Part 7

Egy másik levelezője Selwynnek gróf March, a későbbi Queensberry herczeg, kinek élete egész a jelen századba nyúlik át, s kiről el lehet mondani, hogy sem gróf sem herczeg, sem fiatal sem vén korában nem vált a világ semmiféle társaságának nagy becsületére. Borzasztó az, a mit erről a vén Queensberryről olvas az ember Selwynnél, Wraxalnél s az akkori feljegyzésekben végig kisérheti őt az emberi természet vizsgálója, a mint iszik, kártyázik s élete végeig cselszövősködik – s megláthatja, hogy ez a ránczos, elnyomorékodott, fognélküli vén Don Juan épen olyan istentelenül, megátalkodottan halt meg, mint a milyen ifjuságának és szenvedélyének leghevesebb idejében volt. A Piccadilly úton még ma is áll egy ház, melynek egyik jól ismert ablakánál szokott az öreg Queensberry élte legvégeig üldögélni, naphosszant szemüvegezvén az ott elhaladó nőket.

Sok derék tulajdonságának kellett ennek az aluszékony, tunya Selwyn Györgynek lennie, s ezeket természetesen most javára kell neki beszámitanunk.

„Az ön barátsága“, irja neki Carlisle, „annyira elüt minden egyébtől, a mit csak e világi életben láttam, avagy tapasztaltam, hogy ha jóságának példátlan próbáit elgondolom, álomnak tetszik az egész.“ „Legrégibb ismerősömet s barátomat: Selwyn Györgyöt vesztettem el“, irja Walpole Berry kisasszonynak, „igazán szerettem őt nem csak kifogyhatlan jó humorjáért, hanem ezer más jó tulajdonságiért is.“ Én a magam részemről örülök, hogy a tyuk és kalács, meg a sör e nagy tisztelőjének ezer jó tulajdonsága lehetett, hogy barátságos, nagylelkü, szeretetteljes, megbizható tudott lenni. „Hatkor kelek“, irja neki Carlisle Spaaból (elődeink idejében az előkelő népek leglátogatottabb helye) – „ebédig kártyázom, este tánczolok annyit, hogy aztán tizenegykor alig birom magam az ágyig czipelni. Ez az élet lenne önnek való! önnek, a ki fölkél kilenczkor, tizenkettőig lengyel-kutyázik slafrokban Ratonnel, akkor Whiteékhoz témfereg, öt óra hosszant az asztalnál ül, vacsoráig szúnyokál, s akkor, három pint sörrel a bendőjében, egy shillingért három mértföldre viteti magát hordszékében két szegény ördöggel.“ Olykor-olykor a helyett hogy Whiteéknál szunditott volna, elment a mi Selwyn barátunk az alsó-házba, s ott gyökkintgetett North gróf oldalán. Több évig Gloucestert képviselte s neki magának is volt egy választó-kerülete, Ludgershall, úgy, hogy mikor igen rest volt arra, hogy Gloucesterért üljön, hát ült ezért. „A ludgershalli választások számára kiadtam az utasitást Melbourn lordra és magamra nézve“ – irja a miniszterelnöknek, kivel jó barátságban élt s ki az alvásban, elmésségben és jámborságban semmit sem engedett György barátunknak.

Ha, midőn herczegek, udvaronczok, előkelő és hangadó férfiak életét vizsgáljuk, szükségkép tunyának, kicsapongónak és bűnökben leledzőnek rajzoljuk azt: méltányos elnézéssel is kell a gazdagok tévedései iránt lennünk, meggondolván, hogy erősen nagy hihetőséggel mi magunk is tunyák és kicsapongók lennénk, ha ellentétben az emberi természet élvhajhász hajlamával, s a nagy jövedelem mindennapi kisérteteivel: rákényszeritve nem lennénk a munkára. Ugyan mi más is lehetne egy nagy lord, kinek pompás kastélya és parkja, s nagy jövedelme van, mint fényüző, semmittevő? – Carlisle lord idéztem leveleiben van is elég méltán panaszkodó hely, melyekben az ártatlan fiatal lord kikél a nagy költekezés ellen, melyre rangja kényszeriti; ki a fény ellen, melyben élnie kell; ki a semmittevés ellen, melyre mint Anglia peerje van kötelezve. Bizony jobb is lett volna rá nézve, ha segéd lehetett volna saját irótámlája mögött, vagy könyvvivő saját irodájában; ezerszer több kilátása lehetett volna boldogságra, miveltségre, foglalkozásra, kisértetek felől való biztonságra.

