Part 9

Twiss mulatságos „Eldon életé“-ben olvassuk, hogyan jutott York herczeg halálakor az öreg korlátnok az elköltözött királyfi egy hajfürtjének birtokába, – és hogy oly lelkiismeretes volt a reliquia ugyanazonságának (autenticitasának) kérdésében, hogy neje, Eldon Böske, saját szobájába hivatta a „Hamlet“ fodrászbolt segédjét, hogy a fürtöt külön tincsekre oszsza, melyeket aztán az Eldon család minden tagja viselt. – Azt is tudjuk jól, hogy midőn IV. György Edinburghba ment: egy nála érőt erőbb férfi szállt a királyi hajó fedélzetére, hogy a királyt Scotia részéről üdvözölje és hogy e férfi fölkapva egy poharat, melyből ő felsége ivott, felfogadta, hogy szent ereklyéül őrzi meg örökre családja számára; evvel aztán zsebre dugta a nagybecsü poharat – haza érve pedig ráült s szerencsésen összetörte. Feltéve, hogy a derék megye-biró zsákmánya most is épen ott állna Abbotsfordon: ugyan nem olyan szánakozásforma mosolylyal tekintenénk-e rá? Feltéve, hogy a jó protestáns herczeg egy amolyan hajtincse lenne eladó Christie-éknél: quot libras e duce summo invenies? ugyan hány fontot kapnál a felséges herczeg után? – Madame Tussand[18] megszerezte György király koronázási öltönyeit – ugyan van-e most csak egy teremtett lélek is, a ki megcsókolná azoknak a lomoknak szegélyét? A király már harmincz éve aluszik – ugyan nem bámul-e közületek egyik másik, a ki emlékszik rá, hogy egykor hódolva, bámulva éljenzétek?!

Eleinte ugy tetszett, hogy nem sok bajomba fog kerülni arczképét lerajzolnom. Ott van kabátja, rendcsillaga, parókája és alóla kivigyorgó ábrázatja. Itt mindjárt ez asztal mellett le tudnám egy palatáblára egy kőplajbásszal ugy rajzolni, hogy akárki ráismerhetne. És mégis, miután az ember köteteket végig olvasott róla, miután végig kisérte régi folyó-iratokban és lapokban, miután itt egy bálban, ott egy nagy ebéden, amott a lóversenyen s igy tovább látta volna: az ember csak azon veszi észre magát, hogy nem kapott semmit, épen semmit, csak egy kabátot, egy parókát és egy alóla kivigyorgó ábrázatot, semmit, csak nagy festett képet. Atyja, nagyatyja: férfiak valának. Mindenki tudja, milyenek voltak, mire valának képesek az adott viszonyok közt; hogyha kellett, úgy harczoltak, úgy kiállták a sarat, a mint jó katonákhoz illett. Voltak barátjaik, kiket – a maguk módja szerint – szerettek; voltak ellenségeik, kiket szivökből gyűlöltek; és hogy megvoltak mindeniknek szenvedélyeik, tetteik, meg egyéniségük. A György után következő tengerész-király férfi volt; York herczeg férfi volt, vaskos, termetes, lármás, élénk, káromkodó, vitéz. De ez a György, ugyan mi volt ez? Végig tekintem egész életét s egyebet sem látok, mint hajlongást, vigyorgást. Azt is megpróbálom s részekre szedem, s egyéb sem marad a kezemben, mint selyem harisnyák, katona-folt, füző-váll, egy bojtos prémes kabát, egy érdem-csillag és kék rend-szalag, egy csodamód illatszeres zsebkendő, Trufitt egyik legszebb gesztenye-barna, olajtól gőzölgő parókája, egy sor ál-fog és egy rémitő nagy fekete nyakkendő, alsó mellények, még több alsó mellény és aztán – egyéb semmi. Nincs az a gondolat, melyet valaha tisztán kifejezett volna. Adtak ki iratokat az ő nevében – de azokat más irta neki – küldtek magány-leveleket, de azokat is más irta helyette. Ő odairta a lap aljára nagy kövér betükkel: „György P“-(rinceps) vagy „György R“-(ex), s abban a szép hitben volt, hogy az egész levelet ő irta. Egy könyvárus-segéd, egy szegény iró, egy szóval egy ember elvégezte e munkát, kijavitotta a helyesirási hibákat, kisimitgatta a hányt-vetett mondatokat és megtámogatta innen is túl is a tántorgó irka-firkát. Kellett volna rajta valami egyéninek lenni: a tánczmesteren, a kit utánzott – nem, a kit fölülmúlt – a fodrászon, a ki fölfodoritotta haját, a szabón, ki ruháit varta: volt is, – de Györgyön a föld hátán semmi valódit sem tud az ember felfedezni. A külső fele – a felől már bizonyos vagyok – csupa töltelék és szabó-munka; talán van valami belül? de ugyan mi? Jelleméig sehogy sem képes az ember elhatolni, annyi már kétségtelen. Hát ugyan a jövő embereinek nem lesz semmi jobb dolguk, mint hogy ezt a régi királyi múmiát kibongyolgassák és magyarázgassák? Megvallom: volt idő, midőn azt hivém, hogy derék egy hajtás lesz üzőbe vennem, nyakon csipnem, leteritnem. De most már igazán röstelem, hogy felüljek, jó kutyákat uszitsak rá, szabad térre kapjak s aztán ezt a szerencsétlen vadat vegyem üzőbe!

