Part 8

És mégis van bátorságában valami nagyszerü. Ama küzdelem, melyet a király főuraival folytatott, még történetirójára vár, ki majd helyesebb, igazabb itélettel beszéli el György uralkodását, mint azok a hójagfejü farkcsóválók, kik közvetlen utána irtak. Ő volt az, ki – hátát a nép fedezvén – Amerikával a harczot folytatá; ő volt az – a néppel egyetértve – ki a római katolikusok igazát megtagadta – ő volt, ki e két kérdésben leverte a patricziusokat. Megvesztegetett, fenyegetett, ha kellett: tettette magát; alattomos kitartást, boszuálló elhatározottságot tanusitott, olyat, hogy a ki jellemét ismeri: bámulnia kell. Bátorságát soha sem lehetett legyőzni. Northot lába alá töpörte, meghajtotta az ifjabb Pitt merev nyakát, – megtörhetlen jellemét még betegsége sem tudta legyőzni. Mihelyt tudalma visszatért, folytatta terve kivitelét, melyet csak akkor hagyott félbe, ha okossága elhagyta; mihelyt kezei kiszabadultak a kényszer-ingből, fölvették a tollat és dolgoztak tovább a terven, mely lelke elborultának perczeig foglalkodtatá.

Azt tartom, hogy a világ zsarnokainak kilencz tizedrésze erősen meg volt győződve, hogy nekik van igazuk. E kényelmes előfelvétből kiindulva az algiri dey egy szép reggel húsz embert nyakaztatott le; Pater Dominico egy sereg zsidót perzseltetett meg a legkatolikusabb király jelenlétében és a salamankai és toledói érsekek Amen-t mondtak rá. Protestánsokat sütöttek meg, Smithfielden jezsuitákat agyaltak és négyeltek fel, Salemben boszorkákat égettek meg, s mind ezt tisztességes emberek tevék, azon szent hitben, hogy a mit tettek, a legigazabb joggal tették. És épen igy az amerikaiak is megengedhetik az öreg Györgynek, noha gyűlölte őket, s ők meggyőzték őt, hogy megvoltak neki a tisztességes okai, a miért el akarta őket nyomni. Lord North életrajzi vázlataihoz lord Broughamtól a király sajátkezü jegyzeteiből egy függeléket toldott, melyek sajátságos pillantásokat hagynak ő felsége nézeteibe vetnünk. „A jelen kor“, jegyzi meg a király, „szükségképivé teszi mind azok összeműködését, kik elejét akarják venni a fejetlenségnek. Nincs más vágyam, csak hogy boldognak lássam országomat, s épen azért mindazokat, kik nincsenek szivből az én pártomon, rosz alattvalóknak s nem kevésbbé rosz embereknek kell tartanom.“ Ilyen formán következtet ő. „Én csak jót akarok, s igy a ki nincs velem egy véleményen: áruló és gazember.“ Ne feledjük, hogy hivatását isteni küldetésnek tartotta; ne feledjük, hogy felfogása ép oly lusta volt, mint neveltetése tökéletlen; hogy az ég egyazon végzetes akarata tett koronát fejére, mely őt családja iránt gyöngéddé, életében tisztává, bátorrá és becsületessé, s mely őt szűkkeblüvé, makacscsá tette, s mely gyakran megfosztá eszétől. Népének atyja volt, s lázongó gyermekeit ostorral kelle engedelmességre kényszeritnie. Ő véde volt a protestáns vallásnak, s akaratos fejét előbb százszor a tőkére tette volna, mintsem hogy csak egy nyomnyi részük lett volna a katolikusoknak Anglia kormányzásában. S nem hinnétek, hogy elegen vannak a tisztességes bigotok minden országban, kik az állambölcseség ily nemében tökéletesen egyetértenek a királylyal? A felől semmi kétség, hogy az amerikai háboru népszerü volt Angliában. Ama feliratra, mely a gyarmatokkal szemben erőhatalmat kiván alkalmaztatni, 1775-ben igy álltak a szavazatok: az alsó-házban 304 mellette, 105 ellene; a felső-házban 101 mellette, 29 ellene szavazott. Népszerü? – épen ily népszerü volt Francziaországban a nantesi ediktum visszavétele, népszerü a Bertalan-éji vérfürdő és kiválóképen népszerü Spanyolországban az inkviziczió.