Csak kevés esztendővel is ezelőtt a katonai pálya volt az egyetlen, melyre főuraink léphetének. Az egyházi, a törvénykezési, az orvoslati, a müvészeti, a kereskedelmi foglalkozás méltóságukon alul állott. A középosztály az, melytől Anglia megújhodását várhatjuk; a mivelt, cselekvő emberektől, kik távol állanak North lord megvesztegetéseitől a senátusban; a becsületes papi rendtől, kiket még nem aljasitott az előléptetési vágy élődiekké; az iparosoktól, kik férfiui jólétre küzdik föl magukat; a festészektől, kik szeliden nemes hivatásukat követik; a tudomány férfiaitól csöndes kamráikban – ezek azok, kiket mi szeretünk, s kikről oly örömest olvasunk a mult évszáz hagyományaiban. S mily kicsinyeknek tűnnek föl mellettök amaz úgynevezett nagyok, az élvezetek emberei! mily hitvány semmitmondók a III. György udvarának pletykáiról irott könyvek a jó öreg Johnson beszélgetésinek feljegyzéseivel szemben! mi a windsori legnagyobbszerü diszlakoma egy estéhez képest a klubban, hol a szerény kupák körül Percy és Langton, Goldsmith és a szegény Boswell üldögélnek? Én kijelentem, hogy – hitem szerint – ama kor annyi meg annyi mivelt embere közt Reynolds Jozsué volt a legműveltebb férfi. És pedig ama régi kor barátságos, tiszteletreméltó alakjai nem csak jók, hanem bölcsek és elmések is valának. Kedélyeiket nem vesztegették meg kicsapongások, nem puhitotta meg fényüzés. Eligazitották derék napi munkájukat; kipihenték magukat és mulatoztak ártatlanul; ünnepi egybegyülekezéseiket ártatlan elménczséggel és gondolataik őszinte kicserélésével fűszerezték; nem szégyenlősködtek (prude) – de senki sem is szégyelhette meg magát, ha beszélgetésöket meghallgatá: egyszóval vidorak voltak, de a határon soha túl nem léptek. Oh bizony! magam is sokért nem adnám, ha vagy egy este én is ott lehettem volna a „Török fő“-nél, habár rosz hirek érkeztek volna a gyarmatokból s Dr. Johnson szidta volna is a „rebelliseket“; én istenem! ha én is ott ülhettem volna vele és Goldsmith-szel; ha én is hallhattam volna Burkeot, a világ legjobb elbeszélőjét, – kivált, hogyha Garrick meg valami szinházi történetecskét rántott volna elé! Olyan jól esik, mondom olyan jól esik e társaságra gondolnom és nem csak hogy mily kedvesek, mily bölcsek, hanem hogy milyen jók is voltak. Azt hiszem, épen egy ilyen klubi este után hazatértében történt Burke Edmunddal, hogy – mig szive tele volt szeretettel, nemes lelke nagy gondolatokkal, mert elhihetitek: ezek soha sem hagyták őt el! – egy szegény éji kóbor nő megszólitotta, ő pedig a legjóságosabb szavakat intézte hozzá; megindúlt e Magdolna könyűin, melyeket bizonyára jóságos szavai szöktettek a fiatal lány szemeibe, s elvitte magával, egy fedél alá nejével és gyermekeivel, s el sem bocsátotta addig, mig oda nem vitte, hogy a megtért a becsület és munka útjára lépjen.