1762-ki augustus 12-én a braunschweigi ház Anglia trónjára jutásának negyvenhetedik évforduló-napján London valamennyi harangja üdvözölve zúgott, hirdetve, hogy III. Györgynek fiu örököse született. A király öt nap mulva „indittatva érzé magát“, hogy egy nagy pecsétes nyilt-parancsot bocsásson ki, melyben Ő királyi Felségét, Nagy-Britannia herczegét Braunschweig-Lüneburg választó-fejedelmévé, Cornwall és Rothsay herczegévé, Carrick grófjává, Renfrew bárójává, a szigetek lordjává, Scótia főkormányzójává, Wales herczegévé és Chester grófjává nevezé ki.

E nagy férfiú születése után boldog-boldogtalan sietett nyakrafőre, hogy láthassa ezt a lelkem kedves gyermeket, – és Sz. Jakab palotájában, aranyozott porczellán rácsozat mögött, a három fejedelmi strucz-tollal ékitett bölcsőben ott volt a királyi gyermek közszemlére kitéve, hogy gyönyörködtesse a hű alattvalók szemeit. A lábához rakott hódolatnyilvánitások közt egyik legelső volt, a mint olvasom, „egy sajátságos indus ij és nyilak, melyeket a herczegnek, atyja new-yorki hű alattvalói küldtek.“ Örömest is játszott az eféle semmiségekkel, s egy öreg államférfi, nagy szónok és elméncz – még nagyatyja és szüleatyja idejéből – nem is fáradt belé, hogy őt efélékkel mulattassa, mert – szivén feküdvén, hogy hajlott korában is számitson az udvarnál – sokat játszott a kis herczeggel. Mikor ő felsége utána lőtt játék-ijával: tette magát, hogy meghalt s leesett, s megint felkelt s megint leesett, ismét és ismét meghalva – a gyermek roppant gyönyörüségére. Igy hizelegtek neki már bölcsőjétől kezdve, s mielőtt kis lába még lépni tudott volna: államférfiak és udvaronczok törték magukat, hogy megcsókolhassák.