Hanem hát a háborúk és forradalmak a politikus buzája. E hosszan tartó uralkodás nagy eseményeit, ama nagy államférfiakat és szónokokat, kik azokat dicsőiték, – eszem ágában sincs, hogy egy rövid óra könnyü fecsegésinek tárgyává tegyem. Mi csak térjünk vissza alantabb járó tárgyunkhoz, az udvari pletykákhoz. Amoda át ül a mi kis királynénk egy csomó termetes fiu és szép lány közepett, kikkel az ő hű Györgyét megajándékozá. E lányok története – a mint a kis Burney kisasszony lerajzolta őket – valami kedves. Mindnyája csinos volt – a kisasszony szépeknek mondja; mindnyája nagyon barátságos, szeretetteljes, nőies és igazán kegyes volt mindenkihez, valaki csak – ur avagy szegény – szolgálatot tett nekik. Mindeniknek meg volt egyben-másban a maga ügyessége; az egyik rajzolt, a másik zongorázott, mindenik szörnyü szorgalommal dolgozott, s egész szoba-bútorzatokat készitettek – ezek a csinos kis mosolygó Penelopék – munkás kis tűikkel. Ha a nyolczvan év előtti társadalmat akarjuk magunknak lefesteni: képzelnünk kell százezer csoport nőt, nagy magas fejkötőkben, jól befűzött derekakkal, terjedelmes szoknyákban, nekifeküdve a varrásnak, mig egyik a sok közül, vagy tán egy kitüntetett, hosszú czopfos lovag regényt olvas fel a többinek. Vess például egy pillantást amaz olneyi falusi lakba, s nézd meg Unwin asszonyt, vagy lady Hesketht, e magas miveltségü hölgyeket, e jámbor istenfélő nőket és Cowper Vilmost, a finom elménczet, e reszkető pietistát, e túlmivelt lovagot, a mint épen „Jonathan Wild“-et olvassa a hölgyeknek! Mily változás szokásainkban, múlatságainkban azóta!

György király háztartása az angol háztartások példányképe volt. Pontos volt; jótékony volt; szánakozó volt; egyszerü volt, kimért volt – hanem aztán oly egyhangu és unalmas is kellett hogy legyen, hogy a hátam borsodzik belé, ha csak rá is gondolok. Nem csuda aztán, hogy a herczegek, mihelyt csak tehették, szabadulni igyekeztek ez unalmas házi erények öléből. Kiszabott órája volt a felkelésnek, kocsizásnak, ebédnek. Holnap épen úgy ment, mint tegnap. Minden este ugyanazon perczben csókolta meg a király lánya piros arczát, a herczegnő anyja kezét s Thielke asszony ugyanazon perczben hozta a király hálósapkáját. Mindig ugyanazon órában költötték el vékony ebédjöket s fecsegtek a thea mellett a lovászmesterek és szolgálattevő komornák. A király mindig ugyanazon órában játszta trik-trakját vagy hallgatta hangversenyét, mig a lovászmesterek majd halálra ásitozták magokat az előszobában, – vagy a király családjával sétált a windsori kert oldalasán, kézenfogva vezetvén kedvenczét, a kis Amelie herczegasszonyt, és a jóságos nép körültolongta őket, – és az etoni tanulók átdugták piros-pozsgás pofájokat a nagyok hóna alatt, – és a hangverseny végeztével a király soha sem mulasztotta el, hogy levegye orjási háromszögü kalapját, köszöntvén zenekarát s mondván: „Köszönöm, urak!“