Oh ti finom lovagok! ti Marchek és Selwynek és Chesterfieldek, mily törpék vagytok ti e nagyok mellé állitva! A jámbor Carlisle egész áldott nap kártyázik s este addig tánczol, mig „alig birja magát az ágyig czipelni“ s nagy vigan hasonlitja össze saját jobb voltát a Selwyn Györgyével, ki „három pint sörrel a bendőjében, éjfélkor egy shillingért három mértföldre viteti magát haza hordszékében két szegény ördöggel.“ Emlékeztek még arra a versre – arra a szép versre – melyet Johnson szegény barátjának, Levettnek, halálára irt?

„Kit annyi terhes év kipróbált: Levett is, im’, a sirba roskadt, A munkás, hű, kinek sem ártó, S barátja minden elhagyottnak.

„Ismerte őt a rozzant kunyhó, Mentő segélye soh’ se késett: Hol a halált kiáltozza már Kín-jajja a kétségb’esésnek.

„Ha hivták: nem szólt „majd meglátjuk –“ Ha adtak: vette, nem latolva; Nemes vágya minden nap bételt: Hogy minden nap legyen sok dolga.

„Erénye kis körét betölté, Nem szünetelt, bármennyit izzadt, – Bizony, elmondhatá az Isten: „Szolgám, ezután sokra bizlak!“

Nos már, kinek a neve fénylik ma jobban: a Queensberryé, a dúzgazdag herczegé, vagy Selwyné, az elménczé, vagy pedig a Levetté, a szegény orvosé??

Én azt tartom, hogy Johnson, (és vajon Roswell Jakabnak, ki őt számunkra föntartotta, ne nézhetnők el egy pár hibáját?) azt tartom, hogy Johnson fő-előharczosa a mult évszázban a brit államnak és egyháznak, sokkal inkább, mint egész padok tele püspökökkel, – sokkal inkább, mint a Pittek, Northok, sőt maga a nagy Burke is. Johnsonnak minden szavára hallgat a nemzet, az ő roppant tekintélye vezette azt vissza a hűségre és vitte oda, hogy elpiruljon hitetlensége miatt. Hogyha III. György beszélt vele, s a nép meghallotta, hogy a nagy iró jól vélekedik az uralkodó felől: egész öltők sorakoztak megint a király körül. Johnsont úgy tisztelték, mint valami orákulumot – és az orákulum a király és egyház mellett emelt szót. S mily igazi ember volt ez az öreg ember! Vidoran vett részt minden tisztességes vigasságban, ő, ki dühös ellensége volt minden bűnnek, de gyöngéd ellenfele minden bűnösnek. „Nos, fiúk, mulatni akartok?“ kiált föl, midőn Beauclere Tofeus ráront s éjféli álmából veri föl; „én is veletek tartok!“ és fölkél, belebujik kopottas házi gunyájába s a Covent Gardent végig kutyagolja a fiatal ficzkókkal. Eljárt rendesen Garrick szinházába s szabadjegye volt a szinfalak mögé. „Valamennyi szinésznő ismert – mondja – s a szinpadra mentükben meghajtották magukat előttem.“ Ah mily szép kép lehetne ebből – ah mily szép kép ez képzeletemben: az ifjúság – bolondság, a vidorság képe, mely fölött a bölcseség kegyes, tiszta szemei gyöngéden őrködnek.