Van egy szép képe ennek a kiralyi kis gyereknek, – a mint piros-pozsgás kis fejecskéjét anyja ölébe hajtva aluszik; az anyja pedig vissza van fordulva s egyik ujját ajkán tartja, mintha kérné a körülálló udvaronczokat, hogy respektálják a baba álmát. Ettől a naptól óta haláláig – hatvannyolcz esztendő alatt – azt tartom, többször vették le ő magasságát, mint akárki más teremtett lelket, a ki csak valaha élt és meghalt, mindenféle egyenruhában és minden lehető udvari öltözetben: hosszu szőke hajjal, beporozva, czopffal és a nélkül, – minden elképzelhető kalapban, – dragonyos egyenruhában, windsor-egyenruhában, – tábornagyi ruhában, – scót szoknyácskában és koczkás nyakbavetőben, tőrrel és széles késsel (sajátságos egy alak!), – bojtos frakkban, prémes gallérral, szűk nadrágban és selyem harisnyákban, – mindenféle szinü parókában: szőkében, barnában, feketében, – és végre hires koronázási öltönyeiben, melyek képmásába annyira beleszeretett, hogy Európa minden udvarához s minden angol követséghez küldött egy példányt belőle s még ezen kivül számtalan klubnak, városháznak és személyes ismerősének. Emlékszem jól, hogy fiatal koromban nem volt az a vendéglői ebéblő, hol arczképe ne lett volna meg.

A herczeg gyermekkoráról életrajzi adatokat özönnel beszélnek. Mondják, hogy bámulatos gyorsasággal tanult meg minden nyelvet, ót ugy mint újat; hogy gyönyörüen lovagolt, elragadólag énekelt s igen ügyesen játszta a kis bőgőt. Hogy maga is szép volt, mindenki láthatta, a kinek szeme volt a látásra. Bátorsága is volt, s egyszer, midőn atyjával összeszólalkozott, berontott a királyi terembe s felkiáltott: „Éljen Wilkes, éljen a szabadság!“ Annyi esze volt, hogy valamennyi nevelője csak volt, mind zavarba hozta, sőt az egyiket – Bruce lordot – ki egy görög verset nem szépen hangsulyozva idézett: abban a nyomban kiigazitotta. Bruce lord e megaláztatás után nem maradhatott többé nevelő, hivataláról lemondott s hogy gyöngéd érzelmét kiengeszteljék, azonnal kinevezték earlnek! Soha életemben ilyen csodálatos eredetü előléptetést nem láttam! Bruce lord earllé lett egy vers-mértani botlás miatt, Nelson pedig báróvá a nilusi győzedelemért!

Nagy összegek kedvelői összeszámitották a milliókat meg milliókat, melyeknek ez az egyetlen herczeg ragyogó létének folytában nyakára hágott. 50000, 70000, 100000, 120000 font évi jövedelmén felül: a parliamentben még három inditványnak lehet nyomára jőni; kifizették 160000 meg 650000 fontnyi adósságait, ezeken kivül pedig még titokzatos külföldi kölcsönöket vett föl, melyeknek bevételét is zsebrerakta. S ugyan mit csinált evvel a sok pénzzel? Ugyan mért kellett ezt nekie megkapnia? Ha egy gyár-város, vagy egy népes vidéki kerület, vagy egy ötezer főnyi sereg lett volna: akkor sem került volna többe. De ő kopogó fejére, ki se nem dolgozott, se nem font, se nem küzdött – ugyan hát mit tehetett egy teremtett lélek, hogy igy beczéztették?

1784-ben huszonegy éves korában Carlton palotát kapta, melyet a nemzet annyi fényüzéssel szerelt föl, a mennyi csak belefért. A zsebei tömve voltak aranynyal: ő azt mondta, hogy nem elég; szórta ki az ablakon: csak a takarók a hátára, a kabátok 10000 fontjába kerültek évenkint. És a nemzet adott neki még több pénzt, még többet és még is többet, annyit, hogy azt a számot ki sem lehet mondani. Olyan szép egy herczeg volt, hogy csupa gyönyörüség volt csak reá nézni is, s mindjárt első világba léptekor Florizel herczegnek nevezték el. Hogy a föld kerekségén nem volt több oly szép herczeg: sok férfi, s fájdalom! sok nő is elismerte.