Nyugodalmasabb háztartást, minden költőiség nélkül szűkölködőbb életet képzelni sem lehet, mint ez a kewi vagy windsori. Esett vagy nap sütött: a király órákig elkocsikázott minden nap; betolta piros képét a körülbe fekvő kunyhók ajtaján s mutogatta nagy lapátos kalapját és windsor-egyenruháját gazdaembereknek, kanász-gyerekeknek, almagombóczot készitő vén asszonyoknak, egy szóval, minden rendü és rangu embereknek, urnak és szegénynek, számnélküli adomákra nyújtván alkalmat. Hanem ezek az adomák nem igen emelik a király méltóságát. Mikor Harun Al-Rasid álruhában meglátogatja egyik alattvalóját, ez biztos lehet felőle, hogy fordul számára valami a kalifa bőkezüségéből. Az öreg György azonban nem igen tanusitott valami királyi adakozó szellemet. Nagy néha ejtett egy-egy aranyat, de bizony néha kaparászott zsebében s hát – nem volt nála pénz. Egyik-másik embertől száz dolgot is kérdett, hogy hányból áll családja, hogy milyen a zabja meg babja, hogy mennyi haszonbért fizet? – s avval tovább lovagolt. Egyetlen egyszer Alfréd királyt adta, s egy kunyhóban kellemes meglepetést okozott[16]. Midőn a vén asszony hazament, az asztalon egy papirban pénzt talált s kivül ez volt ráirva a királyi rajzónnal: „Öt arany egy szamárra.“ Nem volt valami nagy bőkezüség, de mégis szivesség volt, méltó Györgyhöz, a falusi gazdához. Egyszer a király és királyné együtt sétáltokban egy kis fiuval találkoztak – mindig nagyon szerették a gyerekeket ezek a jó lelkek – s meglapogatták a kis szőke fejecskét. „Ki fiacskája vagy te?“ kérdé a windsor-egyenruha. „Atyám a király kenyerét eszi“, felelt a gyermek. „Akkor hát térdelj le“, mondá a király, „s csókold meg a királyné kezét.“ De a király kenyerét evő kis hajtása nem akart. „Nem“, mondá, „nem térdelek le, mert ha letérdelek: elpiszkolom új nadrágomat.“ A takarékos király szerette volna megölelni s abban a nyomban lovaggá ütni. György bámulói könyveket irnak tele ilyen történetekkel. Egy reggel, mikor még senki sem kelt föl, a király Gloucesterben sétált, Málit, a szolgálót, ki épen a küszöböt súrolta, félretolta, felment a lépcsőn s felkeltette javában hortyogó lovászmestereit s avval lesétált a hidhoz, hova ezalatt tiz-tizenkét ficzkó gyülekezett. „Mit, hát ez már az új gloucesteri hid?“ kérdé kegyes uralkodónk; azok pedig feleltek: „igen felség.“ „No hát akkor, fiaim, kiáltsunk egy éljent!“ S miután e szellemi elégtételt megszerezte volna nekik: hazament és reggelizett. Atyáink nagy gyönyörüséggel olvasák ez egyszerü históriákat, jóizüen kaczagva e vékonyka viczczeken, szeretve ez öreg embert, ki minden kunyhóba beüté orrát, ki csak közönséges pecsenyével és zöldséggel élt, ki minden ti franczia csecsebecséiteket lenézte, ki testestől lelkestől igaz angol ember volt. Talán láttátok hires képét Gilraytől (abban a régi parókában, csunya, vacskos, vén windsor-egyenruhájában) Brobdingnay királyaként, a mint egy kis Gullivert vizsgálgat, egyik kezében e kis törpét, másikban pedig egy szinházi látcsövet tartván, melylyel azt nézegeti. Atyáink ugyanis szerették Györgyöt úgy tüntetni föl, mint a nagy királyok előképét – a kis Gulliver pedig a nagy Napoleon volt. Akkor büszkék voltunk előitéleteinkre; nagyzottunk és dicsekedtünk képtelen henczegéssel; ellenségeinkkel szemben a kicsinylés meg gúny rémitő igazságtalanságával léptünk föl, harczoltunk ellene minden lehető fegyverrel: nemessel és nemtelennel egyaránt. Nem volt az a hazugság, melyet el ne hittünk volna, sem oly bűnvád, melyben dühös előitéletünk kétkedett volna. Egy időben azon jártattam eszemet, hogy összegyűjtsem azokat a hazugságokat, melyeket a háboru alatt a francziák rólunk irtak, mi pedig róluk. A népszerü hazudozásnak sajátságos emlék-oszlopa lett volna az!