Harmadik György és neje egy nagyon igénytelen, de elegáns házban laktak, azon a helyen, hol most az unokájok sirját jelelő ocsmány szobor áll. A király anyja Carlton-Houset lakta, mely az akkori képek szerint tökéletes paradicsom volt: a legszebb kert, kiczifrázott pázsit, zöld lombcsarnokok és kilátás klasszikus szobrokra. Az úrnő aztán mindezt nagyon bámulta, e bámulásban segitvén neki Bute, a finom klasszikus izlésü lord, s ő felsége hol társalgott, hol theázott a kedves leveles-szinekben e mivelt nemessel. Buteot úgy gyűlölte mindenki, a mint bizony nagyon keveset az egész angol históriában. Ő volt czéltáblája az egész világ koholásinak, Wilke ördögi hunczutságainak, Churchill maró gúnyjának, a népsöpredék riongásának, a mint száz meg száz örömtűznél pörkölt csizmát[14], ő lordsága jelvényét; gyűlölte a nép azért, mivel kegyencz volt s hozzá még scót is, „Mortimer“, „Lothario“ s mit tudom én, miféle neveket adogatván neki, egyszersmind királyi pártfogónőjét is a világ minden bűnével vádolván – ezt a komoly, sovány, félénk, vén asszonyt, a ki pedig – mondhatom – egy cseppel sem volt roszabb, mint szomszédai. Chatham azonban tudta jól a módját, hogyan kell fullánkos nyelvével folyton ébren tartania ellene az általános előitéletet. A felső-házban nem kimélte nyilait „azon titkos befolyás ellen, mely még a trónnál is hatalmasabb, mely minden adminisztrácziót kijátszott és lehetetlenné tett.“ A legdühösebb gúnyiratok viszhangozák e vészkiáltozást. „Be kell vádolni a király anyját!“ ez volt – Walpole szerint – az udvartáji házak minden szegletére fölirva. És ugyan bizony mit csinált? S hát mit csinált Frigyes, a walesi herczeg, György apja, hogy II. György úgy utálta s III. György soha a nevét sem ejtette ki száján? Soh’se szedjünk köveket, hogy ez elfeledett sirra dobáljuk, hanem nyugodjunk meg akkor készült epitáfiumában:

„Friczi fekszik e kő alatt, A ki élt, de most már halott; Ha az apja s nem ő lenne: Inkább megnyugodnám benne; Ha pedig a testvér-bátyja: A még jobb lenn’, isten látja! S ha a húga: isten ucscse, Nem siratnók meg még úgy se’; Vagy ha tán az egész fajta: Egész nép örülne rajta; De mert csak Fricz van itt alatt, A ki élt, de most már halott: Nincs mit szólni, legyünk halak.“

A nyolcz gyermekes özvegynek volt annyi esze, hogy kibékült a királylyal, sőt még bizalmát és rokonszenvét is meg tudta az öreg embernek nyerni. A ravasz, szigorú, uralomra vágyó, szűkkeblü asszony úgy nevelte gyermekeit, a mint tudta, s az idősebbet mindig csak úgy emlegette, mint a feje lágyára esett jó fiút; kurtán fogta, utána hordta a zsendelyt, – egyátalán csudálatos balitéletei és babonái voltak.

A fiu nagybátyja, a katonás Cumberland, egyszer játékból a gyerekre fogta kivont kardját, de a fiu visszariadt s olyan lett, mint a halál. A herczeg, nemes haragjában igy kiáltott fel: „Mit mindent kellett, hogy neki rólam beszéljenek!“

És e fiu, III. György, örökölte anyja bigottságát és gyűlölködését saját fajának bátor kitartásával együtt – csakhogy ő abban igaz hitü volt, a miben atyái u. n. felvilágosodottak, és szerető, hű támasza az egyháznak, melynek czimzetes védnöke volt. Mint minden szűkfejü ember: ő is teljes életében gyanakodott mindenkire, a ki csak nagyobb volt nála. Foxot nem szerette; Reynoldst nem szerette; Nelsont, Chathamt, Burkeot nem szerette; ellene szegült minden újitásnak, gyanakodott minden újitóra. Szerette a középszerüt: West Benjámin volt kedvencz festésze, Beattie kedvencz költője. Későbbi éveiben sokszor és őszintén panaszkodott, hogy nevelését elhanyagolták. Bizony az esze sem volt valami nagy, de még nevelői sem valami nagy jóakaratuak. Az igaz, hogy a világ legjobb nevelői sem igen hihető, hogy nagyra növelték volna azt a kicsi eszet, de azért finomabbá tehették volna izlését s szivét fogékonyabbá a nemes eszmékre.