Magam is azt hiszem, hogy nagyon kecsesnek kellett lennie; modorának bájáról annyi bizonyitékunk van, hogy nagy elegáncziáját és hatalmas hóditó voltát el kell ismernünk. Ő és a franczia király testvére, Artois grófja, egy elragadó fiatal herczeg, ki a legpompásabban tánczolt a kifeszitett kötelen – (egy szegény, öreg, összeesett, számüzött király, ki György király utódjának vendégszeretetéhez folyamodott, s egy darabig Stuart Mária palotájában lakott) – ők ketten osztoztak ifjuságukban Európa első lovagjának czimén. Mi angolok természetesen a mi lovagunknak adtuk az elsőséget. György haláláig alig is vonta valaki kétségbe ez elismerés helyes voltát, vagy ha igen: lázadónak, árulónak nevezte mindenki. Csak a napokban is olvasgatám North Kristóf gyönyörü „Noctes“-ének új kiadását. A hűséges scót atyafi mind csupa nagy kezdő-betükkel iszik A KIRÁLY egészségére; azt hinné az ember, hogy ő volt az első hős, bölcs, államférfi, emberek és királyok példányképe. Scott Walter volt, kivel a fennebb emlitettem pohár-törési szerencsétlenség történt. Ő volt a király scót előharczosa, ő toborzotta fel Scótiát számára, ő hozta divatba a loyalitást s dühösen szabdalkozott széles kardjával a herczeg ellenei közt. A braunschweigiaknak olyan védőjük nem volt, mint ez a két Jakab-párti követ: az öreg Johnson Samu, a lichfieldi kereskedő fia és Scott Walter, az edinburghi ügyvédé.

Természet és körülmények a mit csak tehettek, mindent megtettek, hogy a herczeget örvénybe sodorják. Az apa udvarának rémitő unalmassága, izetlen mulatságai, badar foglalatosságai, megőrjitő taposó malom volta, az egy huron pendülés kétségbeejtő józansága: egy sokkal kevesbbé hevesvérü herczegből is élvhajhász fityfirityet csináltak volna. A mint a herczegek csak egy kicsit birták szárnyukat, azonnal mind kirepültek az unalom e kastélyából, hol az öreg György király székelt, könyveit vezette s Händeljén törte fejét, az öreg Sarolta királyné pedig burnótos szelenczéjét kopogatta himző rámája mellett. A bátor, nyakas fiakból nagyobb részt komoly férfiak váltak, miután kijárták a bolondját, s hűséges alattvalói lettek apjoknak és testvéreiknek, s a nép is szivelhette őket, mert ez nagy készségesen megbocsátja a fiatalkori kikapiságot, valahol csak bátorságot és jóakaró természetességet lát.