Ő felségeik nagyon leereszkedő potentátok valának s az udvari krónikás alig győzi feljegyezni a sok látogatást, melyekkel alattvalóikat, előkélőt és szegényt, megtisztelének; hogy kiknél ebédeltek, hogy ki nagy falusi lakában háltak meg, hogy ki szegényebb házikójában ittak theát s ettek vajaskenyeret nagy kegyességgel. Sok előkelő rémitő összegekig költekezett, hogy uralkodóját megvendégelje. A király és királyné pedig különös kegyének jeléül a nemesek gyerekeit néha keresztviz alá tartotta. Látom, hogy 1786-ban Salisbury asszony, 1802-ben pedig Chesterfield asszony részesült e nagy kitüntetésben. Az „Udvari hirek“ rovata elbeszéli, hogy fogadta ő ladysége a felségeket diszágyában, „mely fehér atlaszszal bevonva, csipkék árjában uszott; a himzett paplan, szintén fehér atlaszból, aranynyal szegélyezve, az ágy pedig piros atlaszba bevonva, fehérrel bélelve díszelgett.“ A gyermeket előbb a dajka adta át Bath marquisenak, a főápolónőnek; ekkor a marquise a királynénak kézbesitette a babát; ekkor a királynő tovább adta a kis ártatlant a norwichi püspöknek, a szolgáló lelkésznek. Mikor aztán a szertartásnak vége volt, a gróf féltérdre ereszkedve átnyújtott ő felségének, a királynénak, egy csésze húslevet, egy nagy arany tálczán, mely ismét piros bársony párnán nyugodott. Hogy aztán a király-imádás e megható térdhajtó szertartásainál szerencsétlenségek is fordultak elő, természetes. Melcombe lord, – köznéven Dodington Bubb – igen kövér, poczakos ember volt, s egykor igen pompás udvari díszöltözetben le kellett térdelnie – beszéli Cumberland – de oly kövér, oly becsatolt-gombolt volt, hogy nem birt megint fölkelni. – „Térdre, uram, térdre!“ kiáltá az udvarmester ő lordsága egy polgármesternek, kinek szónoklatot kelle felolvasnia, de felállva kezdé meg szónoklatát. „Térdre, uram, térdre!“ kiáltozá ő lordsága kétségbeesett rémülettel. „Nem lehet!“ mondá a polgármester, hátraszólva, „nem látja, hogy az egyik lábom fából van?“

Burney pompás „naplójában és levelezésében“ tövéről-hegyéről le van irva a jó öreg György király s a jó öreg Károlina királyné házi köre és udvari élete. A király mindennap hatkor kelt föl s nyolczig a maga kedve után járt. Hogy hálószobájában szőnyeg legyen, azt tartá, elpuhitja az embert. Kevéssel nyolcz előtt aztán a királyné s a királyi család mindig készen várt reá s ekkor a kastélybeli királyi kápolnába mentek mindnyájan. A folyosókon tűz nem volt, s a kápolnát is nagyon takarékosan világitották ki. A herczeg-asszonyok, nevelőnők és lovászmesterek morgolódtak és – meghűtötték magukat. Lett legyen azonban hideg vagy meleg: nekik mindig meg kellett jelenniök s lett légyen eső vagy száraz, setét avagy világos: a vaskos öreg György mindig megállta helyét s rámondta a káplán szavára az Amen-t.