Hanem azért – úgy a hogy – ő is tudott bámulatra hevülni. Alig van kétség felőle, hogy a fiatal mecklenburg-strelitzi Sarolta herczegnő egy levele (tele a háboru borzalmairól és a béke áldásairól közszájan forgó, elcsépelt üres frázisokkal) úgy meghatotta a fiatal uralkodó szivét, hogy ő bizony megkinálta az ifju herczegasszonyt egy üléssel trónusán. Fiatalkori szerelmeskedéseinek történetéről hallgatok; nem emlitem Lightfoot Jankát, a kokett nőt, kivel – a mint mondják – meg is esküdött (noha nem tudom: ki látta valaha azt az anyakönyvi kivonatot?); sem a kedves, holló-fürtü Lennox Sárikát, kinek szépségéről Walpole elragadtatva emlékszik; ez a kis ravasz rendesen ott leskődött a fiatal herczegre s tette magát, hogy szénát gyűjt szeme láttára, a holland-housei réten. Az úrfi sohajtozott és epekedett utána, aztán meg – elfeledte. Maig is ott függ Holland-houseban e szép lány képe, Reynoldsnak igazi remeke, mely méltó lenne Titian ecsetéhez; úgy van levéve, a mint a kastély ablakán, unokatestvére: a fiatal bogárszemü Fox Károly után kitekint, kezén madarat tartva. A királyi madár tova szállt a szép Sárikától, – s még hozzá: a vetélytársnőnek mecklenburgi kis vetélytársnője esküvőjén, mint nyüszölánynak kelle szerepelnie! Hanem azért nem halt bele, s még ebben a mi időnkben is élt s csöndes vén dáma és nagy hősünknek: Napiernak anyja lett belőle.

Azt mondják, hogy a kis herczegasszony, ki a háború borzalmairól azt a szép levelet irta – biz’ a szép is volt, még csak egy disznó sem volt benne s dicséretet is érdemelne érte, épen mint a régi ABC történetének hősnője – egyszer a strelitzi parkban egy csomó fiatal barátnőjével játszott és a kis dámák – hogy, hogy nem – a házasságról beszélgettek. „Ugyan, ki is venne el egy ilyen szegény kis herczegasszonyt, mint én, szegény fejem?“ mondá Sarolta barátnőjének, Bülow Idának; abban a pillanatban szólalt meg a posta-síp és Ida fölkiáltott: „Herczegnő! itt van a vőlegény!“ S a biz’ a, a mint mondta, épen úgy lett. A posta-legény leveleket hozott Anglia ifju királyától, ki igy szólt: „Herczegnőm! mivel oly szép levelet irtál, hogy becsületére válik eszednek és szivednek: jer és légy királynője Nagy-Britanniának, Francziaországnak és Irlandnak, és hiv nője legalázatosabb szolgádnak, Györgynek.“ A herczegasszony nagyot ugrott örömében, felszaladt, s bepakolta valamennyi kis böröndjét; azonnal megindult királysága felé egy szép vadászhajón; a födélzeten egy szép zongora, melyen mulathatta magát; körülte szép hajó-raj, fölczifrázva, föllobogózva és a derék Auerbach asszony ódát is irt köszöntésére, melynek forditását maig olvashatni a „Gentleman’s Magazin“-ban[15]:

„Ékes hajója tengeren Szegi a hullám-útat, Melyet a Nymphák hódoló Két hosszú rendje mútat.

„Cretába midőn Jupiter Vitte volt Európát: Nagyobb imádat soha nőt, Tudom, ott sem karolt át!“

Találkoztak, megesküdtek s éveken keresztül olyan boldogúl, olyan egyszerűen éltek, a mint csak házasok valaha. Azt beszélik, hogy a király egy kicsit meghökkent, midőn meglátta igénytelen kis menyasszonyát, – hanem akár igaz ez, akár nem, mindig igaz, hű férje volt, mint ez is igaz, hű neje.