A gyermek a férfi atyja. Herczegünk világba való léptét oly tettel jelölte meg, mely későbbi életéhez egészen méltó volt. Egy új czipőcsatot talált fel. Hosszusága egy hüvelyk, szélessége öt hüvelyk volt. „Majdnem az egész lábfejet elboritotta ugy, hogy mindkét oldalt érte a földet.“ Nagyszerü találmány! ép oly kecses és hasznos, mint maga a herczeg, kinek lábán ragyogott. Meg van irva, hogy midőn először jelent meg udvari bálban: „kabátja halvány vörös selyemből volt, fehér hajtókára, mellénye fehér selyem, tarkára kihimezve, teleaggatva franczia csillengekkel. Kalapját két sor aczél gyöngy – számszerént ötezer – ékitette, szintén aczél gombbal és csattal tüzve fel ujdonat-uj katonai modorban.“ Oh te Florizel! Vagy talán triviálisak e részletek? Igen, de: életének fontos eseményei ezek voltak. Életirói azt mondják, hogy midőn mint walesi herczeg amaz uj nagyszerü palotában kezdé meg háztartását: sebtiben azon jártatta eszét, hogy majd ő hogy felkarolja az irodalmat, tudományokat, művészeteket; hogy majd ő milyen irói társaságokat gyűjt maga köré és mily egyleteket alapit a csillagászat, földrajz és füvészet emelésére. Csillagászat, földrajz, füvészet? Majd bizony! Franczia tánczosnők, franczia szakácsok, lovászok, bohóczok, liferánsok, szabók, ököl-vivók, vivó-mesterek, porczelán-, ékszer- és csecsebecs-árusok – ezek voltak a neki való pajtások. Eleinte adta, hogy milyen nagy barátságban él Burke-kal, Pitt-tel, Sheridan-nel. De hát, ugyan hogy állhatták volna meg a kaczagást ilyen férfiak, egy ilyen ficzkó, egy ilyen káposzta-lével töltött fej láttára? Fox beszélhetett vele a koczka-játékról, Sheridan a borról, – de ezeken kivül ugyan mi érdekelhette volna közösen a szellem ez embereit és Carlton-housei kikent-fent fiatal gazdájukat? Ez a szélhajtó lett volna olyan embereknek, mint Burke és Fox, vezetőjük?! Ennek az embernek érhettek volna valamit nézetei az alkotmányról, az indiai törvényjavaslatról, a katolikusok egyenjoguságáról – s egyátalán akár miféle kérdésről, mely fontosabb volt egy mellény-gombnál, vagy egy fogolymadár-mártásnál?! A herczeg és a whigvezetők közti barátság lehetetlen volt. Képmutatás volt az egész, ha ezek adták, hogy tekintetbe veszik; s igy ha ő megtörte a köztük levő üres szerződést: ugyan ki hibáztathatja érette? Természetes szövetségesei divat-uracsok és tányérnyalók voltak. Egy szakácscsal vagy egy szabóval tudott beszélni, de a ki egy ilyen tunya, tétlen, közönyös, bolond, szörnyükép hiú, javithatlan könnyelmü teremtést egy sorba akar nagy államférfiakkal állitani: már az mégis igen nevetséges dolgot akar. Eleinte fel akarták használni, s egy darabig ment is, de meg kellett ismerniök, hogy milyen gyáva, mily végkép szivtelen és alattomos, s készen lehettek elpártolására. Legbensőbb pajtásai seregét csak is evőtársak képezék, s ezekkel is hamar jóllakott. Azután ott látjuk nagyon kevés választott élődi körében, valóságos iskolás gyerekek vagy testőrök közepett, kiknek élénksége csiklandozta képzelmét a kiélt kéjencznek. De hát nem mindegy-e, hogy kik voltak barátai? Hisz úgy is hátat forditott minden barátjának s igy nem is lehettek soha igaz barátai. Egy trón-örökösnek mindig vannak hizelgői, kalandorok tolongnak körüle, nagyravágyók mindig felhasználják – de a barátság soh’sem jut osztály-részébe.

És az asszonyok, azt tartom, azok is csak oly csalfák és önzők egy ily jellemü ember iránt való magaviseletükben, mint a férfiak. Leporello szerepét vállaljuk magunkra, e királyi Don Juan hóditásainak hosszú lisztáját terjesztvén elő s elsoroljuk neveit a választottaknak, kiknek György herczeg zsebkendőjét rendre-rendre odadobálta? Ugyan mi haszna beszélnők el, hogyan űzte, fogta, hagyta Perditát, s ki következett utánna? Ugyan mi haszna tudnók, hogy Fitz-Herbert asszonynyal a római katolikusok szertartása szerint meg is esküdött, hogy házassági szerződésüket látták is Londonban, hogy esküvői tanuik nevei ismeretesek? A bűn e neme, melyre im’ rátérünk, nem tud semmi újat, az erkölcsök semmi új oldalát feltüntetni. Kicsapongó, szivtelen, hűtelen, gyáva kéjenczek, mióta csak a világ áll, mindig voltak. Ennek az egynek már több kisértetet kellett kiállnia, mint a legnagyobb résznek – s legalább ennyit hadd emlitettünk legyen meg mentségére.

Elég nyomoruság volt boldogtalan fejének, a mi folyton mindinkább is csalogatta az ördög utján tovább, hogy a mellett, hogy szeretetreméltó volt – úgy, hogy a nőket megigézte – s a mellett, hogy trón-örökös volt – úgy, hogy az egész világ hizelgett neki: még szép hangja is volt, a mi toronyirányt a bor mellé vitte, s igy valamennyi kedves ördög csak van, mindnyája hizelgett ennek a szerencsétlen Florizelnek: a szenvedélyek, a semmit-tevés, a hiuság, a részegség, mindnyájazajosan pengetvén czimbalmát hivókául.