A királyné is minden oldalról jellemezve van Burneynél. Igen értelmes, erkölcsös egy asszony volt; nagyon büszke delhölgy az államügyekben, de annál egyszerübb a közönséges életben; azokhoz az időkhöz mérve sokat olvasott s a könyvek megitélésében igen éleselmü; kurtán szóló, de nem igaztalan, átalában nem barátságtalan alattvalóihoz, de meggyőzhetlen az illem felőli nézeteiben, s szörnyü boszús, ha a szolgálatában álló népség beteg talált lenni. Burney kisasszonynak nagyon koldus fizetést adott s szegény fejét majd hogy halálra nem kínozta. De azért erősen meg volt a felől győződve, hogy Burney kisasszonyt a legnagyobb kegyben részesiti, holott pedig szabadságától, a világtól, a mulatságtól fosztá meg s majd holtra kényszergette az únalommal, e rémitő udvarhoz lánczolván. Hanem a királynénak nem volt rémitő ez udvar. Ha ő lett volna itt a cseléd az urnő helyett: bizalma soh’ sem tört volna meg, soha egy gombostűnek sem vétette volna el hogy hol a helye s egy perczig sem feledkezett volna meg kötelességéről. Ő maga nem volt gyönge s igy nem is tudott azoknak soha megbocsátani, kik azok voltak. Életében az irigység sem találhatott volna makulát s a szegény bűnösöket oly szivéből gyűlölte, mint az erényeseket nagyon sokszor. Borzasztó megpróbáltatásokon és öntapasztalatokon kellett átmennie, nem csak gyermekei részéről, hanem férje részéről is, ama végteleneknek tetsző napokban, melyekről már senki sem tudhat semmit; ama napokban, midőn a király még nem volt egészen őrült, miről soha sem nyugvó nyelve őrültséget, dühöt és üldözést dadogott: neki pedig mosolyognia, tisztelettel hallgatnia kellett e kiállhatatlan kínok közepett. A királyné minden kötelességét állhatatosan betöltötte s megvárta, hogy más is betöltse az övéit épen úgy. Egy állam-keresztelés alkalmával a gyermeket tartó hölgy elfáradt, elhalványodott s a walesi herczegné kérte, hogy hadd ülhessen le szegény. „Csak hadd álljon!“ mondá a királyné, lefricskázva a burnótot ruhája újjáról. Ő állva maradt volna, a milyen állhatatos volt és hogyha addig kellett volna is azt a gyereket tartania, mig a szakála megnőtt volna. – „Immár hetven esztendős vagyok“, mondá a királyné egy hordszékét megállitó tömeg garabonczásnak, „ötven évig voltam Anglia királynéja s még senki illetlenül nem bánt velem.“ Szegény rettenthetlen, szigoru, ki nem békülő királyné! Nem csodálom, hogy fiai megugrottak tőle.

A Györgyöt és nejét körülvevő nagy család minden tagja közt, ugy hiszem, a legcsinosabb az atya beczéje, Amelie herczegasszony. Szépsége, szeretetreméltosága, kora halála s a rendkivüli szenvedélyes gyöngédség, melylyel atyja szereté: megnyerik számára az ember szivét. A királyét is ő nyeré meg minden gyermeke közül leginkább, mig fiai közt York herczeget szerette legjobban. Burney egy nagyon szomoru történetet beszél a weymouthi szegény öreg emberről és hogy mily erősen óhajtá, hogy kedvencz fia nála legyen. A király háza nem volt elég nagy, hogy a herczeget is befogadhassa s ezért a király épen a magáé mellett roppant költséggel épittetett számára egy hordozható házat, csak hogy az ő kedves Friczikéje közelében lehessen. Mig a fiu ott ült: nem is eresztette el karját, mással nem is ereszkedett szóba s az előtt sem beszélt – jó darab ideig – másról. De az oly igen régen várt herczeg egyetlen éjjel maradt ott. Más nap már dolga volt Londonban, a mint mondá. Az öreg király udvarának unalmassága kétségbe ejté Yorkot s III. György többi vaskos fiát is. Különben a mi azt nézi, ezek is kétségbeejték a lovászmestereket és udvarhölgyeket s hangos beszédeikkel és darabos modorukkal elrémitették ez illemteljes kis házi kört. Azt meg kell adni, hogy valami nagy boldogságára nem igen voltak a királynak ezek az ő fiai.