Mulatságaik egyszerüek voltak, a lehető legszelidebbek a világon: szerény társas-tánczmulatságok, tiz-tizenkét párral az egész, melyeken a király kiállt, s három teljes órát tánczolt egy folytában, egy nótára, becsülettel. E gyönyörűséges testgyakorlat után aztán lefeküdtek – üres hassal (az udvari népek morgolódtak is eleget e vacsorátlanság miatt!) – s más nap reggel korán keltek, este pedig – elhiszem – megint tánczoltak, vagy pedig a királyné hárfázott, – Haydn mondá, hogy nagyon szépen tudott, – avagy a király olvasott föl neki egy czikket a „Spectator“-ból, vagy lehet Ogden prédikácziói közül egyet. Oh Arkádia! milyen élet lehetett az! Azelőtt vasárnap elfogadási nap szokott lenni az udvarnál, de az ifju király ezt a szokást is megszüntette, a mint hogy megszüntette amaz istentelen kártyázásokat is, melyeket emliténk. Nem mintha ellensége lett volna György az ártatlan mulatságoknak, vagy legalább, a melyeket ő ártatlanoknak tartott, – nem biz’ a; pártfogolta ő a müvészeteket – a maga módja szerint; barátságos és kegyes volt kitűntetett müvészei iránt s becsülte hivatásukat. Egyszer az is eszébe jutott, hogy az irodalom és tudomány jelesei számára Minerva-rendet alapítson; az új rend lovagjai mindjárt a Bath-rend lovagjai után következtek volna és szalma-szín szalagot s tizenhat-hegyü csillagot viseltek volna. Hanem a tudós urak közt olyan veszekedés támadt, midőn a rendbe fölveendő egyének kérdése került szóba, hogy az egész tervvel fölhagyott és Minerva meg csillaga soha sem szállt le közénk.

Azt sem akarta megengedni, hogy Szent Pál templomát kifessék, mert pápistásnak tartotta, – mig ma a lehető legesetlenebb pogány-szobrok ékitik ez épületet. Az még szerencse, hogy legalább a festményektől megkimélték templomunkat, mert a festő és rajzmüvészet a mult évszáz végén szomoru egy tökéletlen fokon állott s szemeinknek bizony sokkal nyugodalmasabb, hogy – mikor a papról elfordítjuk – fehérre meszelt falakon pihentessük meg, mint Opie szurok szinü vásznain, vagy Fuscli piszkos-sárga szörnyetegein.

És mégis van egy nap az esztendőben, egy nap, midőn az öreg György is szerette teljes szivével e templom fölkeresését, a melyen, azt hiszem, Szent Pál egyháza nyujtja a világ legnagyobbszerü látványát: akkor, midőn az ötezer árva gyermek, a rózsa-piros arczu, édes, csengő hangú ötezer gyermek zengi benne a himnust, hogy az ember szive megreszket a boldogságtól, hálától! Száz meg száz nagy dolgot láttam már világ-életemben; láttam koronázást, párisi díszünnepélyeket, kristály-palota megnyitást, pápai kápolnákat, hosszú reverendás kárdinálisokból álló proczessiókat és pohos diskantok rikácsoló karait – de higyjétek el, nincs az egész keresztyénségben olyan látvány, mint az árva gyermekek napja. Non Angli, sed Angeli! Mikor az ember meglátja az ártatlanság e gyönyörü csoportját, mikor meghallja az első hangok zendülését: bizony, mintha kérubok dallanának!

Az egyházi zenének mindig nagy barátja volt a király, s e részen nem csak jó kritikus, hanem maga is igen jártas müvész volt. Sok minden vidor és megindító történetkét lehet arról hallani, hogy viselte magát az ő kedvéért rendezett hangversenyeken. Mikor már szeme is, lelke is elvesztette látását: egyszer ő választotta meg a vallásos hangversenyre a darabokat, s a választott zene és szöveg, mindkettő „Samson Agonistes“-ből volt, tele vonatkozásokkal vakságára, rabságára és szerencsétlenségére. Midőn a királyi kápolnában a kar énekelt: hangjegytekercsével verte az ütemet; ha az előtte ülő apród fészkelődött vagy nem figyelt: a tekercs hamar lecsapott a fiatal barázda-billegető hajporos fejére. A szinházat is szerette mindenek felett. Utána aztán a püspökök és papok is csak eljárogattak, mert nem tarták szégyennek, hogy megjelenjenek ott, hol ez a jó ember is megjelent. Mondják, hogy Shakespeareből s egyátalán a tragédiákból nem sokat csinált, hanem a bohózatokat, a ballettet: azt már szerette. Különösen mikor a bohócz répát vagy egy szál kolbászt nyelt el: olyan oldal-szakadtából hahotázott, hogy a mellette ülő szeretetreméltó kis herczegasszony a fülébe szokta sugni: „Kegyelmes uram! térjen magához!“ De ő csak tovább röhögött és pedig a lehető legközönségesebb bohózatokon is, mindaddig, mig csak egy szikra volt még szegénynek az eszéből.

