körülöttem a fényben. De régi megfigyelés, hogy bizonyos sorsdöntő események, amint lezajlottak, az ember lelkét tovasodorják, az ember lelkét megviselve, megriadva, megörvendeztetve, más világok más partjai felé. Mindenki ismeri azt a rejtélyes utat, ami, sajnos, a lematurált ifjú s a sápadt gyilkos útja is a hold alatt az éjben, a nagy élmény s a gonosztett után… Kábultan a fejemben, a könyvemmel s tíz frankos aranyommal, betértem a rue Montmartre táján, a _Café Globe_ tükörtermébe. A sok leány, aki itt tolongott, mind a Renoir s a Manet álma lehetett azokkal a rózsabokrétás s strucctollas kalapokkal magasan a frizuráik csúcsán s azzal az egyben karcsú, egyben duzzadt testalkatukkal, melyet derékban kettétört a fűző. S ezt mind, ezt a sok leányt a csillárok alatt, a sűrű kis márványasztalok körül, mind ezt a sok leányt rózsakalaposan s strucctollasan, mint egy-egy szomorúfűzfa-ág, a tükrös falak úgy reflektálták a legtávolibb végtelenbe, hogy százan és százan nyüzsögtek itt, mint egy ó-görög vásáron kifestve, dús mellekkel s még dúsabb egyebekkel, egész közel és messze!

Amint leültem egy sarokba s azzal a cézári tekintettel néztem, mely egyszerre választ egy rabszolganőt s egy kölyökpárducot, egy fiatal nő, mit mondjak? egy bódító nő! egy tündéri nő! egy brabanti Elza! rögtön mellém szegődött. Az első mozdulata, hogy a hónom alól, kíváncsian, kivette a könyvet, ezért mondom, hogy Elza… S alighogy rápillantott a címlapjára:

– Jaj, te magyar vagy! – kiáltott fel s a nyakamba borult.

XXI.

Már korán reggel készültem Jules Lemaitre-hez a könyvemmel.

A háziszolgának hanyagul odavetettem, amint behozta a reggelimet a szobámba:

– Jules Lemaitre-hez megyek! – mondtam mint egy komornyiknak.

– _Ah!_ – szólott, – _vous faites bien! Il est de l’Académie Française!_ S letette a _chocolat-complet_-t az asztalra.

Odalenn a kis ajtóban, napsütésben, Madame Geneviève állott, két sor műfogával kanibálisztikusan.

Megemeltem a cilinderemet, ahogy elvonultam előtte.

– Jules Lemaitre-hez megyek! – mondtam.

– _Vous faites bien!_ – felelte. – _C’est un homme charmant!_

Hát csak látta is valaha életében, aranyos! hogy így eltalálta, – _homme charmant!_ No de ki látta igazában, ki ismerte ezt a jó Lemaitre-t abban az arisztokratikus rue des Ecuries d’Artoisban, ahol száz Chevrét plakát között a falakon, egy földszinti műteremben lakott s egy magas polc előtt írt színes ablaküvegei tövében, egy magas polc előtt, a két lábán állva úgy írt és soha le nem ült, nyilvánvalóan higiéniai okokból, – _homme charmant!_ Ez nem is az első vizitem volt nála, e napfényes délelőtt. Nem is én fedeztem fel ezt a Jules Lemaitre-t, meg kell vallanom. Még Pesten, boldogságos életemben a _Pesti Napló_ falai között, úgy telezúgták vele a fejemet verzátusabb kollégáim, hogy elsőbben őt kerestem fel regényes viziteim során s úgy jöttem ide olyan bódultan, olyan mámorosan, olyan szédülten ebbe a földszinti műterembe s a polc irányában, ahol írt, olyan kábultan mondom s annyi illúziófélékkel, hogy csak csalódnom lehetett.

Nincs is annál csalárdabb valami a világon, mint meglátni egy embert azok után az írásai után, amiket hetenként lenyomat egy ujságba. Nincs annál naivabb dolog sem, mint megítélni valakit nagy távolságokon át, egy szerkesztőségi szobából, ahol az ember mindent máskép képzel, mint ahogy az van a világon. Mindenki viseli, egyszerűen szólva, a maga igazi sorsát, életét és kínját és mindenkinek megvan a maga polca is mindenféle értelemben, ahol állva kell, hogy írjon a belei szeszélyéért. _Type à constipation_, mondja Balzac. Ez nem túlságosan magasrendű, az ilyen meghatározás, de jobban megrajzol egy embert, mint egy egész tanulmány. No de az a sok beszéd Pesten, hajdan, az a sok bámész dícséret s magyarázat, talán a végzetem szálait szőtte. Ha ugyan tudná az ember, hogyan lesz a végzete! De ezek nélkül a lidércfényű s nagyrészt tájékozatlan conference-ok nélkül, amiket olyan ifjan, olyan tátott szájjal hallgattam annyi éjjel sápadt lámpafénynél, talán soha nem is kívánkoztam volna a Lemaitre bűvkörébe.