Turbékoló érzelgős dalait legelőször Kew-palota falai alatt hallhatjuk, a Themse holdsütte partjain, mig lord Leporello ő nagy méltósága őrt áll, nehogy valaki megzavarja a hangicsálást.

Az ebéd és vacsora utáni dalolás az napság átalánosan divatozott. Másként nem képzelhetjük az akkori Angliát, mint hogy az egész mind csupa – részint mocskos, részint ártatlan – dalokat zengedez, minek órjási mérvü szeszes ital fogyasztás volt következése.

„A vidor múzsa lakomát soha el nem kerül, Csapong, nyilall kehely fölött, mint fecske tó körül“,

zengé Morris egyik finom anakreoni dalában, melyre a herczeg sokszor fújta karban a visz-sort:

„S igy méltán mondom, azt hiszem, igyál és tölts megint!“

Hanem a herczeg e derék, jó torku pajtása is nem sokára „méltán“ felejtette a töltögetést és üritgetést, mert csakhamar belátta életmódjának káros voltát, lemondott dalról és kupáról s nagy visszavonultságban, isteni félelemmel szivében, halt meg. A mi azt illeti, a herczeg konyhája, tagadhatlan, vonzó egy konyha volt. Az elménczek el is látogattak hozzá s minden tőlük telhetőt megtettek mulattatására. Bámulatos: hogy felvillanyozódik a szellem, hogy csillognak az élczek, hogy megzamatosodik a bor, ha egy nagy férfiu ül az asztal-főn. Scott, a hűséges lovag, a király igaz alattvalója, korának legkitünőbb elbeszélője: kiapadhatlan bőkezüséggel árasztotta szét régi világi ismereteinek, szivjóságának és humorának kincshalmazát. Grattan csodálatos ékesszólásával, képzeletével és érzelmével adózott. Moore Tamás is leszállt közibök egy darab időre, s legválasztékosabb kis szerelmi dalait csicseregte el, de csakhamar méltatlankodó csiripolással röppent tova s megtámadta a herczeget csőrével, körmével. Bizony nem csoda, hogy ilyen társaságban soká tartott az ülés s a pinczemester bele is fáradt a dugók kihuzgálásába. Ne feledjük el, mi volt akkor a szokás és hogy Pitt Vilmos, miután otthon megivott egy üveg bort, elment az alsó-házba s onnan Dundas-szel Bellamy-ékhez s még egynehány kiüritésnél derekasan megtette a magáét.