A király fiatalkori egyszerü életében sok van, a mi engem rendkivül megindít. Valamig csak anyja élt – tizenkét egész esztendeig azután, hogy hárfa-játszó kis feleségét elvette – mindig csak nagy, esetlen, félénk kamasz volt, szigoru anyja tutorsága alatt. Eszes, unalomvágyó, kegyetlen egy asszony kellett hogy ez legyen. Háztáját pusztán, a világtól elzárva tartotta, gyanakodva mindenkire, a ki csak gyermekeihez közeledett. Midőn egyszer a fiatal Gloucester herczeg zárkozott és szomoru volt, durván kérdezte tőle, hogy mi az oka hallgatagságának? „Gondolkodom“, felelt a szegény gyermek. „Gondolkodol, fiu! de hát miről?“ „Arról gondolkodom, hogy ha valaha fiam lesz, én nem teszem oly boldogtalanná, mint anyám engem.“ A többi fiu mind vad volt, Györgyöt kivéve. György és Sarolta minden este kötelességöknek tartották, hogy a király anyjánál Carlton-houseban tisztelegjenek. A vén asszonynak torok-baja volt, abban is halt meg, de azért egész végeig bekocsizta az utczákat, hogy lássák, hogy még él. Halála előtt való este még beszélt ez a nyakas asszony, szokása szerint fiával és menyével, avval lefeküdt s reggel halva lelték ágyában. „György! légy igazi király!“ e szavakat harsogta mindig fia füleibe, – és egy király törte magát, hogy igénytelen, kimért, lágyszivü, bigot ember váljék belőle.

Megtette a mit tehetett, dolgozott, mint isten tudnia adta; a mi erényt ismert: igyekezett is hogy gyakorolja; minden tudományt, a minek csak ura tudott lenni: törekedett is, hogy megszerezze. Igy például teljes életében térképet rajzolt és nagy gonddal s igyekezettel tanulmányozta a földrajzot. Tudta egész nemességének minden családi körülményeit és összeköttetéseit – s igy szép kis történetekről lehetett tudomása. Tudta könyv nélkül az egész hadjegyzéket; a hajtókákat, a gombok számát pontosan, minden peczket, paszománt, minden háromszögü kalap szabását, czopfot és kamáslit, a mi csak sergében előfordult. Ismerte az egyetemek személyzetét, tudta, hogy melyik doktor ur hajlik az unitária vallás felé s melyik az egyház igazi hive. Tudta saját és nagyapja udvarának illem-paragrafusait, pontról pontra; kis ujjában volt, hogy kell fogadni a minisztereket, hogy az állam-titkárokat, hogy a követeket, hogy a kérelmezőket, az előszobában levő legalázatosabb apródot s a legközönségesebb lovász-inast vagy kuktát, – s egy hajszálnyit sem vétett soha. A királyi hivatásnak ezt a részét meg tudta tanulni, s meg is tanulta; de ha arra az oldalára gondolunk, mely majdnem isteni, s egy halandó ember által kell betöltetnie, – egy halandó által, ki a gondolatok ellenőrzési jogát követeli magának, ki a vallásnak akar irányt adni, ki millió magához hasonlótól kivánja a feltétlen engedelmességet, ki ha sértve érzi magát, vagy veszekedni van kedve: háboruba viszi őket s megparancsolja nekiek: „ily módon kereskedjetek; igy gondolkozzatok; ezek a szomszédok legyenek szövetségeseitek, a kiket, ha kell, segíttek, – ezek pedig ellenségeitek, kiket, ha parancsolom, agyonüttök; ilyen módon imádjátok az istent!“ – ha, mondom, hivatásának erre az oldalára gondolunk, lehet-e csodálkoznunk, hogy egy ilyen ember, mint György, vállalván magára e hivatalt: bűnhödés, megaláztatás szállt nemzet és uralkodó fejére egyaránt?!