Óh istenem, hogyan is mondjam? – _homme charmant!_ Ez időtájt, kipróbált barátságunkban, az volt a helyzet köztünk, hogy kölcsönös udvariaskodással, olykor túlzott sőt ironikus udvariaskodással, úgyszólván a holdban éltünk ketten. Mit akarhatott tőlem, illusztris író! _normalien!_ tanár! _homme charmant!_ tőlem, aki húszéves voltam! S magam is mit akarhattam tőle, azonfelül, hogy a húsz évemnek csakugyan ájultja voltam! Úgy gondolom, ha egyáltalán nem kockázatos dolog gondolni valamit, úgy gondolom, hogy soha semmit nem vett komolyan a dolgok erkölcsi értelmében s következéskép engem sem, hogy őszintén bevalljam. Másrészt én mindent komolyam vettem, azt az elbűvölő sugárzását s harmóniáit is komolyan, melyekkel «_mon cher confrère_»-nek szólított engemet… De amint vonzódtam hozzá, amint próbáltam szeretni, mert mindig az volt bennem, hogy elsőbben is szeretni próbáltam mindenkit, szóval amint próbáltam, szerencsétlen, szinte magamba omlottam össze, olyan varázslatosan udvarias, az egész ember olyan légiesen lehetetlen volt! Soha, sehol, nem volt egy pont, még tulajdon érdekeiben s hiúságaiban sem, ahol meg lehetett fogni s ha olykor sejtettem is, egy-egy hangban, egy-egy szóban olykor, ha sejtettem is, hogy van szíve, ez valahogy úgy tűnt igen messze ez a szív, mint egy madár, aki a kalitkájából kirepült egy háztetőre.

Olyan furcsa, derűs, halványan piros arcú, alacsony termetű ember volt, cvikkerrel az orrán igen hosszú zsinórral s mindig valami kopottas sárga kabátot viselt, ha ugyan nem frakkban volt, nagy estéken, a színházban, valami tanáriasan rossz frakkban, két felgombolt manzsetta vászoncsövével, amelyből csak az ujjai látszottak s egy kis fehér nyakkendővel, ami kész csokorba kötve s a szárában egy rézgombhoz kapcsolva, féloldalt fordult az inggallérján. Olyan furcsa kis szakálla is volt, olyan kis gyér szakálla, olyan kis hervadt, olyan kis szőke s olyan jellegzetesen az állán, mint amilyet egy színész ragasztott volna, hogy Lemaitre-t játssza. Egyáltalán az a furcsa érzésem volt, mintha nem is ő lett volna sem a frakkban, a nagy manzsettákkal, sem a kis kabátban sárgán. Mintha más valaki volna Jules Lemaitre s ő meg ezt csak adná! De mégis, mindig, mint enyhe napfény, valami derű szűrte át, valami zord derű olykor, nem tudom, amilyet viharok előtt lehet látni egy kertben, viharok előtt, melyek elmaradnak, olyan furcsa zord derű. S az is látszott a két szemében, hogy valami nagyon finom tekintete van, a legrondább dolgokra. S az is látszott rajta, hogy mindent úgy fogad azon kedvesen s annyi rokonszenvvel, amennyire nem is igen törődik semmivel.

_Homme charmant!_ Az igazság az, hogy szívem szerint, mindig melléje álltam az élete nagy perceiben, holott magamnak annyi bajom volt az életem nagy perceivel! Mintha csakugyan rámszorult volna, mindig melléje szegődtem, gyermekes készséggel, ösztönös buzgalommal s mikor a _Français_ egyszerűen refüzálta, refüzálta! _Le Pardon_ című darabját, ez ellen hevesen kikeltem, tiltakoztam, az egész színházat lehordtam, – a _Magyar Hirlap_-ban! A vicces az, hogy nagyon megköszönte.

– _Vous êtez un vrai ami!_ – mondta.