Az ember herczegünk életéről végig lapozza egyik kötetet a másik után, s kap úgy egy fél tuczat törzs-históriát – bizony aligha sokkal többet – a melyik egyikben úgy meg van, mint a másikban. A herczeg jámbor volt, közönyös volt, kéjencz volt, s a szive sem volt rosz. Az egyik história – valamennyi közt bizonyára a legdicséretesebb reá nézve – az, hogy uralkodói helyettes korában nagy igyekezettel kivánta megtudni mind azt, a mit csak a halálra itélt foglyok mellett fel lehetett hozni, s nagyon a szivén feküdt, hogy – ha csak lehet – megkegyelmezzenek nekiek. Cselédeihez nagyon jó volt. Mindenik életrajzában ott van Málinak, a szolgálónak, históriája; a herczeg tudniillik valami nevetséges ujitásokat akart háztartásában tenni, s midőn e miatt a régi személyzetet elbocsátotta, az épen székeket porozó Máli keserves zokogásba tört ki, mivel olyan gazdától kell megválnia, kinek mindig volt egy jó szava minden cselédjéhez. Egy másik történet a herczeg egyik lovászáról szól, kit rajta kaptak, hogy rozsot és zabot sikkasztott el s e miatt a fő-lovászmester elbocsátotta szolgálatából; a herczeg neszét vette a Jancsi esetének, szivére beszélt nagyon szeliden, nagylelküleg visszafogadta s megigértette vele, hogy soh’sem lop többet – s Jancsi meg is tartotta szavát. Meg más kedvencz története az életrajz-iróknak, hogy a herczeg fiatal korában egy katona-tiszt elszegényedett családjáról hallott; azonnal kölcsön vett hat vagy nyolczszáz fontot, hosszu szőke haját besimította kalapja alá, s igy ismerhetlenné téve magát, elvitte a pénzt az éhező családnak. A haldokló Sheridannek is küldött pénzt, s bizonyosan többször is küldött volna, ha a halál el nem metszte volna földi utját e nagy szellemnek. Ezeken kivül még egy csomó kedves, barátságos, kegyelmes beszélgetését jegyezték fel, melyeket a vele érintkező egyénekhez intézett. Hanem aztán túlfelől husz barátját hagyta cserbe. Egy nap bizalmas, barátságos volt irányukban, más nap elment mellettök s meg sem ismerte őket. Használta, kedvelte, talán a maga módja szerint szerette is őket – s aztán ismét megvált tőlök. Hétfőn ölelte, csókolta szegény Perditát, kedden találkozott vele s rá sem nézett; szerdán a lehető legjobban volt a szerencsétlen Brummell-lel, csütörtökön elfeledte; sőt még meg is csalta egy burnót-szelenczéig, melylyel adós volt a szegény uracsnak; azután évekkel látta megint: elrongyosodva, elnyomorodva, mikor a tönkre ment divatfi ismét egy burnót-szelenczét küldött neki, tele kedvencz-burnótjával, csekély jeléül a megemlékezésnek és hódolatnak, – és a király elfogadta a burnótot, avval előrendelte lovait, elvágtatott s régi pajtására, kegyenczére, vetélytársára, ellenségére, legyőzőjére még csak ügyet sem méltóztatott vetni. Wraxall is jegyzett néhány pletykát fel róla. Midőn a gyönyörü szép, nemesszivü Devonshire herczegnő meghalt – az a kedves hölgy, kit egykor legdrágább herczegnőjének szokott nevezni, s azt mondta, hogy imádja, a mint hogy egész Anglia imádta – igy szólt: „no akkor Anglia legműveltebb nőjét veszitők el.“ „Anglia legjobb szivét veszitők el!“ mondá a nemes Fox Károly. – Egy más alkalommal, midőn három nemes ember kapott térdszalagrendet, Wraxall igy ir: „Egy magas állásu személy azt jegyezte meg, hogy soha még nem volt három ember, ki ily jellemző modorban fogadta volna el a rendjelt. A herczeg közönyösen, hidegen, faragatlan módon járult a felség elé, mint egy paraszt; B. lord hizelegve mosolyogva közeledett, mint egy udvaroncz; C. lord fesztelenül, komoly nyugodtsággal lépett föl, mint egy lovag!“ Ezek azok a históriák, melyeket a herczegről, a királyról össze lehet gyűjteni: barátság egy szolgálóhoz, nagylelküség egy lovász iránt, birálat egy meghajlásra. Hiában! jobb históriák nincsenek róla – a mi van, az mind közönséges, triviális, épen őt jellemzik.

A birodalmak és óriások nagy tusája foly. A bátrak minden nap csatákat nyernek, vesztenek. Elrongyollott, füstös zászlókat, szétzúzott sasokat facsarnak ki a hősi ellen kezéből és az ő lábaihoz rakják, – és ő ott ül trónusán és mosolyog s a vitézség diját nyújtja a diadalmasnak. Ő! – Elliston, a szinész, a „Koronázás“ czimü darabban, melyben ő vitte a főszerepet, igazi királynak szokta magát képzelni, könyükre fakadt s áldást zokogott a népre. Elhiszem, IV. Györgygyel is igy volt, s ő is annyit hallott már háborukról, annyi embert ütött lovaggá, oly roppant mennyiségü tábornagyi egyenruhát, háromszögü kalapot, kakas-tollat, bibort és paszományt viselt, hogy a végén maga is elhitte, hogy volt ő már egynéhány ütközetben s hogy a német légio rémitő rohamát Waterloonál Brock tábornok név alatt ő vezette.