Hanem a szép kis Amelie, az már kedvencze volt s ez a kis lány, a mint fecsegve és mosolyogva pihen az öreg atya ölelő karjai közt: igazán kedves csak rágondolni is. Burney könyvében egy családi kép van lerajzolva, melyet nagyon kőszivü embernek kell lennie, a ki ne szeressen. A királyi család egyik délutáni sétáját irta le Windsorban. „Igazán kedves egy séta volt ez“, irja Burney kisasszony. „A kis herczegasszony – csak most töltötte be a három esztendőt – piros alju musszlin szoknyácskában, arczácskájához simuló fejkötőben, fehér keztyüvel és legyezővel, egyedül ment elől; arcza ragyogott a boldogság miatt, hogy ily fényben jelenhetett meg, s tovahaladtában ide-odaforgott, hogy mindenkit láthasson, mert minden sétáló a fal mellé állott, hogy a királyi családnak – mihelyt odaér – helyet adhasson. Utána a király és királyné következtek, magok is egész boldogan a kis becze boldogságán. A walesi herczegné Waldegrave Erzsébet asszonyra támaszkodva, Auguszta herczegasszony Ancaster herczegnő karján és Erzsébet herczegasszony Bertir Sarolta asszonytól vezetve következtek aztán sorban.“ „Itt a hivatal a rang előtt járja“, jegyzi meg Burney asszony, hogy megmagyarázza a megfoghatlant, hogy t. i. Waldegrave asszony, egy komorna, egy herczegasszony előtt hogy mehetett! „Bude tábornok, Montague herczeg és Price őrnagy, mint lovászmester, képezék a menet utócsapatját.“ Mintha látná az ember! A zenekar régi dallamait fújja; a nap fényesen ragyog e boldog, loyalis környezet fölött, megvilágitván az agg várfokokat, a terebélyes szilfákat, a rózsapiros tájat és csillogó zöld pázsitot. A királyi zászló meglobog ott túl a nagy tornyon, mig a vén György tovahalad, nyomában családja, előtte a gyönyörü gyermek, ki ártatlan mosolyával édesgeti a bámuló sokaságot.

„A király Delany asszony láttára azonnal megállt, hogy beszélgessen vele. A királyné, a kis herczegasszony és a többiek is természetesen, mind megálltak. Jó darab ideig társalogtak az áldott öreg asszonynyal, miközben a király egyszer vagy kétszer hozzám is szólott. Tekintetem találkozott a királynééval, s mintha egy kis meglepetést olvastam volna ki szeméből, épen nem boszankodást azonban, hogy én is részt veszek a társalgásban. A kis herczegasszony mindjárt Delany asszonyhoz szaladt, mert igen szereti s úgy bánik vele, mint egy kis angyal. Azután meg a kiváncsiság és megemlékezés tekintetével Delany asszony mögé került, hogy engem is láthasson. „Félek“, mondám susogva, lehajolva hozzá, „királyi felséged nem is emlékszik már reám“. Felelete egy angyali mosoly volt s avval hozzám hajlott, összeszedvén ajkait, hogy megcsókoljon.“

A herczegasszony maga is próbált verseket irni, s a neki tulajdonitott panaszos sorok közt van egynehány csinos, melyek sokkal meginditóbbak, mint sok jobb költemény.

„Valék gondatlan, fiatal, Járta mosoly, táncz, tréfa, dal, Intett az életteljnek kedve. Bánat, gond, kín lőn elfeledve, S hivém az élv e szép óráiban: Csak érettem van minden a mi van!

„De jött a próba ideje: Testem gyötré láz hidege; A kedv, a vigság eltünének, Nem kelle már se táncz, sem ének, S milyen szomorú volna – gondolám – Ha értem lenne, a mi van csupán!“

És e szegény ártatlan teremtés idehagyott mindent, a mi van – de a bánat terhe alatt leroskadt király már azelőtt olyan állapotban volt, hogy a körülte levő hivatalnokok kényszeritve voltak, hogy felügyelőket rendeljenek mellé s 1810 novemberétől kezdve III. György immár nem volt többé király. Ország, világ tudja betegségének történetét s az egész történet sem képes szomorúbb alakot fölmutatni, mint ezét a szeme és esze világától megfosztott öreg emberét, ki nagy palotája termeit összebarangolja, képzelt parliamentekhez szónokol, álmodott seregek felett szemlét tart és kisérteties kihallgatásokat osztogat. Láttam ez időben levett arczképét; ott függ lányának, a hessen-homburgi őrgrófnénak egyik termében – windsori könyvek és bútorok s száz meg száz édes emlék közepett, a herczegasszony angol hazájából. A szegény agg király biborban van levéve, hófehér szakálla mellére omlik, melyen hires rendének csillaga még most is ott ragyog, hiában! Szegény, nem csak vak volt, végre egészen meg is süketült. Minden fényt, minden értelmet, az emberi szó minden hangját, az isten földjének minden gyönyörét: mind, mind elveszité! Néha volt még egy-egy világos pillanatja. A királyné egyszer ilyenkor akarta látni s bement hozzá: ott ült a zongora előtt, dicséneket zengve s maga kisérve magát. Midőn a dalt elvégezé: letérdelt és fönhangon könyörgött a királynéért, aztán egész családjáért, a nemzetért s végre önmagáért, hogy legyen hozzá kegyelmes az isten, s fordítsa el róla lesujtó nyomorát és ha nem: hogy adja neki a türelemnek lelkét, hogy tovább is hordozhassa. Ekkor könyűkbe tört ki és elméje megint elborult.

Micsoda papnak kell e históriából erkölcsi tanulságot huzni? micsoda szavakkal lehet elbeszélni, mint épen a legegyszerübbekkel? Rémitőbb, hogysem könyűket fakaszthatna! Ily nyomor gondolata az alázat poráig ver le az emberek és királyok királya előtt, a császárságok és köztársaságok legfelsőbb uralkodója előtt, élet és halál, szerencse és győzelem kifürkészhetlen osztója előtt! „Oh testvérek“, szólék azokhoz, kik először hallának engem Amerikában, „oh testvérek! kik egyazon édes anyanyelvet beszélitek – oh bajtársak! kik immár nem vagytok ellenségek, nyujtsuk egymásnak megilletődve jobbjainkat e királyi hulla fölött, hüvelybe téve a kardot! Mélyen alant fekszik ő, ki előtt egykor a legbüszkébbek térdre borultak, s ki mélyebbre volt lesujtva, mint a legszegényebb. Meghalt ő, kiért milliók hiába könyörögtek. Trónusától letaszítva, kiméletlen kezektől ide-oda hányatva; gyermekeivel örökös harczban; agg korának vigaszától időtlen megrabolva – ott csüng a mi Learünk kiszenvedt lánya megdermedt ajkain és fölkiállt: „Cordelia, Cordelia várj egy keveset!“

„Ne gyötörd lelkét. Hagyd, menjen. Nem barátja Ki e konok világnak kinpadán Tovább is nyújtóztatja.“[17]

Szt! némuljatok el harcz és visszavonás ez ünnepélyes sir fölött! Harsonák! gyász-indulót harsogtassatok! és te, setét függöny, omolj alá e látványosság büszkesége, kínja, iszonyu tragédiája fölé!

IV. NEGYEDIK GYÖRGY.